{I-319.} Hadsereg és katonapolitika 1919–1940 között

A polgári demokratikus köztársaságot felváltó Tanácsköztársasággal elégedetlen magyar ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, Horthy Miklós ellentengernagy, 1919. június 6-án adta ki Szegeden a Károlyi-kormány rendeletét a Nemzeti Hadsereg felállításáról. Feladatául a vörösterror elleni küzdelmet és a rend helyreállítását tűzték ki. Horthy, mint ismert, az ellenforradalom szegedi és bécsi szárnya, sőt az antant számára is elfogadható, a volt hadseregben legmagasabb beosztást elért katona, Ferenc József szárnysegéde és a Monarchia flottájának parancsnoka, töltötte be a hadügyminiszteri, majd a nemzeti hadsereg fővezérségének augusztus 9-i megalakulása után, annak főparancsnoki tisztjét. A fővezérség feladatául tették, az új hadsereg szervezésével, alkalmazásával kapcsolatos valamennyi intézkedést, valamint a megszálló franciákkal, szerbekkel és románokkal való kapcsolattartást és tárgyalást. A fővezér, a hadügyminiszterrel mellérendelt viszonyban, a minisztertanácsnak volt felelős. A megalakult fővezérség vezérkarának főnöke Soós Károly gyalogsági tábornok, hadműveleti csoportfőnöke Rőder Vilmos alezredes lett. Egy hónap alatt a szegedi helyőrség egységeiből, az összegyűlt hivatásos és tartalékos tisztekből megalakult egy 3000 főnyi csoport, mely 5 zászlóaljra, 2 ütegre, 1 lovasszázadra és több tiszti karhatalmi egységre tagolódott.

Tiszti különítmény. Szeged, 1919

A Nemzeti Hadsereg 1919. augusztus 9-én indult el a meg nem szállt Dunántúlra, hogy ott egyesüljön a Dél- és Nyugat-Dunántúlon gyülekező, elsősorban Lehár Antal ezredes vezetése alatt lévő csapatokkal, kinek erői 5 zászlóaljat, 5 üteget, 4 páncélvonatot, összesen kb. 2000 főt számláltak. (Ez később még gyarapodott 4 zászlóaljjal, 2 üteggel és 1 lovasszázaddal. A hadosztály erejű köteléken kívül még 4 csendőr zászlóalj és 14 csendőr karhatalmi század állt fel.) A fővezérség augusztus 13-án érkezett a Siófokra telepített főhadiszállásra. Azonnal hozzáfogott a csapatok szervezéséhez és létszámának növeléséhez. Augusztus 19-én Siófokon, Kaposvárott és Szombathelyen felállították a katonai körleteket, majd néhány nappal később a szegedit és a miskolcit. A körletek parancsnokait teljhatalommal ruházták fel.

A szerveződést elősegítendő a minisztertanács augusztus 20-án felhatalmazta a fővezérséget, hogy hat hónapig terjedő időtartamra behívással egészítse ki a létszámot. Így szeptember végéig a Dunántúlon már két hadosztálynyi erő, 30 ezer ember állt rendelkezésre. Nem kis gondot jelentett az anyagi, fegyverzeti hiányok kiegészítése, ami késleltette a nemzeti hadsereg akcióképességét. A megszálló román hadsereg tiltakozását jelentette be, azonban Gordon tábornoknak, az antantmisszió brit tagjának közreműködésével ezen sikerült úrrá lenni.

Szeptember 14-én a Dunántúlon a fővezérség szabályozta a katonai és polgári közigazgatás viszonyát. Ugyanakkor létrehozta a karhatalmi alakulatokat, melyek a tiszti különítményekkel együtt hivatottak voltak a közrend helyreállítására. Elsősorban az utóbbiak ennek során a terrorakcióktól sem riadtak vissza.

A Nemzeti Hadsereg, mint a rendelkezésre álló egyetlen fegyveres erő, igyekezett fokozatosan teret nyerni a Dunántúlon, s felkészülni a még megszállt területeken is a hatalom átvételére. {I-320.} A magyarországi állapotok ellenőrzéséről és a román csapatok kivonásáról az antant megbízásából Magyarországon tárgyaló George Clark brit diplomatának Horthy a törvényes rend helyreállítását, az atrocitások megfékezését ígérte. Clark áttekintve a helyzetet, úgy tájékoztatta megbízóit, hogy a Horthy vezette nemzeti hadsereg olyan megbízható erő, melyre a rend fenntartását valóban rá lehet bízni, s biztosítani képes a szovjet hatalom ellen harcoló románok hátát a bolsevista mozgalmak ellen.

A román csapatok november 14-i kivonulása utána a Nemzeti Hadsereg engedélyt kapott az antanttól, hogy 16-án bevonuljon Budapestre. Horthy a fővezérség nevében kötelezte magát a rend fenntartására, valamint, hogy elismeri az antant támogatta Huszár-kormányt. Az antant egyben felszólította a kormányt és a nemzeti hadsereget: konszolidálja a helyzetet és fékezze meg a fővárosban és másutt kegyetlenkedő terrorkülönítményeket.

Horthy Miklós bevonulása Budapestre, 1919. november 16.

A tiszti különítmények Prónay-Ostenburg és mások vezetésével 1919 nyarán Szegeden szerveződtek, céljuk a kommunisták elleni fellépés volt. Létszámuk összesen sem érte el az 500 főt. A nemzeti hadsereg előtt járva vidéken, majd bevonulása után Budapesten is terrorcselekményeket hajtottak végre. A nemzetközi tiltakozásra 1919 decemberében vadászzászlóaljakat alakítottak belőlük, hogy ily módon immár a Nemzeti Hadsereg szerves részeként megzabolázzák, a tovább szolgálni kívánókat a hadseregbe olvasszák.

A hadsereg létszáma ingadozott, 1919 decemberében a hadrafogható alakulatok létszáma 23 ezer fő volt, ebből 1800 tiszt. Ezenkívül csak helyi alkalmazásra állottak fenn csendőr tartalék egységek, mintegy 3000 fő.

A Nemzetgyűlés 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választotta kormányzóvá. A kormányzó a nemesség adományozásán és a főkegyúri jogon kívül megkapta mindazon jogosítványokat, melyeket a király birtokolt. Kimondatott, hogy az ország védelmére és a belső rend és biztonság fenntartásában való közreműködés céljából nemzeti hadsereg állíttatik fel. Ennek legfelsőbb hadura a kormányzó, akinek a hadsereg „vezérlésére, vezényletére és belszervezésére vonatkozó” alkotmányos jogainak gyakorlása nem tartozik a nemzetgyűlés ellenőrzése alá. Felhatalmazták a kormányzót, hogy közvetlenül fenyegető veszély esetén „a magyar minisztérium felelőssége és a nemzetgyűlésnek késedelem nélkül kikérendő utólagos hozzájárulása mellett” elrendelheti a hadseregnek az ország határán kívüli alkalmazását. Ennek eredője nemcsak a kormányzói jogkör kiszélesítésének szándékában, hanem az ország kül- és katonapolitikai célkitűzéseinek esetleges alakulásában is keresendő. Az elvesztett területek érdekében végrehajtandó esetleges támadó akciók elrendeléséhez szabad kezet biztosított a kormányzónak. A helyzet konszolidálása megkívánta a hadsereg kiépítését. Megkezdődtek a munkálatok a Nemzeti hadseregből kialakuló Magyar Királyi Honvédség szervei ügykörének tisztázására, feladati megfogalmazására. 1920. április 1-jén a fővezérség megszűnt, a hadsereg vezetését a vezérkar vette át. Lépések történtek a Honvédelmi Minisztérium működésének, hivatali rendjének megszervezésére. A vezérkar főnöke Berzeviczy Béla altábornagy lett, míg a honvédelmi tárca élére a fővezérség vezérkarának addigi főnökét, Soós Károly gyalogsági tábornokot nevezete ki a kormányzó. Megalakult a kormányzó katonai irodája, a kormányzó és a hadsereg vezetői közötti kapcsolat fenntartása céljából.

{I-321.} Az 1920. június 4-én Trianonban aláírt békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem képes ellátni.

A békeokmány 5. része rendelkezett a hadsereg felől. Megszüntette az általános hadkötelezettséget, s csak önkéntes belépés és kiegészítés alapján álló, 35 ezer főt – ebből 1750 tiszt – meg nem haladó létszámú hadsereget engedélyezett. Ez a hadsereg csak a belső rend fenntartására és határrendőr szolgálatra volt hivatott. A szerződés megtiltotta minden, a háború előkészítésére és vezetésére hivatott szerv (vezérkar) létrehozását és fenntartását, ezzel kapcsolatos intézkedések megtételét. A toborzott legénység szolgálati idejét 12 évben szabta meg.

A szerződés limitálta a fegyverzetet is. Ezer főre 1500 puskával, 115 géppuskával, 4 aknavetővel és 3 löveggel – 10,5 cm-rel bezárólag –, összesen 40 250 puskával, 525 géppuskával, 40 aknavetővel és 105 löveggel rendelkezhetett. Pontosan meghatározták az egyes fegyverekhez tárolható lőszer mennyiségét is. A fegyverzet pótlása csak egy meghatározott, az állam tulajdonában és ellenőrzése alatt álló üzemben volt lehetséges. A hadianyag import–export tilos volt.

Az engedélyezetten felül rendelkezésre álló fegyvereket és lőszereket a szerződés életbelépését követően három hónapon belül kellett a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak beszolgáltatni.

Különösen súlyos, a hadseregre bénító hatással bíró feltétel volt, hogy a békeokmány megtiltotta páncéljárművek, valamint hadihasználatra alkalmas repülőgépek és léghajók tartását, gyártását és behozatalát.

