Vaskohászat

Diósgyőri vasgyártás

Önálló egységet képez a Diósgyőr Hámori Vasgyár története, amely 100 évet ível át. Ugyancsak zárt történetnek tekinthető az új gyár múltja, a gyár alapításától, 1867-től a II. világháborút követő újjáépítés kezdetéig. 1945 után szintén újabb korszak kezdődött, amely az 1980-as évek végéig nyúlik, amikor a gyár életében ismét nagy változások zajlottak. Ezáltal a diósgyőri vasgyártás elérkezett a negyedik történeti szakaszához. A kiegyezés évében a diósgyőri vasgyártás már több, mint 90 éves múltra tekinthetett vissza és hámorainak gyártmányait az egész ország ismerte és kedvelte.

Az első vasolvasztót Fazola Henrikegri lakatosmester és kovácsművész még 1770-ben létesítette Ómassán. Ezt 1814-ben szintén a Garadna-patakra telepített Újmassa váltotta fel. A Diósgyőr-Hámori Vasmű elavult berendezései és előnytelen elhelyezkedése ellenére 1867-ig szolgálta a hazai vasgyártást. A kedvezőtlen körülmények azonban indokolták egy új gyár létesítését. Péch Antal bányamérnök, aki korának egyik legkiválóbb bányász szakembere volt, maga vizsgálta meg egy új gyár telepítésének lehetőségeit, és az energia-, valamint a nyersanyagforrások felmérése után az új gyár Miskolc és Diósgyőr között, a Szinva-patak partján épült fel. A gyár építése folyamán az odavezető vasútvonalat is kiépítették. 1870-ben a nagyolvasztó már részben beindult és folyamatosan felépült a többi üzemrész is. 1879-ben megindult a martinacél gyártása. Nagy szerepe volt ebben Kerpely Antal selmecbányai akadémiai tanárnak és Teutschl (Técsey) Ferencnek.

A vasút nagyarányú fejlődése megnövelte a kohászati anyagok fogyasztását és az olcsóbb {IV-159.} szállítási eszközök birtokában egyúttal elősegítette a külkereskedelembe való bekapcsolódást is. Ezért a kormány megváltással kibővítette a vasutak feletti befolyását, így az állami vasművek mind nagyobb mértékben váltak a vasutak szállítójává. Ezek következményeként a diósgyőri gyárat a Budapesti M. kir. Államvasutak Gépgyára Igazgatósága alá helyezték. 1880-tól az igazgatóság alatt két gyár volt Állami Vasművek gyűjtőnéven: a M. kir. Államvasutak Gépgyára Budapest és a M. kir. Vas- és Acélgyár Diósgyőr. 1882-ben megindították a Bessemer-acélművet. Mivel újabb nagyolvasztóra nem volt pénz, a nyersvashiány pótlását külső forrásból szerezték be. 1884-ben bevezették az alakos acélöntvények gyártását. 1888-tól 1899-ig a töretlen fejlődés korszaka következett be, közben azonban jelentkezett a magánipar is.

Diósgyőr árutermelése és kereskedelme 1898-ban: magyarországi eladás 53 500 t, ausztriai eladás 405 t, balkáni eladás 707 t volt.

Az állami gyárak vezetésében az 1898. év újabb változást hozott. A kereskedelmi minisztérium az állami vasműveket a pénzügyminisztérium hatáskörébe utalta. Az új rendelet a volt kincstári vasműveket az Államvasutak Gépgyárával és a Diósgyőri Vas- és Acélgyárral egyesítette, ezáltal az egyesített Állami és Kincstári Vasművek az ország egyik legnagyobb ipari egyesülésévé vált.

A síntermelés azonban idővel visszaesett. Ezt I- és U-tartók hengerlésével hidalták át és bevezették a szerszámacélgyártást. A diósgyőri acélöntödének nagy sikere volt a pólai haditengerészet részére 1893-ban öntött 23 500 kg súlyú hadihajó-előtönk. Itt gyártották kiváló minőséggel az Erzsébet-híd 60 tonnás horgonytartóját, valamint a lánctagjait is 1899-től 1903-ig.

A martinacélgyártás fejlesztésében nagy szerepe volt Obholczer Béla acélmű-főnöknek. Vezetésével megkezdték a nikkel-acél gyártását páncélgránátokhoz. A kohászati ipar acélgyártó berendezései ebben az időben már a kor színvonalán álltak.

Az 1890-es évek elején jelentkező nagyarányú fellendülés az évtized közepén elérte a tetőpontját. 1899-ben lényegesen rosszabbodott a helyzet, ami a vasútfejlesztés lelassulásának volt a következménye.

1900-ban az elkövetkezendő 4-5 év várható beruházásaira nagyszabású fejlesztési tervet dolgoztak ki azzal az indokkal, hogy az acélsínre a kereslet évről évre csökken. Ezért szükségesnek látták, hogy olyan gyártmányokat hozzanak a piacra, amelyek gazdaságosan gyárthatók és nyereséggel forgalmazhatók.

Az ózdi és a salgótarjáni gyár 1881-es egyesülésével indult meg az a nagyarányú koncentráció, mely a 19. század végén az állami és kincstári vasművek egyesítésével folytatódott. 1900-ban a Rimamurány Salgótarjáni Rt (RIMA) még három gyárat vásárolt meg. Ez a koncentrálódás még jobban kiélezte a versenyt.

1901-ben kereslet hiányában jelentékenyen csökkent a termelés, a külfölddel való verseny pedig annyira kiélesedett, hogy a versenyt csak veszteséggel lehetett felvenni.

A munkahiány következtében több mint ezer munkást véglegesen el kellett bocsátani. Ezzel megkezdődött az ipari munkásság kivándorlása. Az 1901. évi vasipari pangás ismét felszínre hozta a magán és az állami vasgyárak vitáját. A Magyar Vaskartellbe, melynek a diósgyőri gyár kivételével a volt kincstári gyárak voltak tagjai, 1902-ben a diósgyőri gyár is belépett és a gyárak megosztották maguk között a gyártmányokat. A kereskedelem területén is gyökeres átalakítás történt, az összevonás után a M. kir. Állami Vas-, Acél- és Gépgyár (MÁVAG) a budapesti irodaházában vonta össze a két volt önálló gyár kereskedelmi szervét. A MÁVAG ezáltal jelentős exportra is szert tett.

