Ország hadsereg nélkül (1918)

TARTALOM

Hadsereg és katonapolitika 1919–1940 között

{I-309.} A Vörös Hadsereg (1919)

A Magyar Tanácsköztársaság létrejöttekor a külpolitikai helyzet még súlyosabb volt, mint a polgári kormányzat idején. Az események alakulását jelentősen befolyásolta a Vix-jegyzék, mely március 20-án került átadásra. Ez a jegyzék a párizsi békekonferencián a katonai szakértők és külügyminiszterek által február 26-án hozott határozat volt, amelynek értelmében további jelentős magyarlakta területek kiürítésére és egy francia ellenőrzés alatti semleges zóna létrehozására kötelezték Magyarországot. A semleges zóna határai közé került volna Vásárosnamény, Debrecen, Békéscsaba, Orosháza és a franciák által már megszállt Szeged is – ez azzal járt volna, hogy a magyar csapatoknak a Tiszántúlon több mint 100 km széles fronton átlag 50–80 km-t kellett volna visszavonulniuk. A jegyzék elutasításával egyidejűleg lemondó polgári kormányzat helyére lépő Forradalmi Kormányzótanács megalakulása után az elsők között alkotta meg a hadsereg felállításáról szóló rendeletét, hiszen az új állam számára létkérdés volt egy ütőképes hadsereg létrehozása. Március 21-én ugyanis az egyetlen igazán hadrafogható magyar alakulat a Székely Hadosztály volt, amely Erdélyben már 1918 késő ősze óta harcban állt a románokkal. Az ország vezetői úgy vélték, hogy 3-4 hónap alatt lehetséges egy körülbelül 200 ezer fős hadsereg létrehozása. Ennyi időt tartottak szükségesnek a katonai szakemberek, hogy kitöltsék a szervezeti kereteket, feltöltsék a hiányzó felszerelési, fegyverzeti és élelmiszerkészleteket.

A hadügyek élére új vezetés került. A miniszteri helyet Pogány József foglalta el, helyettesei Szamuely Tibor és Szántó Béla lettek. (Stromfeld Aurél pedig nyugdíjazását kérte és visszavonult Győrbe.) A Hadügyminisztérium – szovjet mintára – Hadügyi Népbiztosság lett. Az örökség egy átszervezés alatt álló hadsereg, amelyben az állomány többsége leszerelt, a régi keretek szétesőben, de az új szervezetek még nem alakultak ki.

Sem katonai koncepcióját, sem szervezőképességét tekintve Pogány nem volt alkalmas a hadügyek vezetésére. Már a szervezés kezdetén éles véleménykülönbség mutatkozott Pogány és Szamuely között. Pogány a hadsereg szervezését azon elvek alapján kívánta folytatni, amelyek szerint Bőhmék a polgári időszakban elkezdték a zsoldos hadsereg létrehozását. Véleménye szerint elsősorban a szakszervezetekben folyó toborzás útján a februári rendelet által meghatározott keretekben kell folytatni a szervezést. Ezzel szemben Szamuely és Szántó a hadsereg fejlesztésének teljesen új alapra helyezése mellett érvelt: szakítani kell a toborzási rendszerrel és be kell vezetni az általános védkötelezettséget, ami lehetővé teszi, hogy rövid idő alatt megfelelő létszámú hadsereget állítsanak fel.

Ennek az alapvető fontosságú kérdésnek az eldöntésére a Kormányzótanács március 24-én háromtagú bizottságot jelölt ki Kun Béla, Böhm Vilmos és Weltner Jakab személyében. A bizottság végül is Pogány álláspontját támogatta és ennek alapján jelent meg március 25-én a Vörös Hadsereg fölállításáról szóló rendelet.

A toborzás lényegesen erőteljesebben folytatódott és a hadseregbe jelentkezők létszáma napról napra nőtt, amiben mindenképpen közrejátszott az a tény, hogy az ország szuverenitásának elvesztése fenyegető közelségbe került. A szervezési rendelet – csakúgy, mint a {I-310.} polgári kormányzat idején – a mindhárom fegyvernemet magában foglaló hat hadosztályból, a székely különítményből (Székely Hadosztály) és a Dunaőrségből álló hadsereget irányzott elő. A toborzás a hadosztály-parancsnokságoknál történt, ahonnan a létszámokat naponta jelentették a Hadügyi Népbizottságnak. Április 1-jén az addig toborzottak létszáma összesen 20 640 fő volt, az alábbi részletezésben:

A toborzottak összlétszáma április 3-án 26 449, április 5-én 32 832, április 10-én 29 743 fő, április 15-én 53 524 fő.

Ezekhez a létszámokhoz természetesen még hozzászámolandó a meglévő, döntően a demarkációs vonalakon állomásozó alakulatok létszáma, illetve az egyéb katonai szervek állománya is (ezekről nem készültek napi jelentések).

A Hadügyi Népbiztosság széles körű toborzó munkát fejtett ki a Magyarországon tartózkodó – elsősorban orosz – hadifoglyok körében is. Az orosz katonák mellett más nemzetek fiai is jelentkeztek a Vörös Hadseregbe, belőlük alakult a két nemzetközi ezred.

