Fémkohászat


FEJEZETEK

Alumínium

A 20. század fémének is nevezett alumínium földünk kérgének egyik leggyakoribb alkotóeleme (8–10%), csak az oxigén (kb. 48–50%) és a szilícium (kb. 28–30%) előzi meg gyakoriságban. E kiváló tulajdonságú, korunk számára nélkülözhetetlen fém, évezredekig rejtve maradt az emberiség előtt. Ennek oka, hogy olyan nagyfokú {IV-171.} a vegyrokonsága az oxigénhez, hogy a természetben csak kötött formában lehet megtalálni.

E fontos fém nyomára csak 1807-ben bukkant rá Davy, magát a fémet azonban 1827-ben Wöhler fedezte fel és állította elő. Az ércet, a bauxitot Les Baux község határában fedezték fel, 1845-ben sikerült S. C. Deville-nek nagyobb mennyiségben előállítania. Évekig az ő drága eljárásával állították elő az akkor még különlegességnek számító fémet és neves francia, angol, amerikai és német tudósok – Hall, Héroult, Bayer stb – kitartó munkájára volt szükség, hogy 1885–1900 között az alumínium előállításának módjait megteremtsék. Ezzel lehetővé vált az új fém, az alumínium nagy tömegű és olcsó előállítása.

Annak ellenére, hogy a 19–20. század fordulójához közeledve a sajtó is gyakran beszámolt az újonnan felfedezett fémről, semmi törekvés nem látszott a hazai bauxitvagyon felkutatására, pedig már előzőleg is mutatkoztak jelek arra, hogy egyes feltalált vasércek alumíniumtartalma nagy. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a vas- és acéláruk iránti érdeklődés az iparág nagyarányú fejlődését hozta magával. A vasérckutatások melléktermékeként számos esetben és helyen mutattak ki jelentős alumíniumtartalmat. A 20. század első éveiben társulatok is alakultak a talált bauxitvagyon kitermelésére. Ekkor kapcsolódott be ebbe a tevékenységbe Hiller József, azonban az I. világháború kezdetéig nem akadt vállalkozó, aki a bauxitkitermelésben és az alumíniumtermelés megindításában fantáziát látott volna. Kornis Károly, erdélyi földbirtokos felismerte, hogy a német alumíniumiparnak az I. világháború alatt szüksége lesz a magyar bauxitra, ezért létrehozta a Magyar Bauxit Társulatot és a háború alatt biztosította a német alumíniumipar bauxitellátásának nagy részét. Sajnos azonban a kitermelés ipari haszna főleg a külföldet gyarapította.

A trianoni békeszerződés az erdélyi bauxittelepeket, valamint az olcsó energiaforrásokat – sármási gáz, vízi erőmű építésének lehetősége – elcsatolta. A közben kialakult szakembergárda és a megalakult ALUÉRC Rt. azonban megmaradt és nemcsak felismerte az alumíniumipar perspektivikus előnyeit, hanem ezt az üzleti érdekek mellett nemzeti célkitűzésnek is tekintette.

Az ALUÉRC Rt-re alapozott Bauxit Trust konszern az 1920-as évektől a II. világháború végéig az alumínium-előállítás igazi motorja lett és szervezéseinek eredményeként fejlődött naggyá a dunántúli bauxitbányászat. Ekkor indult meg timföld gyártása is. Közvetve ez tette lehetővé az első csepeli kohófém előállítását is. A Bauxit Trust – Hiller vezetésével – az 1930–1940-es években Közép-Európa legjelentősebb alumíniumtársasága lett.

Míg az 1900-as évek első negyedében a hazai alumíniumgyártás kiváló úttörőinek tevékenysége kevés sikert hozott, addig a világ alumíniumtermelése és fogyasztása jelentősen növekedett és fokozatosan meghódította az élet legkülönbözőbb területeit.