{IV-160.} 1906-ra már annyira javult a vasipar addig lanyhuló állapota, hogy a növekvő kereslet kielégítésére növelni kellett az acélgyártó berendezéseket és számukat (martin- és kupolókemence, Kerpely-féle gázgenerátor, kovácssajtó stb.). Három martinkemencét is építettek. Végül a 250 tonnás gőzhidraulikus kovácssajtó építésével befejeződött az 1907. évi beruházás.

A MÁV sínvásárlásai a helytelen tervezés miatt csökkentek, ezért a dolgozók egy részét foglalkoztatás hiányában el kellett bocsátani, ami válságos helyzetbe hozta a főként a földműveléstől és a napszámosmunkától elvont, állás nélkül maradt dolgozókat. Ha a gyár nem lett volna előrelátó és még több embert alkalmaz a MÁV igényei alapján bejelentett munkára, a helyzet még súlyosabbá vált volna.

A 20. század elején a szén árának állandó emelkedése a gyáripart is nagyon kedvezőtlenül érintette. Ezért az állam megvásárolta Ormospuszta szénkihasználási jogát. 1909-ben megindult a széntermelés, amely hosszú évtizedeken keresztül a diósgyőri vasgyár legfontosabb szénbázisává lett.

1909-ben a MÁV nagy mennyiségű, melegalakításkor jobban átdolgozott sínre adott megrendelést. Ezért is meg kellett valósítani egy modern, elektromos meghajtású blokksor telepítését. Közben a régi hengermű rekonstrukcióját is elvégezték.

1875 óta – amikor a diósgyőri nagyolvasztót leállították – a gyárban szünetelt a nyersvasgyártás, a finomítóüzem idegenből vásárolt nyersvassal dolgozott. Bár ez mindig nehézségeket okozott, a nagyolvasztó felépítésére nem volt pénz. A pénzügyminisztérium 1909-ben végre hozzájárult a nagyolvasztótelep megtervezéséhez, amelyet Pöschl Vilmoskohómérnök készített el.

A diósgyőri nagyolvasztók építésének terveiről a magánipar is rövidesen értesült. Ez újabb vitákat váltott ki az I. és II. nagyolvasztó építkezése körül. Hiába lett az állami ipar is a kartell tagja és vetette alá magát a kartell előírásainak, az ellentétek továbbra is fennálltak. Főleg a hadimegrendelések körül éleződött ki a helyzet az 1892-ben alapított csepeli Weiss Manfréd gyár, a resicai gyár és Diósgyőr között.

Ebben az időben kerültek előtérbe a gyártott anyagok és áruk összetételi és mechanikai vizsgálatai. Bár Diósgyőrben már 1880 óta volt vegyelemző laboratórium és mechanikai vizsgálatokat is végeztek. 1905-ben berendezték az ország első metallográfiai laboratóriumát. Alapítója és szervezője Fábry Zsigmond kohómérnök volt. Ugyanitt már kutató jellegű vizsgálatokat is végzett Obholczer Béla kohómérnök.

A fejlődő gépipar mind több és jobb acélt igényelt. A szerszámacél gyártására használt tégelykemencékben azonban csak korlátozott számú és választékú acélt lehetett gyártani. A fejlesztést ösztönözte az ország növekvő hadianyag-szükséglete is.

A fejlesztést az elektroacél-gyártás bevezetése oldhatta meg. Ezért elhatározták, hogy a gyárban felépítik az első magyar elektrokemencét és 1908-ban megrendeltek a francia Girod gyártól egy 1,5 tonnás elektrokemencét, melyben a termelés 1911-ben indult meg.

A már évek óta húzódó ágyúgyártás kérdése 1910-ben fordulóponthoz jutott. A diósgyőri javaslat alapján a MÁVAG Központi Igazgatósága a minisztériumnak küldött jelentésében közölte, hogy az Állami Vasművek minden tekintetben alkalmasabb az ágyúgyártásra, mint a magánvállalkozások.

Az acélokkal kapcsolatban mind nagyobb minőségi igények léptek fel, amelyeket a Bessemer-acél már nem tudott gazdaságosan teljesíteni. Ezért a Bessemer-acélművet 1914 elején, 32 évi üzemeltetés után lebontották. Ugyancsak jelentősen fejlesztettek a hengerművekben is, ahol bevezették az elektromos meghajtást.

1913-ban egy újabb 1,8–2,2 tonnás Héroult–Lindenberg rendszerű ívkemencét helyeztek üzembe. Ezután elektrokemencékben {IV-161.} gyártották az összes szerszám- és ötvözött acélt, valamint az alakos acélöntvények alapanyagát. A monarchia idején az osztrák nemesacél-gyárak egy acélipari egyesülést alapítottak, melynek magyarországi képviselői (többek között a Hubert és Sigmund Gyár, és a Magyar Acélgyár) importált áruval uralták a hazai piacot. A gyárak a saját igényeket: a MÁV-ot és egyes hazai fogyasztókat látták el nemesacéllal, ezáltal a verseny még jobban kiéleződött.

A nagyolvasztó kérdése 1913-ra már aktuálissá vált. A külföldi tervezők csak nagyon drágán vállalták volna a munkát, ezért Pöschl Vilmos tervei alapján a terveket maga a gyár készítette el.

Az év folyamán a gyár továbbfejlesztése lankadatlan ütemben tovább folyt. A gyár készítette az újjáépített Lánchíd láncszemeit is. 1914-ben megállapították a nagyolvasztó építési költségeinek második részleteit, majd a hengermű fejlesztése következett. A meghajtás korszerűsítése terén a Ganz Villamossági Rt. felszerelt egy, az eredeti állapothoz képest többszörös teljesítményt nyújtó szinkron hajtómotort.

I. világháború kitörése után, az általános mozgósításkor kb. 1800 ember vonult be a gyárból, ami később nagy nehézségeket okozott. A háborús helyzet elsősorban a lövedékgyártásban követelt erőltetett tempót, a többi üzemben, pl. a hengerdében viszont a termelés lényegesen csökkent.

Az üzem fejlesztése tovább folyt. Megindult a nagyolvasztótelep, az új acélöntöde, az acélmű és a lövedék-esztergaműhely bővítése.

A háború alatt egy jelentős találmány is született. Topitzer János főművezető feltalálta a „Megiston” védjegyű öntött gyorseszterga-acélt, amelyet 1916-tól az ágyúk és lövedékek megmunkálásánál kiválóan alkalmaztak.

