A 20. század második fele

1945 után a cirkusz népszerűségének számos jelét lehet számba venni. Feltűnő pl. hogy 10 éven keresztül igen gyakori volt vezető komikus színészek fellépése a Fővárosi Nagycirkusz (FNC) porondján (Feleki Kamill, Salamon Béla, Alfonso, a Latabárok). A cirkusz kedvelt témaként szerepelt több filmben is, és a rádió – a legnagyobb hatósugarú tömegkommunikációs eszköz – egyik legnépszerűbb gyermekműsora a Csinn-Bumm cirkusz volt. Ez a műsor eredetileg matinéként is szerepelt az FNC-ben, sztárszereposztásban: Bilicsi Tivadar, Rátonyi Róbert, Ascher Oszkár, Pethes Sándor, Komlós Vilmos stb. fellépésével. Az 1950-es évek gyermekgenerációja számára a bohócok még valami olyan vonzerőt jelentettek, amelyet ma már csak a tv-személyiségek nyújtanak. A nagy nevettetők Stefi, Boros, Fernando és Deddy voltak. A legmegbecsültebb artisták az 1950-es évek elejétől állami kitüntetéseket kaptak (pl. Szocialista Kultúráért), az elsők között Balázs Ernő, Szabady István (Stefi), a 2 Simon, a 2 Boór.

A nemzetközi kapcsolatok korán kezdtek újraépülni, az FNC műsorában mindig szerepeltek külföldi számok; teljes műsor 1953-ban Csehszlovákiából, {III-650.} 1954-ben Lengyelországból és az NDK-ból járt Budapesten. 1956-ban kivételesen sok külföldi együttes lépett fel, és az első nyugati társulat vendégjátéka egyfajta politikai áttörést is hozott: januárban a német Busch Cirkusz vízirevü, áprilisban-májusban a Moszkvai Állami Cirkusz, júniusban a párizsi Medrano Cirkusz, októberben a Sanghai Állami Cirkusz. 1957-ben a párizsi jégrevü, 1958-ban afrikai táncosok, a svéd Trolle Rodin, az NDK-beli Aeros cirkusz, 1959–1960-ban a dán Benneweis cirkusz, a Brasiliana revüműsor, 1964-ben a Holland Nagycirkusz, 1965-ben az olasz Circo Medrano együttese dolgozott az FNC-ben. A felsoroltak közül néhányan többször is itt töltöttek egy-egy hónapot.

A magyar artisták többségének életében a szocialista rendszer gazdasági gyarapodást és létbiztonságot hozott. A kultúrpolitika, a szovjet minta nyomán, igen nagyvonalú volt a terület finanszírozásában, és megteremtette a szervezett artistaképzés lehetőségét (az Állami Artistaképző Intézet jogelődje 1950-ben kezdte meg működését Baross Imre vezetésével). A háborúban a cirkuszok lóállománya és felszerelése nagyrészt odaveszett. 1949–1950-ben államosították a cirkuszokat, erre az időszakra 3–4 nagyobbacska üzlet úgy-ahogy talpra állt. 1951-ben vették számba a 11 kis államosított cirkuszt, és megalakult a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat jogelődje (Vidéki Népszórakoztató, majd Országos Cirkusz és Varieté), amely állami támogatással alacsony, de egész évre szóló jövedelmet biztosított alkalmazottai számára, és hogy az országban 2-3 nagycirkusz utazzon a nyári szezonban. Megmaradt azonban a Fellini-filmeket idéző romantikus-esendő családi kiskomédia is, az 1960–1970-es évekre a falusi lakosság szórakoztatását ők biztosították a községekből szinte teljesen kivonuló állami cirkuszok helyett (az utóbbinak 1962-ben még 400 000, 1976-ban már csak 21 000 látogatója volt ebben a településfajtában). A cirkuszlátogatók száma 1962-ben 1,6, 1968-ban 1,3, 1977-ben 1,75, 1981-ben 1,2 millió volt. Az országban 3-4 nagy utazócirkusz működött minden nyári szezonban. A vállalat 3-4, nyugati viszonylatban is ütőképes műsort tudott kiállítani, rendelkezett 2-3 nagycirkuszra való felszereléssel, és nem kis bevételre tett szert a vállalaton kívüli magyar artisták impresszálási díjából is. Az állami dotációt teljes mértékig kompenzálta a 4–500 magyar artista által megtermelt valutabevétel, amely 100 000-es nagyságrendű dollárban volt mérhető.

