A magyar űrkutatás kezdetei

A Bay Zoltán és munkatársai által 1946. február 6-án az Egyesült Izzó laboratóriumában végzett sikeres kísérletnek – a Hold felületéről reflektált jel vétele rádió-radar segítségével – a napja a magyarországi űrkutatás történetében is meghatározó, tudománytörténelmi dátum. A kísérletben részt vett munkatársak között volt Simonyi Károly, Papp György, Dallos György, Winter Ernő, Sólyi Antal, Barta István, Istvánffy Edvin, Budincsevics Andor, Szepesi Zoltán, Takács Lajos, Magó Kálmán, Horváth Tibor. A kommunista hatalomátvétel után ezek a kutatások félbeszakadtak, Bay Zoltán elhagyta Magyarországot, s Amerikába emigrált, csoportja felbomlott, s kísérletei itthon már nem is folytatódtak.

Az 1946. évi magyar Hold-radar kísérlet antennájának makettje

Az űrkutatás voltaképpeni születésnapjának az első szputnyik felbocsátását (1957) tartják. Mesterséges holdakat és űrszondákat, illetve azokon elhelyezett mérőműszereket az első évtizedekben csak a két nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztett ki és bocsátott fel. Más országok – így Magyarország is – csupán a mesterséges égitestek optikai és rádiós megfigyelésébe, az űreszközök mérési eredményeinek tudományos feldolgozásába kapcsolódhattak be.

Magyarországon az 1956 májusában megalakult Asztronautikai Bizottság már figyelmeztetett a jövő mesterséges holdjai megfigyelésének fontosságára, s Magyarország {IV-60.} hivatalosan is bejelentette csatlakozását a Nemzetközi Geofizikai Év (1957–1958) tudományos programjához, amelynek keretében a geofizikai (ionoszféra- és légkör-) kutatási programokkal megindult az űrkutatás. Az ionoszféra-szondákhoz magyar kutatók az 1950-es évek első felében már rádió-adóvevőket és antennarendszert fejlesztettek ki. Az első korszerű, IRX-típusú ionoszféra-kutató mintaberendezés terve 1952-ben született, gyártása 1953-ban indult meg az Elektromechanikai Vállalatnál, az első berendezés 1954-ben készült el, az első gyakorlati próbamérésekre az Országos Meteorológiai Intézet pestlőrinci Obszervatóriumában került sor (a kutatómunkát itt Flórián Endre vezette). A berendezéseket 1956 közepétől a Szovjetunióba és Kínába exportálták; az 1957. évi moszkvai döntés értelmében az IRX-típusú rendszerekkel építették ki a nemzetközi ionoszféra-kutató hálózatot. A magyar ionoszféra-kutató berendezés továbbfejlesztett változata az 1958. évi brüsszeli világkiállításon nemzetközi Grand Prix-t kapott. A nemzetközi ionoszféra-kutató hálózatban alkalmazott magyar berendezések kifejlesztésében dolgozó magyar mérnököket, Halmágyi Tibort, Hofgard Károlyt, Szende Bélát és Tófalvi Gyulát Kossuth-díjjal tüntették ki (1959).

A Szovjetunió Csillagászati Tanácsának felkérésére 1957 második felében az MTA Csillagvizsgáló Intézete a műholdak vizuális megfigyelésére, főként a szovjet szputnyikok pályájának nyomon követésére négy optikai megfigyelőhelyből álló hálózatot épített ki Almár Iván irányításával (Baján, Budapesten, Miskolcon és Szombathelyen); ezek az állomások nem tartoztak az MTA-hoz, de szakmai koordinálásukat az intézet látta el. (1966. január 1-jétől a bajai állomás csatlakozott az intézethez, a többiek megtartották szervezeti önállóságukat.) Ezzel kb. egy időben a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) kísérleti rádiós követőállomásán megindult az első szputnyikok rádiós megfigyelése is (elsőként Magyari Endre rádióberendezésével). Az 1960-as években a műholdmegfigyelés, a felsőlégkör, valamint az ionoszféra szerkezetének vizsgálata tudományos kutatási téma lett, amelyet az MTA Csillagászati Bizottságának 1962-ben megalakult albizottsága koordinált. A rádiós műholdmegfigyelések terén elsősorban Bechtold Béla, Beöthy Mihály, Drahos Dezső, Ferencz Csaba, Gschwindt András, Horváth Ferenc, Major László, Pap László, Pápay Zsolt, Tarcsai György, Tarkovics Sándor kutatói tevékenysége említésre méltó.