1916 augusztusától a vasiparban, különösen Diósgyőrött erős nyersvashiány állott be, ugyanis a román betörés miatt ki kellett üríteni a Vajdahunyadi Állami Vasgyárat, ahonnan a nyersvasszállítás teljesen megszűnt. A diósgyőri nagyolvasztók építése lassan haladt, így a gyár továbbra is csak idegen nyersvasra tudott támaszkodni.

1917 augusztusában háborúellenes sztrájk tört ki, ami szintén hozzájárult a termelés visszaeséséhez. Ugyanekkor fokozatosan bővült a kemencepark; 25–30 tonnás martinkemencék épültek villamos adagoló- és mágneses darukkal. A kemencék változatos programot elégítettek ki, a fő gyártmány mégis a vasúti sín volt.

Az ágyúgyár létesítésével kapcsolatban szükségessé vált egy 60 tonnás martinkemence, melynek építését 1917-ben kezdték meg. Ugyancsak ebben az évben lecserélték a finom- és durvahengersor hajtását villamos hajtásra.

A háborút követő forradalom alatt a termelés erősen visszaesett, majd a cseh megszállás, a gyár területén lefolyt harcok, a vörös hadsereg felállítása következtében beállott munkáshiány miatt a termelés visszafejlődött. Az ezután bekövetkezett román megszállás alatt a megszálló csapatok elzsákmányolták a gépműhely egyes részeit, a lövedékműhely összes gépeit és az ágyúgyárba beérkezett 75 új gépet. 1920-ban a munka az állandó szénhiány és a hiányzó gépek miatt csak lassan indult meg.

1920 elején titkos tárgyalások indultak meg a kormány és egy francia tőkéscsoport között egy esetleges bérbeadásról, amelyek azonban az angol és lengyel beavatkozás következtében kudarcba fulladtak.

A háború befejezése után a magyar vasipar válságos helyzetbe került. A békeszerződés következtében az ország elvesztette vasércbányáinak 80%-át, vas- és fémiparának 49,3%-át, vasútvonalainak 60,3%-át. A 4 millió mázsára rúgó korábbi vastermelés 1,2 millió mázsára csökkent. A háború utáni években nemcsak a katonai {IV-162.} megrendelések maradtak el, hanem a nagyarányú vasút- és hídépítés, a vasúti gördülőanyag- és a hajógyártás is. A diósgyőri nagyolvasztók még építés alatt álltak. A diósgyőri és a csepeli gyár martinkemencéit az ózdi gyár, ahol egyedül voltak nagyolvasztók, képtelen volt ellátni, ezért nyersvasbehozatalra volt szükség. Vasérclelőhelyeink közül csak a rudabányai vasércbánya maradt meg, melynek termelése nem fedezte a belföldi igényeket.

A területileg csökkent ország piacának felvevőképessége a megmaradt vasipar termeléséhez képest aránytalanul kicsivé zsugorodott össze, ezért eleinte megrendelések hiányában a diósgyőri gyár sem tudta berendezéseit kihasználni. Az 1920-as évek elején egyre nagyobb méreteket öltött az infláció. A nagyarányú pénzromlást csak 1924 júniusában lehetett megállítani nagyobb kölcsön felvételével.

Mindinkább előtérbe került a diósgyőri gyártmányok jelentősége. A kovácsműhely fejlesztése és a kerékabroncsgyártás bevezetése az import jelentős mértékű csökkenését eredményezte.

A gazdasági élet romlása fokozottabb takarékosságot igényelt, ezért az igazgatóság nagymértékű szanálást hajtott végre. 1924-ben a tisztviselők összlétszámának 20%-át, mintegy 70 főt, míg a 6300 munkásból 1071 főt bocsátottak el.

Ebben az időben azonban jelentős fejlesztések is megvalósultak: új elektrokemence, a hengersor új meghajtása, új finomsori üregezés. A gyár neve 1925-ben megváltozott M. kir. Állami Vas- Acél- és Gépgyárakra. Az 1914-ben megkezdett nagyolvasztó építése 1926-ra befejeződött, a diósgyőri vasgyár 51 év után saját nagyolvasztójából láthatta el nyersvassal saját üzemeit. Az 1920-as évek vége a sorozatos kartell-megállapodások éve volt. Az 1927-es Acélegyezmény tagjai a MÁVAG, a Ganz és Társa, a Weiss Manfréd, a Magyar Vagon, valamint az ún. Kisvasúti cégek és néhány bank volt, amelyek beszerzéseikkel kapcsolatban szindikátusi megegyezést kötöttek. Külföldön is jelentős képviseleti hálózatot alakított ki a MÁVAG igazgatósága.

A diósgyőri gyár minden üzemében a legkiválóbb szakembereket alkalmazta. A kovácsműhelyt Katona Lajos kohómérnök, az ötvözött acélgyártást Kerpely Kálmánkohómérnök irányította az 1929-ben telepített Herault-elektrokemencénél.

A gazdasági világválság fokozódása a gyárnál is erősen éreztette hatását. A csökkent termelés miatt kényszerszabadságokat iktattak be. 1930-ban a gyár egy részét Új gyár néven saját igazgatósággal leválasztották. A gazdasági válságtól függetlenül tovább folyt az üzemek modernizálása, hogy a válság elmúltával minél gyorsabban kapcsolódhassanak be a gazdasági életbe. 1931-ben a magánipar megkísérelte elérni az állami vasipar bezárását, illetve eladását, ez azonban hosszú küzdelem után nem sikerült. Az I. világháború befejezése után az időközben megszűnt vaskartellt nem újították meg. A MÁVAG és a RIMA 1930-ban létrehozta a belföldi vaskartellt. A kartell ezután az egész belföldi piacot uralta. Az I. világháborút követő súlyos gazdasági helyzet a gyár termelésében is erős visszaesést okozott. Ezzel szemben az ózdi gyár tömeggyártmányaival jóval felülmúlta a diósgyőri termelést, így a kartell-megállapodásban rögzített részesedési arány a RIMA javára eltolódott. A diósgyőri gyár I. sz. nagyolvasztóját, melyet 1931-ben lefojtottak, 1933-ban újraindították. Ebben az évben Árkos Frigyes kohómérnököt bízták meg új termelésirányító szervezet felállításával, amely olyan kiváló volt, hogy 1945 után más kohászati vállalatok is átvették. 1933-tól megélénkült a vállalat exportja Indiába és az afrikai gyarmatokra. Az I. sz. nagyolvasztót 1935-ben átépítés miatt leállították, ezért szükségessé vált a II. sz. nagyolvasztó építése. Az anyagellátási problémák megoldása után 1936-ban az {IV-163.} indítás biztosítható volt. A diósgyőri hengersorok a fokozottabb termelést már nem tudták teljesíteni, ezért szükségessé vált kicserélésük. 1936-ban világszerte elkezdődött a hajóépítési láz, magas felárral lehetett eladni nemcsak a hajólemezt, hanem az ún. hajószögvasat is. 1936–1937-ben a vállalat exportja oly mértékben megnőtt, hogy Diósgyőr a beérkezett megrendeléseket a RIMA ózdi gyárával megosztotta és mint fővállalkozó szállította tovább. A nagyobb terjedelmű és a világ minden részére kiterjedő szállítás a Montan Export cég bekapcsolódása után indult és a II. világháború kitörésekor szűnt meg teljesen.