A katonai határozványok betartását a Magyarországra delegált Katonai Ellenőrző Bizottság volt hivatva ellenőrizni.

A magyar békedelegáció tehetetlen volt. Nem találtak meghallgatásra javaslatai, melyek a katonai feltételeket próbálták elfogadhatóbbá tenni. Az ország ily módon védtelen maradt, mert gazdaságilag nem képes a sorozottnál lényegesen drágább zsoldoshadsereg fenntartására. Legalább 85 ezer fős békelétszámú hadsereget szerettek volna, mely legalább a belső rend fenntartására s a fenyegető bolsevizmus elleni fellépéshez elégséges.

Eközben Soós Károly 1920. június 16-án a parlamentben bejelentette a karhatalmi alakulatokról és a különítményekről hozott döntést. Előbbiek a csendőrség kereteibe nyertek beosztást, a különítmények megszűntek.

A magyar kormány még a trianoni békeszerződés aláírását követően nem mondott le annak területi határozatai megváltoztatására irányuló szándékáról. A lengyel hadsereggel és antantkörökkel kapcsolatba lépve elajánlották szolgálataikat, s reménykedtek, hogy bekapcsolódhatnak az orosz bolsevik intervenció elleni küzdelembe. Az „Ébredés”, „Árpád”, „Pirkadás” stb. hadműveleti tervek arra az esetre készültek, ha az utódállamok valamelyikében kommunista forradalom, felkelés törne ki, ami alkalmat adna a beavatkozásra. Az antanttal együttes akciók új tárgyalási pozíciókat teremthetnének. Ezen megfontolások vezették a magyar politikát és katonai vezetést, amikor a békeszerződés katonai határozatainak végrehajtását halogatva, igyekezett együtt tartani a meglévő erőket. A nemzeti hadsereg 1920 őszén 52 gyalogzászlóaljból, 20 lovasszázadból és 26 ütegből állt. A vezérkar hírszerző osztályának adatai szerint ugyanekkor a cseh hadsereg 106 zászlóaljjal, 30 lovasszázaddal {I-322.} és 85 ütegben 380 löveggel, a jugoszláv és a román hadsereg pedig összesen 248 zászlóaljjal, 86 lovasszázaddal és 209 ütegben 836 löveggel rendelkezett.

Az utódállamokban azonban nem törtek ki kommunista mozgalmak. Sőt, nem utolsósorban a magyar mozgolódások hatására, erősítették a hadseregeiket, s 1921-ben egymás közötti szerződésekkel növelték védképességüket. Az antanthatalmakkal együtt követelték a békeszerződés azonnali végrehajtását, a magyar katonai erő leszerelését. Közös fellépésüket erősítette IV. Károly 1921. áprilisi, majd októberi visszatérése. A konszolidálódó rendszer fegyveresen is, visszautasította király kísérleteit.

Az Ostenburg zászlóalj Sopronban. 1921. augusztus

Egyetemi hallgatók Budaörs mellett a IV. Károly elleni csatában. 1921. október 23.

A magyar kormánynak nem maradt más hátra, mint hozzákezdeni a békeszerződés maradéktalan végrehajtásához, mely alapvető kritériuma volt a bel- és külpolitikai konszolidáció megvalósításának, a teljes elszigeteltségből való kilépésnek, a megcsonkított ország új helyzet megkívánta kiépítésének. A katonai rendelkezések végrehajtását a magyar kormány és katonai vezetés a lehetőség szerint igyekezett késleltetni. Erre késztették, hogy a szomszédos utódállamokban jelentkező esetleges kommunista forradalmi mozgalmakkal kapcsolatos elgondolások tárgytalanná válását követően a hadsereg meglévő felszerelésének legalább részbeni mentése és elrejtése is időt igényelt. Így a Nemzetgyűlés által a békeszerződésről 1920. november 15-én harmadszori olvasatban elfogadott, de csak 1921. július 26-án becikkelyezett 1921. XXXIII. törvényt, csak 1921 novemberében követte a honvédségről alkotott 1921. XLIX. Törvény, mely a békeszerződés követelményeinek megfelelően intézkedett az 1922. január 4-től a Nemzeti Hadsereg helyébe lépő Magyar Királyi Honvédségről.

A Honvédségnek az új törvény szellemében történő kialakítása nem volt tovább halasztható. A katonai vezetés a Katonai Ellenőrző Bizottsággal történő alkudozások révén még igyekezett a honvédség számára kedvező kisebb pontosításokat elérni a törvény szövegében és kivédeni a bizottság ezzel ellenkező előjelű törekvéseit. Már ekkor sem mondott le a vezetés egy majdani, a kétéves szolgálati időn és sorozáson nyugvó hadsereg alapjainak a rendelkezések és az ellenőrzés kijátszásával történő lerakásáról. Intézkedések történtek katonai intézmények más tárcák körébe történő rejtett áthelyezésről a Honvédelmi Minisztérium hatáskörének fenntartása mellett.

Az 1922. február 22-én kiadott 1922. évi III. tc., az 1921. XLIX. törvény egyes rendelkezéseinek módosításáról, többek közt a semmilyen körülmények között meg nem változtatható létszámmegoszlást véglegesítette: 1750 tiszt, 2334 altiszt és 30 916 fő legénység. Az egyetlen tisztképző intézmény, a Ludovika Akadémia hallgatói a legénységi létszámba számítottak bele. A február 5-én a tisztképzésről kiadott 1922. évi X. tc. kizárólag a Ludovikára korlátozta ezt a lehetőséget. Mivel a vezérkari tisztképzés is tilos volt, a Hadiakadémia a rejtés időszakában a Magyar Királyi Szabályzat Ismertető Tanfolyam nevet viselte.

Az ugyancsak február 25-én ismertté vált 1922. évi XI. tc. a honvédség készletében tartható hadianyagok mennyiségét rögzítette: puska 57 776\, pisztoly 28 822\, géppuska 560, géppisztoly 600, aknavető 70 és löveg 129 db. A törvény megerősítette, hogy a fegyver- és lőszergyártás kizárólag a felállítandó, állami vezetés alatt álló hadianyaggyárban lehetséges a megadott mennyiségben. Löveget és aknavetőt évente 2–2 db-ot lehetett előállítani.

Ezt követően 1922 áprilisában megjelenhetett {I-323.} a honvédelmi miniszter rendelete a honvédségnek a békeszerződés kikötéseinek megfelelő és 1922 májusában életbe lépő új szervezéséről. Az engedélyezetten felüli csapatok és szervezetek leszerelését nem lehetett tovább halogatni. A honvédség új hadrendjébe 7 vegyesdandár (a budapesti 1., székesfehérvári 2., szombathelyi 3., pécsi 4., szegedi 5., debreceni 6. és a miskolci 7. vegyesdandárok), 4 a fővezérségnek alárendelt huszárezred, 4 önálló üteg és 3 utászzászlóalj tartozott. Ezek állománya 1750 tiszt – 23 tábornok, 119 ezredes és alezredes, 192 őrnagy és 1416 főtiszt –, 2334 altiszt, 30 916 fő legénység lehetett. (Ugyanebben az évben a kisantant 54 gyaloghadosztályban és 10 lovashadosztályban 600 ezer embert tartott fegyverben, melyet számát mozgósítás esetén megduplázta volna.) Az állományt kiegészítette még 1300 polgári közigazgatási alkalmazott. Külön intézkedés történt a szervezésben a különböző engedélyezett katonai intézményekről, mint a kormányzó katonai irodája, Ludovika Akadémia, lőterek, egészségügyi intézmények stb.

Az egyes vegyesdandárok 2 gyalogezredből – egyenként 3 zászlóalj –, 1 kerékpáros zászlóaljból, 1 lovasszázadból, 1 aknavetőszázadból, 1 tüzérosztályból – 3 üteg összesen 6 löveggel –, 1 híradószázadból, 1-1 vonat- és autóosztagból álltak. Egy-egy vegyesdandár összesen 3053 puskával, 42 géppuskával, 12 löveggel és 10 aknavetővel rendelkezett. A tüzérségnek csak 7,5–10,5 cm-es űrméretű lövegei lehettek.

A páncélos és gépesített, valamint repülő alakulatok természetesen hiányoztak a hadrendből.

Mivel a békeszerződés tiltotta vezérkar létezését, az rejtve, mint a Honvédelmi Minisztérium VI. Csoportfőnöksége működhetett, magában foglalva mindazon osztályokat, melyek a hadsereg alakításához és működtetéséhez szükségeltettek.

A hadsereg csak zsoldosokból állhatott.

Azonban hiába jelent meg már 1921 decemberében a toborzó felhívás, az érdeklődés még a vártnál is kisebb volt. A szükséges létszám első részének bevonultatása sem sikerült. A kormány a kudarc láttán hiába kérte a zsoldos hadsereg bevezetésének 12 évre történő kitolását. A Nagykövetek Tanácsa mereven elzárkózott ez elől, s a békeszerződés maradéktalan betartására utasította. Így más megoldás nem maradt, mint a megyékben kiadott kvóta alapján kényszertoborzással („K”) feltölteni a létszámot. Az ellenőrzés következtében azonban ez a módszer is csak hiányosan érvényesült. Még 1925-ben is csak 22 ezer főre, az engedélyezett létszám 60%-ra sikerült feltölteni a hadsereget. A Nagykövetek Tanácsa az Ellenőrző Bizottság jelentése alapján 1926-ban fel is függesztette a toborzást és magyarázatot kért a kormánytól. Csak – kínos tárgyalásokat követően – 1927-től engedélyezték újra a toborzás folytatását. Igaz ekkor már a Katonai Ellenőrző Bizottság távoztával a közvetlen ellenőrzés lehetősége is megszűnt.

