Az ideiglenes nemzeti kormány hadserege (1944–1945)

A Dunántúl területének nagy részét és Budapestet még tartották a német–magyar csapatok a túlerejű ellenséggel szemben, amikor 1944. december 21-én Debrecenben már összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, mely kormányfőnek Miklós Béla vezérezredest, az 1. magyar hadsereg szovjetekhez átállt parancsnokát választotta meg. A honvédelmi miniszter és egyben a vezérkar főnöke Vörös János vezérezredes lett, a magyar királyi Honvéd vezérkar korábbi főnöke, aki kalandos körülmények között szökött meg a nyilas fogságból és került a szovjet oldalra.

Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök és Vörös János honvédelmi miniszter (középütt)

A minisztérium a debreceni pénzügyi palota néhány szobájában kezdte meg működését, mai szemmel nézve irracionális körülmények között. Személyileg adott volt a miniszter és néhány vezérkari tiszt, ismerősöktől kölcsönkért két írógép és innen-onnan összehordott bútorok képezték a berendezést. A fegyverzet és katonai felszerelés teljes hiánya volt jellemző, a miniszter maga diktálta naplójába, hogy 1945. március 15-én öltött magára először egyenruhát az 1944. októberi kiugrási kísérletet követően. De nem álltak rendelkezésre szabályzatok, szolgálati könyvek, állománytáblázatok sem.

Egyedül a feladat volt ismert: a semmiből létre kellett hozni egy hadsereget! A miniszter ráadásul december 28-án Moszkvába utazott a fegyverszüneti tárgyalások vitelére és január 16-ig nem is adott életjelt magáról. Távollétében Faragho Gábor vezérezredes, közellátásügyi miniszter helyettesített, aki 1945 első napjaiban több ügyirattal is a 2. Ukrán Front megbízottaihoz fordult. Név szerint is megnevezett magyar hadifogoly vezérkari tisztek átadását kérte, hiszen elsősorban szakképzett tisztekre volt szükség a szervezési munka beindításához. Kérte továbbá hadifoglyok szabadon bocsátását, laktanyákat Debrecen környékén a szabadulók elhelyezésére, engedélyt a fegyverek, felszerelés, szolgálati könyvek gyűjtésére.

Vorosilov marsall aláírásával látja el a magyar–szovjet fegyverszüneti egyezményt. Moszkva, 1945. január

Január 16-án megérkezett Vörös János távirata Moszkvából: „Meg kell kezdeni az első magyar honvédhadosztály szervezését, mely három ezredből áll.” Az igazi szervező tevékenység azonban a fegyverszüneti szerződés aláírásáig nem indulhatott meg. Erre az aktusra január 20-án került sor és ebben Magyarország vállalta nyolc nehézfegyverzetű gyaloghadosztály felállítását a németek ellen a szövetségesek oldalán. A fegyverszünet betartásának ellenőrzésére Szövetséges Ellenőrző Bizottság alakult, amelyen belül a szovjetek szava volt a döntő.

A nyolc hadosztály létrehozása több részfeladat megvalósítását kívánta: ki kellett építeni a szervezést irányító Honvédelmi Minisztériumot; létre kellett hozni a személyi kiegészítést végző, a laktanyai elhelyezést biztosító, a felszerelést és fegyverzetet gyűjtő katonai területi közigazgatást; végezetül meg kellett szervezni magukat a hadosztályokat és egyéb alakulatokat, kiszolgáló és háttérintézményeket. Nehezítette a feladatot, hogy e szerteágazó tevékenységek végrehajtása időben egybeesett.

A minisztérium első, a gyakorlatban is megvalósult szervezési intézkedése 1945. január 19-én kelt. A minisztérium Elnökségre és nyolc csoportra tagozódott. A miniszternek a katonai főnök útján az Elnökség (mai szóhasználattal egy rendkívüli jogosítványokkal rendelkező {I-400.} kabinetiroda), az I. (szervezési), a II. (személyügyi), a III. (anyagi), és a IV. (hadműveleti); míg a politikai államtitkár révén az V. (polgári), a VI. (nevelő) és a VII. (hadbíró) csoportok voltak alárendelve, míg az igazoló főbizottság a miniszter közvetlen alárendeltségében működött. A csoportok idővel alosztályokból és osztályokból álló csoportfőnökségekké nőtték ki magukat. Ekkor azonban még csoportokként is megfelelő keretül szolgáltak a szervezési tevékenységhez. Annyi szakember sem állt eleinte rendelkezésre, hogy egy jobban tagolt állománytábla minden beosztási helyét betölthessék velük.

