Az államosítás és az önálló magyar ipar kialakulása (1949–1957)

1948-ban kezdték államosítani a száznál több munkást foglalkoztató vállalatokat. Az államosított gyárakban hozzávetőleg 160 ezer munkás dolgozott. Ezzel a gyáripar 90%-a állami tulajdonba került. 1949 decemberében a tíznél több munkást foglalkoztató üzemeket is államosították. Ugyanekkor a külföldi tőkeérdekeltségű híradástechnikai vállalatok (Magyar Philips Művek, Telefongyár Rt, Standard Villamossági {IV-252.} Gyár) is állami kézbe kerültek. A már korábban államosított Orionnal és Egyesült Izzóval együtt így lényegileg az egész híradástechnikai gyáripar állami tulajdon lett. A gyárakban lévő német érdekeltségek a Szovjetunió tulajdonába mentek át. A nagy híradástechnikai cégek külföldi kapcsolatainak megszűnésével lecsökkent a szakmai információk áramlása is. Ezen a területen azonban elengedhetetlen volt a fejlesztés. Ezért 1950-ben a Posta Kísérleti Állomásból kivált mérnökökkel létrehozták a Távközlési Kutató Intézetet (TKI). Ennek szellemi vezetője több mint 30 éven keresztül Bognár Géza volt, aki a magyar mikrohullámú fejlesztést nemzetközi szintre emelte. Az intézet sikereiben társai voltak Almássy György a műszerek és a technológiai fejlesztés területén, Berceli Tibor és Róna Péter a mikrohullámú rendszerek fejlesztésével, Csibi Sándor az elméleti alapok tisztázásával. Az alaptevékenységen kívül a TKI áramkör-tervezési és alapanyag-technológiai kérdéssel is foglalkozott. A szűrők, csatolók új méretezési módszereit dolgozták ki (Baranyi András, Géher Károly), és új kapcsolástechnikai koncepciókat is vázoltak (Ács Ernő). A legkiemelkedőbb szakmai eredményt Uzsoki Miklós érte el, aki kidolgozta a Super-gain antennák elméletét és méretezési módszerét. 1953-ban létrehozták a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézetet az alkatrészfejlesztés támogatására.

A kutatóintézetek elvi konstrukcióit nem tudták a gyárak közvetlenül hasznosítani. Ezért a Standard utódja a BHG, a Telefongyár a mikrohullámú rendszerekre szakosodott. A Finommechanikai Vállalat és a rádiós távközlési eszközöket gyártó Orion saját fejlesztő részlegeket hozott létre. A gyárak fejlesztési osztályai jelentős szellemi erőt jelentettek. Különösen a BHG támaszkodhatott sok kiváló tapasztalt mérnökre. A mikrohullámú részleg Uzsoki Miklós és később Batisztig György irányításával kidolgozta a PM28 típusjelű impulzus-helyzet modulált összeköttetést. Az Átviteltechnikai Fejlesztési Osztály Lajkó Sándor irányításával Boglár Gyula, Radvány Jenő, Cebe László közreműködésével vivőfrekvenciás rendszercsaládot dolgozott ki. A Kapcsolástechnikai Fejlesztési Osztály Molnár Pál irányításával az alközponti és kisközponti területen ért el jelentős eredményeket.

A gyárak gazdasági eredményeiket elsősorban a meglévő típusok továbbfejlesztésével tudták biztosítani. A BHG a rotary-típusú központokat, rádió nagyadókat készített és telepített. A rendszertechnikai koncepciókat Budai Lajos dolgozta ki, aki a megvalósításhoz is hozzájárult. Bár Steffens Oszkár vezetésével 1956-ban készítettek egy crossbar-gépet, amelyet 1958-ban a brüsszeli világkiállításon bemutattak, és ott egy alközpontban üzemelt is, azonban az átállás a crossbar-rendszerekre nem következett be. Sikeres volt a CB555 típusjelű távbeszélő-készülék fejlesztése és sorozatgyártása.

A Telefongyár ebben az időszakban vasútbiztosító berendezéseket, rádióvevő készülékeket, magnetofonokat gyártott. A távközlés területén Pál Gaszton, Somogyi János és Tihelka Ferenc irányításával negatív impedanciájú erősítőt, és átvitel-technikai berendezéseket fejlesztett és gyártott. Az Orion gyár a rádió-vevőkészülékek gyártása mellett megkezdte a hordozható rádiótelefonok készítését a fegyveres testületek és a készenléti szolgálatok számára. Ezen termékéből tengerentúlra is exportált. A honvédségi eszközök gyártására létrehozott Finommechanikai Gyár felkészült a polgári célú mikrohullámú eszközök fejlesztésére és gyártására. Kialakul a TKI-val az együttműködés. A technológia továbbfejlesztésében jelentős lépés volt a mikroszalag tápvonalak kialakítása. Ez a világújdonság Gaál Egon nevéhez fűződik.

