A magyar csillagászati kutatás a II. világháború után

A háborús események megszűnése és a legfontosabb újjáépítési munkák után 1945. július 14-étől újra rendszeresen észleltek a a sváb-hegyi 6″-es asztrográfon. Az 1946-ban a Csillagvizsgáló Intézet {IV-51.} újonnan felállított napfizikai osztályának vezetője Dezső Lóránt (1914–) lett. A napfizikai észlelésekhez 1949 őszére felépült a fotoheliográfot befogadó kisebb és a Konkoly Thege-féle 25 cm-es távcső elhelyezésére szolgáló nagyobb épület (620 cm átmérőjű kupolával). Az észlelések 1950 márciusában kezdődtek el. Rendszeresen fotografikusan észlelték a teljes napkorongot, illetve a foltokkal és fáklyákkal borított részeket. Emellett a munkát jelentős mértékben a napfoltokra vonatkozó statisztikai vizsgálatok alkották. A sváb-hegyi intézet 1948-ban újra visszakerült a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, majd a tudományos élet 1948 utáni átszervezése, az egyetemektől független kutatóintézet-hálózat létrehozása során a – Minisztertanács 10/1951 (I. 6.) MT. sz. rendelete alapján – 1951. február 1-jével az MTA vette át az intézetet az MTA Csillagvizsgáló Intézete néven, két tudományos osztállyal (általános asztrofizikai, illetve napfizikai).

1946-ban Kulin György (1905–1989) megalapította a Magyar Csillagászati Egyesületet. Az egyesület működtette az 1947-ben, az egykori Uraniae helyén létrehozott Uránia Csillagvizsgálót, amelynek vezetőjévé Kulint nevezték ki; az ő távozásával a sváb-hegyi intézetben megszűnt a mintegy másfél évtizedig sikeresen művelt kisbolygókutatás. Az 1949-ben a Természettudományi Társulat jogutódaként létrejött Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) kezelésébe került Urániát a sváb-hegyi intézet műszereivel szerelték fel, a Konkoly-féle 20 cm-es Heyde-refraktor ekkor került az új gellért-hegyi bemutató csillagvizsgálóba.

Az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a fő kutatási téma a változócsillagok fotometriai vizsgálata, ezen belül a fénygörbeváltozásokat mutató rövidperiódusú pulzációs változók kutatása volt. Erre az időre már több változóról másfél évtizedes észlelési anyag gyűlt össze. A II. világháborút követően a csillagászati észlelőtechnika újra forradalmi változásokon ment keresztül. A háborúban kifejlesztett katonai radartechnika békés felhasználásából kialakult a radarcsillagászat. 1946 elején Bay Zoltánnak (1900–1992) és munkatársainak az Egyesült Izzó laboratóriumában (febr. 6.), illetve velük szinte egy időben (jan. 10.) az amerikai J. H. De Witt ezredesnek a US Army Signals Laboratoryban végzett sikeres kísérletei során először érkezett radarvisszhang a Holdról, ami lehetővé tette az égitestek aktív kutatását. (A két, egymástól független kísérletet a nemzetközi tudománytörténet egyaránt elsőként ismerte el.) Az 1960-as évek nemzetközi kísérletei során már a Merkúrról, a Vénuszról, a Marsról és a Jupiterről is sikerült radarvisszhangot kapni. Az 1940-es években kezdődtek meg a rádiócsillagászati kutatások. Az űrkutatás megindulásával párhuzamosan alakult ki az 1960-as években a röntgencsillagászat. Az optikai fotometriában rohamosan terjedt a fotoelektron-sokszorozó, amelynek a fotolemez alacsony kvantumhatásfokával és nem lineáris intenzitásérzékenységével szemben nagy kvantumhatásfoka és lineáris intenzitás-érzékenysége volt.