A hadsereg szervezése során – a polgári kormányzat kudarcaiból okulva – megkülönböztetett figyelmet szenteltek a fegyelem kérdésének. 1919. március 25-én a Forradalmi Kormányzótanács rendelete intézkedett a forradalmi törvényszékek felállításáról. Az igazságügyi népbiztos április 18-i utasítása a büntetőbíróságokat és államügyészségeket alárendelte a forradalmi törvényszék elnökének és a mellette működő vádbiztosoknak. 1919. április 12-én jelent meg a Forradalmi Kormányzótanács újabb rendelete a forradalmi katonai törvényszékek felállításáról. Ezek a hadosztályok és dandárok székhelyein kezdték meg tevékenységüket. Elnöküket és két tagjukat a helyi tanácsok választották katonák, katonaviselt munkások és földművesek közül. A hadműveletek megindulásával a harcoló alakulatoknál zászlóaljszinten is működtek katonai forradalmi törvényszékek. Felállításukról a Vörös Hadsereg Parancsnoksága 1919. május 7-én intézkedett. Június 10-én kormányzótanácsi rendelettel lehetővé tették a forradalmi katonai törvényszékek ítéletei megtámadását panasz formájában, fellebbviteli bíróságként létrehozták az Országos Forradalmi Katonai Főtörvényszéket. Öt tagját az elnök és négy bíró alkotta, akiket a Kormányzótanács nevezett ki. A polgári bíróságok tényleges működése megszűnt, de szervezeti keretük megmaradt és rendelkezési állományba nem helyezett tagjaik peren kívüli tevékenységet végeztek.

A hadügy vezetésében meglévő nézeteltérések miatt április 4-től öttagú hadügyi kollégium vette át a honvédelem irányítását. Az előző vezetésből Szántó Béla megtartotta pozícióját, mellette Kun Béla és Fiedler Rezső képviselte a kommunisták koncepcióját, s Böhm Vilmos szociáldemokrata álláspontját erősítette Haubrich József.

A hadosztályok állományának nagyobb része a demarkációs vonal mögött, az alakuló állomásokon tartózkodott, felszerelése és kiképzése éppenhogy csak elkezdődött. A demarkációs vonalakon elhelyezett alakulatok felváltása is mind sürgetőbbé vált. Ebben a helyzetben érte az országot április 16-án a román, majd április 27-én a cseh csapatok támadása. A frontvonalakon a következő volt a helyzet: Délen az 1. és 2. {I-311.} hadosztály 11 zászlóalja és 4 ütege állt szemben a franca–szerb erők 3 gyalogos- és 1 lovashadosztályával és 1 lovasdandárával. A keleti arcvonalon a 6. hadosztály és a Székely Hadosztály, valamint a 39. dandár 34 zászlóaljával és 16 ütegével szemben a román hadsereg hat gyalog- és egy lovashadosztálya és egy erős különítménye állt, amely 64 gyalogzászlóaljat, 28 lovasszázadot és 48 üteget jelentett – tehát a túlerő kétszeres volt.

Az északi fronton a magyar erőt az 1., 5. és 4. hadosztályok 28 zászlóalja és 14 ütege jelentette, szemben a cseh hadsereg négy hadosztályával és négy önálló dandárával, amely 85 zászlóaljat és 24 üteget tett ki – ez összességében majdnem háromszoros túlerő volt. A számszerű arányok nem tükrözik pontosan az erőviszonyokat, mivel a vörös csapatok általában nem érték el a harckészültség szintjét. A nyilvánvaló visszavonulásra ítélt magyar csapatok vesztesége állományuk 50–60%-át is kitette: a március 25-től április közepéig eltelt időszakban alakult 73 zászlóaljból és 34 ütegből április 16-tól május elejéig megsemmisült vagy felbomlott 28 zászlóalj és 6 üteg, a csapatoknak kb. 1/3 része.

Ezenkívül a megmaradt alakulatok többsége is teljesen harcképtelen, demoralizált, fegyelmezetlen volt. Külön problémát jelentett, hogy a legmagasabb harcértékű székely alakulatoknak gyakorta fegyverrel kellett reagálni a vörös csapatok zaklatásaira. Ennek a hadseregnek a helyébe kellett nagyon rövid idő alatt új, erős, fegyelmezett és ütőképes haderőt létrehozni. A katasztrofális hadműveleti helyzeten az április 21-én felállított Keleti hadsereg-parancsnokság (alárendeltségébe gyakorlatilag a keleti arcvonal csapatai tartoztak) sem tudott úrrá lenni. A székely különítmény április 26-án letette a románok előtt a fegyvert, mivel egyfelől szülőföldjükről már kiszorították őket, másfelől nem akartak tovább a vörösökkel együttműködni. Ennek ellenére egy dandárnyi székely erő mindvégig a Vörös Hadsereg kötelékében maradt. A román csapatok május 1-jéig elérték a Tisza vonalát, elesett a szolnoki hídfő is. az északi arcvonalon a francia és olasz tábornokok vezette cseh csapatok április 30-ra elfoglalták Munkácsot, május 2-án pedig Miskolcot és veszélybe került a borsodi iparvidék, valamint Salgótarján térsége is. Aznap este a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács ülésén jelenlévők egyhangúan a harc mellett döntöttek, elfogadván kun Béla indítványát: A Hadügyi Népbiztosság a legerélyesebb ellenállásra utasította a fronton álló csapatokat és hozzákezdtek a hadsereg átszervezéséhez.

