Magyar megszálló erők ukrán, galíciai és lengyel területen (1943–1944)

1943 májusától a keleti hadszíntéren megszálló tevékenységet ellátó kilenc magyar megszálló seregtestnél számtalan szervezési változtatás történt, s gyakran változtak alárendeltségi viszonyaik is. 1943. május 1-jén a 2. hadsereg-parancsnokságból Kijev székhellyel megalakult a „Magyar Királyi Megszálló Erő parancsnokság”, de 1944. áprilisig használatos volt a 2. hadsereg-parancsnokság megnevezés is. A Nyugati Megszálló Csoport Parancsnokság helyét a Dontól visszavonult VII. hadtestparancsnokság, a szintén megszűnt Keleti Megszálló Csoport Parancsnokság helyét pedig az 1943. június elején mozgósított VIII. hadtest-parancsnokság vette át. Az előbbihez a 18., 25., 121. és 124. könnyű hadosztályok, illetve a 2. repülődandár, az utóbbihoz pedig az 102., 105., 108., 1. és 201. könnyű hadosztályok tartoztak. Hat megszálló seregtestet június végén átszámoztak, nevezetesen a 102-et 12. könnyű hadosztályra, a 108-at 9. könnyű hadosztályra, a 105-et 5. könnyű hadosztályra, a 121-et 21. könnyű hadosztályra, a 25-et 19. könnyű hadosztályra, a 124-et pedig 23. könnyű hadosztályra változtatták. 1943-ban és 1944 elején a magyar megszálló erők kötelékében tevékenykedett a 101. és 102. önálló harckocsiszázad, illetve a hadműveleti területen a román hadseregből átszökött magyar és székely legénységből felállított „Kolozsvár őrzászlóalj” is.

Az 1943. július kurszki csatát követően, s a szovjet támadás térnyerésével a magyar megszálló könnyű hadosztályok egyre inkább nyugat-ukrajnai és belorusz területre szorultak. Zömüket a partizáncsoportok által ellenőrzött Pripjaty-mocsarak környékére, Kovel és Breszt térségébe vonták vissza. Kivételt képezett az 1. könnyű hadosztály, melyet a Honvéd Vezérkar főnökének hozzájárulásával a német hadvezetés visszatartott és Kijevtől keletre, a Gyeszna folyó mentén az előretörő szovjet harckocsi és gyalogsági csapatok ellen vetett be. A szeptember 5. és 19. között vívott harcok során a gyengén felszerelt seregtest igen súlyos veszteségeket szenvedett, harcértéke kevesebb mint felére csökkent.

1944 elejétől a nyugat-ukrajnai, s részben belorusz területen csoportosuló, s addig ukrán, lengyel és szovjet partizáncsoportok ellen bevetett magyar megszálló csapatok egyre gyakrabban sodródtak bele reguláris alakulatokkal vívott harcokba. A szovjet seregtestek 1944 januári és februári térnyerése következtében ezen alakulatok egymástól elszakítva, sokszor voltak kitéve meglepetésszerű és számukra végzetessé válható tömegtámadásoknak. Az egyes német parancsnokságok mindvégig gátolták a magyar hadvezetésnek azon erőfeszítéseit, hogy a Kárpátok védelmének megszervezéséhez ezen megszálló seregtesteket visszavonják.

Míg a VIII. hadtest öt könnyű hadosztálya elszigetelten a több seregtesttől és az anyaországtól északon, Pinszk és {I-359.} Breszt környékén látott el vasútbiztosító feladatokat, addig a VII. hadtest négy seregteste ugyan közelebb helyezkedett el a Kárpátokhoz, de gyakrabban került közvetlen harcérintkezésbe a szovjet reguláris alakulatokkal. 1944. március 9-től a VII. hadtest alakulatai Galícia területére sodródtak, a 22-től a Dél Hadseregcsoport rendelkezése értelmében a Dnyeszter-vonal védelmére kellett felvonulniuk. Ellenséges reguláris erőkkel szembeni bevetésüket immáron egy március 25-i megállapodás szentesítette. A gyenge harcértéket képviselő seregtestek március 27. és április 2. között Horodenkánál, illetve Kolomeánál súlyos veszteségeket szenvedtek.

1944. április 4-én a „Magyar Királyi Megszálló Erő parancsnokság” feloszlott. VII. hadtestének három (18., 19., 201.) seregteste a Galíciába felvonuló 1. hadsereg kötelékébe került, VIII. hadtestét pedig az 1., 5., 9., 12., 21. és 23. könnyű hadosztállyal mint önálló „Magyar Megszálló Csoport”-ot közvetlenül a német Közép Hadseregcsoportnak rendelték alá. A hadműveleti területen levő megszálló könnyű hadosztályokat 1944 májusában szervezték át három gyalogezredből álló tartalék hadosztályokká. Az 1. hadsereg-parancsnokságnak alá nem rendelt önálló „Magyar Megszálló Csoport” elnevezése II. tartalékhadtestre változott, s a hadrendjébe utalt hat könnyű hadosztályból megalakult az 5., a 12. és a 23. tartalék hadosztály, egyenként három-három gyalogezreddel.

A II. tartalékhadtest alakulatai 1944. július közepétől német parancsnokságok alárendeltségében lengyel területen tevékenykedtek. Július 15-től a hadtest kötelékébe vonták az 1. lovashadosztályt is. A honvédség egyetlen lovas seregtestét június közepén szállították ki a hadműveleti területre, s Luniniec körzetéből való visszavonulása után az ellenséges túlerővel Timkowicze és Kleck területén vívott ütközetben, július 3. és 5. között súlyos veszteségeket szenvedett. A német csapatok visszavonulását fedező utóvédharcokat követően, július 13-án az 1. lovashadosztály véres vesztesége már elérte a 2500 főt. 1944. július második felében és augusztusában a II. tartalék hadtest seregtestjei és az 1. lovashadosztály előbb a Bug folyó mentén, majd Varsó környékén került bevetésre. A varsói felkelés leverésében nem voltak hajlandók együttműködni a német csapatokkal, sőt arcvonalszakaszukon keresztül tartottak a felkelők összeköttetést a külvilággal.

Románia 1944. augusztus 23-i, háborúból való kiválása után, az ország veszélyeztetettsége miatt szükségessé vált a lengyel területen tevékenykedő magyar alakulatok hazaszállítása. Míg a II. tartalékhadtest 12. és 23. tartalék hadosztálya szeptemberben, az 1. lovashadosztály októberben hazatérhetett, az 5. tartalék hadosztályt a német hadvezetés visszatartotta. Mint az utolsó magyar megszálló alakulatot 1944. december végén irányították volna Magyarországra, de már nem érhette el a határokat, s az Ondva-völgyi védőállásából Csehországon és osztrák területen át Bajorországba vonult vissza.