Budapest ostroma

Budapest ostromlott erőddé válása 1944 nyarán még nem volt törvényszerű. Novemberre azonban több tényező hatására azzá lett. Ennek ellenére 1944 szeptemberéig sokan úgy gondolták, a harcok nem érhetik el a fővárost. Addig eljutottak, hogy a háború elveszett, de komolyan bíztak a front megmerevedésében {I-388.} a Kárpátok vonalán, vagy a fegyverszünetben. A felismerés, hogy a szovjet hadsereg mégis eléri Budapestet, s hogy ez igen gyorsan bekövetkezhet, csak szeptember közepén vált bizonyossá.

A Magyarországon kiépített erődvonalakban Budapest kulcsfontosságú helyet foglalt el. A Karola-vonal és a Margit-vonal között feküdt, ami az egyik fő tényezőjét jelentetett hadszíntérré válásának. A Karola- és a Margit-vonal közötti kapcsolat megteremtésére, egyben a pesti hídfő védelmére építették ki az Attila-vonalat, amely három állásrendszerből állt, mindhárom a Dunától a Dunáig teljes félkört alkotott. Legkülső öve Alsógödnél vált el a folyótól, majd Csomád, Veresegyház, Isaszeg, Maglód, Vecsés és Gyál érintésével Dunaharasztinál jutott ki ahhoz. A középső védőöv Dunakeszi, Mogyoród, Kerepes, Pécel, Ferihegy, Pestszentimre, Soroksár térségében húzódott. A belsőt az akkori külvárosok peremén, Újpesten, Kőbányán és Kispesten építették ki. A két nagy szigetet, a Szentendreit és a Csepelt a németek védeni szándékoztak.

Magyar tüzérség a Budapest körüli harcokban 1944 telén

A nyilas vezetés nem gondolt eleinte következetesen Budapest védelmére. November elejétől megkezdődött a kormányszervek kitelepítése a fővárosból a nyugat-magyarországi ún. gyepű-szállásokra. Szálasi ekkor még úgy nyilatkozott, hogy „Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtani…” A nyilas vezetőket rövid időre az is elgondolkodtatta, hogy Serédy Jusztinián esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke felszólították Szálasit, nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá, Mindszenty József veszprémi püspök pedig személyesen adta át Szálasinak a dunántúli püspökök többsége által aláírott memorandumot, amelyben Budapest és a Dunántúl harc nélküli feladására szólították fel.

November második felére már nyoma sincs bizonytalanságnak. A propaganda a főváros minden áron történő megvédését hirdette. Beregfy Károly honvédelmi miniszter, egyben a Honvéd Vezérkar főnöke 29-én Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki vitéz Hindy Iván altábornagyot, az I. hadtest parancsnokát. A magyar vezetés álláspontjának kikristályosodásában, amely újabb tényezőjét jelentette a főváros hadszíntérré válásának, nem kis szerepe volt a német nyomásnak.

Az OKH számára logikus volt Budapest védelme. A Dunántúlt semmi esetre sem akarták feladni. Erre késztette őket (a teljesség igénye nélkül) az ún. Alpesi Erőd előterének védelme, a magyar olajmezők megtartása vagy a jelentős erőt képviselő balkáni hadosztályok visszavonulási útjának fedezése. A Duna tartása viszont elképzelhetetlen volt úgy, hogy Pestre harc nélkül engedik be a támadókat. Friessner december 18-án ugyan már a pesti hídfő kiürítését kérte, ám Hitler a főváros védelmét rendelte el, s hallani sem akart másról. Megtiltotta a kitörést a védőknek, akárhányszor kérték is annak engedélyezését tőle. November 23-án erőddé nyilvánította a fővárost (Festung Budapest), s ezzel megpecsételte sorsát.

Friessner el szerette volna kerülni hogy a pesti hídfő kapcsán vitába keveredjék a magyar katonai vezetéssel, miként az szeptemberben a Honvéd Vezérkar akkori főnökével, Vörös János vezérezredessel történt az Arad környéki hadműveletek legfelsőbb irányításáról. November 3-i hatállyal egyik legjobb tábornokát, a III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann {I-389.} Breith páncélos tábornokot kinevezte a fővárosi és környéki csapatok és hadműveletek vezénylő tábornokává (Kampfkommandant Budapest). Előérzete nem volt alaptalan. Bár Beregfynek nagyságrendekkel kevesebb esélye volt szembeszállni a német akarattal, mint Vörösnek, nehezményezte a magyar főváros védelmének német kézbe vételét. Ezért is került sor Hindy kinevezésére. Hiába. A magyar tábornoknak nem nyílott lehetősége a hadműveletek irányítására, hatásköre kimerült a fegyelmi, utánpótlási és ellátási kérdésekben.