A Forradalmi Kormányzótanács május 3-án kiadta a munkásosztály általános mozgósításáról, május 5-én pedig a Vörös hadsereg újjászervezéséről szóló rendeletét. Ennek értelmében szétválasztották a működő hadsereg és a hátországi katonai ügyek irányítását. A hátországi intézetek, alakulatok felett a Hadügyi Népbizottság rendelkezett, amely ezenkívül a hadsereg utánpótlását is szervezte. A hadműveletek egységes irányítása érdekében a Keleti hadsereg-parancsnokságból megalakult Vörös Hadsereg Parancsnoksága. Főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke Stromfeld Aurél lett.

Böhm kiválasztásánál politikai szempontok domináltak, Stromfeldre viszont kiváló katonai képességei miatt volt szüksége a hadsereg vezetésének. A kettejük közti nézeteltérések már az első napokban megmutatkoztak.

Az előző napokban kialakult kritikus helyzetben Böhm – még mint a Keleti Hadsereg parancsnoka – a katonai ellenállás beszüntetése, a fegyverletétel mellett foglalt állást. Stromfeld ezzel {I-312.} szemben egyértelműen a harc folytatása mellett szállt síkra, a legválságosabb helyzetben is bízott a harc sikerében és állította, ha felfegyverzik a munkásokat, ezekből az új egységekből három hét alatt ütőképes hadsereget teremt. Böhm kapituláns magatartásával nem értett egyet, május 2-án a harc folytatására adott parancsot.

A Forradalmi Kormányzótanács felhívását követően napokon belül tízezrek jelentkeztek a hadseregbe. Zömmel azok, akik végigharcolták a világháborút, csakúgy a legénység, mint a hivatásos tisztek. Cselekedetüket nem annyira a proletárdiktatúra iránt érzett szimpátiájuk, mint inkább a haza megvédése motiválta.

A munkások tömeges jelentkezése lehetővé tette egy nem túl nagy, de a korábbinál megbízhatóbb és ütőképesebb fegyveres erő felállítását. A szervezés irányítása Stromfeld feladata volt, aki céltudatos, kemény munkával két hét alatt olyan harcoló hadsereget hozott létre, amely készen állt az ellentámadás megkezdésére.

A hadsereg új hadrend szerint tagolódott:

Az I. hadtestparancsnokságot Cegléden állították fel, alárendeltségébe tartozott a 2. hadosztály és a később egyéb alakulatokkal 7. hadosztállyá átszervezett budapesti csoportparancsnokság. A hadtest feladata a Duna és Tisza közt fekvő terület, valamint a Tisza mentének Alpártól Kisköréig bezárólag való védelme. A hadtestparancsnok Vágó Béla, vezérkari főnök Politovszki István.

Az 5. hadosztály Füzesabony székhellyel hadseregközvetlen. Parancsnok Szakáll Kálmán, vezérkari főnök Németh József. A hadosztály feladata a Tisza-vonal megfigyelése Kiskörétől északra, továbbá a Tisza és Verpelét–Pétervására–Rimaszécs között fekvő terület.

A 3. hadosztály is hadseregközvetlen, székhelye Aszód. Parancsnok Ferjentsik Ottó, vezérkari főnök Horváth Dénes. A hadosztály feladata az 5. hadosztálytól nyugatra és az Ipolynak a Dunába való beömlése között fekvő terület megfigyelése és védelme.

A II. hadtestparancsnokságot Székesfehérvárott állították fel. Parancsnokául először – Hamburger Jenő népbiztost nevezték ki, de őt rövidesen Pogány József váltotta fel. A vezérkari főnök Craenenbrock Edgár lett. A hadosztály alárendeltségébe vonta az összes, a Dunántúl egész területén állomásozó és hadműveletekre alkalmas parancsnokságot és csapatot. Feladata északon a Duna-vonal, délen a demarkációs vonal megfigyelése volt.

A III. hadtestparancsnokság Hatvan székhellyel állíttatott fel. Parancsnoka Landler Jenő, vezérkari főnöke Julier Ferenc lett. Kötelékébe került az összes tartalékban, illetve gyülekezésben lévő seregtest, éspedig az 1., 4., 6. hadosztály és a székely különítmény.

