{I-384.} Magyarország, mint hadszíntér

Magyarországot, tágabb értelemben a Kárpát-medencét gyakran emlegetik mellék-, vagy másodlagos hadszíntérként. A puszta számokat tekintve ez indokoltnak tűnik. Katona-földrajzilag is látnunk kell azt, hogy a háború normandiai partraszállás utáni szakaszában megfigyelhető a törekvés: a szövetségesek angolszász vagy szovjet tagjai érjenek először a Harmadik Birodalom szívéhez, a Ruhr-vidéken avagy Brandenburgon át Berlinhez. Ezek mellett sem szabad azonban szem elő tévesztenünk azokat a tényezőket, amelyek a Kárpát-medencét fontossá tették – természetesen Magyarország mellett – a fő hadviselő felek számára is.

Németország szempontjából a térség megtartása alapvetően volt fontos, hiszen egyfelől biztosítania kellett a túlélésre hivatott Alpesi Erőd (Alpenfestung) hadműveleti előterét, másfelől a román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogén-mezők birtoklása a háború folytatása szempontjából számára létfontosságúvá vált. Az sem volt elhanyagolható, hogy a térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek elhullását vonta (volna) maga után, amit Hitler nem engedhetett meg.

Hitler sokáig nem adta fel a reményt, hogy a Szovjetunió, mint a cári Orosz Birodalom terjeszkedési irányai örökösének megjelenése a Balkánon, a háborúba való belépésre készteti a török vezetést, egykori (I. világháborús) szövetségese oldalán. Ebből a szempontból sem volt mindegy, hogy a németek katonailag jelen vannak-e a Balkánon vagy legalább annak kapujában. A balkáni katonai jelenlét egyik alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. A szovjet felet a német törekvések megakadályozása motiválta a magyar olaj és a szövetségesek leválasztásának tekintetében csakúgy, mint az Alpesi Erőd kiépítésének kérdésében.

Az sem volt lényegtelen számukra, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerült lekötni, illetve elvonni a lengyelországi főiránytól. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, maga is jelentősnek nevezte a magyar hadszínteret. 1944 októberében úgy fogalmazott, hogy „…igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz… ehhez előzőleg, szét kell vernünk a magyar területen lévő ellenséget, Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

Szovjet gyalogos és páncélos alakulat a magyarországi harcokban

A németek, a fentiek fényében, komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én Guderian erődvonalrendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védővonalból és azok reteszállásaiból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli peremén húzódott, a Margit-vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva között. Az Attila-vonal a főváros pesti oldalát vette körül. Ez utóbbi összekacsolta a Margit- és az Attila-vonalat is. A nyugati végeken, a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalán épült ki a Birodalmi Vésőállás (Reichsschutzstellung).

A galíciai hadműveletek utolsó szakaszában az 1. magyar hadsereg 1944 augusztusára visszavonult az erődvonalakba az Északkeleti-Kárpátokba. A hónap elején jelentős erősítések érkeztek a hadsereghez: 3 hadosztály (6., 10., 13.) és a III. hadtestparancsnokság. Utóbbi az Uzsoki-hágóban, a VII. hadtest a Pantyr- és a Tatár-hágóban védekezett. Az augusztus 5-én a Kárpátokon való áttörésre megalakított 4. Ukrán Front Petrov vezérezredes vezetésével többszöri halasztás után szeptember 9-én indította meg támadását. Az 1. magyar hadsereg a {I-385.} Toronyai- és a Tatár-hágó között visszavonult a Szent László-állásba. Ekkor indult meg az 1. Ukrán Front támadása az 1. német páncéloshadsereg ellen a Szlovákiába történő betörés céljából. Az így kibontakozó egy hónapos duklai csata miatt az 1. magyar hadseregnek át kellett vennie a német hadseregtől az Uzsoki-hágótól a Lupkowig terjedő arcvonalszakaszt. Szeptember második felében a III. magyar hadtest is visszavonult az országhatárra. Az OKH szeptember 22-én engedélyezte a visszavonulást az Árpád-vonalba, amit az 1. magyar hadsereg 25–27-én hajtott végre (Wintersport hadművelet). A magyar csapatok a Tatárhágó magyar oldala kivételével, ahol Tiszaborkútig vonultak vissza, október közepéig kitartottak az Árpád-vonalban. Október 17-én a hadsereg megkezdte a visszavonulást Kárpátokból, mivel a debreceni csata során a 2. Ukrán Front főerői már hátát fenyegették. A 4. Ukrán Front 17. lövészhadteste 18-án elfoglalta Máramarosszigetet, 24-én Husztot, 18. hadserege 26-án Munkácsot, másnap Ungvárt. A hónap végén az arcvonal a Takcsány–Szobránc–Nagykapos–Csap vonalon hosszabb időre stabilizálódott.