Egy további áttörési pontot jelentett a kutatásban az elektronikus számítógépek megjelenése, amely az addigi, főként analitikus eljárásokra alapozott, főként kvalitatív modellszámításokkal szemben megteremtette a kiterjedt kvantitatív numerikus modellszámítások lehetőségét. A fotoelektromos technika bevezetésére a sváb-hegyi intézetben – az Egyesült Izzótól kapott fotóelektron-sokszorozó segítségével – már közvetlenül a háború befejezése után megkezdődtek az első kísérletek. 1948-ban az intézet Harlow Shapley-től egy RCA 1P21-es fotóelektron-sokszorozót kapott ajándékba, s az abból készített fotométerrel 1950-ben rendszeres észleléseket kezdtek. Az 1954-ben, illetve 1956-ban beszerzett újabb 1P21-es csövek segítségével 13. fényrendig tudtak nagy pontosságú fotometriai méréseket végezni, {IV-52.} s lehetővé vált, hogy a 25 cm-es tükrös távcsővel újabb fotoelektromos megfigyelőhelyet létesítsenek.

1947-ben Detre Lászlót az első magyar csillagászként felvették az IAU-ba. 1948 után azonban a nemzetközi kapcsolatok fokozatosan a Szovjetunió irányába fordultak. Rendszeressé váltak a tanulmányutak a Szovjetunióba, s megindult az együttműködés. A nemzetközi hírű Kukarkin a változócsillagok kutatásában (1950), a leningrádi Elméleti Csillagászati Intézet pedig a bizonytalan efemerisekkel rendelkező kisbolygók pontos helymeghatározásában való együttműködésre tett javaslatot (1952). Földes István vezetésével 1952-ben megalakult, s két évig működött az intézet III. tudományos osztálya, a Pozíciós Asztronómiai és Stellárstatisztikai Osztály. Detre László 1955-ben részt vett az IAU Dublinban rendezett közgyűlésén. Az IAU változócsillagokkal foglalkozó 27. bizottsága külön határozatban támogatta a nemzetközi együttműködés kiszélesítését. A hazánkban folyó változócsillag-kutatások nagy nemzetközi elismerését jelentette az 1956. augusztus 23–28-án Budapesten tartott konferencia, amelynek fő témája az RR Lyrae és az δ Cephei csillagok periódus- és fénygörbe-változása volt.

Az 1956. évi forradalmat követő menekülési hullámmal több kiváló képességű kutató (Izsák G. Imre, Osváth István, Herczeg Tibor) is külföldre távozott. Izsák G. Imre (1929–1965) 1957-ben tanulmányt írt a mesterséges holdak mozgásáról, később a NASA égi mechanikai osztályának vezetője lett.

Az IAU 1961. évi konferenciáján (Berkeley) a Csillagászati Kutató Intézet megbízást kapott az Information Bulletin on Variable Stars (IBVS) c. kiadvány szerkesztésére. Az első mesterséges hold pályára állításával a csillagászati kutatásokban is új korszak kezdődött. A moszkvai Asztroszovjet felkérésére az intézet részt vett a pályaszámításokhoz szükséges megfigyelésekben. A mesterséges holdak követésére alkalmas állomás felállítására a budapesti intézet 40 db, vizuális megfigyelésre alkalmas távcsövet kapott, s Budapesten kívül Baján, Szombathelyen, majd Miskolcon létesült ilyen állomás. A mesterséges holdak területén a szocialista országok együttműködése az Interkozmosz program keretében valósult meg.