A működő hadsereghez tartozó alakulatokon kívül a Vörös Hadsereghez tartoztak még a különböző karhatalmi egységek, gyári munkásezredek, Vörös Őrség egységei, amelyek egységes irányítására létrehozták a Budapesti katonai parancsnokságot, élén Haubrich Józseffel. Később IV. hadtest néven szervezték át a parancsnokságot, alárendeltségébe tartozott a Budapest erődítését végző hídfőhadosztály, valamint a karhatalmi alakulatokat tömörítő vörösőr hadosztály és a 9. vasas hadosztály.

Az újjászervezés fontos eredménye volt, hogy a budapesti gyári munkásezredeknek a harcoló munkásezredek utánpótlását kellett biztosítaniuk. Május 15-ig 9 munkásezred és 1 önálló munkászászlóalj alakult a Vörös Hadsereg kötelékében, többségük a III. hadtesthez tartozott.

{I-313.} Május 12-én a létszámösszesítésben már 101 258 fő, 13-án 107 005, 14-én pedig 109 772 fő szerepelt.

Május közepéig, az újjászervezés befejezéséig a működő hadseregben három hadtest kötelékében nyolc hadosztály állt fel, mégpedig 115 zászlóalj 51 586 puskával, 84 géppuskásszázad 682 géppuskával, 8 lovasszázad 870 lovassal, 14 ágyúsüteg 63 ágyúval, 2 hegyiágyús-üteg 5 hegyi ágyúval, 20 tarackosüteg 81 tarackkal, 3 nehézüteg 6 nehézlöveggel, 16 műszaki század, 8 repülőszázad 37 repülőgéppel. Ezenkívül még páncélvonatok és a Dunaőrség úszóegységei álltak hadrendben. A hadsereg nehéz helyzetét azonban jelezte, hogy készletei kimerülőben voltak, az utánpótlás kérdése – különösen a fegyverzet terén – megoldhatatlannak látszott. Egy még március 27-én készített kimutatás szerint – kb. 60 ezer fővel számolva – 700 g-os fejadaggal a kenyérkészletek május 15-ig elegendők, a zsír – hátországban 10 g, fronton 15 g – április 30-ig, a cukor ugyancsak 10, illetve 15 g-mal június 30-ig. a ruházati készlet sürgős pótlásra szorult volna: köpeny nem volt, egyéb ruházat csak kb. 14 ezer főre, lábbeli 68 ezer főre.

Járművei alig voltak a hadseregnek: Budapesten 80 teher- és 60 személyautó, vidéken 40 teher- és 30 személyautó állt rendelkezésére. A lovak közül csapatállományba volt 5209, lókórházban 2700.

95 mintájú gyalogsági lőfegyverből 193 400 db volt a készlet, 7/12 mintájú géppuskából 1632 db. A hadrendileg tervbe vett ütegek összes tüzérségi anyaga rendelkezésre állt.

A frontokon az újonnan kiérkező alakulatok tevékenysége – párosulva az egységes hadműveleti irányítással – eredményeket hozott. Az első sikeres fegyvertény (bár nem komoly erőpróba) még május 3-án az újjászervezés időszakában Szolnok visszafoglalása volt. Biztosnak látszott, hogy a keleti arcvonalon rövid időn belül nem fenyeget további támadás, mivel a román hadsereg erőinek egy részét lekötötte az ukrán Vörös Hadsereg Dnyeszter menti frontvonalán megindult támadás, másrészt a Tisza vonalán álló román csapatok utánpótlása nem volt kellőképpen biztosítva.

Így a keleti arcvonalon átmenetileg stabilizálódott a helyzet. Megvolt tehát a lehetőség, hogy a csehszlovák csapatok támadása ellen a Vörös Hadsereg minél nagyobb erőit összpontosítsák.

Az északi arcvonalon különösen kritikus volt a helyzet Salgótarján környékén. Május 2-án – Miskolc elfoglalásával egy időben – a II. csehszlovák dandár támadást intézett Salgótarján térségében és megközelítette a várost. A Vörös Hadsereg gyenge erőt képviselő egységei a május 2-től május 9-ig tartó időszakban érzékeny veszteséget szenvedtek, és az ellenség északról körülzárta a várost. A hadsereg-parancsnokság a védelmi vonal megerősítésére a 6. hadosztályt rendelte Salgótarján térségébe. A hadosztály május 10–12-i ellentámadása felmentette Salgótarjánt, a hadosztály előrenyomult Fülek–Feled irányába.

A további előrenyomulás azonban megakadt a hadosztály visszarendelése miatt. (Egy váratlan – és később valótlannak bizonyult – hír miatt egy készülő francia támadás visszaverésére összpontosították a haderőt a Duna–Tisza közére.) A május 18-án megindult újabb, kétirányú, átkaroló cseh támadás még kritikusabb helyzetbe hozta a várost. A Salgótarjánban állomásozó 80. dandár csapatai és a térségbe küldött 3. hadosztály egységei nehéz harcok árán május 21-én ismét felmentették a várost és az ezt követő előnyomulás során május 26-ig az Ipoly–Rima–Sajó vonalától délre eső területeket megtisztították az ellenségtől.