Időközben megtörténtek az intézkedések a létszám rejtésére. A minisztertanács 1921 januárjában határozatot hozott a csendőrség, rendőrség és vámőrség titkos szervezetéről és létszámáról. A rendőrtartalék 70 tisztet és 600 főnyi legénységet rejtegetett. A csendőrség hasonló címen 38 tisztet és 301 legénységi állományú egyént. A Pénzügyminisztérium vámőr alakulataihoz 878 honvédtisztet vezényeltek. Polgári intézmény volt a Légügyi Hivatal, melynek 548 fős „légi csendőrsége” a majdani magyar légierő alapját képezte. Utászalakulatok fedőszerve volt a folyamőrség. Az Ellenőrző Bizottság itt-tartózkodása {I-324.} idején azonban ezeket a lehetőségeket csak részben lehetett kihasználni.

A Nagykövetek Tanácsa 1927. március 31-i hatállyal megszüntette a Katonai Ellenőrző Bizottság tevékenységét. Ezzel a közvetlen helyszíni ellenőrzés megszűnt, s helyébe az alkalmi vizsgálatok rendszere lépett. Ezt a Népszövetséghez benyújtott panasz nyomán a Népszövetség Tanácsa rendelhette el.

Mindez annak eredménye volt, hogy lényegesen enyhült az ország köré vont kül- és gazdaságpolitikai zárlat s megerősödhetett a konszolidáció folyamata. Bethlen István miniszterelnök 1926-ban Horthy kormányzóhoz írt levelében a bel- és gazdasági stabilizáció megteremtését követő lépésként a katonai kontroll mielőbbi lezárást és a hadsereg kiépítését jelölte meg követendő célként. Olyan szövetségest kell keresni, mely a fegyverkezésben is hathatós támogatást képes nyújtani. Ezt a partnert Olaszországban találta meg Bethlen, melyet Jugoszláviával szembeni követelései vezettek hozzánk. Az olasz partner politikai s gazdasági támogatást ígért s nem zárkózott el a magyar területi követelések támogatása elől sem. Az 1927. április 5-én megkötött barátsági szerződéssel a háta mögött a miniszterelnök májusban Zalaegerszegen majd a következő év márciusában Debrecenben elmondott beszédeiben nyíltan kinyilvánította, hogy Magyarország nem nyugodhat bele a trianoni békediktátum határozataiba. Bethlen megnyilatkozásai és az ezt követő „titkos” magyar katonai intézkedések nem maradtak visszhang nélkül a kisantant államok körében. Megszilárdították és összhangba hozták Magyarországgal szembeni katonai együttműködésük tervét.

A magyar vezérkar hozzákezdett a politikai helyzet és a gazdasági adottságok által lehetővé tett, szerény katonai intézkedéseihez. Olyan haderő alapjainak megteremtését tűzték ki célul, mely majd megfelelő szövetséges támogatásával képes lesz a revízió megvalósítása érdekében egy vagy akár több kisantant állam elleni fellépésre is. Fontosnak tartották a hadsereg fejlesztésének elvi megalapozását. Általánossá vált a nézet, miszerint az első világháború politikai okokból veszett el, ami a politikai és katonai vezetés háború előtti és alatti összhangjának hiányában leli magyarázatát. Ezt a jövőben elkerülendő már most, a felkészülés időszakában, a teljes összhang megteremtésére kell törekedni. A kitűzött célt az állam politikai és gazdasági teherbírásától, a külpolitikai helyzettől, a várható szövetségesek és ellenségek erejétől, majd a hadvezetésnek az ezekkel, illetve az esetleges háborúval kapcsolatos elképzeléseitől, tanácsaitól és igényeitől kell függővé tenni. Ezek figyelembevételével kell megtenni a szükséges bel- és külpolitikai, gazdasági intézkedéseket.

A jövő háborújával, mint világháborúval számolt a magyar katonai vezetés, melyben szövetségi csoportosulások fognak összecsapni. Ezért a számunkra megfelelő szövetségi rendszer ösztönzését és az ahhoz való csatlakozást fontos stratégiai feladatnak tartották.

A magyar katonai vezetők közül többen a jövő háborúját haditechnikával gazdagon felszerelt, elit hadseregek harcaként képzelték el. A lehetőségeket messze túlértékelve a jövő magyar hadseregét is olyan gépesített haderőnek képzelték el, mely majd a megfelelő szövetségi rendszerben, az által támogatva és fedezve, gyors és hatásos csapást képes mérni, azaz a fő hadászati elvet a támadásban látták. Természetesen a hangsúlyt a szövetségesek – jelenleg még az olasz – támogatására helyezték.

A tiltott előkészületek jegyében hozta {I-325.} meg a Koronatanács 1927. december 23-i határozatát egy 1928. és 1930. között végrehajtandó kismértékű hadseregfejlesztésről, mely alapját képezhető a további fejlesztésnek. Úgy döntött, hogy a további toborzási kísérleteket megszünteti s a szükséges állományt „K” toborzás útján vonultatja be. A honvédség létszámát az engedélyezettel szemben 1930-ig elérendő 62 500 főben határozta meg. A rejtett állományt a rendőrség, csendőrség és vámőrség alakulatainál, a szükséges költségvetést pedig az illetékes minisztériumoknál helyezte el. Elhatározás született a tiltott fegyvernemek, páncéljárműves csapatok és légierő kísérleti jellegű tankcsapatainak létrehozásáról. A nehéz rejtési és gazdasági körülmények között dolgozó katonai vezetés azonban sem a létszám (1930-ra 57 648 fő), sem pedig a felszerelés terén nem volt képes elérni a kitűzött célt. A fejlesztés szerény eredményeket hozott. A vegyesdandárok gyalogezredei ezredközvetlenként gyalogsági ágyús- és aknavetőszakaszt kaptak. A dandárok tüzérségét megduplázták (kétosztályos tüzérezred). Fővezérség-közvetlen alakulatként létrehoztak 3 gépvontatású légvédelmi tüzérosztályt, az addig meglévő 2 üteget 5-tel egészítették ki. Ugyancsak felállítottak 1 gépvontatású nehéz tüzérosztályt is. A 4 önálló huszárezredet 1 lovastüzér-osztállyal egészítették ki, s azokat 2 lovasdandárba vonták össze. Hadrendbe állt 7 repülőszázad is, mely inkább keret volt, mivel használható gépekből csak néhány darab állott rendelkezésre. A RUISK (Rendőr Újonciskola) volt a páncéljárműves osztály fedőszerve, ez képezte a majdani páncélosfegyvernem alapját.

A rejtett előkészületek nem maradtak titokban a kisantant előtt. Szövetségi rendszerük már említett erősítése mellett növelték katonai erejüket is. A harmincas évek elején már több mint húszszorosra növekvő túlerejük lehetővé tette, hogy bármikor összefogott támadást indítsanak és megszállják az országot, ha a magyar politika valamely számukra fenyegető, a tűrési küszöböt túllépő akcióra szánná el magát, vagy pedig a szerény magyar fegyverkezési kísérletek meghaladnák az általuk még elviselhetőnek tartott szintet.

Tudatában volt ennek a fenyegetettségnek a magyar kormány és katonai vezetés is. A Legfelső Honvédelmi Tanács 1929. áprilisi ülésén Rőder Vilmos tábornok, a vezérkar főnökének helyettese (HM VI. csoportfőnök-helyettes) helyzetértékelésében elsősorban a hadseregfejlesztés politikai feltételeiről szólt. A magyar külpolitika számára alapvető feladatként jelölte meg a békeszerződés határozványainak nyílt vagy burkolt enyhítését. Enélkül nehezen képzelhető el komolyabb fejlesztés. Úgy gondolt, hogy „a katonapolitikai helyzet súlypontja teljesen külpolitikai téren van: külpolitikai előfeltételek nélkül nemhogy támadó háborúra nem lehet gondolni, de még csak az adott helyzet előnyeit sem tudjuk kihasználni, sőt, még az ehhez szükséges katonai előkészületeket sem valósíthatjuk meg. Ha külpolitikai céljaink eléréséhez a hadsereg közreműködése szükséges – akár mint előzmény, akár mint következmény –, akkor annak megfelelően kell a hadseregnek a cselekvési előfeltételeket megadni, éspedig minél valószínűbb és közelebb az eshetőség, annál alaposabban és annál hamarabb”.

A Legfelső Honvédelmi Tanács 1932-ben elfogadta a honvédség további perspektivikus fejlesztésének tervét. Ennek üteme a nehéz gazdasági helyzetben s az állandó kisantant nyomás alatt eleve csak igen lassú lehetett. Ezért a 21 gyaloghadosztály kifejlesztését célzó tervből egyelőre meghatározhatatlan {I-326.} idő alatt csak 7 hadosztály állítható fel. Rövid idő alatt kialakíthatók viszont a légierő első egységei, valamint a gyorscsapatok első tanzászlóalja. A Vámőrséget 1932–33 folyamán átszervezték határőrséggé. A 7 volt vámőrkerület állományát kettéosztották: létrehoztak egyfelől 156 határszolgálatos őrsöt, másfelől pedig 7 határőrezredet, melyek valójában a vegyesdandárok rejtett 3. gyalogezredei voltak.

A hadrendfejlesztés munkálataival összefüggésben a fennálló tilalom ellenére 1932-ben bevezették az általános hadkötelezettséget. Ettől kezdve minden év október 1-jén bevonultak a besorozott újoncok. A gyakorlatilag 12 hónapos szolgálati idővel igyekeztek elérni, hogy a hadköteles újoncok mind nagyobb százaléka behívásra és kiképzésre kerüljön. Természetesen a körülmények így sem tették lehetővé valamennyi sorköteles behívását és fegyverben tartását. Az 1932–1935 közötti időszakban a hadsereg létszáma 66 500-ról 67 900 főre nőtt. Csak 1936. és 1938. között a gazdasági és politikai körülmények változása következtében emelkedett a létszám évi 72 300 főről 85 200-ra. Ekkor már saját gyártásból s olasz–német importból jelentősebb hadianyag-beszerzésre is sor kerülhetett.