A BME-n egyetemi hallgatók Ferencz Csaba irányításával 1961-ben megalapították az első űrkutatási csoportot (Rakétatechnikai TDK néven), amely részt vett a műholdak rádiókövetésében, űreszközök elektronikájának és mechanikájának tervezésében, rakétakísérletekben, a telemetriai adatok regisztrálásában. A csoport egy saját tervezésű rádiós megfigyelőállomást hozott létre a Hármashatár-hegyen; 1965. március 20-án itt hajtották végre az első hazai tudományos célú, rádiós műholdkövetést. Ugyancsak saját fejlesztésű berendezéssel Ferencz Csaba és csoportja 1966-ban Közép-Európában elsőként vette meteorológiai holdak APT-képeit. A meteorológiai műholdak felhőképeinek vétele és feldolgozása a hazai műholdas meteorológia kialakulásának kezdete.

A rakétatechnikában magyar kutatók komoly szerepet vállaltak a 20. század folyamán, bár tevékenységük döntő része nem Magyarországra esett. Fonó Albert 1915-ben rakétahajtású „légi torpedót” szerkesztett, majd 1928-ban szabadalmaztatta a hangsebesség feletti repülésre is alkalmas sugárhajtóművet; Kármán Tódor itthon megkezdett rakétafejlesztési munkáit az USA-ban teljesítette ki, s lett az USA űrkutatásának egyik megteremtője; a magyar (erdélyi) származású Hermann Oberth 1929–1930-ban sikerrel próbálta ki {IV-62.} első folyékony üzemanyagú, kísérleti rakétáját, de munkáját Németországban folytatta. A z utolsó hazai rakétafejlesztési kísérleteket a BME Űrkutató Csoportja végezte 1961-től kezdve, de az anyagi támogatás hiányában sem a magaslégkör-kutató rakéta, sem a jégverést elhárító rakéta fejlesztését nem tudták befejezni. A kutatórakéták, valamint a jégverés-elhárító rakéták kutatásában főként Baj Attila, Ferencz Csaba, Fluck Dénes, Gyurkovics István, Iványi Pál, Lovró István, Molnár László végzett kiemelkedő munkát.

Magyarország 1962-ben a COSPAR tagja lett, s előbb a Követés, telemetria és dinamika munkacsoportban, később a szervezet szinte minden szekciójában képviseltette magát. Az Asztronautikai Bizottság a MTESZ Központi Asztronautikai Szakosztályává (Hungarian Astronautical Society) alakult, a Nemzetközi Asztronautikai Szövetség (IAF) tagegyesülete lett, s bekapcsolódott a nemzetközi együttműködésbe (konferenciák szervezése, ionoszféra- és magnetoszféra-kutatás, távérzékelés, kozmikus sugárzás stb.).

A Magyar Geodéziai Szolgálat (OFTH) az 1960-as évek második felétől kísérleteket folytatott Magyarország alaphálózatának összekapcsolására egy világhálózattal optikai műholdmegfigyelések segítségével. Az észleléseket előbb a szovjet KOZMOSZ-központ (Moszkva) használta fel, majd az Ill Márton által kidolgozott INTEROBS (INTERnational OBservations) program segítségével a hazai hasznosításra is sikeres kísérlet történt; 1961–1968 között nemzetközi kooperációban (szocialista országok, Finn-, Francia-, Olasz- és Svédország, valamint Hollandia), Baja központtal több mint 100 ezer észlelést végeztek (az anyagot nyolc kötetben publikálták). Később az adatfeldolgozáshoz sikeres – már számítógépes – módszereket dolgozott ki Almár Iván és Illés Erzsébet (PERLO módszer), Ill Márton (SZUBSZAT módszer), Horváth András (SPACECOOR módszer); e módszerek alkalmasak voltak a keringésidő lehető legjobb felbontással való meghatározására.