A 2. magyar hadsereg (1942–1943)

1942-től Magyarország jelképesnek induló második világháború katonai részvétele nagyobb méreteket kezdett ölteni. A Szovjetunió elleni német hadjáratba való nagyobb arányú bekapcsolódása már Hitler határozott követelésére történt. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941–42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségek arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy az 1942-re tervezett hadműveletekben nagyobb arányban vegye igénybe szövetséges hadseregeinek erejét. A teljes magyar hadsereget, majd annak felét követelve 1942. január 6–9. között Ribbentrop német külügyminiszter, január 20–22. között pedig Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke folytatott Budapesten tárgyalásokat a magyar vezetőkkel. A visszacsatolt területeket, az önálló magyar államiságot, hadsereget féltve, s valamiféle német retorziótól tartva a magyar politikai és katonai vezetés csupán a követelések mérséklésére törekedett.

Az 1. páncéloshadosztály alakulatai. Esztergomtábor, 1942

Az 1942. január 22-én született, s írásba nem foglalt döntés értelmében a magyar hadvezetésnek kilenc gyalogdandárt, egy páncélosdandárt és egy repülőköteléket kellett a 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében kivezényelni a keleti hadszíntérre. A gyalogdandárok 1942. február 17-én általánosan a könnyű hadosztály elnevezést vették fel. A tárgyalások során nem tisztázták a kiküldendő hadsereg várható alkalmazási módját, annak területi és időhatárait, veszteségeinek pótlását, s Keitel vezértábornagy csupán fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre adott szóbeli ígéretet. Horthy a hadsereg parancsnokságával egyik legmegbízhatóbb tábornokát, a 26. tényleges szolgálati évét betöltött Jány Gusztáv vezérezredest bízta meg. Jány cselekvési lehetőségei a keleti hadszíntéren igen behatároltak voltak, hadműveleti-harcászati kérdésekben minden esetben az elöljáró német parancsnokságok döntései voltak mérvadóak.

Repülőtisztek a keleti fronton. Balról az első Horthy István kormányzóhelyettes

A keleti hadszíntérre kiküldendő hadsereg alakulatainak szervezése már 1942 februárjában elkezdődött. Egy, az 1941/42-ben érvényes hadrendben nem {I-349.} szereplő, gondos válogatással összeállított hadsereg mozgósítására került sor. 207 ezer fős személyi állományának összeállításánál a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a 2. hadsereg emberállománya egyenlően terhelje az ország egész területét, valamint minél kisebb mértékben érintse a Honvédség szempontjából legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat. Ennek megfelelően a hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a Honvédség egész sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30–45 év közötti póttartalékosokkal egészítették ki. A nemzetiségek (főleg románok) százalékos aránya 20, a munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a baloldali mozgalmakban résztvevőké pedig 10 százalék volt a hadsereg élelmezési létszámának egészében. A mozgósításra a szombathelyi III. (Domaniczky Ödön altábornagy), a pécsi IV. (Csatay Lajos altábornagy) és a miskolci VII. hadtestet (Gyimesy Ernő altábornagy) jelölték ki. Mindhárom hadtest csak két könnyű hadosztályát mozgósíthatta hadrendi alakulatainak igénybevétele érdekében, a harmadikat egy idegen hadtest állományából kapták.

Míg a 2. hadsereg emberanyagának összeállításánál a legértékesebb korosztályok kímélése volt a cél, fegyverzeti-technikai viszonylatban megpróbálták a lehető legjobban felszerelni a kivonuló alakulatokat. Fegyverzetüket és felszerelésüket a Honvédség összes alakulatától egyenlően elvont anyagból és a német hadseregtől remélt kiegészítésekre hagyatkozva állították össze. A hátországban rendelkezésre álló teljes fegyvermennyiség csaknem felét megkapta a 2. hadsereg, s az ország gépjárműállományának is felét mozgósították részére. Bár az ígért német fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítések csak részben, főleg zsákmányanyagok átadása révén realizálódtak, mégis a Honvéd Vezérkar a Honvédség akkoriban legjobban felszerelt hadseregét küldte ki 1942 tavaszán a hadműveleti területre. A magyar politikai és katonai vezetés remélte, hogy a kiszállítandó alakulatok hadirészvétele nem húzódik el, s a gyorshadtesthez hasonlóan hamarosan leváltják.

A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására, kiszállításuk sorrendjének megfelelően 1942. február 24-től került sor. Hat hetet szántak a csapatok összeszoktatására is kiképzésére. A keleti hadszíntérre történő kiszállításukra már az új miniszterelnök és kormánya működése alatt, 1942 áprilisa és júliusa között került sor. Kállay Miklós a nyugat felé kapcsolatot teremtő külpolitikai irány óvatos alakítását, a fennálló rendnek belső és külső erők elleni megvédését, illetve a hadiesemények alakulása folytán esetleg megváltozó külpolitikai körülmények közötti átmentését igyekezett megvalósítani, valamint ezen új politikát Németországgal elfogadtatni.

