| A magyar űrkutatás kezdetei | TARTALOM | A magyar űrrepülés |
Magyar részvétel az Interkozmosz programban,
a fontosabb magyar kutatási eredmények
1965-ben a szocialista országok (Bulgária, Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, NDK, Románia; később Vietnam) csatlakoztak a Szovjetunió által kezdeményezett Interkozmosz programhoz (pontos neve: „A szocialista országok együttműködése a világűr békés célú kutatásában, felhasználásában”); Magyarország 1967-ben írta alá a szerződést. Megalakult a magyar űrtevékenységet koordináló és irányító Űrkutatási Kormánybizottság (ŰKB; ennek feladatkörét 1978-ban az MTA Interkozmosz Tanácsa vette át, s gyakorolta 1991-ig, az Interkozmosz-szervezet megszűnéséig), amelynek munkáját a létrehozott szakbizottságok segítették. A programba bekapcsolódó országok számára a Szovjetunió felajánlotta műholdjainak és geofizikai rakétáinak használatát. Az Interkozmosz program állandó munkacsoportjaiban az alábbi területeken folytak kutatások: űrfizika, űrmeteorológia, űrbiológia és űrorvostan, műholdas űrtávközlés, távérzékelés, erőforrás-kutatás. A program jelölésére 1970 júniusában Wroclawban fogadták el az Interkozmosz (IK) elnevezést, s ekkor fogadták el az együttműködés szabályait is.
1971-ben az űrtávközlés mint kereskedelmi ágazat kivált az Interkozmosz programból, s kilenc IK-tagország részvételével megalakult a szocialista országok távközlési együttműködési szervezete, az Interszputnyik.
A kozmikus fizika (űrfizika) kutatásában, az IK Kozmikus Fizikai Állandó Munkacsoport programjainak megvalósításában, a magaslégkör, a Nap–Föld kapcsolatok, a bolygóközi tér kutatásában, a mesterséges égitestek megfigyelésében magyar {IV-63.} részről az MTA Csillagvizsgáló Intézete, a Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet (GGKI), a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI), a Napfizikai Obszervatórium, az ELTE, a Magyar Geodéziai Szolgálat (MGSZ), a Földmérési és Távérzékelési Intézet Kozmikus Geodéziai Laboratóriuma (KGO), valamint az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet (ELGI) vett részt. A kutatók közül meghatározó Almár Iván, András László, Bencze Pál, Czobor Árpád, Dezső Lóránt, Erdős Géza, Fejes István, Gombosi Tamás, Hegymegi László, Horváth András, Ill Márton, Kálmán Béla, Kecskeméti Károly, Király Péter, Kóta József, Körmendi Alpár, Mihály Szabolcs, Somogyi Antal, Szegő Károly, Szemerédy Pál, Tarcsai György, Tófalvi Gyula, Varga András, Verő József munkássága.
A felsőlégköri kutatásokat 1970-től – az Interkozmosz Kozmikus Fizikai Munkacsoportja 6. szekciójának keretében – az MTA Csillagászati Kutatóintézetében és a Bajai Obszervatóriumban végezték. A budapesti kutatók az 1970-es években 59 műhold hét évet lefedő, kb. 30 ezer keringésidejének részletes elemzésével megállapították, hogy a modellekben szereplő, a naptevékenységgel párhuzamos, 27 napos ciklusú sűrűségi maximumok mellett további sűrűség-többletek sorozatai is kimutathatók, szintén 27 napos ciklussal, s főként naptevékenységi maximum idején. Az Egyenlítő 30 fokos környezetében igazolták továbbá, hogy a többletsűrűségek a koronalyukakból származó korotáló áramok megjelenésével állhatnak kapcsolatban. A kutatások másik fontos eredménye az ún. semleges légköri geomágneses utóhatásnak nevezett jelenség felfedezése, amelynek lényege, hogy a semleges légkör sűrűsége geomágneses viharok után lényegesen lassabban tér vissza nyugalmi értékére, mint azt az általánosan használt Kp-indexszel számított modellértékek mutatják. A Bajai Obszervatóriumban Ill Márton elsőként vezette be a felsőlégkörnek skálamagasság-értékekkel történő vizsgálatát. Both Előd a holdak élettartamának meghatározására vonatkozólag végzett vizsgálatokat. A magyar kutatók bekapcsolódtak nemzetközi programokba is, így az Ill Márton által megszervezett ATMOSZFÉRA-programba, a francia CNES által kezdeményezett ISAGEX geodéziai célú programba (1971) stb.