1945. január 20-én adták ki a honvéd kiegészítő parancsnokságokat felállító rendeletet. Január 31-én megtörtént a honvéd kerületi parancsnokságok felállítása is. A katonai közigazgatás területi szerveinek előképei adottak voltak az 1930-as évek vegyesdandáraiban, majd hadtesteiben, mármint azok területi illetékességét illetően. Azaz létrejött – legalábbis papíron – a budapesti 1., a székesfehérvári 2., a szombathelyi 3., a pécsi 4., a szegedi 5., a debreceni 6. és a miskolci 7. honvéd kerületi parancsnokság.

Nyilvánvaló, hogy a hadsereg létrehozásának előfeltétele volt az emberanyag gazdálkodást és nyilvántartást, valamint az anyagi ellátás munkáját végző katonai területi közigazgatási szervezet kiépítése. A Honvédelmi Minisztérium vezetői ezt a feladatot február 12-én egy négyfokozatú területi rendszer felállításával és működtetésével vélték megoldani. Az 1–7. honvéd kerületi parancsnokságok a legmagasabb, negyedfokú katonai területi hatóságokként funkcionáltak. Harmadfokon egy-egy törvényhatóság (vármegye vagy törvényhatósági jogú város) székhelyén összesen 32 honvéd kiegészítő parancsnokság működött. Másodfokú katonai hatóságoknak a törvényhatóságok járásainak székhelyein és a megyei jogú városokban tevékenykedő 171 bevonulási központ számított. A bevonulási központok alárendeltségében minden községben első fokú katonai területi szervként népmozgalmi nyilvántartókat rendszeresítettek.

E négyfokozatú rendszerben a honvéd kerületi parancsnokságok feladata volt területükön a katonai rend és fegyelem fenntartása, a személyi és anyagi katonai munkák szabályozása. Irányították és ellenőrizték az alsóbb fokú katonai területi szervek működését, valamint az alárendelt, illetve utalt alakulatok gazdászat-közigazgatási, egészségügyi, állategészségügyi és egyéb anyagi ügyeit. E parancsnokságok alárendeltségébe egy-egy katonai bíróság, egy-egy őrszázad (Budapesten őrzászlóalj) és különböző raktárak, szertárak tartoztak.

A minisztérium úgy tervezte, hogy egy, az úgynevezett Kossuth hadosztályt azonnal felállít a rendelkezésre álló emberanyagból és felszerelésből a debreceni 6. honvéd kerület területén. A többi hét hadosztály esetében azonban ragaszkodni kívánt a területi hadkiegészítés elveihez, azaz a kerület számát viselő hadosztály békeidőben is a kerület területén marad, személyi és anyagi utánpótlását a területi szervek biztosítják.

A tervek szerint a hadosztályok felett három hadtest-, azok elöljáró szerveként egy hadsereg-parancsnokság állt volna. Hadrend szerint egy hadosztály szervezte három gyalogezredet (ezredenként három zászlóaljjal), két tüzérezredet (két-két tüzérosztállyal), egy utász- és egy híradózászlóaljat, hadosztályvonatot (mai kifejezéssel hadtápalakulatokat), gyorscsapatot (egy lovas-, egy gépkocsizó gyalogos és egy harckocsiszázaddal) és kiképző tábort – összesen 14 ezer főből álló egységeket tartalmazott. {I-401.} A kivonuló hadsereg teljes emberanyag szükséglete 130 ezer főt tett ki, további 40 ezer személyt igényeltek a hátországi alakulatok és a területi szervek.

Február 4-én elsőként a 6. honvéd gyaloghadosztály felállítására született intézkedés. Gyalogezredei sorban a 16., 17. és 18. hadrendi számot viselték. A tüzérezredek hadrendi számozása 11. és 12. volt, míg az egyéb egységek, önálló zászlóaljak a hadosztály sorszámát viselték. A továbbiakban megkezdték Jászberényben (Budapest helyett) az 1., Szegeden az 5., Miskolcon pedig a 7. honvéd gyaloghadosztályok szervezését. Alárendelt alakulataik számozása a 6. honvéd gyaloghadosztálynál már részletesen ismertetettet követte, azaz például a szegedi hadosztály gyalogezredei a 13., 14., 15.; tüzérezredei a 9. és 10. hadrendi számozást kapták.