A harmincas évek első felében a kisantant államok egységes fellépésre készen figyelték a magyar hadsereg helyzetét. Kétoldalú szerződéseken nyugvó szövetségi rendszerüket többoldalú szövetséggé alakították. Elkészítették és működőképessé tették Magyarország három oldalról történő megszállásának tervét. Az 1933. óta ülésező genfi leszerelési konferencián sikerrel igyekeztek megakadályozni a magyar hadsereggel szembeni fegyverkezési megkötések teljes vagy részbeni feloldását. Ugyanakkor keresték az alkalmat, hogy megindokolhassák saját lefegyverzésük elnapolását. Ilyen volt az 1933-ban Hirtenbergben leleplezett, Magyarországra irányuló, olasz fegyverszállítmány körüli botrány. Csak úgy lettek volna készek hozzájárulni a magyar fegyverkezési egyenjogúság kimondásához, ha Magyarország velük kölcsönös megnemtámadási szerződést köt. Ez a revízióról való lemondást is jelentette, így a magyar kormány elzárkózott ettől.

A helyzet alakulása megerősítette az 1932. október 1-jén hivatalba lépő miniszterelnököt, Gömbös Gyulát azon szándékában, hogy az olasz orientációt kiterjessze. Az 1933-as náci hatalomátvételt követően kézenfekvővé vált a nyitás Németország felé, az olasz orientáció változatlan fenntartása mellett. Olaszországról időközben bizonyosodott, hogy a tőle várt katonai támogatást csak az olasz–osztrák–magyar hármasszövetség létrehozásáig terjedt, melynek súlya igen kétséges volt. A magyar katonai vezetés számára egyértelművé vált, hogy az olaszok által állandóan veszélyeztetett, s ennélfogva Magyarországra is permanens veszélyt jelentő Jugoszlávia és szövetségesei katonai fenyegetéseivel szemben az olasz hadsereg nem képes a térségben számottevő erőt felvonultatni. A Sándor király 1934. évi meggyilkolását követően kirobbant, Janka-pusztával kapcsolatos botrányt követően is Olaszország csak politikai támogatást nyújtott nemzetközi fórumokon az ügy elsimításához, a mozgósító jugoszláv és román hadsereg ellen nyújtandó katonai segítség fel sem merült.

Gömbös tehát politikai, gazdasági és katonai érdekből egyaránt hasznosnak látta a dinamikus politikára váltó Németországhoz való közeledést. Levonta a következtetést, s ebben a katonai vezetés is támogatta, hogy a Románia és Jugoszlávia {I-327.} felé is érdeklődést mutató Németország mellett kell keresni a magyar revíziós érdekek megvalósításának lehetőségét. Ezt még engedmények árán is meg kell tenni. Németországi látogatásai során igyekezett meggyőzni Hitlert a magyar közeledés őszinteségéről és megbízhatóságáról.

A Németország által meghirdetett gyors fegyverkezés, a keleti biztonsági politika kudarca, a Csehszlovákiával szemben felerősödő agresszív politika, s mindezek hatásaként a kisantant bomlásának jelei bizonyossá tették a magyar vezetés számára Németország előretörését a közép-kelet-európai térségben. Egyértelművé vált, hogy előbb-utóbb a fegyverek erejével fogja megoldani a függő kérdéseket. Ezen német törekvések korai felismerése sorsdöntő lehet Magyarország számára. Az 1934-es magyar vezérkari értékelés megállapította, hogy az egységes és szilárd kisantanttal szemben a magyar revíziós külpolitika változatlanul nincs arányban, sem a magyar katonai erő súlyával, sem pedig a szövetségesek jelenlegi támogatásával. A békés revízió kilátásai csekélyek. Ennélfogva „Magyarország integritásának teljes helyreállítását csak olyan általános háború eredményeként érheti el, amely jelenlegi ellenfeleit és azoknak szövetségeseit annyira leköti, hogy azok követeléseinek elfogadására kényszerülnek”. Az ország számára a hadviselés szükségessége változatlanul fennáll, egy a térségben kirobbanó háborúból nem maradhat ki. Földrajzi elhelyezkedése és hivatalosan vallott revíziós politikája következtében a háborúba sodrását semmiképpen nem tudja elkerülni. A legfőbb politikai cél kell legyen a hadviselés lehetőségének – a hadsereg kiépítésének – megbízható szövetségesek révén történő megteremtése. A meglévő olasz kapcsolatot a németek bevonásával szövetséggé kell mélyíteni. Minden eszközzel törekedni kell a kisantant megbontására, hogy lehetőség szerint csak eggyel kelljen megküzdeni.

Rátz Jenő tábornok, a vezérkar főnöke 1935-től már egyértelműen a csehszlovákok és bolsevikok elleni közös harc talaján álló, a régi fegyverbarátságra épülő sokoldalú magyar–német katonai együttműködésben látta a követendő célt. Németországi látogatását követően kijelentette, amennyiben a magyar politika a jövőben egyértelmű lesz, úgy a hadsereg kiépítésében is gyors és jelentős segítséget kaphatunk. A szükséges lépéseket még politikai engedmények, revíziós céljaink felülvizsgálata árán is meg kell tennünk: „Már most is világos, hogy Németország oldalán a helyünk, mert csak itt várhatunk előnyöket. Csak el kell képzelnünk Németországot határainkon akkor, ha ellenségként kerülne ebbe a helyzetbe”. Jugoszláviával szemben rendezni kell kapcsolatunkat, s hasonlóképpen nem hagyható figyelmen kívül a német–román barátkozás sem. Jelenleg egyértelműen Csehszlovákiával szemben kell érvényesíteni területi követeléseinket. A német befolyás növekedésével rövidesen szétesik a kisantant még meglévő egysége is, ami annak Franciaországhoz és a szovjethez fűződő kapcsolatait is érinteni fogja. Renitenskedésünk esetén előállhat az a helyzet, hogy a két kisantant állammal Németország szövetségeseiként találjuk szembe magunkat.

Az 1935-ben a honvédség állapotáról készített vezérkari elemzés megállapította: annak létszáma nem éri el a 70 ezer főt, felszerelése kritikán aluli s ebben közvetlen változás nem is várható. Így a hadsereg 1936-ban sem lesz felkészülve semmiféle háborús alkalmazásra. Ezért mindenféle összeütközéstől tartózkodni kell. Külső támadás esetén legfeljebb halogató harcokra van lehetőség, {I-328.} amíg a nagyhatalmak be nem avatkoznak. A kisantant államok a köztük lévő ellentétek ellenére is egységesek a magyar revízió elleni fellépésben. Tudatában vannak, hogy a honvédség fegyverkezik ugyan, azonban annak mértéke nem éri el azt a fokot, ami különösebben idegesítené őket. A magyar fegyverkezés kérdése csak akkor válna aktuális kérdéssé számukra, ha Magyarország közölné, hogy fegyverkezési egyenjogúságának elismerése esetén hajlandó a kisantant államokkal megnemtámadási {I-329.} egyezményt kötni vagy pedig minden előzetes bejelentés nélkül jelentős fejlesztésbe kezdene. Előző eset a revízióról való lemondást jelentené, utóbbi pedig aligha képzelhető el Németország hathatós támogatása nélkül.

A politikai helyzet alakulása 1936-tól egyre inkább előtérbe tolja a magyar katonai vezetésnek a tisztikar által is támogatott szándékát, hogy cselekvésre késztesse a magyar politikát. A katonai vezetést a külpolitika várható alakulása adta lehetőségek kihasználatlanságának félelme gyötörte. Ezt fokozta a mérsékeltebb bel- és külpolitika, melyet a Gömbös örökébe lépő Darányi Kálmán és kormánya részéről tapasztalt. Rátz 1936 végén arra a megállapításra jutott, hogy 1940 körül háború lesz Európában, melyből Magyarország geopolitikai helyzeténél fogva nem maradhat ki. Az sem volt kétséges előtte, hogy ebben Németország oldalán kell részt vegyen. Megérlelődtek a katonai felkészülés külpolitikai és katonai feltételei is. Tájékozódott a fegyverkezési egyenjogúság proklamálásának várható következményeiről, s erről 1937 áprilisában jelentést készített a kormány számára. Megállapította, hogy az 1934. és 1936. közötti időszakkal szemben, amikor a kisantant államok még összehangolt azonnali katonai akciót indítottak volna egy ilyen magyar lépés esetén, jelenleg már a Német- és Olaszország megerősödése következtében megváltozott külpolitikai helyzetben legfeljebb csak diplomáciai lépésekkel opponálnának. Mozgósítást bizonyosan nem rendelnének el, amíg meg nem győződnek Németország várható reagálásáról. A külpolitikai változásokra utal, hogy hajlandóak a kérdésről tárgyalásokat kezdeni. A fegyverkezés proklamálása feltehetően a nyugati hatalmak részéről sem vált ki a háborús veszélyt felidéző vagy az ország helyzetét bénító gazdasági szankciókat.

Magyarország stratégiai helyzetét elemezve a vezérkar egy Németország által támogatott, észak felé indított és délkelet felé fedezett magyar katonai akciót tartott lehetségesnek a közeli jövőben. A megvalósuló revízió ezen első lépése sürgős felkészülést igényelt.