A nagy látómezejű óriástávcsövek megjelenése új távlatokat nyitott meg a különféle kozmikus objektumok eloszlásának átfogó vizsgálatában. 1949-ben elkészült a Palomar-hegyi 5 m-es tükrű, óriás teleszkóp, s ugyanott megkezdte működését a 120/180 cm-es, nagylátószögű, Schmidt-rendszerű teleszkóp is. Ez utóbbi néhány év leforgása alatt az É-i és a D-i égbolt jelentős részét feltérképezte a 21. fényrendig (az eredményről kapott Palomar Atlas ma is a csillagászati kutatások nélkülözhetetlen kelléke). Az MTA 1951. évi jóváhagyása alapján megrendelt 60/90/180 cm-es, Schmidt-rendszerű teleszkópot azonban nem Budapesten állították fel, ui. a főváros fényei annyira megnövekedtek, hogy a nagy fényerős új teleszkóp működését az erős égi háttér teljesen lehetetlenné tette volna. A mátrai Piszkés-tetőn 1958-ban megkezdett építkezés során a főépület 1960. szeptemberben, a Schmidt-teleszkóp 1962-ben készült el. Az új távcsőhöz két objektívprizmát is rendeltek, amellyel az ország ismét egy nemzetközi mércével is jelentős teleszkóphoz jutott. A mátrai égbolt háttérfényessége természetesen messze alatta maradt a budapestiének, ezért felmerült egy kisebb, fotoelektromos fotometriára alkalmas teleszkóp beszerzésének a gondolata. 1966 nyarán a Zeiss Művek szakemberei összeszerelték az új 50 cm-es, Cassegrain-rendszerű teleszkópot, amelyre egy kétcsatornás polarimétert szereltek; a műszeren 1967-ben kezdődtek el az észlelések.

Az 1970-es évekre a mikroelektronika és az erre épülő informatika a csillagászati {IV-53.} észlelőtechnikát is gyökeresen átalakította. A nagy szériában gyártott kisszámítógépek lehetővé tették a megfigyelések, valamint az adatgyűjtés és -feldolgozás közvetlen digitális vezérlését. A KFKI szakembergárdájának köszönhetően az egyébként a fejlett technológiának a szocialista országokba való szállítását korlátozó COCOM-listán lévő számítógépeket Magyarországon is gyártották. Az 1 m-es Ritchey–Chrétien-teleszkóp – az intézetben kifejlesztett fotométerrel, valamint a KFKI által szállított TPA/i-, illetve CAMAC-rendszerrel felszerelve – a kor színvonalának minden tekintetben megfelelő megfigyelőeszköz lett. 1972-ben elkészült az első saját fejlesztésű fotométer.

1973. március 1-jével – az 1960-as években szervezett csoportokból – megalakult a Csillagászati Kutató Intézet három tudományos osztálya: a Változócsillag (első vezetői: Szeidl Béla [1938–], majd Kanyó Sándor [1932–]), a Stellárstatisztikai (első vezetői: Balázs Béla [1935–], majd Balázs Lajos [1941–]), valamint az Égimechanika és Alkalmazásai Osztály (első vezetői: Almár Iván [1932–], majd Ill Márton [1930–]).

Az új teleszkópok jelentősen megnövelték a hagyományos fő irány, a változócsillagok kutatására rendelkezésre álló észlelési kapacitást, s új kutatási témák (extragalaktikus szupernóvák, csillaghalmazok, Tejútrendszer szerkezete, H-alfa emissziót mutató objektumok keresése) elindítását is lehetővé tette. 1968-ban az IAU budapesti 4., illetve az 1975-ben Budapesten rendezett 29. változócsillag-kollokvium a magyar csillagászati kutatás és az intézet újabb nemzetközi elismerését jelentette.