A szövetséges parancsnoklási viszonyok felmerültek Szálasi és Hitler december 4-i, első és utolsó találkozóján is. A Führer hozzájárult, hogy olyan esetekben, amikor német alakulatot sorolnak be magasabb szintű magyar kötelékbe, a magyar vezénylő parancsnok irányítsa a közös hadműveleteket. Ilyen azonban a gyakorlatban ritkán fordult elő, a német parancsnokságok irányító szerepe vált általánossá.

A Dél Hadseregcsoport parancsnoka egy katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének élére. Himmler azonban tartott esetleges népmozgalmaktól a védők háta mögött. Szerette volna keresztülvinni Hitlernél, hogy cserélje fel Breithet egy SS-tábornokkal. Kapóra jött Hindy kinevezése, elérte, hogy Hitler december 1-jei hatállyal felállította a Budapest Erőd egységes parancsnokságát, s élére kinevezett egy rendőr tábornokot. Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer azonban nem sokáig látta el ezt a beosztást. December 5-én Hitler Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführert nevezte ki a Budapest Erőd, egyben a hónap elején a védelem irányítására odavezényelt IX. SS hegyihadtest-parancsnokság parancsnokává. Az OKH nem értett egyet egy rendőr tábornok kinevezésével egy ostrom előtt álló hídfő védelmének élére, de csak annyit tudott elérni, hogy Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé egy harctéri tapasztalatokkal rendelkező Wehrmacht-főtisztet nevezzenek ki. Usdau Lindenau vezérkari alezredes december 19-én érkezett meg Budapestre.

A szovjet vezetés nem tervezett ostromot. A kiugrási kísérlet kudarcáig úgy gondolták, különösebb erőfeszítés nélkül bevonulhatnak a magyar fővárosba. A politikai vezetés politikai megoldást szeretett volna elérni, a katonai tartott a harcok elhúzódásától és nagy veszteségektől. A nyilas hatalomátvételt követően, amikor Moszkva számára is világossá vált, hogy a magyar hadseregek nem váltak ki az arcvonalból, a hangsúly a katonai megoldásra helyeződött át. Október 24-én Tyimosenko marsall, a Szovjet Fegyveres Erők legfelsőbb főparancsnokának, Sztálinnak a 2. és 4. Ukrán Front irányban tevékenykedő személyes megbízottja és a két frontparancsnok, Malinovszkij marsall és Petrov vezérezredes direktívát kapott, amelyben elrendelték, hogy a magyar csapatok ellen ugyanúgy kell harcolni, mint a németek ellen. Ekkor döntöttek úgy Moszkvában, hogy a következő hadműveleti cél Budapest legyen.

Elsődlegesen még mindig politikai okokból döntöttek a magyar főváros elfoglalásának elsődlegessége mellett. Sztálin így szerette volna elérni, hogy Magyarország mégiscsak kilépjen a háborúból. A hadművelet végrehajtására a 2. és 4. Ukrán Frontot jelölték ki. ekkor sem gondoltak azonban még elhúzódó ostromra. Egy gyors, a német villámháborús offenzívákra emlékeztető támadás indításával, menetből szerették volna elfoglalni Budapestet. Ez, ha sikerül, nem jár komolyabb harcokkal a fővárosban. Nem egy európai nagyváros esett el ilyen módon a háborúban. Sztálin október 28-án rádión maga adta {I-390.} ki a parancsot Malinovszkijnak a támadás megindítására.

A helyszínen azonban másként látták egy ilyen offenzíva lehetőségeit. Malinovszkij nem tartotta elégségesnek a rendelkezésre álló erőket Budapest menetből történő elfoglalására. Tudott az Attila-vonal gyorsított ütemű kiépítéséről és ismerte a térségben rendelkezésre álló német tartalékokat. Tartott ezektől a páncélos-, gépesített és lovasalakulatoktól, s ezt meg is mondta Sztálinnak. Haladék kért, hogy több erőt csoportosíthasson a kijelölt támadási sávba. Sztálin azonban elhárította a frontparancsnok érveit.

