{I-302.} Ország hadsereg nélkül (1918)

1918 októberében végére egyértelművé vált, hogy a központi hatalmak, s így az Osztrák–Magyar Monarchia is elvesztették az I. világháborút. Ez – Németország és a dualista állam esetében egyaránt – nem elsősorban a csapatok hadkészségén és harcértékén múlott, hanem inkább a gazdasági összeroppanásnak, és az egyre nehezebb helyzetbe jutó hátországi lakosság elégedetlenségének volt tulajdonítható. A Monarchiában ezt súlyosbította még a végletekig kiéleződött nemzetiségi problémák megoldatlansága. E kritikus állapotokat Magyarországon a polgári radikálisok, szociáldemokraták és kommunisták – többek között – a hadseregben való lázításra használták fel. Ez elsősorban a csak kiképzési, kiegészítési feladatokat végrehajtó, de egyébként tétlen póttesteknél, keretalakulatoknál vezetett eredményre, melyek békehelyőrségeikben állomásoztak. A bomlasztás azonban gondokat okozott a fronton küzdő csapatoknál is, mivel azokat a nagy veszteségek miatt 1918 nyarától az Oroszországból hazatért volt hadifoglyokkal töltötték fel. Közülük számosan kommunista agitációt folytattak, valamint a honvéd- és magyar kiegészítésű közös alakulatoknál szolgáló román, szlovák, rutén stb. nemzetiségű katonákat izgatták. Ez a jelenség október végig nem rendítette meg alapjaiban a Monarchia fegyveres erőit.

Magyarországon 1918. október 25-től kezdve váltak megállapíthatatlanná azok a folyamatok, melyek végső soron a magyar katonai erő megszűnéséhez vezettek. E napon a Nemzeti Tanács mellett megalakult a Katonatanács is Csernyák Imre egykori százados vezetésével, zömmel alacsony rendfokozatú tartalékos tisztekből, akik a fegyveres felkelést akarták előkészíteni. A budapesti helyőrségben egyre erőteljesebbé vált a forradalmi hangulat szítása és a züllesztés is. Ezt Lukachich Géza tábornok, a másnap kinevezett új helyőrségparancsnok sem tudta megfékezni a legkeményebb eszközökkel sem. A parancsok megtagadása általános lett, a katonák együtt meneteltek a felfegyverzett munkásokkal. Október 31-én a frontra induló menetszázadokat a Keleti-pályaudvaron leszállították a vagonokból. Ugyanazon a napon alakította meg kormányát Károlyi Mihály, aki – mikor az ország határán már az újonnan alakulni készülő szláv nemzetállamok és a hódításra kész Román Királyság katonai álltak – egy pacifistát nevezett ki honvédelmi miniszterré: Linder Béla vezérkari ezredest. November 1-jén a HM átalakult „Magyar Hadügyminisztérium”-má, s az új minisztere elrendelte a fegyverletételt, utasította a hadsereg-főparancsnokságot (Armeeoberkommando – AOK), a Boroevic-, Bozen-, és a Kövess-hadseregcsoportok parancsnokságait, hogy a wilsoni békepontok alapján lépjenek érintkezésbe az antanthadseregek törzseivel a fegyverletételére vonatkozólag. A parancs hangsúlyozta a leszerelés azonnal végrehajtását, mely vonatkozott a fronton harcoló alakulatokra csakúgy, mint az ukrajnai megszálló csapatokra vagy a Balkánon állomásozó erőkre. E képtelen és szakszerűtlen rendelkezést az AOK nem továbbította, és helyette a magyar egységek, szintén Linder aláírásával olyan táviratot kaptak, mely a katonák dicsőségét, helytállását hangsúlyozta, s azt, hogy a harc folytatására a bekövetkező világbéke miatt már nincs szükség.

A Magyarországon állomásozó mindennemű csapatok a magyar hadügyminiszternek {I-303.} lettek alárendelve. November 2-án a budapesti helyőrség tisztjei előtt tartott beszédében Linder kijelentette: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé nem akarok katonát látni!” Ezek a mondatok alapvetően jellemezték a Károlyi-kormányzat hozzáállását a magyar haderőhöz és az ország fegyveres védelméhez. A november 3-án Páduában az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött fegyverszüneti egyezménynek megfelelően befejeződtek a harccselekmények, az alakulatok zöme megkezdte a frontról való elvonulást.