Megnövelte az alumínium felhasználását a tömegcikkipar igénye, a drágább és ritkább színesfémek kiváltására törekvés és különösen a II. világháborúra való előkészületek fokozódása, majd az egész világon a hadigépezet és ezen belül a repülőgépgyártás legfőbb nyersanyagszállítójává tették. Ennek következtében a világ alumínium-előállítása 1926–1945 között a tízszeresére növekedett. Amíg az alapanyaggyártás területén több évtizedes elmaradást igyekezett a magyar ipar behozni, addig a készárutermelésben a kiváló magyar szakemberek – import alumíniumból – alig egy évtizedes késéssel felzárkóztak a világ élvonalához. A hazai alumínium készgyártást az is nagymértékben elősegítette, hogy a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Deniflée Sándor irányításával az 1930-as évek elején elkezdte {IV-174.} az alumíniumlemezek, valamint alumíniumötvözetek hengerlését, rudak, szalagok, csövek és huzalok gyártását.

A trianoni békekötés utáni időkben úgy tűnt, hogy a nagy erdélyi bauxitlelőhelyek elvesztése miatt az önálló hazai alumíniumipar fejlődése hazai nyersanyag hiányában csak korlátozottan fejlődhet. Ezért a nagymértékben csökkent területű és ezáltal nyersanyaghiányossá vált országban intenzív ásványkutatás kezdődött. Bár az 1920-as években más területeken is találtak bauxitnyomokat, a dunántúli bauxitkincset Balás Jenő bányamérnök fedezte fel. A segítségére levő Telegdi Róth Károly geológussal végül eredménytelen tárgyalások után a Bauxit Trust német cégekkel kezdett tárgyalni, aminek eredményeképpen hosszú lejáratú szerződés alapján a német cégek 50–90 ezer tonnát meghaladó bauxit szállítását kötötték ki. Az 1926-ban elkezdődött kitermelés és szállítás 1927-ben évi 300 ezer tonna fölé emelkedett, melynek mintegy 80%-át exportálták, a fennmaradó mennyiség bőven fedezte a hazai szükségletek kielégítését bauxitcement feldolgozása céljából. A szakemberek egyre kritikusabban vetették fel a hazai feldolgozóipar hiányát és helytelenítették, hogy a kitermelt bauxitot olcsón és egyre növekvő mennyiségben Németországba szállítják. Sajnos tőke hiányában ezen nem sikerült változtatni. Az 1929–1933. évi gazdasági válság súlyosan érintette a bauxitbányászatot is, a német export erősen lecsökkent, a gánti bányánál óriási eladatlan készletek halmozódtak fel. Az export csak az 1930-as évek közepén megindult hatalmas német fegyverkezés nyomán lendült fel újra. Ez a visszaesés újra felvetette a hazai alumínium-alapanyaggyártó ipar létrehozását. Hiller az alapanyag-feldolgozás első lépéseként timföldgyár létesítését tervezte, ez azonban tőkehiány miatt nem járt sikerrel. Ugyancsak sikertelenek voltak Pfeiffer Ignác műegyetemi tanár kísérletei. Végül egy leállított kis németországi timföld-hidrát-gyár olcsó megvétele, magyaróvári telepítése, majd az ott gyártott timföld-hidrát kiégetése (kalcinálása) folytán jutottak el 1935-ben olyan mennyiségű folyamatosan előállítható timföldhöz, amely már el tudta látni a közben felépült csepeli alumíniumkohót. Az 1930-as évek közepére megérett az idő az első magyar alumíniumkohó megépítésére. Ennek kezdeményezője a csepeli Weiss Manfréd Rt., amely már az 1920-as évek közepétől rendszeresen állított elő import alumíniumból lemezeket, sőt 1928-ban alumínium-fóliahengerművet is létesített. A nagyvállalat felismerte, hogy a hazai bauxit feldolgozásával olcsóbban jutna alapanyaghoz, mint importfém vásárlásával. Ezért 1933-ban timföldgyár és alumíniumkohó felállítását határozta el. Mivel a magyaróvári timföldgyár létesítése már folyamatban volt, a csepeliek eltekintettek a saját timföldgyár felállításától. Megállapodtak Magyaróvárral és csak az alumíniumkohót építették fel. Az első csapolás 1935 januárjában történt Becker Ervin vezetésével. A cél most már az volt, hogy a kis kapacitásokat ipari méretűvé fejlesszék. Az 1935–1945 közötti évekre a világ rohamosan bővülő alumínium-előállítását és felhasználását követve a hazai alumíniumipar kiépítése nagy léptekkel haladt előre és első nagy sikerkorszakát érte meg. Ez szorosan összefüggött a II. világháborúra való készülődéssel, majd annak kirobbanásával. Több újabb bauxitbányát is nyitottak. A dunántúli bauxittelepek legsikeresebb kutatója Vadász Elemér geológus volt, míg a legsikeresebb tudományos értékelés Telegdi Róth Károlytól származott. Az 1935-ben felépített csepeli alumíniumkohó fémtermelése messze nem fedezte a feldolgozók igényeit, ezért a tőkeerős Magyar Állami Kőszénbányák (MÁK) is felépítette Felsőgallán az évi 4800 tonna előállítására tervezett alumíniumkohót. Tervezett kapacitását 1944-ben érte el. Az egyre növekvő bel- és külföldi érdeklődés kielégítésére a {IV-175.} Magyar Bauxitbánya Rt. 1940-ben elhatározta egy új timföldgyár és alumíniumkohó létesítését. Az új létesítmény Ajkán és környékén épült fel, azonban a háborús nehézségek miatt a timföldgyár 1944-ben is csak kapacitásának 40%-át érte el. Az új ajkai alumíniumkohóban 1943 elején csapoltak először, azonban a front közeledtével 1945-ben az üzem leállt. Az alumínium egyre nagyobb mértékű megjelenése a tömegcikkgyártásban, és főleg az egyre nagyobb háborús készülődés Európában az alumínium-félgyártmányok és készáruk iránti keresletet is jelentősen megnövelte az 1930-as évek közepére. Ezért egymás után megkezdődött az alumíniumfeldolgozó kapacitások bővítése. 1936-ban Mathusek Richárd kezdeményezésére a Lampart Fémáru, a Fegyver- és Gépgyártó üzem kőbányai telepén színesfém-félgyártmányok mellett alumínium-félgyártmányok előállítására is alkalmas, párhuzamos gyártásra is használható félgyártmányüzemet indított el. Az új üzemhez terveztek még egy kisebb színesfém- és alumínium-formaöntödét is. Ez a fémmű (a későbbi Kőbányai Könnyűfémmű) 1937 áprilisában már üzemelni kezdett Müller Pál és Köves Elemér kohómérnökök irányításával.