Október 29-én a 46. szovjet hadsereg, Slemin altábornagy vezetésével, a Duna–Tisza közén 95 km szélességben támadásba lendült. A 23. magyar tartalékhadosztály nem bírta a nyomást, a támadó ékek esti 8–10 km-re behatoltak a védelembe. Az Alpár–Kiskunfélegyháza terepszakaszról Kecskemét irányába még aznap este harcba vetették a 2., másnap hajnalban a 4. gárda gépesített hadtestet. A 3. magyar hadsereg arcvonala összeomlott. November 2-án a szovjet csapatok elérték az Attila-vonal külső védőövét. Ott azonban végleg elakadtak. Az Attila-vonal védelmére sebtében bevetett erők, így a 10. magyar gyalog- és az 1. huszárhadosztály részei, Billnitzer vezérőrnagy rohamtüzér- és Kozma ezredes légvédelmi tüzér csoportja, a 8. és 22. SS lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi és őrzászlóaljak a 3. hadsereg visszahátráló alakulataival együtt megállították a támadók. Malinovszkijnak és tábornokainak lett igaza.

A menetből való elfoglalás kudarca új koncepciót vetett fel. A november 4-i {I-391.} direktíva már a magyar főváros két oldalról történő bekerítését tartalmazta, immár távlati, s nem közvetlen célként határozva meg azt. Ekkor döntöttek arról, hogy a Kárpátalja és Kelet-Szlovákia határán lekötötték, Budapest réségétől messze álló 4. Ukrán Front helyett az időközben a Dél-Dunántúlra átkelt 3. Ukrán Frontot vonják be a hadműveletbe. December végére leküzdötték a Karola-vonalat és a Margit-vonal keleti szektorát. Döntéshelyzetbe kerültek: támadjanak tovább, s csak a feltétlen szükséges mértékben hagyjanak hátra csapatokat Budapest körül vagy állítsák le előnyomulásukat és fordítsanak jelentős erőt a nagyváros ostromára. Az utóbbi mellett döntöttek, s az ő oldalukról ez volt a fő tényező, amely hadszíntérré változtatta a fővárost.

Sztálin egyszer már (a kiugrási kísérlet kudarca után) úgy döntött, hogy Magyarországot a főváros elfoglalásával kapcsolja ki a német blokkból. Igaz, hogy november elejére a menetből való elfoglalás kísérlete kudarcot vallott, de Sztálin nem változtatta meg két héttel korábbi véleményét. Meg lehetett győződve arról, hogy a főváros eleste után a még fegyverben álló magyar csapatok nem folytatják a harcot, s ha Magyarország román vagy bolgár mintájú átállása nem is következik be, de kiválása még német oldalán harcoló országok közül igen. Budapestet el kellett foglalni. Azt viszont még Sztálin is belátta, hogy november 7-ét a Magyarországon harcoló szovjet csapatok nem ünnepelhetik meg a magyar fővárosban, ehhez már túl kevés az idő, illetve nem áll rendelkezésre elegendő erő. Előtérbe került a két oldalról történő bekerítés, majd az előkészített ostrom koncepciója.

Sajátos versengés alakult ki Malinovszkij és Tolbuhin marsall között, aki a 3. Ukrán Front parancsnoka volt. Malinovszkij széles arcvonalon, három főirányt kijelölve támadott és viszonylag lassan haladt előre Budapesti keleti, majd északi átkarolására. A főparancsnokságtól november 26-án kapott direktíva azonban elrendelte, hogy egy irányban alakítson ki döntő fölény kiharcolására képes csoportosítást. Az ennek megfelelően december 5-én felújított támadás valamivel nagyobb ütemet ért el. Ezzel azonban még mindig csak a főváros északi átkarolását valósították meg a 2. Ukrán Front főerői. Tolbuhin inkább alkalmazta a viszonylag szűkebb sávban, nagyobb erőkkel végrehajtott támadást, mint Malinovszkij. A 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének Dél-Dunántúlra átkelt erői december elején megközelítették a Margit-vonal keleti szektorát. Napokon belül elérhették a Margit-vonalat, amelyet akkor nem védtek számottevő harcértékű német–magyar csapatok. Malinovszkij előtt viszont ott állt a mélységben jól tagolt és jól megerősített Attila-vonal.