1937-ben a MÁVAG, a RIMA a Salgótarjáni Kőszénbánya és a Weiss Manfréd Acél- és Fémmű megállapodást kötöttek egy új gyár létrehozására, amelynek célja a vas- és acélgyártásban szükséges anyagok gyártása volt. Ennek jogutóda lett később a zagyvarónai ferroszilícium gyár. 1938 októberében indították újból az I. sz. nagyolvasztót és így csak 12 évvel a nagyolvasztótelep beindítása után került sor a diósgyőri gyárban arra, hogy egy időben mindkét kohóval egyszerre termeljenek.

A külpolitika eseményei rohamosan változtak, az egyre gyorsuló ütemű fegyverkezés és a háború kitörése végül is megakadályozták a válság teljes kirobbanását. Ilyen előzmények után a magyar kormány napvilágra hozta ötéves tervét, ami a háborús készülődés és a fegyverkezés nyílt programja volt. A győri program egy új vasmű felállítására vonatkozott. Hosszas tárgyalások után úgy határoztak, hogy az új üzemet Győrbe telepítik. A gondos előkészítés után megindult építkezés azonban az 1944. április 13-ai bombatámadás miatt abbamaradt. 1944. szeptember 13-án érte a diósgyőri gyárat az első légitámadás. Bombakárt szenvedett a martinacélmű, a durva- és a finomhengermű, a kovácsműhely és több fontos üzem. A gyár a károk miatt befejezte folyamatos termelését, amit egyébként is akadályozott a termelőeszközök és anyagok nyugatra történő szállítása. A kitelepítést és a gyár bénítását azonban a vezetők és a dolgozók úgy akadályozták, hogy a leszerelt alkatrészeket a csatornákba, a salakhányó salakja alá, és minden elképzelhető helyre elrejtették, hogy azok a háború után rendelkezésre álljanak. A harcok befejeztével azonnal elkezdődött a helyreállítás és megindult a munka. A háború sújtotta országnak nagy szüksége volt acélra, így a vaskohászat újraindítása országos ügy volt. A keleti importból kapott vasérc és koksz felhasználása lehetővé tette, hogy az újjáépülő gyárak termelése elérte az 1938. évi szintet. A termelés ebben az időben még teljes mértékben a helyreállított régi berendezésekben történt. A gazdasági élet dinamikus növekedése az acéltermelés jelentős fejlesztését igényelte. 1946 decemberétől a nagyvállalatokat államosították a Nehézipari Központ irányítása alatt. A diósgyőri MÁVAG-ról leválasztották a Diósgyőri Gépgyárat és az acélmű Lenin Kohászati Művek (LKM) néven működött tovább 1990-ig, az ózdi RIMA pedig szétvált Ózdi Kohászati Üzemekre (ÓKÜ), majd a salgótarjáni gyár Salgótarjáni Kohászati Üzemekre (SKÜ).

Dunaújváros

Az 1950-es évek elején döntést hoztak egy új kohászati kombinát létrehozásáról, melyet eredetileg Mohácsra akartak telepíteni a dunai szállítási lehetőséget kihasználandó, politikai okokból azonban mégis a Dunapentelére telepítés mellett döntött a kormányzat. Ekkor kezdték felépíteni Sztálinvárost. Az új kombinát, az 1950-ben alapított Dunai Vasmű (jelenleg Dunaferr) kapacitását 450 000 tonna lemeztermelésre tervezték. A lemeztermelés fejlődése egybeesett a világ hengereltáru-termelésében akkor végbemenő termékszerkezet-változásokkal. A lemez egyre elterjedtebb anyaga lett a gép-, a {IV-164.} személy- és tehervagongyártásnak, és már akkor gondoltak a tartós fogyasztási cikkek gyártásának későbbi megszervezésére, sőt a konzervdobozok gyártásához szükséges ónozott lemez előállítására is. A Dunai Vasmű kiépítésére tíz év alatt 8,5 milliárd Ft-ot fordítottak, de 1960-tól kezdve a beruházásra fordított összegek már mérsékeltebbek voltak. A vasműben nagyolvasztó, kokszolómű, martinkemencék és durva-, valamint lemezhengermű épült. 1971-ben új tudományos mérési elv is realizálódott, a féligcsillapított acélok gyártásánál bevezették az acél oxigéntartalmának meghatározását neutronaktivációs módszerrel. A későbbi években a martinkemencéket oxigénbefúvással intenzifikálták, majd 1983-ban ide is telepítettek oxigénráfúvásos (LD) acélgyártó konverterüzemet és a folyamatos öntőművet.

A Dunai Vasműnek okoztak a legkevesebb kárt a gazdasági változások. A gyár néhány kivált részleggel együttműködve Dunaferr néven az 1990-es évek végén is zavartalanul üzemel.

Diósgyőr

Ebben az időszakban a dunaújvárosi nagyberuházások mellett a diósgyőri és az ózdi üzemekben csak kisebb beruházásokat hajtottak végre: a 30–40 tonnás martinkemencék adagsúlyát 60–70 tonnára növelték. Ekkor épült fel Diósgyőrben egy 750 m3-es nagyolvasztó is.

Az 1960-as években az acélművekben az LKM blokksori rekonstrukciója, a dunaújvárosi vertikum kiépítése emelendő ki, míg a 1970-es években hengerművek, folyamatos acélöntő gépek, LD-konverterek, elektrokemencék és üstmetallurgiai berendezések építése valósult meg. Több másod- és harmadtermékgyártó egység is létesült (lemezradiátor, horganyozóművek stb.).