A II. világháború alatt a repülőgépgyártáshoz szükséges alumínium-félgyártmányok iránti igény mindinkább fokozódott. Az új, nagy haszonnal járó üzleti lehetőséget elsőként a WM Acél- és Fémművek vezetősége ismerte fel és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal együtt 1941-ben megalakították a Dunai Repülőgépgyárat. Ehhez kapcsolódóan létrehozták a csepeli új alumínium-hengerművet, amely elsősorban a repülőgépgyártás ötvözött alumíniumlemez-igényeinek kielégítésére épült fel. A továbbfejlődés máshol is megindult, több magyar és német vállalat összefogásával elkészült a Székesfehérvári Könnyűfémmű terve. Az építést 1942 tavaszán kezdték el és az első üzemszerű hengerlést 1943 áprilisában végezték Láng Jenő főmérnök irányításával. A gyártási technológia kidolgozását Koder Frigyes és Emőd Gyula irányította. A Székesfehérvári Könnyűfémmű évi 2500 tonna plattírozott durvalemezt termelt folyamatosan a háborús események ellenére is, míg 1944 decemberében a németek leállították az üzemet és elkezdték a berendezések kiszállítását az országból.

További nagyarányú tervek születtek az 1930-as évek végén. Ezek azonban módosítás után végül az Almásfüzitőn felépítendő timföldgyárra korlátozódtak. Az építkezés egészen 1945-ig tartott, ekkor a háborús események miatt a munkálatok megszakadtak, azokat 1946–1947-ben megváltozott körülmények között folytatták.

Az 1930–1940-es évek rendkívüli eredményeket hoztak a bauxit feltárásában, kibányászásában és feldolgozásában, ezáltal jelentős gazdasági hasznot hajtottak az egész ország számára. Azonban a magyar alumíniumipar kiépülésének és első nagy sikereinek korszaka 1944–1945-ben, a II. világháború befejezésével le is zárult.