A felbomláskor a Honvédség magasabb egységei közül a 20., 38., 39., 40., 41., 42., 51., 64., 70., 74. honvéd gyaloghadosztályok és a 11. honvéd lovashadosztály az olasz fronton volt. Közülük a fegyverszüneti szerződés eltérő értelmezése miatt hadifogságba esett a teljes 39. honvéd gyaloghadosztály. Az a hír, hogy az egyezmény pótjegyzőkönyve az életbelépés időpontját november 4-én 3 órában határozta meg, nem jutott tudomására minden egységnek. Szintén az olasz fronton helyezkedett el a közös hadsereg 18 gyaloghadosztálya, mely magyar kiegészítésű volt, illetve hadrendjében jelentős számú magyar alakulatok voltak találhatók. A 37. honvéd, valamint a szarajevói cs. és kir. 1. és a kolozsvári cs. és kir. 35. gyaloghadosztályok a francia frontra nemrég érkeztek ki, de harci bevetésükre már nem került sor. Az 5. honvéd lovashadosztályt Ukrajnában megszálló erőként alkalmazták, a 155. honvéd és a miskolci cs. és kir. 15. gyaloghadosztályok pedig szállítás alatt voltak Ukrajnából a balkáni arcvonalra. Számos alakulat volt még a balkánon, Erdélyben, vagy látott el karhatalmi, helyőrségi, kiképzési feladatot a Monarchia távolabbi részeiben. Mindezen egységek november első heteiben kezdték meg a hazavonulást. A hátországban természetesen működtek a közös és a honvéd csapatok póttestei és egyéb szervei. Tehát volt még hadsereg. A felfegyverzett tömegek által hatalomra juttatott polgári kormányzat legfőbb törekvése az volt, hogy megszabaduljon e hadseregtől. A fegyveresen hazatérő milliónyi katona a forrongó országban fenyegető veszélyt jelentett. Velük szemben a pacifizmus meghirdetését vélték az egyetlen eszköznek, amellyel a felháborodott kedélyek lecsillapíthatók és a wilsonizmus jegyében lebonyolítható a katonák zavartalan leszerelése.

Ennek végrehajtásáról politikai döntés született, bár az erdélyi és felvidéki területekről, Sopron környékéről és a Dráva mentéről már november első napjaitól kezdve egyre-másra érkeztek a csapatküldés és erősítés iránti kérelmek, hogy a jogtalan határátlépéseket megakadályozhassák. A kéréseket a minisztérium az idegen csapatok el-, a magyar alakulatok folyamatban lévő hazaszállítása és az általános zűrzavar miatt teljesíteni a legtöbbször nem tudta. Közben kiderült, hogy a Franchet d’Esperay tábornok által vezényelt balkáni antanthadsereg is továbbnyomul észak felé, mivel nem tartja magára nézve kötelező érvényűnek a páduai fegyverszünetet. Az ugyanis nem tartalmazott utalást arra vonatkozóan, hogy Magyarországnak milyen területeket kell kiürítenie a balkáni arcvonalon, milyen kötelezettségeket kell teljesítenie Romániával és Csehszlovákiával szemben. Mindezek megbeszélésre Károlyi maga vezetett delegációt Belgrádba. A francia tábornoknál tett látogatás eredménye volt az a katonai egyezmény, melyet Linder (akkor már mint tárca nélküli miniszter) írt alá november 13-án, s amelynek 18 pontja igen súlyos feltételeket fogalmazott meg. A magyar csapatoknak vissza kellett vonulni a Nagyszamos felső völgye – Beszterce–Marosvásárhely–Maros-{I-304.} torkolat–Szabadka–Baja–Pécs–Dráva folyó vonalától északra, 8 nap alatt. A kiürített területeket a szövetségesek megszállják, de elfoglalhatnak minden olyan pontot, melyet stratégiailag fontosnak ítélnek. Ugyanez vonatkozott mindennemű magyar területen való átvonulásra is. Megszabták, hogy a magyar haderő mindössze 6 gyalogos és 2 lovashadosztályból állhat, melyek csak a belrend fenntartására lehetnek hivatottak. A konvenció csak a déli és keleti front vonatkozásában fogalmazta meg a magyar kötelezettségeket, s nem szavatolta az ország területének sérthetetlenségét, így szembe kellett nézni a környező államok hadseregeinek előrenyomulásával.