A 2. Ukrán Front 1944. október 6-án arcvonalának teljes szélességében Máramarostól Pancsováig offenzívát indított. Főerőit (7. gárdahadsereg, 6. gárda harckocsihadsereg, Plijev lovas-gépesített csoport, 53. hadsereg, 1. román hadsereg) a Délkelet-Alföldon összpontosítva áttörte a 3. magyar hadsereg védelmét, 8-ára kijutott a Tisza Szeged feletti szakaszára, s hídfőket foglalt a jobb parton. 11-én elfoglalta Szegedet. 21-ére a 3. hadsereg arcvonala a 46. szovjet hadsereggel szemben megszilárdult a Kiskunfélegyháza–Baja vonalon. A 2. Ukrán Front főerői 8-án átkeltek a Hármas-Körösön, 28-áig a 6. német hadsereggel szemben Polgártól Tiszakürtig felzárkóztak a Tisza bal partjára, illetve megvívták a debreceni csatát. A 2. Ukrán Front jobbszárnyán a 27., 40. szovjet és 4. román hadsereg az Észak-Erdélyből visszavonuló 2. magyar és 8. német hadsereget követve november 1-jéig jutott ki a Tisza Csap–Polgár szakszára. Nyíregyházát október 31-én foglalták el.

Szovjet csapatok Szegeden, 1944. október

A tiszántúli hadműveletek részét képező debreceni csata a második világháború egyik legnagyobb páncélosütközete volt. A szovjet hadsereg hadműveleti szintű bekerítésre irányuló offenzívájából fejlődött ki Nagyvárad–Debrecen–Nyíregyháza térségében, október 6–31. között. A Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága szeptember 25-i direktívája szerint a 2. Ukrán Frontnak október 6-án indított támadással fel kellett zárkóznia a Tiszára a Csap–Szeged szakaszon, a 4. Ukrán Frontnak október 1-jén indított támadással át kellett törnie a Kárpátokon a Felső-Tiszára, s a két szovjet hadseregcsoportnak Csap térségében találkozva be kellett kerítenie az Észak-Erdélyben harcoló 2. magyar és 8. német hadsereget, illetve az Északkeleti-Kárpátokban addig sikeresen védekező 1. magyar hadsereget. A német Dél Hadseregcsoport arra készült, hogy október 12-én indított támadással (Cigánybáró) kiszorítja a szovjet–román csapatokat Erdélyből és téli védelemre rendezkedik be a Kárpátok gerincvonalán. A 2. Ukrán Front október végére vette birtokba a Tisza vonalát, illetve a Bácskát és a Duna–Tisza köze déli részét, a 4. Ukrán Front az október 17-től visszavonuló 1. magyar hadsereg nyomában a Kárpátalját. Az előirányzott bekerítést azonban nem tudták megvalósítani, az 1. magyar hadsereg képes volt a rendezett visszavonulásra Szlovákia felé, a 2. magyar és 8. német hadsereg kivágta magát Debrecen és Nyíregyháza között a Tisza irányába. A németek {I-386.} számára ezért a debreceni csata ún. elhárító győzelem (Abwehrsieg) volt.