Az új kormány törekvéseinek támogatását elsősorban a katonai vezetésben változásokat ígérő Szombathelyi vezérezredestől, a Honvéd Vezérkar főnökétől, valamint a kormányban Bartha honvédelmi minisztert szeptember 24-én felváltó Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredestől remélte.

A 2. hadsereg hadszíntérre küldését az általa kialakítandó új politika szempontjából a Kállay-kormány is elkerülhetetlennek és kényszerű lépésnek tartotta, de ennél több magyar kontingenst semmiképpen sem kívánt feláldozni a német szövetség céljaira. Mindazonáltal a keleti hadszíntérre kivonuló hadsereget a győzelem, illetve a győzelem kivívásában való közreműködés {I-350.} reményében indították útnak. Később tragikus sorsukat – számos bizonytalansági tényező, köztük a német hadsereg Moszkva előtti megállítása ellenére – 1942 tavaszán még nem lehetett előre megjósolni.

A Kurszkig felvonuló, illetve az itt kirakott magyar kötelékek kisebb része harcok árán, nagyobb része pedig hosszú gyalogmenetben jutott ki 1942 júliusában és augusztusában a Donhoz. Jány vezérezredes a Wehrmacht 1942. kora nyári hadjáratára, s ezen belül hadserege feladataira vonatkozó első általános tájékoztatást május 16-án, közvetlenül Hitlertől kapta a főhadiszálláson történt jelentkezésekor.

A 2. hadsereg hadműveleti területre elsőként kiérkező hányada, III. hadteste a német Weichs-Seregtestcsoport kötelékében 1942. június 28-tól vett részt a támadó hadműveletekben. A német hadvezetés 1942 nyarára halasztott „Blau” hadműveletének keretében a Kurszk körzetében elhelyezkedő seregtestcsoport alakulatainak és a tőlük délre csoportosuló német 6. hadseregnek együttes támadása az első ütemben a Donhoz való előretörést, a második ütemben pedig a Don és az Oszkol folyók közé zárt szovjet csapatok megsemmisítését célozta. A német VII. hadtesttel megerősített 2. hadseregbeli alakulatok feladata ezen belül az volt, hogy a német 4. páncélos és a 6. tábori hadseregek között Kurszk előtti védőállásukból kiindulva Tyim város előtt törjék át a szovjet védelmi vonalat és Sztarij Oszkol irányába jussanak ki a Donhoz.

E hadművelet során a német és magyar csapatok 300 km szélességben törték át a Brjanszki és Délnyugati Front arcvonalát, s 150–170 km mélyen előretörve elérték a Don partját és Voronyezs körzetét. Leginkább a Délnyugati Front csapatait sikerült bekeríteniük.

A magyar seregtestekre kirótt támadási feladatok java része a 9. könnyű hadosztályra hárult, amely négynapos harcot folytatott Tyim város birtoklásáért. Támadási sávja előtt húzódott a szovjet csapatok műszakilag egyik legjobban kiépített, 10–15 km-es mélységű védelmi állása. A nagykanizsai seregtest a Kodizi, Prudok, s Gnyilinszkije Dvori helységeknél, illetve a Tyim körül ún. „harckocsi-árokállás” előtt vívott súlyos harcok során elvesztette személyi állományának 20%-át. A hadműveletben részt vett, s közel 3000 fős véres veszteséget szenvedett magyar alakulatok 1942. július 7. és 10. között jutottak ki a Donhoz.

Az 1942 júliusában tovább folytatódó német hadműveletek a szovjet–német arcvonal legdélibb szakaszára összpontosultak. A német hadvezetés a hadműveletek nagyarányú kiterjedése miatt július 9-én A és B Hadseregcsoportot. A 2. magyar hadsereg a 2., 6. tábori, illetve 4. páncélos német, a 8. olasz, valamint a 3. és 4. román hadseregekkel együtt a von Bock, majd Weichs vezérezredesek által irányított B Hadseregcsoport alárendeltségébe került. Ezen hadseregcsoport északon elhelyezkedő hadseregeire – köztük a magyarra is – az a feladat hárult, hogy biztosítsák a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők felé irányuló hadműveletek sikerét.

A hosszú menetektől és a kezdeti harcoktól kimerült magyar alakulatokat a német gyorscsapatok felváltása után azonnal védelmi állásba rendelték a Don folyó mentén. A 2. hadsereg 200 km szélességben meghatározott védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennélfogva a védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére egyáltalán nem volt lehetőség. E cérnavékony védelmi vonalat csupán a harcoslétszám, kb. 80–90 ezer ember tartotta.