{I-314.} A salgótarjáni hadműveletekkel párhuzamosan Eger térségében is harcok folytak. Itt az 5. hadosztály csapatai váltakozó kimenetelű küzdelem után május 10-én Egertől északra ellentámadásba mentek át. Ugyancsak a salgótarjáni harcokkal egy időben az északi arcvonal más szakaszán is győzelmet arattak a Vörös Hadsereg csapatai.

Május 15-én a Hadseregparancsnokság úgy döntött, hogy az ellenséges erők további támadását megelőzve, a Vörös Hadsereg lép fel kezdeményezőleg. A helyzet alapos elemzése után a támadás céljául Miskolc visszafoglalását jelölte meg. Ezt az elhatározást több szempont is indokolta. Miskolc és a borsodi iparvidék gazdaságilag és politikailag egyaránt döntő jelentőségű volt az ország életében. Ezenkívül Miskolc és környéke földrajzi fekvésénél fogva kulcsfontosságú volt a Felvidék birtoklása tekintetében. Ezen akció mellett szólt az a tény is, hogy az ellenséges erők közül létszám és felszerelés tekintetében egyaránt a csehszlovák hadsereg volt a gyengébb. Így ezen az arcvonalszakaszon a Vörös Hadsereg csapatai a siker reményében vehették fel a harcot az intervenciós erőkkel. Stromfeld helyzetelemzésében nagy súllyal esett latba az is, hogy a város visszafoglalása lehetőséget kínál arra, hogy a hadsereg általános ellentámadásba menjen át az északi arcvonalon. Miskolc hadászati és politikai jelentőségét a csehszlovák katonai vezetés is felismerte, és a város térségében – annak megtartásáért – jelentős erőket vont össze.

A Vörös Hadsereg Parancsnoksága a miskolci hadművelet végrehajtásával a III. hadtestet bízta meg.

A Miskolc visszafoglalásáért indított harc május 20-án reggel 7 órakor kezdődött a III. hadtest 1. hadosztálya részvételével. A több irányból megindított támadás heves összecsapásokat hozott, és estére a város északi térségébe szorították az ellenséget, amely az éj folyamán megkezdte a visszavonulást és reggelre kiürítette a várost. Nem nyugodván azonban bele a vereségbe, jelentős erőket összpontosítva és a román csapatok támogatásával május 23-án koncentrikus ellentámadást indítottak Miskolc elfoglalásáért, de kifulladtak, mielőtt céljukat elérték volna s végül május 24-én megkezdték a visszavonulást – nyomukban az üldöző magyar csapatokkal.

Az országra tört ellenség egyikét földrajzilag és iparilag fontos stratégiai pontokon visszavonulásra késztették, de az ország mezőgazdaságilag létfontosságú területei még ellenséges megszállás alatt voltak.

A miskolci győzelem után a hadsereg vezetésének döntenie kellett a harc további folytatásáról. A déli és keleti arcvonalon viszonylagos nyugalom volt. A franciák dél felől várt támadása lekerült a napirendről, főleg azért, mert a párizsi béketárgyalásokon a franciáknak ellentéteik támadtak e kérdésben az angolokkal és amerikaiakkal. A délszlávokat lekötötte a Trieszt birtoklása miatt Olaszországgal támadt konfliktusuk. Ezenkívül a két „szövetséges”, a délszláv és a román állam között is tovább éleződött a már amúgy is feszült helyzet Temesvár kérdésében. Ezen túl a román csapatok egy részét még mindig lekötötték a Besszarábia területén folyt harcok annyira, hogy a magyarországi frontról, a Tisza mellől is vontak el csapatokat. Így azokon a területeken rövid időn belül nem kellett támadásra számítani. Nyilvánvaló, hogy a Vörös Hadseregnek ki kell használnia az ellenséges erők átmeneti passzivitását és támadó hadművelettel kezdeményezőleg kell fellépnie. Egyetértettek a politikai és katonai vezetők abban is, hogy a támadásnak az intervenciós {I-315.} csehszlovák csapatok ellen kell irányulnia. A támadás irányát tekintve két nézet alakult ki, de végül azt az álláspontot fogadták el, amit Stromfeld is képviselt: a fő erőkkel Miskolc–Kassa irányában kezdik meg a hadműveletet. Május 27-én így fogalmazták meg annak hadászati célkitűzését: a cseh–román haderők belső szárnyát kell áttörni és először a cseheket megverni és azután a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulni. A hadseregparancs döntően a III. hadtestre építette az előnyomulást. Az északi hadjárat céljaira minden lehetséges erőt összpontosítottak a Sajó torkolatától az Ipoly torkolatáig terjedő arcvonalon. Az itt elhelyezett magyar csapatok 73 zászlóaljnyi és 46 ütegnyi erőt képviseltek. Velük szemben az egész arcvonal szélességében kb. 70–80 zászlóalj és 32 üteg ellenséges erő állt. Gyalogság tekintetében tehát megközelítőek voltak az erőviszonyok, de a Vörös Hadseregnek komoly tüzérségi fölénye volt.