Szűk értelemben a debreceni csata a Debrecen körzetében október 9–20. között lezajlott találkozóharcok (mindkét fél támadással igyekszik céljait elérni) összessége. A szovjet 6. gárda harckocsihadsereg és Plijev lovas-gépesített csoport 6-án délről elérte a Sebes-Köröst, utóbbi 9-én Püspökladánytól Nagyvárad felé fordult, a város előtt elakadt 6. harckocsihadsereg támadásának előmozdítására. A 6. német hadsereg Debrecen–Nagyvárad térségébe vonult vissza, a 2. magyar és 8. német hadsereg 8-án este megkezdte a visszavonult Észak-Erdélyből. 12-én elesett Nagyvárad, 14-től a III. német páncéloshadtest is Debrecen irányába vonult vissza. Október 10–16. között Debrecentől délre a 6. szovjet gárda lovashadtest bekerítésben harcolt, a 2. Ukrán Front parancsnoka Kecskemét alól visszafordította a 18. harckocsi-hadtestet. 19-én a zömmel a Cigánybáró hadműveletre és a nyilas puccs biztosítására összevont csapatokból felállított IV. német páncéloshadtest Szolnok felől támadást indított keleti irányba. Szovjet részről ide csoportosították át a 7. gárdahadsereget. 20-án hajnalra a Plijev- és a Gorskov lovas-gépesített csoport elfoglalta Nyíregyházát, s Rakamaznál és Dombrádnál elérte a Tiszát, ezzel kezdetét vette a tág értelemben vett debreceni csata részét képező, a 2. magyar és 8. német hadsereg gyűrűből való kitörését eredményező nyírségi csata. 22-én Nagykállónál találkozott nyugat felől az 1., kelet felől a 23. német páncéloshadosztály, az észak-erdélyi erők ezzel kivonták magukat a katlanból, a Plijev-csoport 27-éig bekerítésbe került.

Novembertől a 2. és 4. Ukrán Front hadműveletei Észak-Magyarországon és a Felvidék déli részén folytatódtak. A német hadvezetés a Tisza-vonal, majd az Északi-középhegység déli lábainál kiépített Karola-vonal védelmét szorgalmazta, hogy meggátolja Budapest {I-387.} északi átkarolását és megvédje az észak-magyarországi és a szlovákiai bánya- és iparvidékeket. Budapest és a Mátra között a 6. német, a Bükkben és a Zempléni-hegységben a 8. német, attól északkeletre az 1. magyar hadsereg védekezett. A 2. Ukrán Front főerői és jobbszárnya november 6-án indítottak támadást a Tisza vonaláról. November végére felzárkóztak a Karola-vonalra, a 4. Ukrán Front 18. hadserege az azt keletről fedező Gizella-állásra. Miután a német dél Hadseregcsoport több seregtestet átcsoportosított a Dél-Dunántúlra, a 2. Ukrán Front december 5-én felújított támadása két helyen jelentős térnyerést eredményezett. Miskolcot még december 3-án elfoglalták, majd december közepére a szovjet csapatok birtokába került a Borsodi-medence és a Cserhát-hegység. A hónap közepén a 8. német hadsereg kiürítette a Bükköt, a 6. a Mátrát. Karácsonya szovjet kézbe került Salgótarján, az év végére az Aggteleki-karszt és a Börzsöny.

A szovjet 6. gárda harckocsi- és 7. gárdahadsereg december 19-én érte el az Ipoly dunai torkolatánál fekvő Helembát. A folyót a letkési hídtól a torkolatig a Szent László hadosztály részei védték. 24-ére a szovjet ékek Helemba felől Kicsindnél elérték a Garam alsó folyását. Letkés 24-én, a nyugati parton fekvő Szalka 27-én esett el. Az ipolyi harcok tették lehetővé, hogy az LVII. német páncéloshadtest visszavonulhasson. Ez a 3., 6., 8. német és 2. magyar páncéloshadosztály részeivel ugyanis az Ipoly–Garam közén december 22-én Ipolyság irányába ellentámadást indított, hogy a 20-án Léváig jutott 6. szovjet gárda harckocsihadsereg és a Plijev lovas-gépesített csoport hátába kerülve megakadályozza Budapest északi átkarolását. A támadás a Börzsöny nyugati lábainál elakadt, a hadtest 25–28. között visszavonult a Garam nyugati partjára, Budapest szaki átkarolását nem tudta megakadályozni.