A kozmikus sugárzás vizsgálata során 1972-ben egy visszatérő IK-műhold fedélzetén elhelyezett emulziós tömb által összegyűjtött kozmikus sugárzási részecske-nyomok laboratóriumi értékelő munkájában magyar fizikusok is részt vettek, amelynek révén tanulmányozható volt a földközeli sugárzási tér összetétele. A magyar kutatók bekapcsolódtak más közeltéri vizsgálatokba is. Az MTA KFKI űrkutató csoportja a műszerépítésben, az MTA GGKI az eredmények tudományos elemzésében vett részt (ionoszféra-paraméterek mérése, a Nap extrém ultraibolya-sugárzása felsőlégköri abszorpciós adatainak meghatározása).
A magyar kutatók az 1960-as évek végétől–1970-es évek elejétől közreműködtek űrelektronikai és fedélzeti műszerek kifejlesztésében. Az első, a világűrbe is eljutó magyar műszert, egy, a kozmikus anyag befogadására való, műanyagfóliás mikrometeorit-csapdát a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) készítette, s a Vertyikál–1 geofizikai kutatórakéta segítségével juttatták a világűrbe. A szovjet mérőfejekből és magyar elektronikából álló LAM–1, LAM–2 műszerek a Vertyikál–6 szovjet kutatórakéta fedélzetén végeztek sikeres méréseket (1977), amelyeket a Vertyikál–7 geofizikai kutatórakétán megismételték (1978). A Prognoz–7 szovjet műhold (1977) komplex plazmadetektorához (LAM–3) magyar kutatók készítették az adatok előzetes értékelését végző – az Interkozmosz történetében először mikroprocesszorral (számítógéppel) működő – elektronikát. Az észlelt igen kis frekvenciájú (ULF-) mikropulzációk jellemzőiből, a hagyományos földi bázisú {IV-64.} észleléseknek az űrkutatásba való bekapcsolásával, első lépésként sikerült levezetni a napszél sebességét. Az űrfizikai kutatások később kiterjedtek a nagyon hosszú (VLF-) rádiójelek és a földi villámok által gerjesztett jelek (ún. whistlerek) magnetoszférikus terjedésének elemzésére, amely fontos információkkal szolgált a földi magaslégkör állapotára vonatkozóan. Az ún. SAS-kísérletben (1989–1991) az ELTE és a BME Mikrohullámú Híradástechnikai Tanszék kutatói regisztrálták az IK–24 műhold fedélzetén mért VLF-jeleket. A BME Űrkutató Csoportja részt vett az Interkozmosz- (IK-) holdak Egységes Telemetriai Rendszerének elkészítésében, az adatok számítógépes fogadásában.
A Halley-üstökös kutatására felbocsátott VEGA–1 és VEGA–2 űrszondákon üzembe állított – a napszélparaméterek mérésére is alkalmas – Plazmag elektron- és tömegspektrométer teljes elektronikája is Magyarországon készült (1986). Az eszközzel sikerült meghatározni az üstökös körüli töltöttrészecske-felhő összetételét és a porfelhő paramétereit. A Plazmaggal és a „Tünde” nagyenergiájú részecsketeleszkóppal (készítette a KFKI és a BME) felfedezték a kometopauzát. A Mars és környéke vizsgálatára felbocsátott szovjet Fobosz–1 és Fobosz–2 bolygóközi szondákon elhelyezett magyar fedélzeti műszerekkel (a TAUS és a HARP kisenergiájú részecskespektrométerekkel) a napszél és a Mars ionoszférájának kölcsönhatását és a magnetoszférában lévő részecskék paramétereit mérték.
A Prognosz-holdak és a Marsz–7 szonda adatainak felhasználásával a részecskesugárzások Naprendszerben való terjedését is vizsgálták a KFKI kutatói; 1985–1986-ban a VEGA-űrszondákon elhelyezett fedélzeti részecsketeleszkóppal végeztek hasonló méréseket. A VEGA-szondák tv-kameráinak elektronikus egységei szintén Magyarországon készültek. A VEGA és a Fobosz-szondák által készített felvételek feldolgozásában magyar csillagászok is részt vettek.