Az északi hadjárat május 30-án hajnalban mintegy 250 km széles arcvonalon tüzérségi és légi előkészítés után, páncélvonatok támogatásával, fő erőkkel Miskolctól északkeleti irányban megindult. Már aznap a 3. hadosztály csapatai elfoglalták Losoncot. A III. hadtestnek különösen nehéz viszonyok között kellett támadnia: a Szikszótól délre levő magaslatokon a cseh, a Hernád mögött pedig a román csapatok rendezkedtek be tartós védelemre. Ennek ellenére június 1-jén mégis a következőket jelenthette a Hadseregparancsnokság: „A III. hadtest ma reggel a Hernádtól keletre álló román erőket megverte, melyek teljes felbomlásban és pánikszerűen vonulnak vissza keleti irányban… Sajó völgyében csapataink észak felé szintén tért nyertek.”

Ezt követően gyors ütemben nyomultak előre a magyar csapatok mind a bal-, mind a jobb szárnyon és a 6. hadosztály egységei június 5-re megközelítették Kassát. A csehszlovák katonai vezetés, élén az addigi kudarcok miatt leváltott olaszok helyett, francia tábornokokkal tartalékokat is felvonultatott a város védelmére. A III. hadtestparancsnokság jelentős erőket összpontosított Kassa felszabadításához. Az elkeseredett küzdelemben a magyar katonák győzedelmeskedtek: június 6-án este 7 órakor a 6. hadosztály bevonult Kassára, a 4. hadosztály 4. dandára pedig Sátoraljaújhelyt vette vissza.

A Vörös Hadsereg sikerei új eszközök bevezetésére késztették az antant hatalmak vezetőit: diplomáciai lépéseket tettek a csehszlovák hadsereg megmentésére. Június 7-én Clemenceau francia miniszterelnök a párizsi békekonferencia nevében jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz, amelyben a hadműveletek beszüntetését követelte és ellenértékként felajánlotta azt, amit Károlyi óta kért Magyarország: hogy meghívják a párizsi béketárgyalásokra. Ugyanakkor az antant a jegyzék elküldésével egy időben utasította a csehszlovák és román intervenciósokat, hogy ellentéteiket félretéve, egymást segítve, együttes erővel folytassák a harcot Magyarország ellen. Kun Béla válaszában kifejezte, hogy a Magyar Tanácsköztársaság jogos önvédelmet folytat – és az egész frontvonalon folytatódott a harci tevékenység. Különösen heves harcok dúltak a balszárnyon, ahol a túlerőben lévő ellenség június 7-én dandárnyi erővel ellenlökést hajtott végre Léva, egy másik csoportjával pedig Érsekújvár térségében. Egyelőre azonban a Vörös Hadsereg harca járt sikerrel, június 9-én visszafoglalták Tőketerebest, Nagymihályit, Eperjest, Tornát, Rozsnyót, 10-én pedig az 1. hadosztály – 150 km mélységben behatolva a csehszlovák front területére – elérte és felszabadította Bártfát. A csehszlovák haderő {I-316.} június 13-án megindult ellenoffenzívája – bár elért bizonyos eredményeket, de fő célját nem: Eperjest nem tudták elfoglalni és nem tudták általánosan visszaszorítani a magyar csapatokat, sőt a június 23-ig folytatott hadműveletek során kezdeti eredményeiket is elvesztették.

Az antant sietett megint a csehszlovák hadsereg megsegítésére. Június 13-án Clemenceau újabb, ultimátum jellegű jegyzéket intézett a Forradalmi Kormányzótanácshoz. Ebben megjelölte a párizsi békekonferencia által véglegesként kijelölt határokat, és követelte, hogy a magyar csapatok négy napon belül vonuljanak e határok mögé és ígéretet tett, hogy a visszavonulás után a román csapatok haladéktalanul kiürítik a Tiszántúlt.

A jegyzék körül igen éles vita alakult ki az ország politikai és katonai vezetői között. Végül az éppen ülésező Tanácsok Országos Gyűlése a jegyzék elfogadása mellett döntött, abból a meggondolásból, hogy ezáltal az ország lélegzetvételhez jut. Így június 23-án Böhm hadsereg-főparancsnok közölte Pellé tábornokkal, a csehszlovák hadsereg főparancsnokával, hogy a magyar csapatok másnap reggel 5 órakor befejezik a hadműveleteket. A fegyverszünet életbe is lépett, majd június végétől a csapatokat kivonták a felszabadított területekről, és ez a tény döntően aláásta azok harci kedvét. Minden téren demoralizálóan hatott a hadseregre, annál is inkább, mivel a hadjárat céljának meghatározása helyesen történt, a gyengébb erő ellen irányult. A Hadseregparancsnokság a hadjárat szinte egész időszakban kezében tartotta a hadműveleti kezdeményezést. A demoralizálódás azért is válhatott teljes körűvé, mert a Felvidék egyes városainak visszafoglalása a katonák számára inkább jelentette a haza egy részének felszabadítását, mint a Kun Béláék által hangoztatott internacionalista segítségnyújtást, mellyel a „testvéri szlovák munkásokat és parasztokat” mentették fel az „imperialista csehek” elnyomása alól. Ezt mutatja az is, hogy Kassán, Eperjesen stb. inkább a magyar zászlót tűzték ki, mint a vöröset, és a zenekarok többet játszották a Rákóczi-indulót, mint az Internacionálét. Stromfeld egyet nem értése jeléül lemondott vezérkari főnöki tisztéről. (De csak július 3-án hagyta el posztját, kötelességének tartotta, hogy a hadsereget, a kialakult válságos helyzeten átsegítse.)