{I-351.} A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztaló szovjet csapatok 1942 augusztusától erőteljes támadásokat indítottak, hogy a folyó nyugati partján hídfőállásokat foglaljanak el. Ezen eredményes támadásaik középpontjába főleg az Uriv és Sztorozsevoje által határolt Don-szeglet, Scsucsje, Korotojak és Kosztyenki települések környéke került. Céljuk egy esetleges nagyobb szabású hadművelet kiinduló bázisainak megteremtése, illetve a közeli voronyezs–davidovkai vasútvonal oltalma volt.

A Don nyugati partjára átkelt szovjet 6. hadsereg csapatai ellen, 1942. július 18. és szeptember 16. között folytatott hídfőcsatákban két német gyaloghadosztály támogatása mellett a hadsereg java része részt vett. Az uriv–sztorozsevojei szovjet hídfő felszámolására három ízben – 1942. július 18-án, augusztus 10-én, illetve szeptember 9. és 15. között – a korotojakira szintén három ízben – augusztus 7–8-án, 15–17-én, illetve szeptember 1–3-án –, a scsucsjeire pedig két ízben – augusztus 9-én és 30-án – tettek kísérletet a magyar és német csapatok. Ezen vállalkozások – dacára a súlyos véráldozatoknak – átmeneti sikerek után javarészt eredménytelenek maradtak. Csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevojét sikerült visszafoglalni. A 2. hadsereg vesztesége – elesett, eltűnt, meghalt, megsebesült – a Don menti hadfőcsaták alatt 26–27 ezer főre tehető. A hadsereget anyagi téren is jelentős veszteségek érték, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak száma felére csökkent, a 7. tábori tüzérezred pedig elvesztette löveganyagának java részét.

A Don menti hídfőcsaták alatt súlyos gyász érte Horthyt és családját. Az 1. vadászrepülő-osztály kötelékében frontszolgálatot vállalt idősebb fia, Horthy István tartalékos főhadnagy, kormányzóhelyettes augusztus 20-án Ilovszkoje térségében Héja típusú vadászgépével lezuhanva tragikus repülőbalesetet szenvedett.

1942 szeptemberében kismértékben a hátország is szembesülhetett a háború közvetlen hatásaival, mikor szovjet távolsági bombázó repülő kötelékek szeptember 5-re és 10-re virradó éjjel két ízben hajtottak végre bombatámadást a főváros ellen. E meglepetésszerű légitámadásokat azonban közel egy évig újabbak nem követték, s az ország lakossága látszólag továbbra is közömbösen viseltetett a hadszíntereken történő események iránt.

A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg csapatai az elért vonalban védelemre rendezkedtek be. 1942 őszén – a tavasszal kivonulthoz képest – egy személyi állományában, fegyverzetében megfogyatkozott, súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdő magyar hadsereg várta sorsának beteljesedését. Hazahozatalának, illetve kezdetben remélt gyors felváltásának lehetősége – a hadsereg védelmi feladatainak ellátása, valamint a várható német ellenkezés és újabb követelés miatt – a magyar politikai és katonai vezetésben fel sem merült.

Hősi emlékmű avatása a keleti fronton. 1942. szeptember

A szovjet–német arcvonal déli szakasza 1942 szeptember végére teljes egészében megmerevedett. A Kaukázuson túlra, a létfontosságú bakui olajmezőkig a német csapatok nem jutottak el, s a kezdeményezés kicsúszott a német hadvezetés kezéből. A magyar politikai és katonai vezetésnek, bár ismerte a 2. hadsereg ezernyi problémáját, nem volt távlati terve a kialakult helyzet megoldására. Német részről várta a segítséget, s csak a csapatok minimális mértékű fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve a személyi állomány fokozatos felváltására hajlott. 1942 novemberében 35–36 ezer ember került ki az arcvonal mögé a harcoló állomány egy részének felváltására.

Gépkocsizó gyalogság a doni harctéren, 1942

{I-352.} A 2. hadsereg sorsát meghatározó kérdésben a Kállay-kormány új elemekkel bővült bel- és külpolitikai törekvései érvényesültek. Az új kormány legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy – az egyre feszültebbé váló magyar–román viszonyra, s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel – az országot kivezesse a háborúból. Óriási teherként nehezedett rá a román vezetésnek Észak-Erdély és Székelyföld visszaszerzésére irányuló, egyre nyíltabban hangoztatott szándéka. Mindez arra késztette, hogy erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Lényeges elhatározása volt, hogy a honvédséget fejleszti, erősíti és az ország határainak védelmére összpontosítja. Véget kívánt vetni a keleti hadszíntérre történő további csapatszállításoknak is, azonban már 1942 őszén sem tudott kitérni az újabb határozott német követelések elől. 1943 januárjában az 1. és a 201. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a magyar megszálló erők kötelékébe.