Ezzel kapcsolatban vet fel érdemes kérdést a 46. szovjet hadsereg átkelése a Duna jobb partjára Ercsinél. Amikor december 4-én az erőszakos átkelés megkezdődött, a 4. gárdahadsereg támadó ékei már közel jártak Ercsihez. A 2. Ukrán Front parancsnoka maga rendelte el az átkelést, központi intézkedést nem kapott arra. Ha a 46. hadsereg egyébként igen sok áldozatot követelő, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdett átkelése nem valósul meg, a Margit-vonalat csak a 3. Ukrán Front csapatai érik el. Malinovszkijnak, amennyiben presztízsokok vezérelték volna, csalódnia kellett: Moszkva a már átkelt 46. hadsereget (hadműveleti szempontból helyesen) átadta a 3. Ukrán Frontnak.

Tolbuhinnak egyébként szerepe volt annak eldöntésében, hogy a szovjet hadvezetés a bekerítést és az ostromot választotta. December 10-én, amikor a 46. hadsereg nagyobb része már a Duna jobb partján állt, javaslatot tett a moszkvai vezérkarnak, hogy célszerűbb a 3. Ukrán Front csapatait Budapest elfoglalására alkalmazni, mint tovább támadni velük nyugat felé. Ekkor kérte azt is, hogy a 46. hadsereget adják át neki.

Az átkeléssel párhuzamosan Malinovszkij december 5-től a 105. nehéztüzérdandárral megkezdte Budapest lerombolását.

A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Budapest bekerítésére intézkedő december 12-i direktívája a Dunától nyugatra Tolbuhin javaslatait tükrözte. A magyar főváros bekerítésére vonatkozó hadműveleti tervet a 3. Ukrán Front törzse nyújtotta be korábban, a 2. Ukrán Front törzse később készült el. A kétnapos eltérés nem befolyásolta a 20-án megindult offenzíva eredményét, de megnehezítette a szovjet vezérkar hadműveleteket koordináló munkáját. A direktíva 2. Ukrán Frontra vonatkozó előírásai azért több tekintetben meghagyták Malinovszkijnak 11-én a támadás megindítására jelentett elgondolását.

Szovjet gyalogság utcai harcokban. Budapest, Nagykörút

A 4. gárda és 46. hadsereg december 20-án indított támadása eredményeként karácsonyra elesett a Margit-vonal keleti szakasza. 25-én a 46. hadsereg 10. gárdalövészhadteste Szentendrénél nyugatról kijutott a Dunához, 26-án a 4. gárdahadsereg és a 18. önálló harckocsihadtest elfoglalta Esztergomot. A 46. hadsereg Buda körül kialakította a belső, a 4. gárdahadsereg a külső gyűrűt. A Csepel-sziget legnagyobb része ekkor már szovjet kézen volt. A pesti oldalon, a főerőivel Párkány irányába támadó 7. gárdahadsereg átkelt a Szentendrei-szigetre és csaknem teljesen elfoglalta azt. A pesti hídfőt védő csapatok a Margit-vonal áttörésének hírére december végére visszavonultak az Attila-vonal harmadik, legbelső védőövébe.

Magában az Attila-vonalban a harcok november eleje óta sosem szüneteltek, de hadműveleti mélységű áttörést célzó {I-392.} támadás december utolsó dekádjáig nem érte a város védőit. A pesti hídfőt délen november eleje óta a 46. hadsereg, majd annak dunai átkelése után a 18. lövészhadtest támadta. A pesti hídfő keleti védelmi vonalaraira november–december során fokozatosan zárkózott fel a 7. gárdahadsereg és a 6. gárdaharckocsihadsereg balszárnya. Ekkor került Pécel–Isaszeg térségébe a 7. román hadtest. Észak-Pest előtt csak december végén jelent meg a 30. lövészhadtest. Malinovszkij 18-án elrendelte, hogy a három hadtest 20-án, a főváros bekerítésére irányuló támadás megindításával egy időben kezdje meg a pesti hídfő közvetlen ostromát, s 23-án estére foglalják el azt (a Duna vonaláig).