A Darányi-kormány a Németország felé való közeledést maga is elsőrendű fontosságúnak ítélte, azonban az európai erőviszonyok a kérdés óvatosabb kezelésére késztették. Darányi és Kánya külügyminiszter Németország helyzetét közel sem látták oly egyértelműnek, mint a katonai vezetés. Igyekeztek kipuhatolni a fegyverkezési egyenjogúsági törekvések várható brit és francia megítélését, valamint, hogy politikájuk mennyire toleráns a német politikai törekvésekkel szemben. A magyar politika a Németországgal való szoros együttműködésben meddig mehet el a konfliktus veszélye nélkül.

A kormány a megrendült kisantant magyar törekvésekkel szembeni engedékenységének határait is igyekezett megtudni. Jó szándékát kinyilvánítandó 1937 elején tárgyalásokat kezdeményezett velük a fegyverkezési egyenjogúság kérdésében, ami azonban nem vezetett eredményre. A kisantant csak az esetben hajlott engedményekre, ha a magyar fél hajlandó a kölcsönös megnemtámadási egyezményt aláírni velük. A revízió közelébe jutó, azt akár erőszakos úton is megvalósíthatónak vélő magyar kormány elhatárolta magát e megoldástól.

Hitler 1937 őszén tudtára adta a Berlinbe látogató Darányinak, hogy Csehszlovákia elleni fellépése rövidesen aktuálissá válik és ebben a magyar katonai szerepvállalást sem utasítaná el. Felhívta a figyelmet a magyar–jugoszláv közeledés fontosságára, valamint a magyar–román viszony javításának szükségességére. Egyre inkább bizonyossá vált, hogy a térségre vonatkozó német elképzelések mind erőteljesebb megnyilvánulásai nem ütköznek merev nyugati ellenállásba.

1936-tól a hadrendfejlesztés némileg felgyorsult, melyet elősegített az ellenőrzés megszűnése, a rejtés formálissá válása, valamint a gazdasági fellendülés. A honvédelmi tárca évi költségvetése az 1934/35-ös 198,5 millió pengőről 1937/38-ra 303,7 millióra emelkedett. A vegyesdandárok kiegészültek még 1 kerékpáros zászlóaljjal, 1 légvédelmi tüzérosztállyal, 1 kisharckocsiszázaddal, 1 vonatosztállyal és 1 műszaki zászlóaljjal. Tüzérezredeik háromosztályossá bővültek. A vegyesdandár állományába tartozott még egy közelfelderítő repülőszázad is. A mennyiségi mellett minőségi előrelépés is történt. Egy gyalogezred 1937-ben már 27 golyószóróval, 22 géppuskával rendelkezett, de nehézpuskákat is rendszeresítettek. Javult a fegyvernemek aránya, elsősorban a tüzérség növekedett. Továbbra is gyengéje volt a zömmel fogatolt vontatás. A lovasság tűzereje is növekedett, de állománya még mindig csak 31 századból állt. 1937-ig felállt 1 gépkocsizó zászlóalj és 1 páncéljárműves osztály. A légvédelmi tüzérség 11 gépágyús- és 18 ágyúsütege teljes egészében gépvontatást kapott. A vezérkar főnöke 1937 nyarán egy, az 1932-es elképzeléseken nyugvó hadseregfejlesztési tervet terjesztett be emlékirat formájában a honvédelmi miniszternek. Ez 21 gyaloghadosztály, 4 gyorsan mozgó és 1 repülőhadosztály rövid határidejű felszerelését tartotta szükségesnek. Megvalósításához 1700 millió pengőt vélt elegendőnek. Kérte a minisztert, terjessze azt mielőbb a kormány elé, mert megvalósítása nem tűr halasztást.

Mivel a minisztertanács válasza késett, Rátz magához a kormányzóhoz fordult, akinek személyesen is előadta elképzeléseit. November 10-én értekezlet ült össze a kormányzónál, melyen Rátzon kívül Darányi miniszterelnök, Rőder honvédelmi miniszter, Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter, valamint Imrédy Béla, a Magyar Nemzeti Bank elnöke vett részt. Rátz előadta tervét, melynek megvalósításában elsősorban Fabinyi kételkedett. Mindössze kétévenként 100 millió pengő rendelkezésre bocsátását tartotta lehetségesnek. Végül ő kapott megbízást egy, az ország gazdasági helyzetét és a hadsereg igényeit összeegyeztető pénzügyi terv kidolgozására. Mivel az így remélt összeg is messze alatta volt a kívánalmaknak, Rátz 1938. január 2-án benyújtotta lemondását, amit azonban a kormányzó nem fogadott el.

A tisztikar is megmozdult Rátz mellett. Soós Károly tábornok, volt honvédelmi miniszter a nevükben memorandumot nyújtott át a kormányzónak, melyben a felfegyverzés érdekében a kormányzásba történő erélyesebb beavatkozását kérte. Figyelmeztette a várható háborús helyzetre, mely teljesen felkészületlenül éri a honvédséget. Ez a revízióról való lemondást eredményezheti.

Végül a helyzetet Imrédy oldotta meg, aki egy Rátz számára is elfogadható, öt év alatt megvalósítandó 1 milliárdos {I-330.} hadseregfejlesztési programot készített, amit az ország javuló gazdasági helyzetére való tekintettel megvalósíthatónak tartott.

Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-én Győrben elmondott beszédében hirdette meg az egymilliárdos beruházási programot. A képviselőház által áprilisban és a felsőház által májusban elfogadott 1938. évi XX. tc. 1938. június 2-án került kihirdetésre. A törvény felhatalmazta a kormányt 600 milliós egyszeri vagyonadó és 400 milliós kölcsön kibocsátására, melyből 600 millió közvetlen hadfelszerelésre, 400 millió pedig közvetett, az ország védképességét növelő kiadásokra fordítandó. A törvény felhatalmazta a kormányt, hogy szükség esetén a hozzájárulások eredményéből visszafizetendő hosszú lejáratú kölcsönöket vehessen fel. A vagyonadó befizetését az 50 ezer pengős és azt meghaladó vagyon után, 1938. október 1-jétől kezdődően, húsz egyenlő negyedévi részletben határozták meg. A nagybirtok huszonöt részletben fizethetett.

A kormány tehát szabad kezet kapott az öt évre tervezett program lényegesen rövidebb idő alatt történő megvalósítására is, illetve annak, ha szükséges, hitelekkel történő dotálására. A vezérkar ugyanis az eredeti tervvel szemben a program első ütemét 1940 végéig kívánta befejezni. Ehhez viszont a pénzügyi kormányzat ez ideig csak 480 milliót akar a beruházási hozzájárulásból illetve a három részletben kibocsátásra kerülő kölcsönjegyzésből igénybe venni. Az egész összeg csak 1943 végéig állt volna rendelkezésre. Rőder honvédelmi miniszter 1938. február 3-án ismertette az ún. „Huba”-hadrendet, mely a beruházási program eredményeként volt megvalósítandó. Ez végcélként egy 107 ezer fős békelétszámú, 3 hadseregre és 7 hadtestre tagozódó, 21 hadosztályból, 2 gyors- és 2 lovasdandárból, 1 repülőhadosztályból, 3 hadosztály erősségű határbiztosító erőből, valamint megfelelő fővezérség- és hadtestközvetlen alakulatokból álló békehaderő kiépítését vette tervbe, mely mozgósítás esetén ikreződik.

A hadrend készítőit a szomszédos kisantant államok elleni, a revízió érdekében történő hathatós fellépés lehetőségének megteremtése vezette. Ennek megfelelően egyszeri maximális kihasználást vettek alapul, annál is inkább, mert a vezetés szerint is a majdan rendelkezésre álló erők csak rövid, támadó jellegű háborút képesek viselni.

A rendelkezésre álló 600 milliós hitelből egyelőre csak a hadrend első ütemét („Huba I.”) akarták megvalósítani: ezen belül a határbiztosítás megerősítését, a 7 hadtest keretében 21 kétezredes dandár, a gyors- és lovasdandárok felállítását, a tüzérség fokozott továbbfejlesztését, valamint a légierő kiépítését. A páncélos csapatok és a légierő további fejlesztését a második ütemben („Huba II.”) tervezték. A harmadik ütemre („Huba III.”) maradt a háromezredes hadosztályokra való áttérés.

A „Huba I.”-et 1940. október 1-jéig akarták mozgósítható állapotba hozni. Az idő azonban sürgetett. Utasították a vezérkart, hogy a szükséges hadianyagmintákat (harckocsik, gépjárművek, repülőgépek, lövegek stb.) azonnal állapítsa meg, intézkedjen azok licencének megvételéről és a gyártás mielőbbi megkezdéséről, mert különben a szervezést nem lehetséges időben befejezni. A Honvédelmi Minisztérium ugyanakkor hozzálátott az ipar mozgósításításához a megnövekedett hadianyag-gyártási feladatok fogadására és ellátására.

Mindezzel együtt megállapítható, hogy a hároméves fejlesztési periódus eredményeként a magyar honvédség többé-kevésbé felzárkózott a kisantant államok {I-331.} fegyveres erejének technikai szintjére.

Hitler már 1938 nyarán felvetette a honvédség alkalmazásának lehetőségét: a magyar csapatok felvidéki területekért indítsanak fegyveres akciót Csehszlovákia ellen, ami alkalmat szolgáltatna a német hadseregnek a Csehszlovákia elleni beavatkozásra. A kormány és a hadvezetés azonban ismerve a honvédség állapotát, nem vállalta a közreműködést. Féltek a súlyos veszteségektől s az esetleges kudarctól. Növelték bizonytalanságukat a hírek, miszerint a német katonai körök véleménye is megoszlik egy Csehszlovákia elleni hadjárat kimeneteléről. Kétség merült fel azzal kapcsolatosan is, hogy a nyugati hatalmak beavatkozása esetén a konfliktus európai méretűvé válhat, amiből jó lenn kimaradni.