A megvalósult beruházások az említett célkitűzések eléréséhez biztosították ugyan a feltételeket, de nem voltak elegendők ahhoz, hogy áttörést valósítsanak meg a technológiai elmaradás csökkentése céljából. Fontos objektumok, kiegészítő részlegek és a kapcsolódó beruházások elmaradtak (hulladék-előkészítés, ferroötvözet- és tűzállóanyag-gyártás, felülettisztítás, az anyagvizsgálat korszerűsítése stb.), ennek következtében a gyártás korszerűsítése nem érte el a kívánt színvonalat.

Az 1980-as évek végéig változatlanul folyt a termelés. Az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozás következtében azonban fokozatosan romlott a gyár gazdasági helyzete. Lebontották a nagyolvasztókat és a megépített elektrokemence ócskavasszükségletének megszerzése is nagy nehézséget okozott. A gyár ma a Kelet-szlovákiai Acélmű tulajdonában van.

Ózd–Salgótarján

A Kárpát-medencében vasat már a magyarok bejövetele előtt is gyártottak, a honfoglaló magyarok pedig szinte az egész ország területén, nagyszámú olvasztótelepen gondoskodtak vasellátásukról. Az utóbbi évtizedek feltárásai bizonyítják, hogy az Árpád-korban virágzott a vaskohászat, a vasgyártó telepek és a vasat feldolgozó kovácsműhelyek hálózata. A történelmi Nógrád megye északi részén és a szomszédos Gömör megyében lehet megtalálni azokat a kisebb vasérc-előfordulásokat, illetve az ezekre alapított nyersvasgyártó és feldolgozó kohászati üzemeket – hámorokat – amelyek alapvetően kézi erővel és vízenergia felhasználásával, valamint az erdőkből származó faszénnel termelték az egyre nagyobb mennyiségben keresett vasárut. Azonban adottságaiknál fogva nem tudták elérni a 19. század közepén elvárt minőségi javulást és kielégíteni a hazai és külföldi keresletet. A faszénre alapozott nyersvas- és acélgyártás egyrészt erősen fogyasztotta az erdőket, másrészt a kovácsolási technikával nem gyártható – hengerelt – vasúti {IV-165.} síneket és tartókat egyre nagyobb mennyiségben igényelte a hazai vasút és az építkezések. Mindezeken nagyot lendített az 1867. évi kiegyezés, majd a következő évtizedekben az egyre növekvő vállalatok megalapítása, míg végül 1881-ben az addig külön működő két társulat (Rima-Murányvölgyi Vasművelő Egyesület és a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat) Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RIMA) néven egyesült.

A fejlesztés legjelentősebb lépése volt az ún. folytacél-gyártás bevezetése. Választani kellett az acélgyártási módszerek közül, ami a századforduló után a martinacélgyártás javára dőlt el Ózdon. Egyúttal a meleghengerművet is bővítették.

A vállalathoz tartozó salgótarjáni acélműben kovácsolt kéziszerszámokat gyártottak, majd 1906–1908 között egy vasöntöde létrehozására került sor. Itt készültek a berendezésekhez szükséges vasöntvények, öntötték majd nyolc évtizeden keresztül az acélműi kokillákat, a hengerművek különböző méretű hengereit és más öntvényeket. Az rt. Budapestre helyezett központjának gyárai 1898–1900-ban a nyersvastermelés 43,5%-át, az acélgyártás 44%-át, a hengerelt acéláru 44%-át, a társaság bányái az ország széntermelésének 6,1%-át adták. A hatalmas kombinát kialakulása a RIMA és beolvasztott leányvállalatai között a munkamegosztás és az ésszerű termelési szervezet kialakulásának újabb szakaszát nyitotta meg. Ezért került sor a salgótarjáni és zólyomi félkésztermék-gyártás leállítására, Ózdra és Korompára telepítésére, majd az ózdi gyár bővítésére. Mindez a vállalat egészének és ózdi gyáregységének jelentős helyzeti előnyt biztosított. A 19–20. század fordulója után az ózdi gyár történetében két időszak különböztethető meg. Az első a martinacélmű és acélhengermű bővítése 1895–1907 között. A második szakasz 1908-tól 1915-ig tartott és a nagyolvasztómű, valamint a finomhengermű létesítését foglalja magában. Eleinte két nagyolvasztó épült, vasércszükségletüket új feltárások biztosították, amelyek napi 14 vagon pörköltérc szállítását tették lehetővé. A fejlesztésekkel és átalakításokkal Ózd a vállalat nyersvas-, acél- és hengereltáru-központja lett, Salgótarjánban és Borsodnádasdon ózdi félkész termékeket dolgoztak fel készáruvá. Az I. világháború kezdetben rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta a bányászatot. A vasérctermelés 1915-re 30%-kal csökkent, a nyersanyagkészletek 1917-re kimerültek. A hengerműveknél a szakmunkások zöme bevonult. A termelőképesség kihasználtsága alig haladta meg az 50%-ot. A nyersvastermelés visszaesése nem maradt hatás nélkül az acél- és hengerműre, a haditermelési igény kielégítése is nehezen ment.

Az I. világháború folyamán a termékek piaca megváltozott. Polgári célra csak a legszükségesebb mértékben termeltek. Hadirendelésre gyártottak csákányt, gyalogsági ásót, lópatkót, tüskéshuzalt, azonban lőszert nem. Az I. világháború, majd az azt követő forradalmi változások, illetve az ország szétdarabolása következtében a rendes munkamenet megszűnt. A növekvő szociális gondok miatti elégedetlenség sztrájkokat váltott ki, a gyár vezetősége munkaidő-módosításokat hajtott végre. A trianoni békeszerződés következtében a nyersvasgyártás 30%-a, a vasérctermelésnek pedig csupán 20%-a maradt az új határok között. A feldolgozó iparágak területi koncentrációja viszont az új határok között – Budapest szerepe révén – jelentősen nőtt, a fémipari kapacitás 60, a kazán- és vagongyártás, valamint kapcsolt ágazataik 80, a gépipar 75–95, a villamossági és a műszeripari termelés közel 100%-a a határokon belül maradt. A szerkezetében torzult ipar újraindítását, a béketermelésre való átállást legközvetlenebbül az anyaghiány nehezítette, de a katonai megszállás, továbbá a hagyományos gazdasági, pénz- és árukapcsolatok felbomlása is befolyásolta. Létében fenyegette {IV-166.} tehát a kohászatra épült iparágakat, hogy nyersvasból kb. 50 000 tonnás hiánnyal kellett számolni. A szepes–gömöri ércek (a korábbi vasércvagyon 57%-a) elvesztésével veszélybe került Magyarország egyetlen megmaradt kohótelepe, Ózd is. Ezért minden erőfeszítést a vasércellátására kellett fordítani. Tekintve, hogy a területi változások következményeként nyersvasat a diósgyőri nagyolvasztók elkészültéig, 1926-ig kizárólag Ózdon állítottak elő, az Ózdi Vasgyár talpra állítása országos jelentőségű volt. Ezért mindenekelőtt Csehszlovákiával való szállítási egyezmény megkötésére volt szükség. Erre 1921-ig kellett várni, amikor az Ózdi Vasgyár – 27 havi szünet után – februárban egy kohóval és három martinkemencével ismét megindulhatott. A II. sz. nagyolvasztót és a négy martinkemencét 1921 őszén helyezték üzembe. Ezután értékpapírok tranzakciója révén sikerült elérni, hogy az ózdi kohók ércszükségletének 30%-át a rudabányai ércből fedezzék. 1924-re megoldották a vállalat tüzelőanyag-ellátását is. A segédanyagok nagy részét azonban importból kellett fedezni. Végül a vasmű talpra állását jelzáloggal biztosított hitel felvételével pénzügyileg is sikerült megoldani.