Az ostromot a szovjet seregtestek korábbi alárendeltségükben kezdték meg. A 7. gárdahadsereg 30. lövészhadteste Lazjko vezérőrnagy parancsnoksága alatt Észak-Pestet, az 1. román hadsereg, majd a 7. szovjet gárdahadsereg Nicolae Sova hadtesttábornok vezette 7. román hadtestre Kelet-Pestet, Afonyin vezérőrnagy 18. önálló lövészhadteste Dél-Pestet támadta. Utóbbi a 2. Ukrán Front közvetlen alárendeltségébe tartozott. A budai oldalon északon Akimenko vezérőrnagy 75., délen Kolcsuk vezérőrnagy 37. lövészhadteste állt. A 46. hadsereg e két seregteste a német felmentési kísérletek miatt kezdetben nem kapcsolódott be az ostromba.

Január 11-én hozták létre a 2. Ukrán Front parancsnokának közvetlen alárendeltségében a Budapesti Csoportot (Budapestszkaja Gruppa), amelynek parancsnokságával Afonyin vezérőrnagyot bízták meg. Afonyin január 22-i sebesülését követően a csoportot Managarov altábornagy, az 53. hadsereg parancsnoka irányította. Afonyin viszonylag önállóan vezette a csoportot, ő már hosszabb ideje egy frontközvetlen hadtest parancsnoki teendőit látta el, hadtestét csak november 14-én adták át a 4. Ukrán Fronttól (a 30. hadtesttel együtt). Managarov inkább kötődött Malinovszkijhoz, az ostrom utolsó három hetében egyértelműen Malinovszkij elképzelései érvényesültek. A mérleg egy kicsit visszabillent Tolbuhin oldaláról Malinovszkijéra.

A 7. román hadtestet január 15-én, a 30. lövészhadtestet 20-án kivonták a Budapesti Csoportból. A 30. szovjet hadtestet a 3. Ukrán Fronthoz vezényelték, Budapesttől délre a Duna bal partjára, a harmadik német felmentési kísérlet kezdeti sikeres térnyerése miatt, a 7. román hadtestet a Felvidékre, a többi román seregtesthez. Pest január 18-i elestét követően a 18. hadtest átkelt Dél-Budára. A 27. és 75. hadtest csak 20-án lépett a Budapesti Csoport kötelékébe, az Ukrán Front alárendeltségébe. Az ostromból kivette a részét a szovjet Dunai Katonai Flottilla, s az annak kötelékébe tartozó 83. tengerészgyalogos-dandár. Ez utóbbi katonái mászták meg partraszállást követően a Gellérthegyet a Duna elől, február 11-én.

Az ostromlók létszáma január 1-jén (a három pesti hadtestre vonatkozóan) szovjet adatok szerint 66 900 fő volt. Teljes adatsor nem áll rendelkezésünkre, de ha ehhez a számhoz hozzáadjuk a budai oldalon álló két hadtestet, a Budapesti Csoportot január 11-étől megerősítő két lövészhadosztályt, egy harckocsi- és hat nehéztüzérdandárt, a támogató flottillát, tengerészgyalogosdandárt és csatarepülő hadtestet, akkor túlhaladjuk a 150 ezres számot.

A gyűrű a Dél Hadseregcsoport december 30-i jelentése szerint 95 ezer fő (ebből 45 ezer német) körül zárult be. A védők összlétszáma a valóságban nem haladta meg a 70 ezer katonát (az önkéntesek nélkül). A szovjet vezérkarnak a 2. Ukrán Front törzse 188 ezer védőt jelentett.

{I-393.} A katlanban rekedt német részről a 8. és 22. Sss lovashadosztály (a Florian Geyer és a Maria Theresia), a 13. páncélos-, és Feldherrnhalle páncélgránátos-, a 271. népi gránátoshadosztály (utóbbi kettő 1-1 ezrede nélkül), a 239. rohamlövegdandár, a 12. légvédelmi tüzérezred, a 6. SS rendőrezred, a lengyel és ukrán legénységű Glaizien 2. SS dandár nehéztüzérosztálya, egy páncélvonat, nyolc riadózászlóalj és sok kisebb alakulat.