A Debrecenbe költöztetett Napfizikai Osztály a Kossuth Lajos Tudományegyetemtől kapott területen 1958. január 1-jétől önálló intézetként kezdte meg a működését az MTA Napfizikai Obszervatóriuma néven. A sváb-hegyi intézetben ugyanekkor megszűntek a tudományos osztályok. A debreceni füvészkertben levő obszervatóriumban végzendő megfigyelésekhez Budapestről vittek műszereket (a Konkoly-féle 10″-es refraktort egy 5″-es fotoheliográffal, valamint egy 6″-es fotoheliográfot; ez utóbbit 1972-ben a gyulai víztornyon létesített megfigyelőállomáson állították fel). A debreceni obszervatóriumban folyó fotografikus észlelések célja nagy felbontású teljes napképek előállítása volt. Az elegendő mennyiségű saját észlelési anyag összegyűjtéséig, nemzetközi adatbázisokban elérhető adatok felhasználásával, a napfoltok helyzetét és szerkezetét leíró paraméterek eloszlásával kapcsolatos statisztikus vizsgálatokat folytattak. Egy szovjet gyártmányú, 53 cm-es lencséjű koronográf (1971) beszerzésével, majd a korszerű befogadóépület létesítésével (1973), illetve a műszerre szerelt, speciális, hangolható H-alfa szűrő segítségével lehetővé vált a Nap protuberanciáiban lezajló mozgások tanulmányozása. Az obszervatórium munkájának nemzetközi elismerését jelentette, hogy 1967-ben Budapesten rendezték az IAU 35., a szoláris aktív vidékek szerkezetével és fejlődésével foglalkozó szimpóziumát, amelyet 1971-ben Gyulán a VI. regionális napfizikai konzultáció, illetve Debrecenben az első Interkozmosz Napfizikai Szimpózium követett. Az obszervatórium tevékenyen vett részt nemzetközi szervezetek (COSPAR, ICSU Committee on Space Research) munkájában, illetve a nemzetközi megfigyelési kampányokban (pl. a Nemzetközi Nyugodt Nap Éve, IQSY). Az IAU 10. (napaktivitás-) biz.-ának a felkérésére az obszervatórium elvállalta az 1976-ig Greenwich-ben otthont kapó fotoheliográf-program szervezését. A több százezer napfelvételből álló archívum egyedülálló a világon; erre épül a magyar napfizika egyik legfontosabb, nemzetközileg is elismert programja, a Napon található összes napfolt helyzetének, illetve fontosabb paramétereinek a világon egyedülálló {IV-54.} pontosságú meghatározása. A napfizikai obszervatórium munkatársai a hazánkban rendszeresen szervezett ionoszféra–magnetoszféra-szemináriumok résztvevői közé tartoznak. A KLTE komoly műszaki segítséget nyújtott az obszervatóriumnak, pl. a napfoltok területének kimérésére alkalmas DAREAL megépítésében. Az IAU háromévenként rendezett világkonferenciáin rendszeresen több fiatal magyar kutató vett részt, illetve többen közülük az IAU tagjai lettek.

A látszólagos sikerek mögött azonban egyre aggasztóbb válságtünetek jelentkeztek. Az 1970-es években a gazdasági problémák az MTA-t is rákényszerítették intézethálózatának felülvizsgálatára. A debreceni napfizikai obszervatórium önálló intézeti státuszát megszüntették, és egyesítették a budapesti intézettel, 1982. január 1-jével létrehozva az MTA Csillagászati Kutatóintézetét; a debreceni obszervatórium az új intézet tudományos osztályaként működött tovább.

MTA Csillagászati Kutatóintézete

Az 1970-es évek közepére lezárult az extenzív fejlődés korszaka a magyar csillagászatban. A számítástechnika gyors fejlődésének köszönhetően a változócsillagok megfigyelési anyagának a feldolgozásában megjelent pl. a Fourier-analízis. A fejlődés másik fontos tényezője az űrkutatás behatolása volt a csillagászati kutatások területére is. Már az 1970-es években pályára állították a színkép röntgen és ultraibolya Földről nem érzékelhető tartományaiban dolgozó csillagászati holdakat, amelyeket az 1980-1990-es években felbocsátott gamma- és távoli infravörös holdak követtek. A számítástechnika fejlődése lehetővé tette egyre részletesebb, a megfigyelt tényeket mind jobban leíró numerikus modellek kidolgozását. A változócsillagok modellezésébe, a numerikus modellek fejlesztésébe – a University of Florida kutatóival együttműködve – a hazai kutatók is bekapcsolódtak.