A magyar hadvezetés embert, fegyvert és felszerelést próbált tartalékolni a 2. hadsereg megerősítéséről való lemondás árán is. A jelentős minőségi és mennyiségi fejlesztésre törekvő hátországi honvédségi erők további megtizedelésével nem akarta gyengíteni és védtelenné tenni az országot. Közben a keleti hadszíntéren is gyökeresen megváltozott a helyzet. Nyáron még a németek lendületben voltak, Paulus 6. és Hoth 4. páncéloshadserege augusztus 23-án elérte Sztálingrádot. Szeptemberben a német előrenyomulás üteme lelassult, októberre elakadt. A szovjet hadvezetés stratégiailag hasonló visszacsapásra készült, mint 1941 decemberében Moszkva alatt. A hadműveleti terveket Zsukov készítette el, aki a gyengébb harcértékű szövetségeseken keresztül szerette volna megverni a Wehrmacht alakulatait.

1942. november 19-én a szovjet csapatok ellentámadásával kezdetét vette a második sztálingrádi csata. Még aznap áttörték a sztálingrádi német csoportosítástól északra levő 3. román, másnap a délre álló 4. román hadsereg állásait. 23-án bezárult a gyűrű mintegy 300 ezer katona körül. A hadművelet második szakaszában a szovjet csapatok arra törekedtek, hogy a német Dél Hadseregcsoportot olyan messze szorítsák a Sztálingrádnál bekerített csoportosítástól, hogy annak felmentésére ne indíthassanak támadást. Ezzel párhuzamosan megállították a 4. német páncéloshadsereg december 12-én déli irányból indított felmentő támadását is. Továbbszorították nyugatra a 3. román hadsereget, s támadásuk december 17-én elérte a 2. magyar hadsereggel szomszédos 8. olasz hadsereg arcvonalát. A 2. hadsereg-parancsnokság az olasz 8. hadseregnél bekövetkezett szovjet áttörés után már határozottan sürgette, hogy az általa kért fegyverzet, felszerelés és német csapaterősítés idejében, a várt szovjet támadás előtt érkezzen ki arcvonalára.

A magyar segélykérésekre is reagálva, de leginkább a szomszédos olasz hadsereg részeinél elért szovjet sikerek hatására, a német hadvezetés egy hadtestnyi köteléket alakított ki 1943. január 2-től a 2. hadsereg védelmi vonala mögött. Ez Hans Cramer vezérőrnagy vezetésével szerveződött, s magába foglalta a 26. német gyaloghadosztályt, a 168. német gyaloghadosztály háromnegyed részét, a szintén 700. német páncéloscsoportot és 190. rohamlövegosztályt, valamint az 1. magyar páncéloshadosztályt. Feladatát abban határozták meg, úgy csoportosuljon, hogy az áttört erőkkel szemben támadni tudjon. A 2. hadsereg-parancsnokságon ekkor még nem tudhatták, hogy a {I-353.} felettes német B. Hadseregcsoport légvonalban 700 km-es szakaszán ez az egyetlen – ki nem nevezett – tartalék erő. De azt sem sejthették, hogy ezzel a hadtesttel a hadtesttel a hadsereg legválságosabb helyzetében sem Jány vezérezredes, sem közvetlen elöljárója, Weichs vezérezredes nem rendelkezhet szabadon. Alakulatai végül 50–100 km-rel az arcvonal mögött úgy helyezkedtek el, hogy a magyar védelmi vonal áttörését követő azonnali beavatkozása – ha el is rendelték volna – a télies időjárás és útviszonyok miatt szóba sem jöhetett.

A magyar arcvonal ellen feltételezett szovjet támadás célja és iránya sokáig a teljes bizonytalanságban tartotta úgy a magyar 2. hadsereg-parancsnokságot, mint a felettes német B. Hadseregcsoport parancsnokságát. 1943. január első napjaitól azonban egyre inkább bizonyossá vált, hogy a közelgő szovjet támadás célja a rosszos–szvobodai vasútvonal birtokbavétele lesz. Az offenzíva megindítását a Donnál képzett hídfőikből várták, de a támadás időpontját, s konkrét irányait természetesen nem ismerhették.

A számottevő páncélelhárító fegyverekkel és harckocsikkal nem rendelkező, s vontatóeszköz hiányában mozgásképtelen tüzérségű magyar hadsereg nem tudott sokáig ellenállni a támadás súlypontjain túlerőben levő szovjet csapatok offenzívájának.