November 8-án érkeztek az első jelentések, hogy a Felvidékre cseh katonaság nyomult be. Megszállták a Nyitra vármegyei Egbell község olajforrásait, 9-én pedig Csaczát foglalták el azok az erők, melyeket a túrócszentmártoni tót nemzeti tanács kért Teschenből Zsolna ellen. A magatartásra vonatkozólag hadügyminisztérium utasította a zsolnai állomásparancsnokságot, hogy fegyveres ellenállást a csehekkel szemben ne fejtsenek ki. November 11-én azonban – Bartha Albert, az új hadügyminiszter már a betört erők elleni katonai fellépésre adott parancsot. Azon a napon azonban már elesett Zsolna és Ruttka, s a Jablonkai-hágón újabb ezredek érkeztek Magyarországra. A Vlára-szoroson Trencsén s Tapolcsány, Holics felől pedig Nagyszom bat–Nyitra, illetve a Morva mentén Malacka–Pozsony irányában haladtak előre. A viszonylag kis létszámú, gyenge harcértékű csehekkel szemben az ütőképesebb, de szintén szedett-vedett magyar alakulatok felvették a harcot. Pozsonyban mintegy 4500 fő állt rendelkezésre, kiket egy páncélvonat és egy repülőgép is támogatott, ezenkívül megkezdődött az egykori 13. honvéd gyalogezred újjászervezése is. A Kis-Kárpátokban előrenyomuló erők ellen 10 századnyi gyalogság vonult fel Trencsénbánra, Pöstyénbe, Lipótvárra és Szeredre. Nagyszombatba 3 gyalogszázadot, 2 üteget és 400 tengerészt vezényeltek Budapestről és Pozsonyból. November 16-ra a csendőrökből és az egykori komáromi cs. és kir. 12. gyalogezred katonáiból álló 1 gyalogos és 1 géppuskás század visszafoglalta Zsolnát és Ruttkát. Ezek a sebtében összeszedett csapatok a Felvidékről visszavonulásra kényszerítették az ellenséget.

Erdélyben 1918. október végén a 28 zászlóaljból és 12 ütegből álló, Goldbach altábornagy vezette ún. Erdély-csoport állomásozott, elsősorban Beszterce-Naszód, Csík, Háromszék és Brassó vármegyékben elhelyezve. Ezenkívül ott összpontosult a Mackensen tábornok parancsnoksága alatt álló német hadseregcsoport, amelybe osztrák–magyar közös és honvédalakulatok is be voltak osztva. A leszerelésre vonatkozó parancs azonban felszámolta az Erdély-csoportot, a belgrádi katonai egyezmény pedig előírta, hogy a németek hagyják el az országot, s hogy velük a magyarok érintkezésbe ne lépjenek. Így kb. 100 ezer főnyi harcképes magyar katonát szereltek le, vagy vonultak ki Erdélyből. Ezenkívül, szintén a konvenció értelmében Erdélyben is ki kellett üríteni a fent említett vonaltól délre eső területet, ahová november derekán román fegyveres csoportok, majd utánuk a reguláris hadsereg 6. és 7. gyaloghadosztálya érkezett. A 11. német hadsereg elhagyott dél-erdélyi körleteibe csak december közepén vonult be a 2. román vadászhadosztály. Kolozsvárt az Erdélyi Katonai Kerület parancsnokságán – Kratochvil Károly ezredes próbálta újjászervezni az egykori 38. honvéd gyaloghadosztályt, de a fegyelmezetlen, forradalmasodott katonatömegek nem engedelmeskedtek {I-305.} tisztjeiknek. Helyettük jöttek azonban önként székelyek, akikből megkezdték a Székely Hadosztály felállítását. Amint egy századot megszerveztek, nyomban karhatalmi feladatra vették igénybe, biztosítandó a lakosság nyugalmát. A székely egységek felállítását – az alakulat kifejezetten nemzeti jellege miatt – Budapestről nem támogatták. A kerületparancsnokság szinte titokban, teljesen önállóan szerelt fel vasúti gócpontokon lévő vagonokban felhalmozott fegyverekkel 19 zászlóaljat, 1 lovasszázadot, 16 üteget, összesen kb. 12 ezer főt.

A Székely Hadosztály katonái Szatmárnémetiben. 1919. március 2.

A Délvidéken a francia keleti hadsereg már november 1-jén átlépte a Duna–Száva vonalat és észak felé nyomult. Minthogy a háború befejeztével a cseh, galíciai és bukovinai legénységű lembergi XI. hadtestet elszállították, e térség még a többi magyar területnél is védtelenebb volt. November 13-án a szerb hadsereg Morava–hadosztálya megszállta Zombort, Szabadkát és Baját. A Drina-hadosztály 15-én Pécset foglalta el, századnyi erővel pedig Mohácsot és Barcsot. A Duna-hadosztály a Bánátban haladt előre, elérte Lugost, Versecet, Nagykikindát, Temesvárt, Resicabányát és Nagybecskereket. A hadosztály lovassága Lippára, Aradra, Nagyszentmiklósra és Szőregre vonult be.