Közben a magyar kormány felújította tárgyalásait a kisantant államokkal, hogy jogilag elismertesse velük a fegyverkezési egyenjogúságot. A szerződés a szorult helyzetben lévő csehszlovákok befolyására 1938 augusztusában Bledben aláírásra került. Az éppen Berlinben vendégeskedő Horthy kormányzónak és Imrédy miniszterelnöknek Hitler szemére is vetette az igen barátságtalan lépést. Ez csak rontott a helyzeten, amit a csehszlovák ügyben történt magyar elhatárolódás kiváltott. A magyar fegyveres fellépés ügye azonban lekerült a napirendről, mivel az 1938. november 2-i első bécsi döntés nyomán a honvédség november 5–10. között harc nélkül bevonult a visszacsatolt területre. Azután szervezték meg a VIII. hadtestet, Kassa székhellyel, valamint 2 hegyidandárt.

A döntés nem elégítette ki a magyar várakozásokat, s önálló akciókat tervezett a további felvidéki és kárpátaljai területek visszaszerzésére, amit azonban Hitler nem nézett jó szemmel. Az 1939. február 16-án hivatalba lépő Teleki Pál miniszterelnök – aki mérsékelt, németektől függetlenebb politikát akart folytatni – csakhamar szembetalálta magát az Imrédy radikális vonalát folytatni akarókkal, akik a Németország felé való elkötelezettség erősítését szorgalmazták. E gondolatnak a tisztikaron belül is igen sokan hívei voltak, s ennek adott hangot Werth Henrik gyalogsági tábornok is, a vezérkar 1938 októberében kinevezett főnöke s az őt támogató Bartha károly táborszernagy, honvédelmi miniszter is.

Csehszlovákia összeomlása 1939 márciusában bekövetkezett. A magyar kormány március 13-án engedélyt kapott a német kormánytól, hogy a honvédség 15-től vonuljon be a visszacsatolt kárpátaljai területekre. Az előkészületek nélkül, február 1. óta szolgáló újoncokkal végrehajtott akció nem volt veszélytelen. A VI. és VII. hadtestnek a határ közelében állomásozó, valamint a felszerelésük kezdetén tartó gyorsdandárok egyes lovas, gépkocsizó és kerékpáros alakulatai lépték át március 15-én a határt. A Dunántúlról sebtében odaszállított gyalogezredek élszállítmányai csak 16-án érkeztek be és rakodtak ki a már birtokba vett területen. A rossz időjárási viszonyok között nagy menetteljesítményekre kényszerülő csapatok március 17-én már elérték az új lengyel–magyar határt. Nagyobb ellenállásba sehol sem ütköztek, mindössze a Szics-gárdával voltak kisebb összeütközéseik. A körösmezői vasútvonalra igényt tartó Románia mozgósított ugyan, azonban a németektől tartva nem mert fellépni.

A magyar kormány ezúttal is úgy vélte, hogy a felvonultatott erőkkel alkalma nyílik önálló akcióra is, az alakuló szlovák állam rovására ki lehet terjeszteni a magyar határt. Elsősorban a Kassa–Eperjes vonal és Nyitra környéke jött szóba. A magyar csapatok március 23-án az Ung völgyének biztosítása címén {I-332.} átlépték az új szlovák–magyar határt. Területszerzésre mégsem került sor, mert közös német–szlovák tiltakozásra a magyar kormány visszavonta csapatait.

Az események azokat látszottak igazolni, akik a miniszterelnökkel szemben a német elkötelezettség elmélyítésében látták a revízió kiterjesztésének lehetőségét. Teleki német döntőbíráskodástól független magyar katonai akcióként könyvelte el a széteső Csehszlovákiával szembeni területszerzést. Ennek ellenére tudomásul kellett vennie a kötelező hála jegyében politikai és gazdasági követelésekkel jelentkező német igényeket. Az olasz és a reményei szerint fenntartható nyugati – elsősorban brit – kapcsolatokkal kívánta ezt ellensúlyozni. A térségben felgyülemlett feszültség egy hatalmak és Németország közötti összecsapáshoz vezethet, amiből Magyarországnak mindenképpen ki kell maradnia. Az elkerülhetetlen revíziót tárgyalások útján vagy fegyveres nyomással, de mindenképpen önálló akció révén szerette volna kielégíteni. Megvalósíthatónak tartotta a fegyveres semlegesség politikáját, de ehhez fejleszteni kell a hadsereget, hogy nyomatékot szerezhessen a magyar tárgyalási pozícióknak. Nem tartotta lehetetlennek, hogy egy nyugat-európai háború is megteremtheti a magyar politika számára az óhajtott lehetőséget. A leendő békekonferencián nem lesz nehéz elfogadtatni az új magyar–román határt.

Magyar csapatok Rozsnyón, az első bécsi döntés után

Honvédcsapatok Aknaszlatina előtt, 1939

Teleki elképzelései kiváltották a szélsőjobb és a katonai vezetés ellenállását. Werth tagadta a semlegesség fenntarthatóságát, a politikai manőverezés realitását. A térségben a politika meghatározója és esetleges háborús konfliktus nyertese csakis Németország lehet. Az országot tehát jól felfogott revíziós érdekei Németország mellé állítják. Románia a nyugati garanciák ellenére is aligha fog szembeszállni a német kívánságokkal.

A politikai és katonai események felgyorsulása megkövetelte a hadsereg-fejlesztési program kiszélesítését, amely már meghaladta az 1 milliárdos beruházási hitelkeretet. A kormány 1938 őszén a VIII. hadtest felállításának költségeire már 136,2 millió pengőt bocsátott rendelkezésre. Az 1939. tavaszi, újabb területgyarapodással járó fejlesztés s a „Huba I/A” életbelépése 86,2 milliót kívánt. Lőszerbeszerzés címén 1939 szeptemberében 200 milliót kapott a hadsereg.

A harckocsi- és repülőgépgyártásra és beszerzésre, valamint a légvédelem fejlesztésére még az év decemberében folyamatba tették a „Huba II.” megvalósítását, amire 430 milliós beruházást irányoztak elő. Az 1940-es évben felálló új alakulatok, valamint a további modernizálások költségeire 328,4 milliót kapott a hadsereg. 1940. év végéig 1780,9 millióra nőtt az eredetileg 660 milliós beruházási keret, amelyből ez ideig 1059,3 milliót fel is használtak. Ehhez kell még számolni azt az 1680,8 milliót, mely a költségvetési, állományfelemelési (mozgósítási) kiadások címén állt rendelkezésre.

Az 1938–40. közötti időszakban összesen 3452,7 milliót fordítottak a hadsereg kiadásaira, amiből ez ideig felhasználásra csak 2489 millió került. Az ipari megrendelések jelentős részének szállítása ugyanis csak ezt követően volt esedékes.

Az elfogadott fejlesztési elképzeléseknek megfelelően 1940 közepéig megtörtént a 3 hadsereg-parancsnokság felállítása, és a 7 vegyesdandárból alakuló 7 hadtest szervezése. Minden hadtest alárendeltségébe 3 dandár került (összesen 21 gyalogdandár). Ezek békében 1 ezreddel szerepeltek, s mozgósításkor állították fel ikerezredüket úgy, hogy az anyaalakulat átadta tiszti, {I-333.} altiszti és legénységi állományának a felét, a többi helyet pedig a bevonuló tartalékosokkal töltötték fel. A gyalogezredek 3 zászlóaljból álltak, zászlóaljanként már 24 golyószóróval és 9 géppuskával. Az ezredközvetlenek helyett zászlóaljközvetlen szakaszokat (nehézpuskás, páncéltörő ágyús, aknavető stb.) szerveztek. Jelentős erőt képviselt a volt határőr-alakulatokból kialakított 8 határvadászdandár, melyekben összesen 34 zászlóalj állt fegyverben.

A tüzérségnél 1940 őszéig sikerült az addig 2 löveges ütegeket 4 lövegessé fejleszteni. A dandárok tüzérosztályai mozgósítás esetén felállítottak egy tüzérezred-parancsnokságot és egy másik osztályt is. Az 1–2. üteg 10–10,5 cm-es, a 3. pedig 15 cm-es tarackokkal volt felszerelve. A második osztályt csak vegyes, zömmel I. világháborús anyaggal tudták feltölteni. A hadtestközvetlen tüzérség mindössze 1 közepes tarackosütegből, a fővezérségközvetlen pedig 2 nehéztüzérosztályból és 1 mozsarasosztályból állt. A hadtestek légvédelmi tüzérségét 3 (2 gépágyús és 1 ágyús) üteg képezte. Az ún. kivonuló légvédelmi tüzérséget, mely mozgósításkor vonult volna a harctérre, mindössze 54 üteg jelentette, míg a honi légvédelmi tüzérségnek 1940-ben összesen 58 üteg állt rendelkezésére. Szintén 1940 végéig befejeződött a gyorshadtest felállítása, melybe 2 lovas- és 2 gépkocsizódandárt tagoltak. Ez utóbbiak 3 gépkocsi lövészzászlóaljból, 2 kerékpáros zászlóaljból, 1 gépesített tüzérosztályból, 1 felderítő zászlóaljból (ez volt a dandár páncélos alakulata), 1 gépkocsizó utászszázadból és 1 gépkocsizó távbeszélőszakaszból álltak. A gépkocsizó zászlóaljnak 144 golyószórója, 12 géppuskája és 3 nehézpuskája volt.

A lovasdandár 2 huszárezredből, 2 kerékpáros zászlóaljból, 1 lovas és 1 gépvontatású tüzérosztályból, 1 páncéloszászlóaljból, 1 gépkocsizó utászszázadból és 1 fogatolt távbeszélőszakaszból, valamint a huszárezredek közvetleneiből állt.