Az űrből végzett csillagászati megfigyelések igen gyakran párhuzamos, földi bázisú méréseket is igényeltek. A piszkés-tetői állomáson levő fotometriai teleszkópokkal a magyar kutatók részt vettek röntgen- és ultraibolya holdakkal végzett koordinált megfigyelésekben. Ugyancsak nemzetközi felkérésre a Schmidt-teleszkóppal felvételeket készítettek a távoli infravörös tartományban felfedezett naprendszerbeli égitestekről. Ennek az együttműködésnek köszönhetően az IRAS (Infra Red Astronomical Satellite) hold teljes mérési anyagához sikerült hozzájutni. A Halley-üstökös 1986. évi visszatérésekor indított szovjet VEGA misszió során az üstökös magjáról készített felvételek kiértékelésében a magyar kutatók is részt vettek, ugyanígy az üstökösök magjáról a Hubble-űrtávcsővel készített megfigyelések feldolgozásában is. Az 1970–1980-as években folyó további jelentősebb kutatások: az RR Lyrae csillagokra vonatkozó megfigyelések (Szeidl Béla, Oláh Katalin [1948–], Kanyó Sándor), a Nap mágneses terének elméleti kutatása (Csada Imre [1916–]), a δ-Scuti csillagok (Paparó Margit [1950–]), cepheidák vizsgálata (Szabados László [1948–]), a flercsillagok vizsgálata (Jankovics István [1943–], Szécsényi-Nagy Gábor), a felső légkör kutatása mesterséges holdakkal (Ill Márton, Illés Erzsébet [1936–], Horváth András [1941–]), a Galaxis szerkezetére vonatkozó kutatások (Balázs Béla, Balázs Lajos, Kun Mária [1949–], Paparó Margit, a Nap légkörének szerkezete és a mágneses csillagok kutatása (Marik Miklós [1936–1998]).

Az 1990. évi rendszerváltozás – elsősorban a kutatásra fordítható összegek radikális csökkenése miatt – alapjaiban rázta meg az akadémiai intézeteket. A bajai állomást 1994-ben a Bács-Kiskun m.-i Önkormányzat vette át (Bács-Kiskun megyei Önkormányzat Csillagvizsgáló Intézete).

Fontos fejlemény volt, hogy 1992-ben Magyarországgal szemben is megszűnt a {IV-55.} COCOM, s lehetővé vált a fejlett technológiájú eszközök, illetve nagy teljesítményű számítógépek (pl. SUN munkaállomások) beszerzése, az üvegszálas számítógépes hálózat kiépítése, az Internethez való csatlakozás. 1993 őszén a mátrai 1 m-es RCC teleszkópra, majd 1996 novemberében a Schmidt-távcsőre CCD-kamerákat szereltek fel.

A politikai rendszerváltozással összeomlott a szocialista országok közötti nemzetközi kapcsolatok kiterjedt rendszere. Az új kapcsolatokban a központi szervezés háttérbe szorult, helyére a kutatók közötti közvetlen, egyéni kapcsolatok léptek. Mo. az európai uniós országok által fenntartott Astronomy and Astrophysics c. szakfolyóirat társult tagjává vált, s ezzel lehetőség nyílt arra, hogy a magyar kutatók munkáikat ebben a nemzetközileg igen rangos folyóiratban térítésmentesen publikálják.

A magyar csillagászati kutatás létrejöttétől kezdve érzékenyen reagált a tudományterület nemzetközi kihívásaira, és eredményesen találta meg azt a középutat, ami ezeknek a kihívásoknak megfelelő kutatás és az anyagi lehetőségek szabta keretek között haladt. A kutatások két pillére a csillagászati fotometria, illetve ennek a változócsillagokra történt alkalmazása, valamint a Napon lejátszódó jelenségek vizsgálata volt. A foltok mozgásának és strukturális változásának nagy pontosságú vizsgálatával sikerült olyan területet találni, ahol a magyar kutatás hosszú távon sikerrel lehetett jelen a nemzetközi porondon. Megemlítendők még az égi mechanika, a magnetohidrodinamika, a kozmológia, a kvantummechanika, az archaeoastronomia, a planetológia, illetve a SETI terén elért kutatási eredmények. Az MTA Csillagászati Kutató Intézet kutatási eredményeit a szakterület nemzetközi folyóirataiban, illetve a Communicationes from the Konkoly Observatory of the Hungarian Academy of Sciences c. kiadványsorozatban közli.

A magyar csillagászok megbecsülésének jeleként több magyar kutatóról (Bolyai János, Kármán Tódor, Kövesligethy Radó, Fényi Gyula, Gothard Jenő, Izsák Imre stb.) Hold- és Mars-krátereket, kisbolygókat neveztek el.