A sportolók és táncosok mellett az artisták külföldi útjai kezdték el feszegetni a vasfüggöny réseit, azzal a döntő különbséggel, hogy ők nemcsak csoportosan, rövid szervezett utakra hagyhatták el az országot, hanem politikai felvigyázók nélkül, hosszú hónapokra is. Az első artistaszámok 1952-től (Csehszlovákia), teljes műsorok 1955-től (NDK) utaztak külföldre, 1956-ban Franciaországban és Belgiumban dolgozott magyar társulat, és ettől kezdve folyamatosan utaztak nyugatra mind egyes artistaszámok, mind teljes társulatok. 1956 júniusában a párizsi Medrano cirkusz vendégjátékára került sor a Fővárosi Nagycirkuszban, majd folyamatosan nyugati artisták és társulatok is felléptek itt és a vidéki utazócirkuszokban. Az 1954–1970 közötti időszakban magyar artisták vendégszerepeltek minden kontinensen, összesen 44 országban (1954-ben 44 fő, 1969-ben 473 fő).

A produkciók mind a szakmai teljesítményt, mind a kiállítás gazdagságát, profizmusát tekintve nagy fejlődést mutattak, a vezető artisták a világ legnagyobb cirkuszainak porondján mutatkozhattak be. Keresettek voltak a magyar artisták, különösen azért, mert {III-651.} a szocialista táboron belül egyedül nálunk nem vezették be a biztonsági öv kötelező használatát, de mégis valamivel olcsóbbak voltak az azonos színvonalat képviselő nyugati számoknál. A nagy csoportszámok különösen exportképesek voltak, mert azok kialakítása és együtt tartása nagyon nehéz terheket jelentett.

Az 1970-es évtized végén a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnál (MACIVA) foglalkoztatott 200–250 fő körüli artistának hozzávetőleg kétharmada 1940 után született, tehát a fiatalság dominált. 25 éves szolgálati idő után az artisták szakmai nyugdíjat kaptak, és sokukat a vállalat új számok kialakítására visszaszerződtette. Egy kimutatást kiragadva, egyértelműen kiderül, hogy a „termelési egység” változatlanul a család maradt. Igaz, hogy ebben az időszakban már nagyon sok artistaiskolát végzett, kívülről jött ember is dolgozott a szakmában, de a megelőző időszakokban is tömegesen kerültek be fiatalok, elsősorban a tornasportból, és ők is egymás között házasodtak. A 27 duettszámból 25-öt férj-feleség mutatott be. A foglalkoztatott artisták kb 3/4 részének voltak rokoni kapcsolatai a szakmán belül.

Az 1960-as évek közepétől a legkiválóbb magyar artisták kitüntetéseket kaptak (Jászai Mari-díj, Érdemes Művész), a szakma közösségi jellegéből származó anonimitás azonban ebben a korszakban is jellemző volt; az egyetlen országos hírnévre szert tett előadóművész, Rodolfo (bűvész) a legritkább esetben fordult elő utazócirkuszoknál. Fogalommá vált Mr. „Vanmásik!”, de az Eötvös nevet is csak a rendszerváltozás után, a saját cirkusz beindításának köszönhetően kezdte megtanulni a közönség. A másik ismert bohóc Stefi volt, aki az itthoni cirkuszokon kívül vezető nyugati cégeknél (Sarrasani, Knie) is fellépett, viszont – Hortobágyi Károly nevét leszámítva – a legkiválóbb akrobaták nevét nem ismerte a közönség.