Bármennyire is helytelen volt a hadsereg csapatainak a visszavonása az északi területekről anélkül, hogy az antant biztosítékot adott volna ígéreteinek megtartására, a bekövetkezett fegyverszünet mégis azt jelentette, hogy az ország valamelyest lélegzethez jut. De szüksége volt némi nyugalomra a hadseregnek is. A veszteségek pótlása, a fegyelem megerősítése komoly gondokat jelentett. Már május 31-én megjelent a Forradalmi Kormányzótanács rendelete, amely a 18 és 45 év közötti „dolgozó férfiak” általános védkötelezettségét írta elő. (Július 10-én – ezt kiegészítendő – elrendelték a 45 évnél fiatalabb tartalékos tisztek mozgósítását is.) A fegyelmi helyzet a köztársasági önkéntes hadsereg alakulataiénál egyértelműen jobb volt, de a vörös csapatok harcértéke így sem közelítette meg az egykori közös és honvédegységekét. Ennek okai közé sorolhatjuk az alakulatoknál szovjet mintára bevezetett politikai megbízotti rendszert. Bár a rendelkezések előírták, hogy ők „…hadműveleti kérdésekbe semmi körülmények között be nem avatkozhatnak”, mégis számos konfliktus adódott a parancsnokokkal, akik javarészt monarchiabeli tisztek voltak, míg a politikai tisztek szakmailag hozzá nem értő, képzetlen káderek. Külön ellenérzést {I-317.} keltett a régi tisztekben, hogy a proletárdiktatúra eltörölte a hagyományos rendfokozatokat és helyette szovjet mintára újakat vezetett be. Ezek a problémák – helyi és magasabb vezetési szinten egyaránt – mindvégig jellemezték a Vörös Hadsereget.

A visszavonulás után a Hadseregparancsnokság átszervezte a hadsereget. Az ún. kisalföldi hadművelet céljaira létrehozott v. hadtestet feloszlatták, így a működő hadsereg továbbra is három hadtestből állt. Az I. hadtest (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnök Farkas Jenő) alárendeltségébe került a 2., 4. és 7. hadosztály. Csapatai a Duna–Tisza közének déli részén csoportosultak.

A II. hadtest továbbra is a Dunántúlon állomásozott. A 8. hadosztály mellett a 18. és 20. dandár, valamint a dunántúli határvédelmi kerületi parancsnokságok tartoztak kötelékébe.

A III. hadtest, Landler Jenő parancsnokkal és Schwarz Géza vezérkari főnökkel az élén, Miskolc–Tokaj–Sátoraljaújhely környékén csoportosult. Alárendeltségébe az 1. és 5. hadosztály mellett a 2. és 3. dandár tartozott. A 3. és 6. hadosztály hadseregközvetlen, ahogy a 80. és 17. dandár és a Dunaőrség is.

A IV. hadtest továbbra is Budapest székhelyű elsődlegesen karhatalmi parancsnokság, alárendeltségében a 9. vasas, a vörösőr és a hídfőhadosztályokkal. Parancsnoka Haubirch József népbiztos, vezérkari főnöke Lajos Géza.

A hadsereg hadrendje szerint mindegy 166 zászlóalj 56 084 puskával, 14 és fél géppuskásszázad 894 géppuskával, 11 lovasszázad 1176 lovassal, 52 különböző tüzérüteg 263 különböző löveggel és 2 mozsárral, 111 árkászszázad 1426 árkásszal, 9 repülőszázad 22 repülőgéppel.

A létszámok tekintetében tehát nem volt rosszabb a helyzet, mint május közepén, de a lelkesedés már alábbhagyott, és a katonai vezetésben bekövetkezett változás sem ígért javulást. Stromfeld helyére július 3-án Julier Ferenc lépett, s miután Böhm hadsereg-főparancsnok július 10-én lemondott, az ő posztját 14-én Landler Jenő vette át.

A hadsereg vezetése már július 5-én kiadta a tiszai támadás előkészítésére vonatkozó intézkedését, miszerint a hadsereg zömével a Tiszán át kell kelni és egyelőre a demarkációs vonalig előnyomulni. Július 10-én tárgyalta meg a kormányzótanács a vezérkar tervét a tiszai támadásra, de annak elfogadása előtt még diplomáciai lépéseket tettek, végül azonban a fegyveres fellépés mellett döntöttek. A hadművelet megindulása előtt a támadásra kijelölt csapatok hadrendje a következő volt:

I. hadtestet megerősítették, kötelékébe a 2., 4., 5., 6., 7. hadosztály tartozott. Ütközetlétszáma következőképpen alakult: 56 zászlóalj 27 978 puskával, 55 géppuskásszázad 403 géppuskával, 9 lovasszázad 886 lovassal, 20 ágyúsüteg 80 ágyúval, 5 hegyiágyús-üteg 20 hegyi ágyúval, 24 tarackosüteg 96 tarackkal, 11 nehézüteg 22 nehézlöveggel, 1 autóüteg 2 autólöveggel, 5 repülőszázad 15 repülőgéppel és 1 áthajózási különítmény 150 tengerésszel. (3 páncélvonat hadtestközvetlen volt.)