Mindeközben megkezdte működését az antantmisszió, melyet Paul Prosper-Henrys tábornok, a francia keleti hadsereg parancsnoka küldött Budapestre, s amely angol, olasz, amerikai és francia tisztekből állt. A misszió feladata a katonai konvenció végrehajtásának ellenőrzése volt, bár a franciák eredetileg saját megszálló csapatokat ígértek az ország határainak szavatolására. A misszió vezetője Ferdinand Vix vezérkari alezredes lett. Azt, hogy a cseheknek és a románoknak fenntartásai voltak a konvencióval kapcsolatban, illetve, hogy a francia diplomáciai körök megítélése sem volt egységes, a további események igazolták. Kramarz csehszlovák miniszterelnök november 20-án jegyzékben közölte Károlyival, hogy az antant legfőbb tanácsa elismerte a csehszlovák államot. Ezt megerősítendő, december 3-án Vix alezredes jegyzéket nyújtott át Károlyinak, közölvén a Párizsból kapott utasítást, amely szerint a csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a szlovák területeket és egyben felhívta a magyar kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait onnan. A november végétől újult erővel meginduló cseh csapatok jelentős tért nyertek és csak hosszas tárgyalások és többször jegyzékváltás után jelölte ki a december 3-i antant jegyzék a csehekre nézve kedvező demarkációs vonalat, amely Pozsonytól a Duna északi partja mentén, majd az Ipolyt követve Losonc alatt Rimaszombaton át és Kassa alatt vezetett az Ung folyóig és ezt követte a régi határig. A románok is áttörtek a demarkációs vonalon, december 24-én bevonultak Kolozsvárra. Vix alezredes már december 16-án hivatalosan közölte, hogy erre a román hadseregnek felhatalmazása van a szövetségesektől és 1919 január végén az általuk elért vonal Zámolytól északkeletre Nagyváradon át Nagybánya és Máramarossziget északi határainál húzódott. Az erdélyi arcvonalon csak a Székely Hadosztály vette fel a harcot, de a nyomasztó túlerővel szemben folyamatosan hátrálni kényszerült. A Délvidéken egyes csapatok már november második felében átlépték a demarkációs vonalat, december végén pedig elfoglalták a Muraközt. Mivel a Bánátban is feszültté vált a helyzet a területet egyaránt magának követelő román és szerb hadsereg között, január elejétől a franciák saját csapatokat helyeztek el közéjük, illetve bevonultak Szegedre és Aradra. A magyar {I-306.} kormány tiltakozott a demarkációs vonal átlépése miatt, de nyilvánvalóvá tette, hogy a vérontás elkerülése végett nem fog fegyveresen fellépni a behatolókkal szemben.

A Vix-misszió tagjai (Vix ezredes jobbról a 3.)

Károlyi Mihály, mint honvédelmi miniszter az 1. honvéd gyalogezrednél.
Budapest, 1918. december