Az 1970-es években Nyugat-Európában beindultak azok a cirkuszfesztiválok, amelyek a mai napig a nyugati világ rangos kulturális eseményeinek számítanak. A Richter család lovasakrobata produkciójával az első Monte Carlo-i cirkuszfesztivál Ezüst Bohóc-díját nyerte el (ők alapították meg 1995-ben a Magyar Nemzeti Cirkuszt), majd ugyanez a csúcselismerés jutott ki a 2 Kristóf (a feleséget 8 m magas rúdon egyensúlyozó és ugródeszka-akrobata) produkcióinak 1977-ben (ők ma a Fővárosi Nagycirkusz vezetői). A Váradi és a Faludi ugródeszka-akrobata csoportok a legnagyobb európai és USA-cirkuszok attrakciószámai voltak ezekben az évtizedekben; a vadállat-idomítás kiválóságai, Komlós Sándor és Donnert Károly olyan világhírű cégeknél léptek fel, mint a Krone, a Hagenbeck; a 2 Fudi zsonglőrszáma megállás nélkül dolgozott a Kronénál, Ringlingnél és a vezető varietékben. A sort természetesen lehetne folytatni.

Az artisták többsége a stabilitás és biztonság, az anyagi gyarapodás éveiként élte meg ezt az időszakot. A vezető artisták egy része az 1970-es évek közepétől kezdődően kezdte elhagyni a vállalatot. Ők tartották el a gyöngébb minőségű számokat és a központot. Nem is túl extrém példát említve, egy-egy gálafellépésen az állami napidíjnak akár többszázszorosát is megkaphatja egy attrakciószám. Az állami pazarlás, az értékhierarchia torzulása egyre szembetűnőbbé vált az 1970-es évek legvégére. A MACIVA 690 dolgozójából 226 volt artista, 65 zenész és táncos, 273 munkás, 126 pedig ügyintéző és vezető. A központban 9 osztály működött (igazgatóság, művészeti, nemzetközi, pénzügyi, üzemgazdasági, számviteli, műszaki, jogi és ellenőrzési, szervezési és propagandaosztály). A munkahelyi {III-652.} légkört leginkább az keserítette meg, hogy az itthoni alapbérek pár száz forintos eltérése mellett az artistaasszisztens, aki kézbeadott egy kelléket vagy a kisegítő személyzet ugyanazt a 70–75%-os külföldi napidíjat kapta, mint a sztárartista, aki vásárra vitte a bőrét, és maximális fegyelmezettséggel rendelt alá mindent a produkciójának.

A rendszerváltozással az állami finanszírozás indokoltságát a Művelődési Minisztériumban sokan megkérdőjelezték, így az artistavilág bizonytalan helyzetbe került (ehhez társult a világméretű gázsicsökkenés és a sokhelyütt kétséges kifizetések). Az 1990-es évek egyik legkiemelkedőbb eseménye a Magyar Nemzeti Cirkusz magánerőből történt beindítása (1995). Richter József Jászai-díjas artistaigazgató, az igen tőkeigényes, sok állatot felvonultató, 60 fős személyzettel működő, példás családi nagycirkuszi hagyományokat követi európai színvonalon. A másik kulcsfontosságú eseménysorozat a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivál, amely a szakma nemzetközileg is elismert eseményének számít (1996, 1998). Az állami vállalat vezetői (a fő szervező Kristóf István, az FNC igazgatója), az utolsó néhány évtizedben megjelent magas művészeti igényességgel felépített, elit cirkuszkultúrából kívánnak ízelítőt adni, amelyet a kanadai Cirque du Soleil és az osztrák–német Roncalli Circus képvisel.

1998-ra 50 artista maradt állami alkalmazásban, a vállalat közhasznú társasággá alakításának lebonyolítására miniszteri biztost neveztek ki.