A korábbi kutatások adatainak korszerű feldolgozása (1990–2000)

A rendszerváltozást követően az állam fokozatosan megszüntette a nyersanyagkutatások állami finanszírozását. A kutatóintézetek földtani apparátusa egyharmadára csökkent. A Központi Földtani Hivatalt megszüntették, helyette létrehozták a Magyar Geológiai Szolgálatot, kizárólag az állami feladatok ellátására. A szakhatósági feladatokat első fokon hét területi hivatal (Budapest, Sopron, Veszprém, Pécs, Debrecen, Szeged, Salgótarján), a központi egység a másodfokú feladatokat látja el.

A privatizációval megszűnt ipari és kutatóintézeti földtani adattárak anyagai az Országos Földtani és Geofizikai Adattár részévé váltak, vagy oda kerültek át. A könyvtárak bekapcsolódtak a nemzetközi irodalomfigyelésbe (GEOREF).

Az új gazdasági változások eredményeképpen a nyersanyagkutatásokat teljes egészében a régi bányavállalatok, illetve a privatizáció során létrejött új cégek saját költségükön végezték. Miután az előző időszakban a földtani kutatások feltárták a hazai nyersanyagvagyon jelentős részét, így csak néhány szénhidrogén-koncesszióra, nemesfémérc-kutatásra, a dunántúli területen főleg kavicskutatásra került sor. Az ipari geológiai szolgálatok a szénhidrogént, a szén- és a bauxitipart kivéve gyakorlatilag megszűntek, az új vállalkozók, illetve az átalakult cégek csak geológus szakértőkkel végeztették a legszükségesebb feladatokat.

A 20. század végére több magánszemély, illetve közintézmény rendelkezett ásvány-, kőzet-, valamint őslénytani gyűjteménnyel (pl. MÁFI, Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány- és Kőzettár, Föld- és Őslénytár, Budapest; Janus Pannonius Múzeum {IV-417.} Természettudományi Kiállítása, Pécs; Komlói Természettudományi Gyűjtemény, Herman Ottó Múzeum Ásványtára, Miskolc; Érc- és Ásványbányászati Múzeum, Rudabánya; Érc- és Ásványbányászati Múzeum Ipartörténeti Gyűjteménye, Telkibánya; Makovnik István Ásványgyűjteménye, Fertőrákos; Magyar Nemzeti Múzeum Vértesszőlősi Bemutatóhelye; A Kárpát-medence Ásványai Kiállítóhely, Siófok; Eötvös Loránd Tudományegyetem).

Jelentős változást hozott, hogy a korábbi évtizedek intenzív kutatásainak még fel nem dolgozott anyagait az utolsó évtizedben korszerű adatbázisba vitték és pótlólag kiértékelték. Ennek keretében készült el az Aggtelek–Rudabányai-hegység (Less György, 1990), a Velencei-hegység (Gyalog László, 1997), a Bükk (Less György, 1998–1999), valamint a Börzsöny (Korpás László, 1999) új, digitalizált földtani térképe és magyarázója. Megkezdődött az egész országról 1:100 000 léptékű digitális földtani térképek összeállítása (Síkhegyi Ferenc). Ezek a negyedik generációs térképek a légi és űrfelvételek, a regionális geofizika, geomorfológia, agrogeológia, környezet- és építésföldtan szempontjait is figyelembe veszik. Befejeződött a Dunántúl területének komplex síkvidéki térképezése a Kisalföld területéről (Scharek Péter, 1992), a somogy–baranyai terület felvételezése még tart (Chikán Géza, 1995-től). Figyelemre méltók az Alföld agrogeológiai térképsorozatának digitális úton összeállított kiadványai (Kuti László, 1992-től). A Vértes és a Gerecse hegység új szempontú felvételezése is ezen időszak fontos része (Császár Géza és társai).

Számos új tankönyv jelent meg: Fülöp József: Magyarország geológiája. Paleozoikum. I–II. (1990, 1994); Balogh Kálmán: Szedimentológia I–III. (1991–1993); Báldi Tamás: Elemző (általános) földtan. (1992); Galácz András–Monostori Miklós: Ősállattani praktikum. (1992); Géczy Barnabás: Ősállattan. (1993); Egerer Frigyes–Kertész Pál: Bevezetés a kőzetfizikába. (1993); Csontos László: Szerkezeti földtan. (1998); Haas János: Karbonát-szedimentológia. (1998); Kubovics Imre: Kőzetmikroszkópia. (1999).

Fontos monográfiák is születtek: Polgári Márta: A mangán geokémiája. (1993); Horváth István–Ódor László: Magyarország geokémiai atlasza. (1997); Balla Zoltán és társai: Földtudományi kutatás kis és közepes radioaktivitású hulladékok elhelyezésére. (1999); Korpás László: Paleokarszt. (1999).

Az országos alapszelvényprogram befejezéseként kiadták az egységes térképjelkulcsot (Gyalog László, 1997) és a litosztratigráfiai egységek összefoglaló anyagát (Császár Géza és társai, 1998), Magyarország geológiai képződményeinek rétegtanát (1998), valamint a litosztratigráfiai alapegységeket: a triász (Haas János, 1993) és a kréta (Császár Géza, 1996) monográfiáját.

Az ásványtani művek közül a miskolci Herman Ottó Múzeum kiadványai emelhetők ki, amelyeket Szakáll Sándor írt vagy szerkesztett: Magyarországi ásványfajok. (1993), Az erdőbényei Mulató-hegy ásványai. (1993), Esztramos-hegy. (1997), Telkibánya. (1998), Szerencsi sziget. (1998), Csódi-hegy (1999).

A Kárpát-medencéről és Magyarország területéről számos olyan összefoglaló munka jelent meg tektonikailag, vagy vulkanológiailag, amelyek a részletes magmagenetikai (Pantó György és társai, Embey Isztin Antal, Buda György), vulkanológiai (Szabó Csaba, 1992; Pécskay Zoltán és társai, 1997), valamint szerkezetföldtani ismereteket (Csontos László, 1992, 1997) korszerűen összegezték hazai és külföldi folyóiratokban.

A 20. század utolsó évtizedében a korábbi nyersanyag-kutatási túlsúly a földtanban megszűnt. Ennek ellenére a magánszféra figyelemre méltó aranykutatásokat végzett (Tokaji-hegység, Mátra). A dunántúli kavicskutatások több új lelőhely bányászatát tették lehetővé. A kutatási adatok korszerű, digitális adatbázisának létrehozása, {IV-418.} feldolgozása és megjelenítése mellett egyre nagyobb teret nyert a mérnök-, illetve a környezetföldtan gyakorlati alkalmazása. A kutatásoknál a légi fotók és űrfelvételek, valamint a nagy mélységek geofizikai adatainak értelmezése (szekvencia-sztratigráfia) lehetővé tették egyes részterületek és az ország térmodelljeinek kialakítását.

A 20. század magyar földtani tudományának legfontosabb eredménye az ország geológiai felépítésének megismerése, tudományos feldolgozása, lehetséges nyersanyagainak feltárása volt.