A III. hadtest alárendeltségébe az 1. hadosztály, a 2. és 3. dandár tartozott, összesen 24 zászlóalj 8115 puskával, 23 géppuskászázad 160 géppuskával, 8 ágyúsüteg 32 ágyúval, 1 hegyiágyús-üteg 4 hegyi ágyúval, 10 tarackosüteg 40 tarackkal, 3 nehézüteg 6 nehézlöveggel, 1 autósüteg 2 autólöveggel, 1 mozsárüteg 1 mozsárral, 5 árkászszázad 600 árkásszal, 1 repülőszázad 4 repülőgéppel. (E hadtestnek is 3 páncélvonat állt rendelkezésére.

{I-318.} A szembenálló román erőkről részletes adataink nincsenek, de figyelemre méltó az a tervezet, amely a párizsi békekonferencia vezetőinek tárgyalóasztalára került július közepén és a Magyarország elleni intervenciós támadás tervét tartalmazta. Foch marsall megkérdezte a csehszlovák, a román és a szerb hadsereg vezetőit, hogy milyen erőkkel tudnának hozzájárulni a tervezett hadművelethez. A román hadsereg esetében a számba vehető erő így nézett ki: a Tiszánál helyezkedett el 6 gyalog- és 1 lovashadosztály 75 ezer fővel. E haderő mögött állt az Erdélyben állomásozó kb. 20 ezer főnyi tartalék.

A július 19-ről 20-ra virradó éjjel megindított támadás során a III. hadtest csapatai Tokajnál, az I. hadtest egységei Szolnoknál és Szentes–Csongrád között átkeltek a Tiszán és visszaszorították a román csapatokat. A további sikeres előnyomulást megállította a román hadsereg nagy erőket felvonultató ellentámadása, amely a főerőkkel a szárnyaktól és a tartalékoktól elvágott I. hadtest ellen irányult Karcag térségében. A visszavonulásra kényszerült csapatokon kívül július 26-án a Hadseregparancsnokság azok számára is visszavonulást rendelt el, amely alakulatok még a siker reményében, vehették volna fel a harcot az ellenséges erőkkel. A vezérkariak egy részének árulásán kívül (a közös hadsereg és a Honvédség egykori tisztjei ily módon akartak véget vetni a bolsevizmusnak) a hadműveleti tervek hibái, a csapatok ellátatlansága, s az esetenkénti fegyelmezetlenségek is hozzájárultak a katonai összeomláshoz. Július 27-én a Vörös Hadsereg ismét a Tisza jobb partján állt, de már meggyengülve, alacsony harckészséggel. Eközben a románok felkészültek az átkelésre, csapataikat megerősítették, így összerejük 119 zászlóaljra és 98 ütegre és 60 lovasszázadra emelkedett. Július 30-ra virradó éjjel Holban tábornok 1. és 2. vadászhadosztálya Tiszabőnél elkezdte az átkelést, másnap újabb alakulatok hajóztak át már Kiskörénél is. Elesett Jászladány, Tokaj, Tarcal. Augusztus 1-jén az I. hadtest Szolnoknál ellentámadásba lendült, visszavonulásra kényszerítették a 6. román hadosztály balszárnyát, s a városban lévő két zászlóaljat is sikerült kiszorítani onnan. Hamarosan eljutott azonban a csapatokhoz is a tanácskormány lemondásának híre. Ekkor számtalan tiszt megtagadta a parancsok végrehajtását vagy elhagyta csapattestét. Volt olyan alakulat, mely tisztjei vezetésével hagyta el az arcvonalat, s menetelt a Dunántúlra. A hadsereg felbomlott. A Peidl-kormány hadügyminisztere, Haubric József is az ellenállás beszüntetésére szólított fel, de egyes csoportok folytatták még a fegyveres harcot a románokkal szemben, akik zömmel azonban akadálytalanul nyomulhattak már előre. Augusztus 1-jén megszállták Jászberényt, Füzesabonyt, 2-án Ceglédet. Augusztus 4-én vonultak be Budapestre. Elfoglalták Vácot is, augusztus 6-ig pedig Győrt és Veszprémet. A tiszai hadműveletek alatt – július utolsó napjaiban a csehszlovák hadsereg megszállta a július 1-jén létesített felvidéki semleges zónát. Így a júliusi hadműveletek során elszenvedett vereség az ország katonai megszállásához vezetett.

Ország hadsereg nélkül (1918)

TARTALOM

Hadsereg és katonapolitika 1919–1940 között