Magyar részről gyűrűbe szorult a 10. gyalog, a 12. tartalékhadosztály, az 1. páncélos és az 1. lovashadosztály részei, a Billnitzer-csoport hét rohamtüzérosztálya, a Kozma-csoport öt légvédelmi tüzérosztálya, öt műszaki és öt csendőrzászlóalj, a Budapest őrzászlóalj, tizenkettő különféle üteg, négy különféle század és kettő páncélvonat. Beszorult a nyilas Fegyveres Nemzetszolgálat 1500 tagja is. Az ostrom során alakult meg kettő egyetemi rohamzászlóalj, a Prónay- és a Vannay-különítmény. További fegyveres erőt jelentettek a kerületi kisegítő karhatalmi (KISKA) zászlóaljak, bár ezek között magukat kiskás alakulatnak álcázó ellenálló csoportok is voltak, valamint nyolc (harcoló) nyilas rohamcsoport összesen mintegy ötszáz fővel.

Az Attila-vonalon belül hat védőállást építettek ki. Az első reteszállás volt észak felől. Rákos vasútállomásnál vált el az Attila-III vonaltól, s a Rákos-patak déli partja mentén a Dunáig húzódott. A második teljes félkört zárt be, ez jelentette a csökkentett területű pesti hídfőt. A külső körút (Könyves Kálmán, Hungária, Róbert Károly) vonalában építették ki. A harmadik ennek reteszállása volt, arccal északnak. A Józsefvárosi- és a Keleti-pályaudvar elágazásnál vált ki a másodikból, a Kerepesi útig a vasút, onnan az Aréna (ma Dózsa György) út, majd a Dráva utca vonalán húzódott a Dunáig. A negyedik ismét teljes félkört írt le, ez védte a belső kerületeket. A Haller út, Orczy út, Fiumei út, Rottenbiller utca, Szinyei Merse utca, Ferdinánd-híd, Csanády utca vonalában létesítették. Az ötödik a nagykörút, a hatodik a kiskörút mentén épült ki. Utóbbi kettő ár a pesti hídfő kiürítésének fedezésére szolgált. Megerődített támpontokat rendeztek be Népligetben, a Kerepesi temetőben és a Városligetben.

A budai oldalon nem építettek ki előre védővonalakat. A hevenyészett védőállásokat december végétől a Margitszigeten, a Ferenc-hegyen, Törökvészen, Pasaréten, az Orbán-hegyen, a Farkasréti temetőben, a Sas-hegyen (e kettő a budai védelem kulcspontjává vált) és a Kelenföldi-pályaudvartól a déli vasúti híd felé tartó vasút töltésén építették ki. A belső védőövet a Margit körút, Alkotás út, Kis-Gellérthegy, Gellérthegy vonalában alakították ki. Arccal északnyugatnak reteszállás húzódott a Kékgolyó utca, Németvölgyi út, Mártonhegyi út mentén, illetve arccal délnyugatnak a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton. Különösen megerődítették a Műszaki Egyetemet, a Gellérthegyet (Citadellát) és a Várat.

A budai oldalon azért nem építettek ki előre védelmi vonalakat, mert sem a német, sem a magyar hadvezetés nem számított a Margit-vonal keleti szakaszának gyors áttörésére. Igen, Friessner többször is felhívta az OKH figyelmét a Margit-vonal gyengeségeire, de 3 napnál azért több ellenálló erőt remélt, főleg, ha beérkeznek az általa kért erősítések. A vonal gyors áttörése meglepetésként érte a Dél Hadseregcsoport parancsnokságát. Hitler december 23-án leváltotta Friessnert és a 6. hadsereg parancsnokát, Maximilian Fretter-Pic tüzérségi tábornokot nevezte ki. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a 6. hadseregé Hermann Balck páncélok tábornok lett.

{I-394.} Friessner utolsó intézkedésével ki szerette volna vonni Pestről a 8. SS lovashadosztályt, s Martonvásár térségében harcba vetni a Margit-vonal védelmi rendszerének helyreállítására. Egyidejűleg leszűkítette volna a pesti hídfőt az ún. csökkentett területre. Guderian támogatta a javaslatot, de Hitler megtiltotta az átcsoportosítást, valamint a hídfő leszűkítését és elrendelte annak háztól házig való védelmét. (Ekkor váltotta Friessnert.)