A szolgáltatások területén a lehetőségek és az igények közötti különbség nőtt. Az 1950–1958 között a beruházásokat elsősorban {IV-254.} a nagyipar kapta, kisebb részben a feldolgozóipar és az igényekhez képest lényegesen kevesebbet a szolgáltató ágazat. Ezért csak a meglévő központok kismértékű bővítésére volt lehetőség és a hálózatépítés is csak a megrongálódott légvezetékes oszlopsorok kiváltására korlátozódott. Új rádióadók építésére is csak ott került sor, ahol erre feltétlenül szükség volt az ország teljes lefedettsége érdekében.

Előtérbe került a televízióműsor-sugárzás. Nemes Tihamér kísérletei alapján döntöttek arról, hogy Magyarországon meg kell indítani ezt a szolgáltatást. 1952-ben létrehozták a Televízió Vállalatot, amely megbízta a Posta Kísérleti Állomást, hogy fejlesszen ki és telepítsen a Széchenyi hegyen egy 100 W-os kép- és egy 50 W-os hangadót. Nemes Tihamér szabadalma alapján Horváth Lajos vezetésével sikerült a szükséges eszközöket kidolgozni és 1953 év végén kisugározták az első képet. 1954 januárjában a Mágnás Miska című filmmel megindult az üzemszerű adás. Ekkor derült ki, hogy a teljesítményt növelni kell a minőség érdekében. Még ugyanebben az évben a BHG egy 1 kW-os teljesítményű képadót és egy 400 W-os hangadót telepített a Széchenyi hegyre. A pénzhiány ellenére tovább kellett növelni a teljesítményt annak érdekében, hogy legalább Budapest és környéke tudja venni a műsorokat. Ezért az NDK-ból vásároltak egy 30 kW-os adóberendezést és a PKI (korábban Posta Kísérleti Állomás) épített egy közvetítőkocsit, amivel a rendszeres adás a következő években már megindulhatott.

Magyarországon, a távíróhálózat automatizálásának megindulásakor, a közvetlen választású (Siemens TW 39-es típusú) rendszert vezették be. Az első ilyen központ Budapesten, a Posta Központi Távíró Hivatalban épült meg. Egy lelkes fejlesztőcsoport – Bakos Elemér irányításával és többek között Almássy Gyula, Bajnóczi László, Csereklyei Pál, Váraljai Vilmos – közreműködésével, jóformán hulladékanyagok felhasználásával, megépítette 1953-ban az első magyar automata telexközpontot, amely kísérleti jelleggel működött. Erre a központra elsődlegesen a magyarországi bányaüzemek telexállomásait terhelték rá. A budapesti főközponttal egyidejűleg vidéken (Egerben, Győrött, Hatvanban, Miskolcon és Veszprémben) is automata mellék-, valamint végközpontok kerültek üzembe. 1953 végére 143 budapesti és 76 vidéki központba bekapcsolt állomás volt. A nemzetközi bejövő telexforgalmat 1958-ban, az átmenő (más országok felé) telexforgalmat 1959-ben automatizálták.

Az országos hálózat csillapításkiosztási terve (1953)

Csillapításkiosztási terv (1957)

Csillagrendszerű forgalomirányítás

TELEX-hálózat

A postaforgalom területén ezen időszak jelentős eseménye volt, hogy az osztrák postaigazgatás 14 mozgóposta-kocsit visszaadott Magyarországnak, így az újjáépítési időszak végére 100 db négytengelyű és 119 db kéttengelyű mozgópostakocsival a nagytávolságú postai szállítást meg lehetett oldani. A városon belüli szállításra Skoda gépkocsikat szereztek be, kisteherautóként pedig NDK gyártmányú IFA és Barkas gépkocsik álltak rendelkezésre. Az elavult kocsikkal azért tudták megoldani a szolgáltatást, mert a Posta Központi Járműtelep jól felkészült csapata karbantartotta a korábban beszerzett gépeket, szerszámokat és ezzel a fenntartás, ill. a korszerűsítés feladatait egyaránt meg tudták oldani. Ebben az időszakban kezdődött a postai küldemények feldolgozásának automatizálása és az anyagmozgatás gépesítése, felújították a háború előtti csőpostákat is.