Salgótarjánban közvetlenül a háború után csak kisebb fejlesztéseket végeztek. A kazánok számát növelték és egy gázgenerátort helyeztek üzembe. 1921–1924-ben új műhelyek épültek és növelték a vasöntöde teljesítményét. 1921-ben megindult a kisebb méretű drótok galvanikus horganyzása. Az 1920-as években nőtt az igény a szekértengelyek iránt. Ezért bevezették az egy darabból való kovácsolási eljárást, majd 1936-ban megkezdték a temperöntésű tengelyperselyek gyártását. 1931-ben továbbfejlesztették a hideghengerművet, ennek megfelelően bővítették a csarnokát, valamint az elektromos lágyítási kapacitást. Ezzel a lágyítással már igényesebb szalagokat is lehetett gyártani. 1933-ban megkezdték a villamos hegesztőpálcák gyártását, eleinte mártó eljárással, amit később felváltott az egyenletes minőséget biztosító, nagynyomású sajtolással végzett bevonó eljárás. A bevonómasszát a német Agil cég szállította, így alakult ki az ismert RIMAGIL márkanév. 1937-ben négy Siemag hengerlőgépet szerzett be a gyár, amivel 200 mm széles szalagok előállítása, majd az 1938-ban üzembe helyezett Demag hideghengerlő géppel vált lehetővé még szélesebb szalagok gyártása. 1938-ban kezdődött a hidegen hengerelt acélszalagok edzése is. A II. világháború alatt a gyárat hadiüzemmé nyilvánították.

Bár a háború közvetlenül nem okozot károkat, óriási veszteség volt az 1944 végén bekövetkezett leszerelés és kiürítés. Rengeteg berendezést szállítottak el, pl. az erőközpont három generátora közül kettőt. Ugyancsak háborús veszteség lett a gyár alapítása óta gyűjtött és rendszerezett, 16 ezer darabból álló műszaki rajztár. Az elszállított gépekkel és berendezésekkel együtt nagy számban kellett távozniuk a gépek kezelőinek is. A Salgótarjánt 1944. december 24-én elérő szovjet hadsereg parancsnoksága a gépeitől és az alapanyagaitól megfosztott gyártelep élére szovjet parancsnokot állított azzal, hogy a gyárat mielőbb üzemképes állapotba kell hozni.

A gyár 1946 júniusáig volt szovjet katonai parancsnokság alatt, akkor visszaadták azt tulajdonosának, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-nek és a központ irányításával megindult a jóvátételi termelés.

1946. december 1-jével a többi nagyvállalathoz hasonlóan a RIMA-t is államosították. A gyárat a Nehézipari Központ irányítása alá vonták. 1949. január 1-jétől nemzeti vállalat lett korlátolt felelősséggel, majd 1950-től 1968-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium felügyelete alá tartozott.

Az 1940-es évek végétől a kereskedelem helyét a központi tervutasításos „áruforgalom” vette át és ennek megfelelően alakultak {IV-167.} a gyári jog- és feladatkörök a minisztérium jóváhagyásával.

A háború alatt elhurcolt, vagy tönkretett gépek pótlását nagyobbrészt saját erőből kellett megoldani. Így házi tervezés alapján a főműhelyben gyártottak dróthúzó és szegverő gépeket.

A központi irányítás nem csupán a termelési tervszámokat határozta meg, hanem az alapanyagok elosztását is. Központilag határozták meg a fejlesztéseket, engedélyezték a karbantartási terveket és a munkabér-gazdálkodást is.

Az Ózdi Vas és Acélgyárnak, (ÓKÜ) a RIMA Ózdon lévő gyárának 1945-ben jelentős szerepe volt a jóvátételi szállításokban és ez hozzájárult a megszakadt termelési és értékesítési kapcsolatok gyors újjászervezéséhez az új körülmények között. A vas- és acélgyártás nagyüzemeinek államosítása után hazánkban nagy lendülettel indult meg az iparosítás. Az 1949-től 1953-ig terjedő időszakra a termelés rendkívül gyors növekedése volt jellemző. Jelentősen megnövekedett az iparban foglalkoztatottak létszáma, az ózdi gyár munkáslétszáma például 30%-kal nőtt. Nem növekedett azonban ezzel egyenes arányban a termelékenység. A 1951–1953 közötti időszak jelentős beruházásai mellett azonban meglehetősen emelkedett az önköltség. Az 1949–1956 között az ipar termelése hullámzóan alakult. Az 1956-os forradalmat követő másfél hónapos sztrájk után a tényleges termelés csak 1957 januárjában indult meg.

1958–1960-ban szerény méretű volumennövekedés következett be. 1961-ben azonban megindult a nagy rekonstrukció. Az elfogadott tervek jelentős termelésnövekedést irányoztak elő. A vaskohászatnak mindezt a meglevő kohászati üzemek korszerűsítésével, de lehetőleg minimális építkezéssel, a gépek és berendezések felújításával kellett teljesítenie. Ez a gazdaságpolitikai célkitűzés lett az alapja a vaskohászatot átfogó rekonstrukciós munkáknak is. Erre a tervidőszakra esik a Dunai Vasmű (DV) hideghengerművének és a diósgyőri LKM durvahengerművének részleges átépítése, a salgótarjáni hideg-szalaghengermű létesítése. Ózd a hengerműfejlesztésből azért maradt ki, mert ott 1959–1960-ban megkezdődött a legjelentősebb acélműfejlesztési program, a már elavult Martin-acélmű átépítése. Ennek a rekonstukciónak – amellyel egy időben a DV acélművének az építése befejezéshez közeledett – a döntő oka a fellépő acélhiány volt.