A minisztériumban szép tervek születtek még a légierő alakulatainak felállítására is. Márciusra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a nagyszabású tervezési munka jórészt értelmét vesztette. A szovjetek a vártnál jóval kevesebb, mintegy 25 ezer hadifoglyot adtak át. A fegyverzeti- és egyéb felszerelés terén is szűkmarkúnak bizonyultak. (A tüzérezredek egyetlen hadihasználható löveggel sem rendelkeztek!) Az idő múlásával ugyanis már nem állt a Szovjetunió érdekében a magyar katonai részvétel az antifasiszta küzdelemben. Katonai szempontból sem szorult arra, a háború utáni politikai elképzeléseit pedig csak zavarta volna egy ütőképes magyar haderő megléte. A kivihetetlennek bizonyult szervezési rendeleteket a realitások diktálta állománytáblázatok követték. Szó sem esett már a hadosztályok harcát vezető hadtestekről és hadseregről. Március 13-án törölték a hadosztályok hadrendjéből az egyik tüzérezredet a gyorsan mozgó alakulatokat és a kiképző tábort. Egy hadosztály létszáma így alig haladta meg a 10 ezer főt.

Még ilyen, a hadosztályok harcértékét erősen csökkentő kényszerű kompromisszum ellenére sem sikerült a vállalt feladatot, a nyolc hadosztály felállítását maradéktalanul teljesíteni. Két honvéd gyaloghadosztály: az 1. és a 6. került úgy-ahogy olyan helyzetbe, hogy hadműveleti területre való indulási parancsot kaphasson. Az említett másik két hadosztálynál (5. és 7.) csak a szervezeti keretek felállítására került sor, illetve néhány egységet sikerült emberanyaggal feltölteni, elvétve fegyverzeti és egyéb felszereléssel is ellátni. Elsőként 1945. április 13-án a 6. gyaloghadosztály indult hadműveleti területre: egységei Körmendig vonattal jutottak el, majd gyalogmenetben foglalták el állásaikat. Az 1. gyaloghadosztály április 24-án kapta meg a menetparancsot, alakulatai Wiener Neustadtban rakodtak ki. Az 1. gyaloghadosztály a szovjet 26., a 6. pedig a 27. hadsereg tartalékába került, egyikük sem vett részt harccselekményekben.

Bár nem tartozott a Honvédelmi Minisztérium fennhatósága alá, de szólni kell a szovjetek által szervezett és szovjet alárendeltségben alkalmazott magyar vasútépítő és egyéb műszaki alakulatokról, Önként jelentkező hadifoglyokból alakult meg Debrecenben négy zászlóaljjal az 1. vasútépítő-hadosztály, amely 1945. január 6-án indult a kárpátaljai Rahó–Máramarossziget körzetében lévő munkaterületére. Itt március 27-én tevékenykedett, közreműködve 7 híd, 7 alagút és egy pályaudvar helyreállítási munkálataiban. A hadosztályt ezután a felvidéki Losonc–Kriván térségébe irányították. 1945 februárjában végén a gödöllői és a jászberényi hadifogolytáborok önkénteseiből jött létre a 3. vasútépítő-dandár 4 vasút– és 2 híradóépítő-zászlóaljjal. {I-402.} Az V. zászlóalja a kárpátaljai Munkács környékén, a többiek a Gödöllő–Veresegyház–Vác–Párkány–Érsekújvár vasútvonal helyreállításán dolgoztak. A háború vége Laa an der Thaya-nál érte a dandár katonáit. Az összesen 10 műszaki zászlóalj mintegy 5500 tagját 1945. június 12-én adták át a magyar kormány képviselőinek.

A Német Birodalom kapitulációját követően a gyaloghadosztályok gyalogmenetben tértek vissza Magyarországra. Az 1. gyaloghadosztály Pápa, a 6. Balatonalmádi körzetében kisvárosokban, falvakban szállásolt el. Feladatuk hivatalosan a Bakony-hegységen átvezető vasútvonalak biztosítása volt, valójában sem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, sem a politikai pártok nem kívántak magyar katonai jelenlétet a fővárosban, illetve a nagyvárosokban. A hazatért, illetve időközben Magyarországon megszervezett műszaki alakulatokból 1945 júniusában létrejött 10 zászlóaljjal az 1. vasút- és hídépítődandár, illetve 5 zászlóaljjal az 1. híradóépítődandár.