Új szervezeti keretek, új feladatok a rendszerváltozás után

1990 után az Interkozmosz együttműködés folytatásának nem volt értelme; a Magyar Interkozmosz Tanács 1992 januárjában meg is szűnt. 1992-ben megalakult a Magyar Űrkutatási Tanács (első elnökei a felügyeletet ellátó miniszterek: Pungor Ernő, majd Lotz Károly), amely a magyar űrtevékenységet koordinálja, s dönt a stratégiai kérdésekben. Az ugyanekkor megalakult, szakértőkből álló Űrkutatási Tudományos Tanács (első elnöke a Magyar Űrkutatási Iroda igazgatója, Tófalvi Gyula) feladata a távlati elképzelések és javaslatok {IV-69.} kidolgozása, a tudományos háttér biztosítása. Az űrkutatásban részt vevő magyar intézmények kutatási és alkalmazási tevékenységét a Magyar Űrkutatási Iroda koordinálja, s képviseli hazánkat a nemzetközi fórumokon, így az ENSZ COPUOS Bizottságában és az Űrügynökségek Fórumán (SAF). Az új szervezetek meghatározták a magyar űrkutatás feladatait, irányelveit; eszerint Magyarország űrkutatási tevékenységét nemzetközi együttműködésben végzi, önálló, saját programokat csak az űrkutatási eredményeken alapuló gyakorlati területeken (mezőgazdasági és környezetfelmérést szolgáló távérzékelés, időjárás-előrejelzés, műholdas távközlés, műsorszórás) indít. A szellemi kapacitást öt területre összpontosítják: a Föld vizsgálata a világűrből; űrfizika (benne a Naprendszer kutatása); űrélettan; űrtávközlés és műsorszórás; űrtechnika és -technológia.

Az ionoszféra-kutatás 1990-ben az Országos Meteorológiai Szolgálattól az MTA Geofizikai és Geodéziai Kutató Intézetéhez került át (a kutatásokat Bencze Pál vezette).

A Magyar Űrkutatási Szervezet a minél sokoldalúbb nemzetközi együttműködés kiépítésére törekedett: együttműködési megállapodásokat írtak alá az ESA-val (1991), a Közép-Európai Kezdeményezéssel (1992), a NASA-val, az Ukrán Nemzeti Űrügynökséggel (1994), az Orosz Űrügynökséggel és az Indiai Űrkutatási Szervezettel (1995). Magyarország csatlakozott az új űrkutatási nemzetközi szervezethez, a Világűr Nemzetközi Éve (ISY) gondolatához és annak céljaihoz; 1992-ben e tárgyban sikeres konferenciát is rendeztek a Magyar Asztronautikai Társasággal közösen. Magyar űrkutatás címmel évkönyvet adnak ki magyar és angol nyelven. Az Európai Távérzékelési Szervezet is Magyarországon tartotta 1992. évi közgyűlését. Az MTA Csillagászati Kutatóintézetében 1992-ben kezdte meg működését a NASA Planetáris Adatbázis Rendszerének a Naprendszer kisebb égitestjeire vonatkozó alközpontja. A KFKI RMKI ugyancsak számos fontos űrprogramhoz csatlakozott (Cassini, Cluster, Marsz ’94 stb.).

A Pille sugárzásmérőt egy amerikai űrhajós a Mir fedélzetére is felvitte, az űrkemencét a NASA teszteli abból a célból, hogy a tervezett Alfa-űrbázison alkalmazzák majd.

Nem feledkezhetünk meg – legalább jelzésszerűen – azokról a magyar vagy magyar származású kutatókról, akik külföldön szereztek maradandó érdemeket az űrkutatásban. Az amerikai Nemzeti Repülésügyi és Űrhajózási Hivatal, a NASA személyzetében számos magyar tudós dolgozott s dolgozik ma is; közülük sokan Kármán Tódor tanítványai: Domokos István, Goldmark Péter Károly, Izsák Imre, Kálmán Rudolf, László Árpád, Siegmeth Alfréd, Vasvári Mihály. Az Apollo–17 amerikai holdexpedíció terepjáróját („holdautó”) a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett Pavlics Ferenc vezetésével fejlesztették ki. A Mars-expedíció automata „marsjáró”-jának megkonstruálásában jelentős szerepe volt Bejczy Antalnak. A jövő űreszközeinek fontos része lehet Greguss Pál humanoid látómodulja. 1968-tól Szebehelÿ Győző a Texasi Egyetem űrhajózástechnikai professzora.

A magyar űrkutatás történetét az 50 éves a magyar űrkutatás. (Szerkesztette Both Előd, Horváth András, 1996) című kötet tanulmányai és beszámolói foglalták össze. Az űrtan összefoglaló kézikönyve magyar szerzők tollából jelent meg: Almár Iván–Both Előd–Horváth András és munkatársaik: SH Atlasz. Űrtan. Szerkesztette Almár Iván (1996).