Az ózdi acélmű rekonstrukcióját sok kritika érte. Néhányan felvetették, vajon nem lett volna-e helyesebb, ha az ebben az időben kibontakozó oxigénráfúvásos (LD) acélgyártási eljárást választják, azaz metallurgiai vonalon is a legkorszerűbb változat mellett döntenek. Mások szerint e nagy fejlesztés helyett a DV acélművének kapacitásbővítésével kellett volna felszámolni az acélhiányt. Függetlenül a metallurgiai eljárások megválasztásának helyes, vagy helytelen voltától, tény, hogy az ózdi rekonstrukció szükséges és elkerülhetetlen volt. Ahhoz ugyanis, hogy az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) megmaradjon a hazai vaskohászat egyik bázisának, az alapoktól kezdve át és újra fel kell építeni. Az ózdi rekonstrukció végül is lényegesen megnövekedett acélgyártási kapacitást eredményezett. Az új acélgyártó kapacitások gyorsabb bővítése miatt azonban az acéltermelést csak részben tudták feldolgozni az újonnan telepített hengersorok. A kohászat a feldolgozóipar igényeit egyes hengerelt árukból sem mennyiségileg, sem minőségileg nem tudta kielégíteni, ezért az ország importra kényszerült, miközben devizamérleg-javító célzattal nagy mennyiségben exportáltak hengerelt tömegárut a szocialista és a tőkés piacra. A hazai nyersvasgyártás műszaki mutatói általában elmaradtak a nemzetközi értékektől. Ezt az 1960-as évek derekán elsősorban az elegyelőkészítés hiánya és a kis kohóegységek okozták. Az oxigénes intenzifikálást, mint a {IV-168.} termelékenység növelésének egyik hatékony módját az ÓKÜ-ben részlegesen bevezették, de LD-konverter ott még nem működött.

A vaskohászat energiaellátásán a földgáz bevezetése sokat javított, de az elavult tüzelőberendezések, a tüzelést szabályozó automatikák hiánya a gazdaságos fűtőanyag-felhasználást nagymértékben akadályozták.

A belföldi igények terén mutatkozott elmaradás, különösen az ötvözött nemesacéltermékek korszerű gyártása, továbbá a szalagok és lemezek felületbevonása terén és a másodtermékek fejlesztésében (huzal, húzott és csiszolt rúdacél). A hazai ellátást csak tőkés importból lehetett ellátni. 1960–1967 között a kohászati termékek importja 27%-kal emelkedett, a kohászati importtételek túlnyomó része nemesacél volt. 1963-ra az ÓKÜ szervezeti felépítése elavult, emellett a csak mennyiségi tervteljesítésre beállított vállalatszervezetben nem alakulhattak ki a hatékony műszaki fejlesztés-kutatás vállalati mechanizmusai. A legfontosabb tennivalókat és a piaci igényeket figyelembe vevő termelés feltételeit a vállalatnak magának kellett kialakítania. Az eredmény nem is maradt el. A műszaki fejlesztés élén Temesszentandrási Guidó műszaki igazgatóállt. 1972-ben a műszaki fejlesztési főmérnök hatásköréből kivették a Beruházási Főosztályt, tekintettel az éppen akkor kezdődő ózdi nagyberuházásokra: FAM (folyamatos öntőmű) és az RDH (rúd- és dróthúzómű). Ennek a nagyberuházási programnak legfontosabb célkitűzése a régi kemencék helyén felépítendő nyolc új, olajtüzelésű, egykamrás, 80 tonnás Maerz-kemence lett, 70 méter magas acélköpenyes kéményekkel. Emellett szerepelt még a tervben egy új oxigéngyár és gyorselemző laboratórium is. Az új acélmű rendkívül rövid idő (két év) alatt épült fel és a nyolcadik kemence üzembehelyezésével lezárult az ózdi rekonstrukció legnagyobb erőfeszítéseket követelő szakasza. Az ózdi acélmű, de az egész magyar vaskohászat történetében is döntő szerepet játszott az oxigénes acélgyártás bevezetése az átépített Martin-acélműben. Magyarországon első ízben gyártottak oxigénbefúvással acélt. Az oxigénes lángintenzifikálás kísérletei a kemenceteljesítmény több mint 40%-os növekedését mutatták, ami a megrövidült adagtartamokban jelentkezett. Az ózdi minőségjavító program keretében 1967-ben helyezték üzembe a színképelemző berendezést, majd a gázelemző készülékeket, csőpostával és telexszel együtt. Ugyancsak másfél évtizedig tartott a nagyolvasztók rekonstrukciója. 1968–1972-ben a nyersvasgyártással kapcsolatos legfontosabb műszaki fejlesztés a nagyolvasztók előkészített és zsugorított érccel, ún. darabosítvánnyal való ellátása volt.

A megépített Borsodi Ércelőkészítőműben (BÉM) az ércporféleségek darabosítását tűzi úton működő darabosító gépekkel oldották meg, a BÉM teljes kapacitásának belépése után a borsodi kohászati üzemek (ÓKÜ, LKM) kokszfelhasználása mintegy 20%-al csökkent. Ez is lehetővé tette, hogy Ózd az 1970-es évek elején az ország legnagyobb nyersvastermelő kapacitásával rendelkezzék.