A gyorshadtest így a haderő legütőképesebb részévé lett, bár a gyorsfegyvernemek aránya még mindig kedvezőtlen volt a Honvédségen belül. 118 gyalogzászlóaljból mindössze 6 volt gépkocsizó, s a gépvontatású alakulatok száma egyébként is alacsony volt. A kis- és könnyűharckocsik, páncélgépkocsik – mint a későbbiek igazolták – nem feleltek meg a korszerű háború követelményeinek. A közepes harckocsik egyelőre hiányoztak a hadrendből.

A légierő repülőszázadainak száma 1940-ben már 32-re emelkedett. A repülődandár 2 távolfelderítő, 8 vadász, 6 könnyűbombázó és 4 nehézbombázó századot foglalt magába. Ezenkívül a hadtestek, illetve a gépkocsizó- és lovasdandárok állományába még 12 közelfelderítő század tartozott. Megalakult 1 ejtőernyősszázad, és annak 1 szállítórepülő-százada.

Az 1939 nyarán kiéleződő lengyel–német viszony kényelmetlen helyzetbe hozta a magyar kormányt, mivel várható volt Németország felkérése, hogy Magyarország valamilyen módon vegyen részt a lengyelek elleni háborúban.

A magyar kormány mindenképpen távol akart maradni egy ilyen konfliktustól. A magyar társadalommal nem volt mód elfogadtatni bármilyen lengyelellenes politikát. Egy Lengyelország elleni német támadáshoz történő csatlakozás óhatatlanul szakítást jelent a nyugati hatalmakkal is. Teleki igyekezett elébe menni az eseményeknek. Mussolininek és Hitlernek egyaránt kijelentette, hogy Magyarország számára elsőrendűek szövetségesi kapcsolatai, még sincs abban a helyzetben sem politikailag, sem erkölcsileg, hogy egy Lengyelország elleni háborúhoz csatlakozhasson. {I-334.} Hitler nem reagált érdemben Teleki álláspontjára, csak arra figyelmeztette, hogy nem közömbösek számára a magyar–jugoszláv közeledést és a magyar–román viszony javítását célzó magyar elképzelések.

A német csapatok felvonulása a lengyel határon, illetve Szlovákiában, augusztus végén már napok kérdésévé tette a háború kitörését. Románia is mozgósított és nagy erőket vonultatott fel Erdélyben és Moldvában. A román felvonulást a magyar kormány az ország elleni fenyegetésként fogta fel és Werth javaslatára haladéktalanul, augusztus 23-án részleges mozgósítást rendelt el. Werthet igen aggasztotta a román hadsereg számbeli és felszerelésbeli fölénye. Hasonlóképp nyugtalanította a látható német–román politikai közeledés is, melyet csak a német politikával való teljes mérvű együtthaladással vélt kiegyenlíthetőnek.

A várhatóan éleződő magyar–német konfliktus oldására Csáky István külügyminiszternek a közvetett részvételről korábban kialakított elképzelése látszott alkalmasnak. Románia minden bizonnyal mozgósít, ha lengyel szövetségesét támadás éri, ami azonnal kiváltja a magyar ellenlépéseket. A magyar honvédség felvonulása a román határon az erők lekötésével jó szolgálatot tesz majd a német hadseregnek, és megnyugtatja a német kormányt. „Így talán elkerülhető lesz a konfliktus vagy a neheztelés és gyűlölködés, ami bennünket a szigorú semlegesség kimondása esetén a Német Birodalom az átvonulással lassan kezébe vegyen nálunk mindent.” Ezt az elgondolást Werth a magyar kormány szándékával szemben úgy fejlesztette tovább, hogy alkalom kínálkozhat arra is, hogy a mozgósított magyar hadsereg, a Lengyelország megsegítése érdekében fellépő románoktól magát veszélyeztetve érezve, a helyzetet kihasználja, s önálló vagy a német hadsereggel összehangolt támadást indítson és benyomuljon Erdély területére. Egy ilyen lépés kész helyzet elé állítja az aggodalmaskodó miniszterelnököt is.

A Lengyelország elleni német támadást követően a magyar kormány azonnal kinyilvánította teljes semlegességét, Románia a mozgósításon kívül tétlen maradt. Ez keresztülhúzta Werth számításait. A német diplomácia látva a helyzet alakulását kifejezte kívánságát, hogy Magyarországtól semmiféle támogatást nem kér, csupán azt, hogy a magyar kormány ne tegyen semlegességi nyilatkozatot. Szeptember 7-én Berlinben Ribbentrop intette Csákyt, nehogy a magyar kormány tudtuk nélkül fegyveres akciót kezdjen Románia ellen. Ugyanakkor a német diplomaták Bukarestben úgy magyarázták a helyzetet, hogy közbelépésük mentette meg Romániát a magyar betöréstől. A románok passzív magatartásának fő oka az 1939 augusztusában aláírt német–szovjet szerződés várható következményeiben keresendő. Az együttműködési megállapodás és Lengyelország együttes megszállása a magyar kormány bizonytalanságát is növelte.

Szeptember 9-én a német külügyminisztérium azzal a kéréssel fordult a magyar kormányhoz, hogy azonnal bocsássa a német csapatszállítások rendelkezésére a Szlovákiát az Északkeleti-Kárpátokkal összekötő vasútvonal Kassa–Nagyszalánc közti, magyar területen futó rövid szakaszát. A minisztertanács visszautasította a német hadsereg számára felesleges vasútvonal használata iránti kérdést, legfeljebb német hadianyagok – zárt vagonokban, kísérő nélküli – átengedésére volt hajlandó. A kormány nem vállalta a semlegesség ily módon történő megértését, a háborúba lépett nagyhatalmakkal {I-335.} való konfrontálódást. A német kormány azzal a megjegyzéssel vette tudomásul a visszautasítást, hogy „a német kívánság nem volt méltánytalan és Magyarországnak nem szabad elfelejteni: Németország gondoskodott arról, hogy a szóban forgó vasútvonal Magyarországhoz kerüljön”. Elégedetlenségüket kifejezendő Keitel vezérezredes már augusztus 31-én leállíttatta a Magyarországra menő német hadianyag-szállításokat mindaddig, míg a magyar kormány magatartása nem tisztázódik.

Habár a külpolitikai helyzet nem volt biztató, változatlanul az erdélyi revízió kérdése maradt a magyar politika homlokterében. A német vezetés miközben a politikai és gazdasági nyomás eszközeivel éreztette rosszallását a lengyel kérdésben képviselt magyar politika miatt, nem késett hangot adni a Romániával szembeni érdekeinek, ami német érdekké teszi a magyar törekvések mérséklését. A magyar szélsőjobbhoz tartozó körök, de a katonai vezetés is, a kormány politikáját okolták a kialakult helyzetért. A német diplomácia nagyra értékelte ezt: „Az mindenesetre kétségtelen – jelentette Erdmannsdorff német követ –, hogy a honvédség Németországgal szembeni magatartása lényegesen pozitívabb, mint a miniszterelnöké és más kormánytagoké. A tisztikar idősebb korosztálya, mely a világháborút a mi oldalunkon harcolta végig, különösen pedig a vezérkar nagyon befolyásos főnöke, Werth gyalogsági tábornok, megérti a Németországgal való feltétlen együtthaladás szükségességét.” A katonák nem látták kizártnak azt sem, hogy amennyiben az 1939 őszén bejelentett szovjet területi igények nyomán kiéleződő szovjet–román viszony fegyveres konfliktussá fajul, a honvédség, a zavart kihasználva, benyomulhat Erdélybe. Ehhez remélték a kész helyzet elé állított német kormány hozzájárulását. A magyar vezérkar megbeszélést is kezdeményezett ez ügyben a szovjet vezérkarral, amit azonban a szovjet együttműködést ellenző Teleki leállíttatott. Visszautasította Werthnek a fentiekkel kapcsolatos elképzeléseit kifejtő memorandumát is.

A miniszterelnök politikája sikerének tekintette a lengyel–német háború során viselt magyar magatartást. A lengyel menekültek befogadása is elismerésre talált a nyugati hatalmaknál. Nagyobb megértéssel fognak viseltetni a magyar revíziós igények iránt.

Elégedettsége azonban csakhogy szertefoszlott. Csak idő kérdése volt, mikor indulnak meg a hadműveletek nyugaton. A magyar vezérkar főnöke úgy számolt, hogy a rövidesen meginduló német offenzíva majd a románokat is nyílt állásfoglalásra készteti. Ez kirobbanthat egy német–román konfliktust, mely magyar részről kiaknázható. Bizalmas német vezérkari közlés szerint az olaj biztosítása szükségessé teheti Románia német megszállását is. Ez maga után vonja a német csapatok magyar területen történő átvonulását, sőt bizonyos esetben a két hadsereg közötti együttműködést is. A kormány tudta nélkül előzetes megbeszélések kezdődtek a két vezérkar között. A brit kormány tiltakozott a tudomására jutott terve ellen. Teleki felismerte, hogy a német kérés elől aligha lehetséges kitérni és saját katonai vezetésével is szembe találná magát. A baj elhárítására tett néhány bizonytalan és eredménytelen diplomáciai lépést az olasz és a német kormány felé. Mivel a balkáni brit erők nem veszélyeztették a román olajmezőket, így a válság német katonai beavatkozás nélkül is megoldódott.