A szovjet támadás kezdete, annak előkészülete az alábbi megfogalmazásban került be a 2. hadsereg-parancsnokság naplójába 1943. január 12-én: „Az Uryw-i hídfőből várt orosz támadás 9.45-kor kezdődő heves tüzérségi és Sztálin-orgona tűz előkészítés után 10.30-kor megindult.” Mint azt a különböző magyar harcjelentések is egyöntetűen állítják, a támadók kéthadosztálynyi erővel is csak kis harckocsi támogatással hajtották végre akciójukat. Rajtuk kívül az urivi hídfőben és a Don túlpartján a Voronyezsi Front 40. hadseregének többi alakulata, az olasz 8. hadsereg megmaradt doni arcvonala előtt a szovjet főhadiszállás tartalékából kapott 3. harckocsihadsereg és a 7. lovashadtest, e két nagy csoportosítás között, a Scsucsjénél képzett szovjet hídfő mögött pedig a 18. önálló lövészhadtest alakulatai várták a szovjet hadvezetés osztrogozsszk–rosszosi hadműveletének január 14-i kezdetét. Az 1943. január 12-i támadás csak egy nagyobb erejű felderítő vállalkozás volt. A főerőknek az urivi és a scsucsjei hídfőből, valamint a magyar arcvonaltól délre csak két nappal később kellett harcba bocsátkozniuk a 2. magyar és a 8. olasz hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése céljából. Feladatuk volt birtokba venni Liszki és Kantemirovka között a Rosztovba vezető vasútvonalat, továbbá kedvező kiindulási helyzetet teremteni a 2. német hadsereg ellen indítandó támadáshoz és a Harkov, illetve a Donyec-medence felé irányuló előretöréshez.

A január 12-i szovjet vállalkozás a 7. könnyű hadosztály arcvonalán 6–10 km-es előrenyomulást eredményezett a támadóknak. A 2 hadsereg-parancsnokság, de legfőképpen német felettes parancsnoksága azonban még nem tartotta kritikusnak és visszafordíthatatlannak az urivi hídfőben kialakult helyzetet.

Január 13-án az ellentámadás kudarca és az előrehozott szovjet főtámadás kibontakozása következtében válságosra fordult a kezdeti harcok által érintett magyar csapatok helyzete. A 7. könnyű hadosztály csapatai többször bekerítettségükből kitörve vonultak vissza nyugati irányba. A fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés miatt a 20. könnyű hadosztály déli szárnya teljesen nyitottá vált. 14. gyalogezrede ugyan még tartotta Sztorozsevojét, de 23. gyalogezredét a községtől délre teljesen {I-354.} körülzárták. 23/II. zászlóalja csak a tizenharmadik szovjet tömegtámadás után vágta ki magát a bekerítésből. Szintén az átkarolás veszélye fenyegette a 7. könnyű hadosztály jobb szomszédját is, mivel a főtámadást végrehajtó szovjet csapatok leginkább déli irányba kanyarodtak el.

A magyar hadsereg-parancsnokság által kért Cramer-hadtest rendelkezésre bocsátása január 13-án délután részben szabad utat kapott. A 168. német gyaloghadosztálynak a szovjet bekanyarodással szemben Osztrogozsszkhoz, illetve a Potudany folyó vonalához kellett felvonulnia. Ezzel megkezdődött a hadtest nem éppen szerencsés részleges harcba vetése.

A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak 40 km széles és 20 km mély sikeres kiterjedése folytán 1943. január 14-én végérvényesen kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtestbeli csapatokkal egyre nehezebbé vált a kapcsolattartás. Ekkor egy újabb erős szovjet támadás érte az urivi Don-kanyartól délre fekvő arcvonalrészt.

A Voronyezsi Front csapatai megindították offenzívájukat Scsucsje körzetében is, s ugyanez bekövetkezett a Don menti megmaradt olasz arcvonalon is. A Scsucsjénál védekező 12. könnyű hadosztály védelme még 14-én kora délután összeomlott, estére pedig már a jobb szomszéd,1 9. könnyű hadosztály szabadon maradt oldalát veszélyeztették a harckocsikkal támogatott szovjet csapatok.

Az ellenség két sikeres áttörése és az azt követő átkaroló hadmozdulatokkal következtében az említett urivi és scsucsjei betörés közé eső doni arcvonalrész, a 10. és 13. könnyű hadosztályok állásainak védelme kritikussá vált. Mindkét seregtest súlyos harcok után adta fel eredeti védőállását, az urivi áttörést követő 3–4. napon.