Az ország szétdarabolásával párhuzamosan folyt a frontról hazatérő és egyéb alakulatok leszerelése. A bonyolult feladat végzését november 4-től Böhm Vilmos irányította. A Monarchia katonai vezetése természetesen kidolgozta a háború utáni leszerelés végrehajtására vonatkozó terveket, de ezek a tervek egy győzelmes háborút követő leszerelés esetére készültek. A birodalom felbomlásával a korábban egységes haderő magyar honvédségi alakulatai egy részének az állomáshelyei kívül estek a megállapított demarkációs határokon, mintegy 50 póttest számára új állomáshelyet kellett kijelölni, ahol a frontról hazatérők leszerelhetnek. Külön gondot jelentett a jelenlegi ország területén elhelyezett volt közös alakulatok beosztott állománya egy részének állampolgársága, de határ menti fogadóállomások kijelölése, működtetése is új feladat volt. Meg kellett szervezni a különféle kincstári anyagok begyűjtését és biztonságos őrzését is. Vegyes képet mutatott a frontról hazaözönlő katonák tömege. Voltak olyan csapattestek melyek már az arcvonalban, vagy annak közvetlen elhagyása után felbomlottak, más alakulatoknál ez a magyar határra érkezéskor következett be. A forradalmasodott egységekben sorra alakultak a katonatanácsok. Az általános szén- és élelmiszerhiány miatt gondot okozott a hazahozandók szállítása és ellátása. Az országban gyakori volt a katonák fosztogatása, civilekkel való összetűzése, de a német és egyéb idegen csapatok átvonulása sem volt problémamentes. A minisztérium elrendelte a Nemzetőrség felállítását, melynek feladatául a belrend biztosítását, a polgári lakosság megvédését szabta a rabló-fosztogató katonákkal szemben. A lengyel, cseh, horvát, osztrák stb. csapattestek zárt szállítmányként gördültek keresztül Magyarország területén, a fegyverzetet és a lőszert külön vagonokban továbbították. Számos ezred azonban tisztjeik vezetése alatt, egy egységben, fegyvereit megtartva, a zűrzavar ellenére példás fegyelmezettséggel tért vissza békehelyőrségébe. Ez a magatartás inkább függött a tisztikartól és az adott alakulatnál ápolt szellemiségtől, mint a legénység nemzetiségi összetételétől. November végéig 700 ezer, december közepéig 1 200 000 katona szerelt le és a hónap végére a személyi leszerelés befejeződött.

Ugyanakkor megkezdődött a belgrádi katonai egyezmény által engedélyezett 8 hadosztályos haderő szervezése. Ennek megvalósítására a hadügyminisztériumi rendelet a leszerelendők közül az öt legfiatalabb korosztályt (18–22 év között) visszatartani szándékozott, de bizonyos önkéntességi elem beiktatásával és 30 korona napidíjjal.

A rendelet alapján november 12-én megjelentetett behívási parancs falragaszok, hirdetmények formájában hívta be, illetve tartotta bent az öt évfolyam katonailag kiképzett egyéneit és az önként továbbszolgálni kívánó tartalékos és népfelkelő tiszteket.

A rendelet megjelenése után megkezdődtek a hadsereg újjászervezésére vonatkozó kísérletek. November végéig mintegy 30 ezer főt sikerült úgy-ahogy csapatokba szervezni. Az újjászervezett alakulatok azonban korántsem feleltek meg funkcióik betöltésére, mivel az általános fegyelmi helyzet katasztrofális volt. A hadseregszervezés munkáját a Hadügyminisztériumon belüli személyi ellentétek is hátráltatták, nehezítették. Ugyancsak bonyolította a helyzetet a katonatanácsokkal kapcsolatos változó megítélés és a hadügyi vezetésnek {I-307.} ezek fékezésére irányuló manőverei.

Minthogy Bartha, majd Festetics Sándor hadügyminiszterek fő célja a hadsereg züllésének további megállítása, illetve a baloldali befolyás kiküszöbölése volt, az 1919 januári kormányválságot a szociáldemokraták a hadügyi tárca megszerzésére használták fel. Böhm Vilmos lett a miniszter, aki maga mellé Stromfeld Aurél ezredest kérte államtitkárnak. Stromfeld elfogadta a kinevezést, mert remélte, hogy az hozzásegíti egy fegyelmezett hadsereg megteremtéséhez. A feladat megoldásához kidolgozott gyakorlati programjában első helyen szerepelt a minisztériumon belül a hadműveletek vezetésére alkalmas hadműveleti osztály felállítása. Ezzel véget akart vetni a megalkuvó visszavonulásnak és fegyverrel megakadályozni további magyar területek elfoglalását. Mindezek eléréséhez új és erős hadsereget kell teremteni, amelyet önkéntes alapon kívánt létrehozni. A sürgősen megalkotott új véderőtörvény is ennek szellemében készült, és kimondta, hogy a legénységet önkéntes alapon, elsősorban 24 éven felüli munkásokból toborozzák. (Ez a lépés egyúttal a korábbi hadseregszervezés kudarcának a beismerése is volt: a benntartott öt legfiatalabb korosztályból nem sikerült a megfelelő haderő kialakítása, illetve maga Böhm elhibázottnak is tartotta a legforradalmibb érzületű fiatal évfolyamok hadban tartását és szorgalmazta leszerelésüket.)