A Vertyikál–1 (1970) és a Vertyikál–2 (1971) geofizikai rakétákon és az IK–6 (1972) műhold fedélzetén magyar készítésű passzív, műanyagfóliás csapdával befogási kísérleteket végeztek. A KFKI szakemberei részt vettek a Luna–16 szonda által a Földre hozott holdtalajminta elemzésében. Az IK–12 (1974), az IK–14 (1975) és az IK–17 (1977) mesterséges holdakon elhelyezett kombinált mikrometeorit-érzékelőkkel végeztek méréseket; ezek voltak az első magyar fedélzeti elektronikai műszerek. A BME mérnökei tápegységekkel és AD-konverterekkel részt vettek az IK-műholdak egységes telemetria-rendszerének kifejlesztésében (IK–15, 1976; IK–17, 1977; IK–18, 1978; IK–19, 1979). A KFKI mérnökei nagy megbízhatóságú fedélzeti számítógépeket, illetve földi ellenőrző berendezéseket készítettek. A mikrometeoritok és a világűrbeli szilárd anyag kutatásában András László, Apáthy István, Bencze Pál, Ferencz Csaba, Mihály László, Szemerey István neve említendő elsősorban.
Az 1970-es években létesültek hazánkban az űrtevékenységhez kapcsolódó speciális állomások. A MÉM Országos Földmérési és Térképészeti Hivatala – mint az űrgeodéziai technikák gazdája – 1969. évi döntése alapján 1972-ben Almár Iván vezetésével szervezetileg megalakult a Kozmikus Geodéziai Obszervatórium (KGO); épülete 1976-ben készült el Penc község határában. Az obszervatóriumban pontos fotografikus, lézeres és Doppler-megfigyeléseket hajtottak végre; 1980-tól már a Doppler-interferometria-technikát is alkalmazták. A KGO irányításával jöttek létre az első Országos Doppler-geodéziai Hálózatok, 1989-ben kidolgozták egy magyarországi GPS geodinamikai hálózat tervét.
A Budapesti Földmérési Intézetben (FÖMI) 1979-ben a Föld felszíne műholdas távérzékelésének kutatására külön {IV-65.} csoport alakult. Más intézetek és tanszékek csatlakozásával megkezdődött Magyarország egyes területeinek komplex megfigyelése űreszközökről (Landsat, Meteor, Szaljut), ill. speciális repülőgépekről. 1980-ban a programban magyar űrhajós, Farkas Bertalan is részt vett.
Az 1960-es évek második felétől az Országos Meteorológiai Szolgálaton belül rendszeresen felhasználták a meteorológiai holdak adatait az előrejelzésekhez; az első, erre alkalmas berendezés 1967-ben készült el. Magyar kutatók számítógépes és matematikai módszereket fejlesztettek ki a felhőfajták, a csapadék, a jegesedés, a turbulencia stb. meghatározására, a műholdas felhőzeti kép leírására, földrajzi azonosítására. 1970 óta sugárzásháztartási adatvizsgálatok is folynak Magyarországon, elsősorban azzal a céllal, hogy a levegőszennyezettség mennyiségi összetételét és hatásait tisztázzák. A műholdak adatai alapján az MTA Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézetében sikeres kozmikus geodéziai, ionoszféra- és magnetoszféra-kutatásokat végeztek. Az űrmeteorológia jeles magyar kutatói: Ambrózi Pál, Götz Gusztáv, Kapovitsné Róth Renáta, Major György, Rákóczi Ferenc, Rimóciné Paál Anikó, Saikó János, Tanczer Tibor. A kozmikus geodéziában Ádám József, Bányai László, Borza Tibor, Czobor Árpád, Fejes István, Halmos Ferenc, Joó István, Kardos István, Mihály Szabolcs, Szentesi András munkássága figyelemre méltó.
Magyarország számára a műholdak a távközlésben is igen fontosak. Elsősorban a Magyar Posta, illetve a Posta Kísérleti Intézet (PKI) és a Távközlési Kutató Intézet (TKI) szakemberei részt vettek az Interkozmosz program űrtávközlési rendszerekkel foglalkozó kutatásaiban. A TKI szakemberei Intersat néven új távközlési berendezést fejlesztettek ki, amelyet az Interszputnyik rendszerben alkalmaztak. Taliándörögdön 1977-ben felépült Magyarország egyetlen földi űrtávközlési állomása, amely kezdetben a szovjet geostacionárius és Orbita típusú távközlési holdak földi megfigyelőállomásaként működött. Az űrtávközlésben, illetve távérzékelésben kiemelkedő magyar kutatók: Baranyi András, Battisztig György, Czugány Sebestyén, Esztó Péter, Kántor Csaba, Marczy Aladár, Pap László, Pribelszky György, Szokolay Mihály.