Január 14-én délután a hadsereg-parancsnokság az első ígéretet kapta arra, hogy a Cramer-hadtest, a be nem vetett alakulataival támadni fog az egyre súlyosbodó helyzet javítása érdekében.

A január 15-ét követő napoktól megkezdődtek az új szovjet hadművelet előkészületei, amelyek már a bal szomszéd 2. német hadsereget is érintették. Erre lehetőséget kínált az urivi áttörés nyomán keletkezett hézag, melyen keresztül a szovjet csapatok, a III. magyar hadtest bekerítése mellett, a 2. német hadsereg oldalába kerülhettek. A Voronyezsi és Brjanszki Front ezen, négy (40., 13., 38., 60.) hadsereggel végrehajtott hadműveletének célja a 2. német hadsereg és a III. magyar hadtest megsemmisítése, illetve a Jelec–Valujki vasútvonal birtokbavétele volt. A III. hadtestnek három könnyű hadosztályával és több német segélyalakulattal egészen január 26-i sikerült tartania védelmi állásait a túlerővel rendelkező 60. szovjet hadsereg ellen. A hadtest csapatai le tudták lassítani a voronyezsi német erők bekerítésére előretörő ellenség előrenyomulását.

A Cramer-hadtestnek a scsucsjei áttörés elreteszelése céljából, január 16-ra tervezett ellenlökése ugyan megindult, de csekély eredményre vezetett. A IV. hadtest 13. és 10. könnyű hadosztályai Osztrogozsszkba vonultak vissza, hogy ott a német 168. gyaloghadosztállyal – a hadsereg-parancsnokság intézkedése alapján – védelmi állást foglaljanak el. A fent nevezett városban kitartó magyar és német csapatok január 16-tól négy napon át vívták egyenlőtlen harcukat a szovjet erők fojtogató körülzárásban.

Január 16-án a szovjet harckocsihadtestek jelentős sikereket értek el a 2. hadseregtől délre a 8. olasz hadsereg megmaradt része, az alpini hadtest és a XXIV. német páncéloshadtest ellen. {I-355.} Rosszos városának szovjet kézre kerülése átkarolással fenyegette a Don menti állásaiban még kitartó olasz alpini hadtest három gyaloghadosztályát és a tőlük északra elhelyezkedő magyar 23. és 19. magyar könnyű hadosztályát.

Jány Gusztáv vezérezredes előbb kéréssel, majd egy ultimátummal fordult Sodenstern gyalogsági tábornokhoz, a b. Hadseregcsoport vezérkari főnökéhez, hogy próbálja meg kieszközölni Hitlernél az engedélyt a két VII. hadtestbeli könnyű hadosztály visszavonására. Január 16-án este 20 órakor is az volt a válasz, hogy „A 23. és 19. könnyű hadosztály állásait a Führer döntése szerint minden körülmények között az utolsó emberig tartani kell.” Witzleben vezérőrnagy, a 2. hadsereg-parancsnoksághoz beosztott német összekötő törzs parancsnoka ezek után azt tanácsolta a magyar hadsereg vezérkari főnökének, hogy a felsőbb parancsot mindig a helyzetnek megfelelően kell kezelni. Így vélekedett a B. hadseregcsoport hadműveleti osztályának vezetője, Winter ezredes és a Cramer-hadtest vezérkari főnöke, Kinzel vezérőrnagy is. Ezek után Jány január 17-én hajnalban elrendelte, hogy a VII. hadtest kezdje meg visszavonulását Karpenkovón át északnyugati irányban. Weichs vezérezredes, a B. Hadseregcsoport parancsnoka később nem vállalta parancsnoksága szóbeli intézkedését, amelyben engedélyezték, illetve elrendelték a VII. hadtest visszavonulásának megkezdését.

A végsőkig való kitartást két parancs, illetve utasítás is előírta Jány vezérezredes számára: Hitler 1942. október 14-i parancsa az 1942/43. év téli védelmének végrehajtására, valamint a Honvéd Vezérkar főnökének utasítása, mely 1942. december 27-én érkezett meg a 2. hadsereg-parancsnoksághoz. Ezek eleve megszabták tevékenységének határait. Ő talpig katona volt, a parancsmegtagadás vagy a katonai eskü megszegése távol állt tőle.

A későn elrendelt január 17-i parancs azt eredményezte, hogy a VII. hadtestbeli alakulatokat visszavonulásuk során több ízben érte támadás. A szovjet csapatoknak azonban nem sikerült a kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló – gyakran csak egyéni fegyverzettel rendelkező – magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében teljes mértékben kétoldalról bekeríteni. Az 1. magyar páncéloshadosztály részeinek sikeres elhárító harcai, illetve Alekszejevka és Ilinka január 18. és 21. közötti birtoklása lehetővé tették, hogy a részben rendezetlenül visszavonuló csapatok és vonatrészek az említett helységeken áthaladhassanak nyugat felé.