Áprilisban Németország lerohanta Dániát és Norvégiát. Ezt látva Werth április 15-én a Németország melletti határozott {I-336.} kiállást, a semlegesség feladását javasolta Horthynak. Erdély visszaszerzését csak ennek eredményeként látta megvalósíthatónak. Teleki Werth javaslatát a magyar külpolitikába történő illetéktelen beavatkozásnak tekintette. Igyekezett rábírni a kormányzót, hogy fékezze meg a katonákat: „Hass oda, hogy a katonák ne politizáljanak. A német győzelem nem biztos, s különben is oktalanság lenne letérni a semlegességi politikáról.”

A német villámháborús sikerek a francia és brit hadsereg ellen, majd Franciaország összeomlása, tovább növelte a német hadsereg ázsióját a magyar katonák előtt. Maga Teleki is elbizonytalanodott.

Románia ugyan mozgósított az események hatására (hadilétszámra emelte Erdélyben állomásozó csapatait, s újakat vezényelt oda), azonban tétlen maradt. A brit garanciát felmondta, hogy ezzel se hívja ki maga ellen a győztes németek haragját. Figyelmét a keleti határán felvonuló szovjet és a szintén mozgósító magyar hadseregre fordította. Május közepén a II. és a VII. hadtest alakulatait töltötték fel hadiállományúra, május 27-én pedig a III. és a IV. hadtest csapatait. A mozgósított erők nem hagyták el békehelyőrségeiket, csak a gyorshadtest egységei kerültek kihelyezésre a román határ közelébe.

Június 26-án a Szovjetunió felszólította Romániát a besszarábiai és bukovinai területek átadására, ami békés úton meg is történt, s amit Németország jóváhagyóan szemlélt. A magyar kormány bár elhatárolta magát a szovjettel való együttes fellépéstől, arra az elhatározásra jutott, hogy követelni fogja saját területi igényeinek kielégítését is. Újabb csapatok mozgósítását rendelte el (határvadász-alakulatok, valamint az V. és VI. hadtest), ugyanis számításba vette azt a lehetőséget is, hogy a romániai kaotikus helyzetet kihasználva esetleg fegyveresen is fellép érdekeiért. A helyzetet a magyar–német együttműködés szempontjából szemlélve, Werth úgy vélte, a román olaj féltése mégiscsak mozgásba hozhatja a német hadsereget, mely szívesen veszi a magyar közreműködést.

A magyar kormány meg akarta szerezni a németek jóváhagyását is terveihez, de Ribbentrop egyértelműen teljes nyugalmat javasolt Csákynak. A magyar kormány ennek ellenére sem vonta vissza a határon felvonultatott csapatait. A feszült helyzet kihasználható volt.

Hitler július 11-én Münchenben tárgyalóasztalhoz ült Telekivel és Csákyval. Később megérkezett Ciano olasz külügyminiszter is. Hitler kifejtette, hogy céljaival ellentétes lenne egy magyar–román fegyveres konfliktus most, amikor békét akar a Balkánon. Egy ilyen összecsapás sikeréhez a magyar hadsereg egyedül nem elég erős, Németország pedig nincs abban a helyzetben, hogy segítséget nyújtson. A katonai akció helyett tárgyalásokat javasolt, amihez mind a németek, mind az olaszok készek segítséget nyújtani.

Az eredmény nélkül hazatérő Teleki és Csáky bízott abban, hogy a magyar követelések érdekében Hitler valóban nyomást gyakorol a román kormányra. A határon felvonult magyar hadsereget mégsem rendelték vissza, hogy kedvezően befolyásolhassák a magyar–román tárgyalások kimenetelét. Arra a felkészültek, hogy diplomáciai kudarc esetén fegyverrel érvényesítik követeléseiket. Ennek értelmében júliusban a katonai vezetés folytatta az előkészületeket. A hadsereg-parancsnokságok is áttelepültek tiszántúli harcálláspontjaikra. Egyes csapatok hiányos fegyverzettel vonultak fel a határra, azokat pótolni kellett (pl. a gyorshadtest nem kapta még meg Toldi típusú könnyűharckocsijainak egy részét).

{I-337.} A vezérkar sajnálta, hogy a Honvédség nem támadhatott június végén vagy július legelején, mivel feltételezték, hogy a Szovjetunió által adott ultimátum okozta sokk csökkentette a román vezetés hatékonyságát, a csapatok harci morálját. A kedvező pillanat elmúlt, július közepétől rendeződtek a román hadsereg sorai. Külön gondot jelentett a hadvezetésnek a mintegy félmilliónyi magyar katona élelmezése és elhelyezése, hiszen a Honvédség alakulatai az akkori ország legszegényebb részébe, Békés, Hajdú, Szabolcs, Bereg stb. vármegyékbe vonultak föl. A tábori körülmények között állomásozó csapatok akadályozták a nyári munkák végzését, s problémát okozott a szűkös ellátásban részesülő katonák élelmezése is. A hetekig tartó várakozás rontotta a csapatok erkölcsi állapotát, fegyelmi helyzetét.

Augusztusban a magyar–román tárgyalások késése egyre fokozta a hátországban és a felvonult hadseregben egyaránt uralkodó feszültséget. Az erdélyi kérdés elnapolása elfogadhatatlan lett volna a kormány szemében, de továbbra is bíztak a tárgyalásos megoldásban. Tudták, hogy a román hadsereg fölényben van, a hadműveletek megkezdése csak arra lett volna jó, hogy Németország közbeavatkozzon, s az ellenfeleket tárgyalóasztalhoz ültesse. A Turni Severinben 1940. augusztus 16–24. között folyt magyar–román tárgyalások eredménytelenül végződtek. A román fél katonai ereje tudatában nem engedett. A magyar kormány cselekvésre szánta el magát. A vezérkarfőnök már augusztus 23-án kiadta a hadműveletekre vonatkozó irányelveit. A magyar főerők feladata az lett volna, hogy Nagykároly és a Szamos között törjék át a jól kiépített Carol erődvonalat. Ezt Nagy Vilmos gyalogsági tábornok 1. hadseregének kellett volna végrehajtani (I., II., IV., VI. hadtestek és a gyorshadtest), majd az északról támadó Gorondy-Novák Elemér lovassági tábornok által vezetett 3. hadsereggel (VII., VIII. hadtest és az 1. lovasdandár) egyesülve szét kellett volna verniük a románok Szilágyságban állomásozó csoportosítását (8 gyaloghadosztály, 3 hegyidandár, 1 lovasdandár), végül elfoglalni Dést és Kolozsvárt. Az Arad–Nagyvárad térséggel szemben elhelyezett 2. hadseregnek (II. és V. hadtest), mely felett Jány Gusztáv gyalogsági tábornok parancsnokolt, az 1. hadsereget kellett fedeznie, s halogató harcot vívni az ott található román erőkkel (5 gyalog- és 1 lovashadosztály, 150 harckocsi). A sikeres elhárító harcok után pedig támadásba kellett volna lendülnie és visszavenni Nagyváradot. Ez a haditerv a Honvédség egész mozgósított állományával, mintegy 550 ezer emberrel számolt, tartalékok tehát nem voltak. Ezzel szemben augusztus 25-én Erdélyben a románok 16 gyalogos-, 2,5 lovashadosztálya, 3 hegyi-, 1 gépkocsizó- és 1 erőddandára diszlokált (ebből 3 gyalogoshadosztály és 1 gépkocsizódandár tartalékban), létszámuk kb. 400–450 ezer főtt tett ki. E csapatokat alkalmasint 270 harckocsi 350 repülőgép támogatta volna, de fölényben voltak a tüzérütegek számát tekintve is.

Máramarossziget, 1940

Augusztus 26-án elrendelték a csapatok határra való felzárkóztatását, 28-án hajnalra pedig kitűzték a támadás időpontját. Erre azonban nem került sor. Hitler látta, hogy a helyzet robbanásig feszült, működésbe hozta a német diplomáciát. Nem tűrhette a szövetségesei közti súlyos konfliktust, még kevésbé a román olajmezők veszélyeztetését, s az Olaszországgal való döntőbírósági tárgyalás után augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés. A Magyarországnak ítélt területet a románoknak 14 nap alatt kellett {I-338.} kiüríteni, s azt a Honvédségnek szeptember 5–13. között megszállni.

A döntés kétségbe ejtette a jobbra számító román küldöttséget, holott az nagyjából követte az etnikai határokat. Teleki sem volt maradéktalanul boldog, hazatértét követően felajánlotta lemondását. Fő okaként azt jelölte meg, hogy Bécsben tudomására hozták, hogy a magyar vezérkar főnöke – tudta nélkül – korábban úgy nyilatkozott, hogy Magyarországnak nem lenne ellenére a döntőbírói megoldás. A katonák politikája elleni durva támadását látta Werth megnyilatkozásaiban, melyet kudarcként élt meg. Horthy maradásra bírta és békíteni igyekezett a Teleki–Werth ellentétet.

A magyar kormány a második bécsi döntést követően további területi revíziót belátható időn belül nem tartott lehetségesnek. Ha nem is a katonai vezetés kívánta mértékben, de folytatta a Honvédség fejlesztését és modernizálását, távolabbi célként várva az újabb revíziós lehetőségekre. Ugyanakkor számított az erőteljes román diplomáciai ellenlépésekre is és az ennek megfelelő ellenséges megnyilvánulásokra. Teleki elképzeléseit hamarosan igazolta az 1940 őszén hatalomra került Antonescu tábornok német orientációra épülő diktatórikus politikája. A magyar diplomácia újabb sikert könyvelhetett el az 1940. december 12-én Belgrádban aláírt magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződés megkötésével. A szerződés nyomán létrejött „állandó béke és örökös barátság” kizárta a katonai összeütközés lehetőségét és csökkentette a déli szomszéd bizalmatlanságát. A magyar kormány diplomáciai erőfeszítései nyomán csökkent a balkáni feszültség, az ország biztonságérzetét pedig fokozta a még november 20-án megkötött háromhatalmi szerződés.