Kedvezőtlenebbek voltak Ózdon a hengerművek fejlesztési lehetőségei. A felmerült különböző nehézségek miatt a durva- és a finomhengermű rekonstrukciója nem volt olyan sikeres, mint az acélmű rekonstrukciója. Jelentősen megváltozott azonban a helyzet, amikor a korábban már meghonosított folyamatos acélöntést az 1971-ben megkezdett és 1973-ban már üzembe is helyezett acélöntőműben megindították. A folyamatos acélöntés számos előnnyel bír a bugaöntéssel szemben és kedvezően befolyásolja a hengerművek üzemét is. Az 1970-es évtized másik jelentős új létesítménye a rúd- és dróthengermű volt. Ezáltal megvalósult a köracélok {IV-169.} gyártásának szakosítása. Mind a FAM-nál, mind pedig az RDH-nál a legkorszerűbb technológia valósult meg, a termékek minősége élvonalbeli lett, a berendezések nemzetközi viszonylatban is magas színvonalúak voltak. Az acélgyártás fejlesztésének keretében átépítették a laposkeverőt SM-kemencévé és jelentős átalakításokat hajtottak végre az acélmű más berendezéseiben is. A martinkemencék kéményein eddig is látható volt, hogy milyen nagy mértékben szennyezik a levegőt. A megindított nagyberuházás adta meg a lehetőséget arra, hogy mind a kilenc martinkemencénél megvalósítsák a távozó füstgáz portartalmának leválasztását.

Az ÓKÜ az 1990-es évek elején a következő fő termelőberendezésekkel rendelkezett: 4 kohó (ebből három 600 m3-es, egy pedig 450 m3-es), 9 martinkemence, 105 tonnás, oxigénintenzifikálású, folyamatos acélöntőmű, hengersorok: blokksor, bugasor, rúd- és dróthengermű, tartósor, triósor, középsor, finomsor, gyorssor, abroncssor.

1990 gyökeres változásokat hozott a nagyüzemek életében. Megszűnt a KGST, összeomlott a keleti piac, aminek következtében a termelésük nagy részében erre dolgozó vállalatok is nehéz gazdasági helyzetbe kerültek és mivel nem kaptak onnan további megrendeléseket, a termelés erősen lecsökkent.

Megkezdődött a magyar tervgazdaság átalakítása. Sorra születtek a piacgazdaság új törvényei: a gazdasági, a társasági törvény, a társasági csődtörvény stb. Ezek együttes hatására a nehéz helyzetbe került cégek közül több csődbe ment. Jelentős mértékben befolyásolta több vállalat gazdasági helyzetét az is, hogy a kormányzat rövid idő alatt teljesen liberalizálta az importot, leépítette az állami támogatást, ezáltal nem védte a hazai ipart az import negatív hatásaitól. Olyan versenyhelyzet jött létre, melyben a hazai vállalatok nem tudták felvenni a volt szocialista országokból származó – ott még államilag erősen támogatott – importtal a versenyt. A kohászati termékekre csak 1994-től dolgoztak ki behozatali kvótát, de a korlátozásokat a cégek nem tartották be.

A fenti hatásoknak az ózdi gyár is áldozatul esett. Több sikertelen privatizálás után a gyár egy részét lebontották és szinte minden tevékenysége megszűnt. Egyedül az utóbbi időben látszik némi remény arra, hogy külföldi tőke segítségével újból meginduljon a kohászati tevékenység Ózdon és csökkenjen az a nyomasztó munkanélküliség, amely ott eluralkodott.

A salgótarjáni gyár 100 éves jubileumára kapta a Salgótarjáni Kohászati Üzemek elnevezést (SKÜ), amely egybeesett az új gazdasági mechanizmus bevezetésével, amikor a gyár ismét több önállóságot kapott. Az önállóság azt jelentette, hogy a vállalatnak magának kell döntenie a termeléséről, a fejlesztésekről stb. Gazdaságosan gyártható, jól jövedelmező árufélék bővítésével számoltak, ilyen volt pl. az angol szabadalom alapján gyártott Dexion-polc. Az anyagmozgatást az 1960-as évek közepéig többnyire kisnyomtávú síneken mozgatott kocsikkal oldották meg. A kültéri mozgatást kis Diesel-mozdonyok segítették. Az 1960-as évek közepén jelentek meg a villamos targoncák. Jelentős változást hozott 1968-ban a gyárhoz eljutott földgáz, melyhez átalakították a kemencéket.

Az 1970-es évektől 1989-ig terjedő időszakban számos új gyártmány, főleg hengerelt, kovácsoltáru és huzal készült a SKÜ-ben. Ehhez szükség volt több berendezés, hengersorok és dróthúzó gépek fejlesztésére. A gyár ezidőben lépett ki a salgótarjáni telephelyről, átvéve a kisterenyei volt MEZŐGÉP telephelyét, ahol megindult a kerítéskapuk, drótfonatok és a raktári nehézállványok gyártása. Kisterenyei zöldmezős beruházással, hosszvarratos hegesztéssel készült csövek gyártásához alkalmas {IV-170.} acélszalag-feldolgozó épült és a volt acélöntödében bevezették a nagypontosságú félmeleg alakítást. Jelentős fejlődést mutatott az 1982–1983-ban megindított új szeggyártó, -tisztító és -csomagoló üzem. A rúdhúzó üzemben egy osztrák cég részére 1980-ban kezdődött meg az első bérmunka, amely 1986-ig tartott.

1986-ban döntést kellett hozni a hengermű fejlesztéséről, mert a hideghengerműben gyártott acélszalagok korszerűtlenné váltak. Az Ipari Minisztérium által is támogatott 300 millió Ft-os rekonstrukció után a hazai feldolgozók több és jobb anyagot kaptak és fokozódott az exportképesség is.

1988-ban a kerítésfonat gyártása mellett autópálya védelmére alkalmas kerítésfajta, a SALGO-FENCE gyártását is bevezették. A felsorolt változások és hatások, a csődtörvény megjelenése, valamint az import liberalizálása oda vezettek, hogy az SKÜ áruinak értékesítése – miután a hideghengermű 1991-től, mint vegyesvállalat kivált a gyárból – jelentősen csökkent. A bank további hiteleket nem adott, ezért a vállalat csődközelbe került. Nem tudta megvenni az alapanyagokat és a bérek kifizetése is nehézségeket okozott. A kedvezőtlen változások elhárítására hozott intézkedések között olasz–magyar vegyesvállalat létrehozása, a költségek csökkentése és a foglalkoztatott létszám drasztikus csökkentése szerepelt. A válságos pénzügyi helyzetből azonban egyedül csak az átszervezés jelentett kiutat. 1993-ban az Állami Vagyonügynökség döntést hozott a részvénytársasággá alakulásról. A cég újból felvette a hagyományos Salgótarjáni Acélárugyár Rt. nevet, pénzügyi támogatást és államilag garantált hitelt kapott. A kedvező döntések hatására az eredmények fokozatosan javultak, bár a foglalkoztatott létszám az 1990. évinek 1/3-ára esett vissza 1997-ben. A vállalat 1998-ig állami tulajdonban maradt.