Magyar honvédek Ivanovkán, 1943. január

A 2. hadsereg megmaradt csapatai – az Osztrogozsszkban körülzártak kivételével – mindenütt az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza. Január 20-án aztán Osztrogozsszk védői kitörtek a gyűrűből, s a német 26. gyaloghadosztály fedezete alatt sikeresen hátrajutottak.

Január 22-én Hitler engedélyével a B. Hadseregcsoport-parancsnokság úgy döntött, hogy a 2. hadsereget kivonja az arcvonalból és egy hátsó, front mögötti körzetben gyülekezteti újjászervezés céljából. Hátravonásukat 1943 februárjában a harcképes magyar alakulatrészeket összefogó, Vargyassi Gyula vezérőrnagy vezette csoport és a Cramer-hadtest csapatai biztosították. Január 24-én délben a 2. hadsereg maradványai kiváltak az arcvonalból, a január 15-én elszakított és német alárendeltségbe (Siebert-csoport) került III. hadtestre azonban még nehéz és súlyos harcok vártak. 9. könnyű hadosztályának 17/III. zászlóalja még január 27-én hajnalban is doni állásaiban tartózkodott, s ezt követően csak parancsra vonult vissza. Január 28-án {I-356.} aztán a szovjet csapatok Kasztornojétól déli irányban, Gorsecsnojétól pedig északi irányban előrenyomulva megszállták az Olim patak völgyének nyugati oldalát. Ezzel bezárult a gyűrű a német 2. hadsereg XIII. és VII. hadteste, valamint a körvédelmi állásaiból visszavonuló magyar III. hadtest maradványai körül.

A III. hadtest veszteségteljes visszavonulása során a német 2. hadsereg seregtestjeivel együtt mintegy „vándorló katlant” képezve meg tudta védeni magát, s sikerült mindvégig nyitva tartani a megmenekülés folyosóját nyugat felé. A magyar csapatok végül is 1943. február 2-án a Sztarij Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után több kisebb-nagyobb csoportot alkotva déli irányba menetelve kijutottak a gyűrűből.

A hadseregnek a harcokból kivont, zömében fegyvertelen töredékei kezdetben Romni, Vorozsba, Glukov és Konotpo körzetében gyülekeztek, majd március 5-én a szovjet csapatok előretörése miatt a Dnyepertől nyugatra levő Koroszteny és Ovrucs városok környékét jelölték ki számukra végleges újjászervezési területként.

Az 1943. januári, februári súlyos veszteségek nagyságáról, s meglevő összegyűjtött létszámról 1943. február közepétől kezdtek folyamatosan jelentést tenni a csapatok. Hozzávetőlegesen 120 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során megsebesült, elesett, s fogságba esett honvédek száma.

A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Egy-egy község vagy támpont napokig tartó védelme ugyan csak pillanatnyi részsikert eredményezett számukra, mégis nem várt akadályt jelentett a szovjet csapatoknak stratégiai elképzelésük teljes mértékű megvalósításában.

A 2. hadsereg hadműveleteiben részt vett alakulatokhoz hasonlóan néhány magyar megszálló seregtest is súlyos veszteséget szenvedett 1943 márciusában. Különösen vonatkozott ez a 105. és a 108. könnyű hadosztályokra melyeket a Közép-Hadseregcsoport parancsnoksága a 2. német tábori és a szintén német 2. páncéloshadseregek arcvonala között betört szovjet harckocsi- és gépesített seregtestek ellen vetett be. 1943 március végére a brjanszki erdőség területén, Szeregyina Buda, majd Novgorod Szeverszkij környékén tevékenykedő 108. könnyű hadosztály fizikai és erkölcsi értéke már oly mértékben lecsökkent, hogy a megszálló feladatok ellátása is gondot jelentett számára.

A 2. hadsereg maradványainak hazahozatala először Szombathelyi vezérezredesnek Hitlernél tett 1943. február 1-jei látogatásakor került szóba. A Honvéd Vezérkar főnöke azzal a megbízatással érkezett Hitlerhez, hogy kísérelje meg kieszközölni a súlyos veszteségeket szenvedett csapatok hazahozatalát, s semmiképpen se járuljon hozzá újabb alakulatok kiszállításához. A tárgyaláson ezen kitűzött célok közül semmit sem tudott elérni. Hitler a hadsereg további frontszolgálatára és átszervezésére tett javaslatot, sőt a német csapatok leterheltségére való tekintettel a balkánra is kért magyar megszálló kontingenst. Szombathelyi miután úgy vélte, hogy várható következmények nélkül ezen újabb német kívánságok elől sem lehet kitérni, legfeljebb azokat az elszenvedett veszteségekre, s az ezek nyomán szükséges újrafegyverkezésre való hivatkozással csak mérsékelni vagy elodázni lehet, {I-357.} hagyta magát meggyőzni Hitlertől. A magyar csapatok balkáni jelenlétét elsősorban egy esetleges angol–amerikai görögországi partraszállás esetén remélt együttműködés szempontjából tartotta szerencsésnek. Erről kezdetben Kállay miniszterelnök is hasonlóképpen vélekedett.