A kiépülő bauxitbányászat, az új timföldgyárak, alumíniumkohók és félkésztermékgyártó üzemek, valamint az alumínium-készárugyártás a világszínvonalhoz felzárkózó iparágat igyekeztek meghonosítani. Bár a magyar alumíniumipar ebben az időszakban eléggé függött a nemzetközi, elsősorban a német nagytőkétől, amely saját üzleti érdekei miatt mindvégig gátolta a fejlődést, és a bauxitkincs kitermeléséből eredő haszon nagyobb részét is kisajátította, az 1945-ig kiépült alumíniumipar – ha a háborús rombolás, kifosztás elkerülhető lett volna – egy békés polgári fejlődés keretei között Magyarország gazdasági-ipari fejlődésének meghatározó forrása lehetett volna.

A háború következményei már 1943–1944-ben megmutatkoztak mind a munkaerő, mind pedig a romló nyersanyagellátás szempontjából. 1944 márciusa után a bombázások okoztak súlyos károkat (a {IV-176.} csepeli kohót pl. le kellett állítani az erőmű és az elektrolízisüzemet ért bombasérülések miatt). Később – 1945 elejéig az egész ország hadműveleti területté vált – az áramkiesés, a berendezések leszerelése az egész alumíniumipart lehetetlenné tették. A háborús események miatt a szakemberek egy része is hiányzott. A megszálló szovjet csapatok magas rangú tisztjei felmérték a gyárak műszaki állapotát és felkérték a vállalatok műszaki vezetőit a termelés megindítását lehetővé tévő tervek elkészítésére.

A teljes alumíniumipari vertikum összefogására az Ipari Minisztérium először 1945 júniusában tett kísérletet: Domony Andrást kinevezte miniszteri biztosnak, akinek feladatává tették az alumíniumipari üzemek teljes kapacitással termelésének megszervezését, a hazai és az import nyersanyagok elosztását, a jóvátételi szállítások teljesítésének megszervezését, valamint azt, hogy a termelőüzemekben a minisztérium képviselete megfelelően biztosítva legyen.

Az ipar felélesztése eredményesen kezdődött, azonban több ok miatt visszaesés következett be mind a bauxittermelésben, mind pedig a timföldgyártásban és az alumíniumfém-előállításban.

Ezek az okok: egyrészt a volt német tulajdonú vállalatokat 1946-ban jóvátételként szovjet tulajdonba vették, a tisztán magyar tulajdonban maradt vállalatokat államosították, a csepeli kohót véglegesen leállították, valamint az Ajkán felmerült, háborús események miatti nehézségek. Végül több átmeneti szervezési lépés, vegyes vállalatok alapítása és az államosítás időszakában is a timföld, az alumínium- és az alumínium-félgyártmányok termelt mennyisége meghaladta a háború alatti eredményeket.

1950. január 1-jével megalakult a Magyar–Szovjet Bauxit-Alumínium Rt. (MASZOBAL), amelynek részei a gánti, az iszkaszentgyörgyi, a halimbai és a nyirádi bauxitbányák, az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó, a Székesfehérvári Könnyűfémhengermű, az Almásfüzitői Timföldgyár, a balatonalmádi Bauxitkutató Kirendeltség, a Viktória Vegyigyár, majd 1952-től a Kőbányai Alumíniumhengermű, a Tatabányai Alumíniumkohó, az Inotai Alumíniumkohó és a Magyaróvári Műkorundgyár voltak. A MASZOBAL erőteljesen törekedett arra, hogy vállalatainál és üzemeinél az állami vállalatok irányításában a Szovjetunióban kialakult tervezési, ellenőrzési, belső irányítási gyakorlat honosodjon meg.

Ajkai timföldgyár

Ajkai timföldgyár

A MASZOBAL-t 1954 végén felszámolták, mert a Magyar Állam a Szovjetunió tulajdonának vagyonrészét teljes egészében megváltotta, és 1955 elején minisztériumi felügyelet alatt megalapította az Alumíniumipari Kereskedelmi Vállalatot. Felügyeletét a Nehézipari Minisztérium (NIM), majd 1963 júniusig a NIM Színesfémipari Főosztály látta el.