A Duna-jobbpart védelmének megszervezését október 20-tól a 2., november 13-tól a 3. magyar hadsereg-parancsnokság vette át. December 2-ától a Dél Hadseregcsoport alárendeltségébe került a bajától délre lévő Duna-szakaszt védő 2. német páncéloshadsereg-parancsnokság is. a 3. Ukrán Front 57. hadserege és 12. jugoszláv hadteste november 6-án Apatinnal szemben, 9-én Kiskőszegnél meglepetésszerűen hídfőt foglalt a Baranya-háromszögben. 16-án kitörtek a hídfőkből, 26-ra egyesítették azokat. 24-én a 4. gárdahadsereg erőszakos átkelést indított a Baj–Mohács szakaszon. A folyóvédelemre rendelet német–magyar csapatok csak részben érkeztek be, a front átszakadt. Az 57. szovjet hadsereg támadása gyorsan teret nyert, november 29-re elérték Pécset, ahova egy vasúti tiszt szabotázsa nyomán nem érkeztek be a 44. német gyaloghadosztály nehézfegyverei, s a város nagyobb harc nélkül a szovjet csapatok birtokába került. December 2-án elfoglalták Kaposvár, 4-én Marcalit, 7-én Barcsot. A XXII. Német hegyihadtest 8-ára visszafoglalta Marcalit, a front 1945. márciusig a Marcali–Nagybajom–Nagyatád–Barcs vonalon, 20–30 km-re a Margit-vonal nyugati szektora előtt stabilizálódott. December 10-én Barcsnál a 12. jugoszláv hadtest átkelt a Dráván, de a déli parton foglalt hídfőt a LXXXXI. német hadtest február 10-re felszámolta. A 4. szovjet gárdahadsereg támadása is gyorsan haladt. November 27-én elfoglalta Mohácsot, 30-án Szekszárdot, december 1-jén Dombóvárt. November 30-án az LVII. német páncélos–hadtestparancsnokság átvette a hadműveleti vezetést a 3. magyar hadsereg–parancsnokságtól. December 7-én a 4. szovjet gárdahadsereg ékei elérték a 4-től a Csepel-szigetről erőszakos átkelést folytató 46. hadsereget. December 7–10. között a 4. gárdahadsereg felzárkózott a Margit-vonal–Balaton–Velencei-tó közötti, a 46. hadsereg a Velencei-tó–Duna közötti szakaszára.

Német és magyar katona a Budai várban, 1944. október 20. Háttérben a Tigris–II. harckocsi

December 20-tól a 4. gárda és 46. hadsereg felújította támadását, áttörte a Margit-vonal keleti szektorát, a hónap végére elérték a Dunaalmás–Mór–Székesehérvár vonalat és a 3. magyar és 6. német hadsereg ellenében nyugatról bekerítették Budapestet. Megkezdődtek a március végéig tartó Székesfehérvár környéki harcok, a várost először 23-án vették birtokba. A IV. SS és III. német páncéloshadtest Budapest felmentési kísérletei 1. fázisában elérte Esztergom–Bicske, a 2-ban Zámoly körzetét, a január 18-án indított 3-ban a Gárdony–Adony–Dunapentele–Simontornya–Enying vonalat, kijutott a Dunához, Polgárditól északra bekerítette a 7. szovjet gárdahadtestet és 22-én visszafoglalta Székesfehérvárt. A 26. és 27. szovjet hadsereg január 27-én indított ellentámadása február közepére újra birtokba vette a Sárrétet és kijutott a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó között szakaszához. A két szovjet hadsereg ellentámadása után egy hónapos hadműveleti szünet állt be a Dunántúlon.