A Honvéd Vezérkar főnökének Hitlerrel való megállapodása nagy visszatetszést váltott ki a kormányban. A minisztertanács március 10-i, majd 30-i ülésén a balkáni katonai jelenlét gondolatát, mint a magyar érdekekkel össze nem egyeztethetőt elvetette, s ismét határozottan a 2. hadsereg hazahozatala mellett foglalt állást. Az volt az álláspontja, hogyha másképpen nem megy, akár újabb magyar megszálló hadosztályok kiküldése árán is, de megkísérli kieszközölni a 2. hadsereg hazahozatalát. Horthy a vezérkar főnökével szemben ezúttal mindenben kormánya álláspontját támogatta. Közrejátszott ebben a nyugati szövetségesektől származó azon információ is, hogy az angolszászok és a jugoszláv emigráns kormány már teljesen elvetett egy balkáni partraszállás esetén történő kapcsolatfelvételt az ott felvonult magyar erőkkel. Szombathelyinek ezek után a kormányzó által szentesített döntésről kellett tájékoztatnia a német katonai vezetést, s a Balkánra küldendő magyar alakulatok kérdése az 1943. április 8-i Hitler és Horthy találkozón már szóba sem került.

Szombathelyi vezérezredes viszonya a miniszterelnök mögött álló, a háborúból való kiválás gondolatával foglalkozó, s ehhez a kormányzót is megnyerni igyekvő körökkel ezt követően megromlott. Az angolszász hatalmakkal való kapcsolatfelvételen munkálkodó politikusoknak fenntartásaik voltak a Honvéd Vezérkar főnökével szemben, aki a háborúból való kiugrást, s a németekkel való szembeszegülést katonailag továbbra is elképzelhetetlennek tartotta.

A 2. hadsereg hazahozatalának engedélyezésről 1943. március 28-án értesült a magyar hadvezetés. Keitel közölte Szombathelyivel, hogy Hitler beleegyezését adja a 2. hadsereg maradványainak a hadsereg-parancsnokság kivételével történő hazaszállításába, ha helyette két új hadosztályt és 12 műszaki (építő) zászlóaljat küldenek ki. Ezt követően az április 7-én hozott végleges intézkedés értelmében a 2. hadsereg megmaradt töredékeinek ellenértékeként a 18. és 25. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a „doni poklot” megjárt csapatok hazaszállítása pedig április 24. és május 30. között megtörtént.

1943 nyarán a magyar királyi honvédségben széles körű átszervezések kezdődtek. Az eddigi mennyiségi fejlesztés gyengéi és a felszereltség, fegyverzet tekintetében meglevő hiányosságok arra késztették a honvéd vezérkart, hogy a hadsereg minőségi tagozású fejlesztésére törekedjen. Egy olyan ütőképes fegyveres erőt akartak kialakítani, amely a visszaszerzett területek megőrzésére alkalmas legyen.

Az átszervezés leglényegesebb vonása a három gyalogezredet magába foglaló gyaloghadosztályokra való áttérés volt. A könnyű hadosztályok megszűntek, s helyettük minden hadtestnél a hadihadrendben egy alap (gyalog) és egy tartalék hadosztályt állítottak fel. A gyaloghadosztályok már 1943 augusztusában megalakultak. Miután a honvéd vezérkar a tartalék hadosztályok megalakítására az Ukrajnában levő megszálló seregtesteket volt kénytelen felhasználni, a helyszínen történő átszervezések egészen 1944 májusáig elhúzódtak.

Az 1943/44-es hadrendi átszervezés után 1944 elejére a honvédség az alábbi seregtestekből állt:

{I-358.} 8 gyaloghadosztály, 1 könnyű hadosztály (27. könnyű hadosztály), 8 tartalék hadosztály (ebből hat három gyalogezredből álló tartalék hadosztály a kilenc könnyű hadosztályból átszervezés alatt megszálló feladatra alkalmazva, két tartalék hadosztály pedig csak kereteiben az anyaországban), 2 hegyidandár, 2 páncéloshadosztály, 2 lovashadosztály, Székely Határvédelmi Erők, Folyamerők, Honvéd Légierő, egyéb fővezérség-közvetlen önálló alakulatok.