Stromfeld napok alatt elkészítette az új hadsereg szervezetét és szervezését szabályozó rendeletet, amely február 22-én meg is jelent. Az kimondta, hogy március 1-jétől az addig 6 gyalog- és 2 lovas hadosztályból alakított hadsereg helyébe egy újonnan felállítandó és szervezendő önkéntes hadsereg lép, mely 6 gyaloghadosztályból áll, egy különálló része a Dunaőrség, illetve meglévő szervezetében megmaradó székely különítmény (Székely Hadosztály). A személyi kiegészítés az elfoglalt és a meg nem szállt részekről egyaránt történt. Az önként jelentkezők – a menekültektől eltekintve – általában a területi elv alapján lettek beosztva az egyes alakulatokba mégpedig elvileg ahhoz a fegyvernemhez, melynél a világháború alatt teljesítettek szolgálatot.

A legénységi állomány fedezése az önkéntes jelentkezés alapján, toborzás útján folyt. Csak olyan katonailag kiképzett és a világháború alatt lehetőleg harcvonalbeli szolgálatot teljesített egyéneket vettek fel, akik 24–42 év közöttiek, s magukat legalább 6 havi tényleges szolgálatra kötelezték. A tisztikar szintén önként jelentkező, tényleges tisztekből állt volna.

A tervezet szerint egy hadosztály 3 dandárcsoportból áll, amelyek mindhárom fegyvernemet egyesítik, így a gyalogságot 1 gyalogezred 3 zászlóaljjal, a lovasságot 1 huszárosztály 1 huszár és 1 géppuskás századdal, a tüzérséget 1 tüzérezred 2 tüzérosztállyal képviseli, ezeket egészíti ki 1 árkászszázad. A hadosztály kötelékébe tartozik ezek mellett 1 repülő és 1 távírószázad.

A tervezett hadrend szerint a hadosztályok székhelye és elhelyezési körlete a következő volt:

1. hadosztály Budapest székhellyel, kötelékében a budai 69., a fejér–tolnai 17., a somogy–baranyai 44. dandárcsoport.

2. hadosztály Budapest székhellyel, alárendeltségében a budapesti 1., Pest megyei 30., kiskunsági 38. dandárcsoport.

3. hadosztály Budapest székhellyel, beosztva a budapesti 32. és 29., a jász-nagykun 58. dandárcsoport.

4. hadosztály Győr székhellyel, kötelékében a kisalföldi 26., vas–soproni 18., zala–veszprémi 20. dandárcsoport.

{I-308.} 5. hadosztály Miskolc székhellyel, kötelékében a heves–nógrádi 60., a borsod–gömör–abaúji 10., a szabolcs–zemplén–ung–beregi 65. dandárcsoport.

6. hadosztály Szeged székhellyel, alárendeltségében a csanád–csongrádi 46., a hajdú–bihari 39., az arad–békési 101. dandárcsoport.

A tervezet mindezen alakulatokhoz 3 ezer tiszti, közel 10 ezer altiszti helyet rendszeresített és 50 ezer főnyi legénységet tartott szükségesnek. Az egyéb katonai szervekkel együtt teljességében tartott szükségesnek. Az egyéb katonai szervekkel együtt teljességében körülbelül 70 ezer fős hadsereg felállítását tűzte célul a rendelet. A végrehajtást a rendelet VIII. fejezete értelmében „négy mozzanat”-ban kellett megoldani:

1. A rendelet vételétől február végéig a toborzó tisztek kijelölése és a csapattörzsek (szűkebb keretek) megalakítása, amelyek elkészítik a kezelésükben lévő összes ruházati, felszerelési, fegyverzeti és lőszer-, valamint egyéb hadianyagról szóló pontos leltárakat.

2. Március 1-jétől 10-ig a toborzás megkezdése és a csapatok elhelyezési és anyagi felszerelési terveinek elkészítése, a továbbszolgáló altisztek felével.

3. Március 10-től 25-ig az új kötelékek felállása még le nem zárt állománnyal, a kiképzés megkezdése és 20-ig a demarkációs vonalon álló erők felváltása.

4. Március 25-én bevonulnak a beosztott tisztek, a továbbszolgáló altisztek teljes számmal, a csapatok teljes felszerelése, körletek kialakítása megtörténik, befejeződik a szervezés.

Hiába volt katonai szempontból minden kifogástalanul előkészítve, a hadseregszervezés alapjában véve eredménytelenül végződött: négyheti toborzás után mindössze 5000 ember jelentkezett. S bár Stromfeld tudta, hogy a csőd nem katonai, hanem politikai okokból következett be, lemondott államtitkári megbízatásáról, de a szociáldemokraták kérésére mégis helyén maradt, és folytatta erőfeszítéseit a hadsereg felállításáért.