A Budapest Erőd parancsnokságát még jobban meglepte a Margit-vonal áttörése, mint Friessnert. Budán egyszerűen nem állomásoztattak számottevő erőt. Azt, hogy a szovjet csapatok elérték Budát, 24-én tudták meg, amikor egy szovjet harcfelderítő járőr ellenállás nélkül befutott a János kórházig.

A lakosságot is meglepetésként érte a bekerítés. November eleje óta megszokta a közeli ágyúzást. Paradox módon még örült is a front közelségének, mivel az angolszász stratégiai légierő felhagyott a főváros bombázásával. A lakosság kitelepítéséről december folyamán már egyre kevesebb szó esett. Eleinte a nyilas vezetés tervezte azt, de szállítókapacitás hiányában egyre halasztották megkezdését. Végül elálltak tőle, egyrészt az emberek (félrevezető) megnyugtatásáért, másrészt azért, mert a szovjet csapatok előrehaladása egyre reménytelenebbé tette annak végrehajtását. December 24-én délelőtt, amikor a gyűrű már majdnem bezárult, a budapestiek karácsonyi bevásárlásaikat intézték. Az emberek az óvóhelyekre csak január elejétől húzódtak le.

A körülzárt csapatok ellátásra két módszer kínálkozott. Kevésbé volt sikeres az uszályok leúsztatása a Dunán. Néhány megérkezett, de többségük aknára futott vagy elsüllyesztették. A klasszikus módszer a légihíd kiépítésére volt. A 4. német légiflotta kötelékében december 29-én állították fel a Budapesti Légiellátó Csoportot. A csoport tevékenységét február 10-ig tudta folytatni. A kiépített repülőtereket nem vehette igénybe. A budaörsi repülőtér december 24-én, a ferihegyi 27-én, a mátyásföldi 30-án szovjet kézre került. Lindenau a Lóversenypályán alakíttatott ki szükségrepülőteret, de azt sem használhatták sokáig. Január 5-én az ostromlók elérték a Lóversenyteret is. A Csepel-szigeten lévő szükségrepülőtér 6-án esett el. Nem maradt más, mint a már belőtt Vérmező, ráadásul annak északi sarkát is elérték január 30-án a szovjet ékek. A csoport legeredményesebb módszere az ejtőernyős tartályledobás volt, de így is csak töredékét tudták fedezni a védők napi 08–100 tonnára becsült szükségleteinek.

Repülőgéproncsok a szükségreptérként használt Vérmezőn. 1945. február

Szovjet alakulatok menetelnek az Üllői úton. 1945. február

Az utolsó akkord a kitörési kísérlet volt, mely valóságos mészárlássá fajult. Pfeffer-Wildenbruch február 10-én délután rendelte el a gyülekezést a Várban. A kitörés tervét 11-én délelőtt ismertették a hadosztályok vezérkari főnökeivel, azok 16 órakor az ezredparancsnokokkal. Ekkor értesült Hindy is a tervről. Csak 19.45-kor tájékoztatták rádión Balck tábornokot, nehogy ismét tiltó parancsot kaphassanak. 20 órakor indult meg a kitörés. A védők állományát ekkor 24 ezer német és 20 ezer magyar katona alkotta. Ebből több mint 10 ezer fő tudott áttörni a szovjet állásokon, ám 785 főnek sikerült csupán átjutnia a saját csapatokhoz. A „csellengők” egy részét elfogták a budai hegyekben, más része eltűnt (magyarországi és Buda környéki svábok lévén hazamentek vagy elrejtőztek). A szovjet tüzérségpontosan 20 órakor erős tüzérségi tűzzel árasztotta el a Várat és az onnan kivezető utakat. A kitörési kísérlet szó szerint vérbe fulladt. Nyilvánvaló, hogy a szovjet parancsnokság tudomást szerzett a készülő kitörésről. Máig ismeretlen azonban, mi módon.

{I-395.} Azzal, hogy a szovjet hadvezetés Budapest ostroma, s nem megkerülése és blokkírozása mellett döntött, 51 napos helységharcot vállalt. Maga a budapesti csata, amelyet 1944. október 29-től 1945. február 13-ig kell számolni, 108 napig tartott. Február 11-én a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, de a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. A szovjet Budapesti Csoport 17-én szűnt meg.

Budapest 1945 nyarán