A kozmikus orvosbiológiai kutatásokban is részt vesznek magyar orvosok, biológusok, fizikusok (kiemelten Bacsó József, Bátkai László, Bodó György, Bognár László, Deme Sándor, Dux László, Fehér István, Gáti Tibor, Guba Ferenc, Hideg János, Karmos György, Nagy Zsolt, Pálos Á. László, Pozsgai Attila, Rapcsák Marianna, Remes Péter, Simon László, Szabó László, Szilágyi Tibor, Szöőr Árpád, Vízi E. Szilveszter). A munkába bekapcsolódott a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE), a Debreceni Orvostudományi Egyetem (DOTE), a Pécsi Orvostudományi Egyetem (POTE), a Szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem (SZOTE), az Orvostovábbképző Intézet (utóbb Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem, HIETE), az Országos Onkológiai Intézet, a Honvéd Kórház, az Országos Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet (OSSKI), az MTA KFKI, az MTA Atommagkutató Intézete (ATOMKI), a Pszichológiai Intézet, az Országos Johan Béla Közegészségügyi Intézet (OKI), a Magyar Néphadsereg Repülőorvosi Vizsgáló- és Kutató Intézete (ROVKI) és a Medicor Művek. Magyar fejlesztésű műszereket (dozimétereket) több szovjet és amerikai űrrepülésen alkalmaztak. Az élettani kutatások során magyar szakemberek vizsgálták többek között az ásványi elemek anyagcsere-folyamataiban bekövetkező változásokat, a vázizmok lipidanyagcseréjét súlytalanság és tartós mozgáskorlátozás esetén, a gravitáció biológiai-élettani hatásait pl. az interferon-szintézisre. Ugyancsak fontos kutatásokat végeztek az ember fizikai és szellemi teljesítőképességének {IV-67.} vizsgálatával. Az Országos Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézetben az 1970-es években megindultak a sugárbiológiai kutatások.
Magyar intézmények (MÉM Földmérési és Távérzékelési Intézete, Magyar Geodéziai Szolgálat, Országos Meteorológiai Szolgálat, Országos Vízügyi Hivatal, ELTE, BME) és kutatók (többek között Büttner György, Csató Éva, Domokos Györgyné, Remetey-Fülöpp Gábor, Síkhegyi Ferenc, Szász Gábor, Szilágyi Péter, Winkler Péter) 1975-től kapcsolódtak be a nemzetgazdaságilag és az egész emberi civilizáció fejlődése szempontjából kiemelkedő jelentőségű erőforrás-kutatásba. A műszerfejlesztésen (pl. az IK–20 műholdra, 1979) túl a magyar űrrepülés során a Szaljut–6 fedélzetéről kb. 16 ezer analóg multispektrális légifelvételt készítettek Magyarországról (ezek külön könyvben meg is jelentek). Az 1980-as évektől a magyar kutatók már nemcsak a szovjet űrfelvételekhez, hanem az amerikai Landsat-felvételekhez is hozzájutottak. A digitális képfeldolgozás, a képelemzési eljárások fejlesztése, új technológiák kidolgozása, a távérzékelési eljárások alkalmazása (talajtérképezés, növényállapot-felmérés, termés-előrejelzés stb.) terén számos magyar eredmény született.
Az űrtechnológiában a magyar–szovjet űrrepülés kínálta az első nagy lehetőséget; a kutatásba az Országos Közegészségügyi Intézet, az MTA KFKI, a Műszaki Fizikai Kutató Intézet, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem és a Vasipari Kutató Intézet kapcsolódott be. (Az eredményekről, az Interferon-, az Ötvös- és a Bealuca-kísérletről ld. alább.) A Miskolci Egyetem Fémtani Tanszékén az 1980-as években univerzális sokzónás kristályosító berendezést (USK) fejlesztettek ki, amely alkalmas lehet az űrkemence szerepének betöltésére. A magyarországi űrtechnológiában Bárczy Pál, Fuchs Erik, Gyulai József és Roósz András munkássága emelkedik ki.
| A magyar űrkutatás kezdetei | TARTALOM | A magyar űrrepülés |