Az alumíniumipar fejlesztésével kapcsolatban már az 1930-as években is jelentős szerepet játszott az energiakérdés. Nehéz volt elfogadni a teljes alumíniumipari vertikum kiépülése útjában álló energia-probléma leküzdhetetlenségét. Ezért keresni kellett az együttműködési lehetőségeket. Ezeket először Csehszlovákiával, majd Lengyelországgal valósították meg.

Alapos előkészítés után 1962-ben Moszkvában sor került a magyar–szovjet timföld-alumínium államközi egyezmény aláírására. Az egyezmény 1967–1980 között volt érvényben és ennek alapján a magyar fél évenként növekvő mennyiségben (1980-ban 330 ezer tonna) timföldet szállított a Szovjetunióba és a szovjet fél évenként emelkedő mennyiségben (1980-ban 165 ezer tonna) alumíniumtömböt szállított Magyarországra. A termékek értékkülönbözetét és a kohósítás értékét a magyar fél az évenkénti áruforgalmi megállapodás keretében árukkal egyenlítette ki. Az egyezménnyel kapcsolatban az államra, mint tulajdonosra meghatározott feladatok teljesítése hárult. A bauxittermelési és {IV-177.} timföldgyártó kapacitást, valamint a visszaérkező alumínium feldolgozását és hasznosítását jelentősen bővíteni kellett. Az alumínium-késztermékekkel szemben jelentkező szükségletek fokozottabb kielégítését a feldolgozóipar részint a meglévő gyártási kapacitás növelésével, részint új gyártelepek létesítésével segítette elő. Az egyre bonyolultabbá váló fejlesztési problémák kormányzatilag is egyeztetett hosszú távú programot igényeltek. Ezért a nehézipari miniszter 1963-ban megalapította a magyar alumíniumipar egységes szervezetét, a Magyar Alumíniumipari Trösztöt (MAT). A MAT 1963–1967 között középfokú irányító szervként működött; 1968–1984 között gazdálkodó szervezet volt, amelynek élén egyszemélyi felelősséggel vezérigazgató állt; 1985–1990 között gazdálkodó szervezet volt, melyet a vezérigazgató, illetőleg az igazgató tanács vezetett; 1991–1997 között a MAT jogutódaként a HUNGALU Magyar Alumíniumipari Rt. tevékenykedik. 1985 körül már mutatkoztak az 1980-as évek elején kialakult dekonjunktúra következtében az Alumíniumipari Tröszt gazdasági zavarai, amelyeket az 1986–1988 közötti időszakban pénzügyi műveletekkel sikerült elfedni. A magyar alumíniumipari vertikum kiépítése alapvetően a magyar–szovjet timföld-alumínium államközi egyezmény teljesíthetősége céljából történt. Ezért sokan az egyezményt a magyar alumíniumipar alapjának tekintették és legalábbis a következő 10–20 évre biztos támpontként kezelték. Lényegesen módosították azonban ezt a meggyőződést az 1988–1990. évekre vonatkozó minisztériumi megállapodások. Végül is 1988 szeptemberében létrejött egy megállapodás, mely szerint megszűnik a magyar–szovjet timföld-alumínium egyezmény, mint államközi megállapodás és azt a MAT 1991–1995 között üzleti vállalkozásként bonyolítja le. Ez a megegyezés jelentős változást igényelt és a több évtizede fennállott biztonságot tette semmivé.

Mivel a timföld és az alumínium közötti értékkülönbözet kiegyenlítését az adott viszonyok között üzleti vállalkozásként megoldani nem lehetett, 1991. március 31-ig a tröszti vállalatok társaságokká, a MAT pedig 1991. december 31-ig, 100%-os állami tulajdonként HUNGALU Rt.-vé alakult át. 1991. június 30-ai időponttal a MAT az Állami Vagyonügynökség (ÁV Rt.) tulajdonába került.

A következő években nehéz idők jártak a vállalatcsoportra, ami kitűnik az 1990–1995 közötti eseménysorozatból is: 1990-ben bezárt a Nyirádi Bauxitbánya, 1991-ben leállították a tatabányai és az ajkai alumíniumkohót, 1992-ben befejezték a termelést az Ajka I. timföldgyárban, 1993-ban a még meglévő timföldgyáraknál további kapacitás-csökkentésre került sor. A timföldtermelés korlátozása következtében drasztikusan csökkent a bauxittermelés.