| A földtan története 1919–1945 között | TARTALOM | A korábbi kutatások adatainak korszerű feldolgozása (1990–2000) |
Az ország részletes földtani felvétele
a hazai nyersanyagbázis megismerésére (1946–1989)
A II. világháború után jelentősen változott a földtan állami megítélése. Az állami központosítás és a szocialista rendszer nyersanyaghiánya minden addigi mértéket meghaladó földtani kutatást igényelt. Ehhez létrehozták a budapesti tudományegyetemen az önálló kutató geológusi szakot, illetve a Sopron-miskolci egyetemen a mérnökgeológusi szakképzést. 1949-től az állami földtani munkákat először {IV-412.} önálló minisztériumi főosztály, 1953-tól az Országos Földtani Főigazgatóság, 1964-től ennek jogutódja, a Központi Földtani Hivatal irányította. A kutatásokat kezdetben a Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) és az egyetemek látták el, majd 1950-től fokozatosan létrejöttek az önálló iparági földtani szolgálatok. E munkák keretében a MÁFI elsősorban a földtani térképezést és a szerkezetkutatást végezte, míg az iparágak (kőolaj-, bauxit-, urán-, fekete- és színesfémérc-, ásványbányászat, építő- és díszítőkő-, kavics- és agyagipar) elsősorban mélyfúrási és bányászati módszerekkel kutattak. A mérnökgeológiai vizsgálatokat önálló vállalatok, tervezőirodák és a műszaki egyetemek (Budapest, Miskolc) végezték. 1969-től a MÁFI területi szolgálatai az ország vidéki régóinak földtani feladatait látták el.
A geológus szakemberképzés megfelelő tankönyvek és speciális szakkönyvek megírását tette szükségessé; jelentősebb művek: Vendl Aladár: Geológia. I–II. (1951, 1953); Vadász Elemér: Bauxitföldtan. (1951), Kőszénföldtan. (1952), A földtan fejlődésének vázlata. (1953), Elemző földtan. (1955), Magyarország földtana. (1954, 1950); Szádeczky-Kardoss Elemér: Szénkőzettan. (1952), Geokémia. (1955); Telegdi Róth Károly: Ősállattan. (1953, 1958); Andreánszky Gábor: Ősnövénytan. (1954); Vendl Miklós: A kőzetmeghatározás módszertana. (1959); Majzon László: Foraminifera-vizsgálatok. (1966); Bogsch László: Általános őslénytan. (1968, 1970); Koch Sándor–Sztrókay Kálmán Imre: Ásványtan. I–II. (1955, 1967, 1986); Végh Sándorné: Nemércek földtana. (1967); Sztrókay Kálmán Imre–Nemecz Ernő– Grasselly Gyula–Kiss János: Ásványtani praktikum. (1971); Nemecz Ernő: Agyagásványok. (1973); Géczy Barnabás: Ősnövénytan. (1972); Kiss János: Ércteleptan. I–II. (1982); Géczy Barnabás: Őslénytan. (1974, 1986, 1989); Báldi Tamás: A történeti földtan alapjai. (1979); Benkő Ferenc: Ásványkutatás és bányaföldtan. (1979); Fülöp József: Az ásványi nyersanyagok története Magyarországon. (1984), Bevezetés Magyarország geológiájába. (1989).
A MÁFI elkezdte a harmadik generációs földtani térképezést, először az ország hegyvidéki, majd azt követően a síkvidéki területeken. E felvételek eredményeit a hegységmonográfiák foglalták össze: Rakusz Gyula–Strausz László: A Villányi-hegység földtana. (1953); Szőts Endre: Magyarország eocén (paleogén) képződményei. (1956); Jantsky Béla: A Velencei-hegység földtana. (1957), A mecseki gránitosodott kristályos alaphegység földtana. (1979); Fülöp József: A Gerecsehegység kréta-időszaki képződményei. (1958); A Bakony-hegységi alsókréta. (1964); Véghné Neubrandt Erzsébet: A Gerecsehegység felsőtriász képződményeinek üledékföldtani vizsgálata. (1960); Hámor Géza: A kelet-mecseki miocén. (1970), A Nógrád-Cserháti kutatási terület földtani viszonyai; Székyné Fux Vilma: Telkibánya ércesedése és kárpáti kapcsolatai. (1970); Varga Gyula: A Mátra hegység földtana. (1975); Kassai Miklós: A Villányi-hegység északi előterének perm képződményei. (1976); Nagy Elemér–Nagy István: A Villányi-hegység triász képződményei. (1976); Gyarmati Pál: A Tokaji-hegység intermedier vulkanizmusa. (1977); Jámbor Áron: A Dunántúli-középhegység pannóniai képződményei. (1980); Korpás László: A Dunántúli-középhegység oligocén–alsó-miocén képződményei. (1981); Haas János: Sümeg és környékének földtani felépítése. (1984); Rónai András: Az Alföld negyedidőszaki földtana. (1985). Nemzetközileg elismert Bárdossy György és társai angolul publikált, lateritbauxitról szóló műve (1990), valamint Grasselly Gyula és társa háromkötetes, mangánmonográfiája (1980).
A földtani térképezéssel egy időben részletes őslénytani vizsgálatok készültek mind a makro-, mind a mikrofaunákról, amelyek nagymértékben elősegítették a képződmények pontos korbesorolását és az eredeti élőhelyek környezetének rekonstruálását: pl. miocén diatomák (Hajós {IV-413.} Márta, 1968–1986), harmadkori nannoplankton (Báldy-Beke Mária, 1965–1984), pannon mikroplankton (Sütő-Szentai M., 1982), liász és kréta pollen (Góczán Ferenc, 1961, 1964–1965), Sporomorphák (Nagy Eszter, 1985), harmadkori makroflóra (Andreászky Gábor, 1959–1966; Pálfalvi István, 1952; Hably Lilla, 1985), paleogén nagy foraminiferák (Kecskeméti Tibor, 1978; Jámbor Knesch Mária, 1981–1988; Less György, 1987), triász foraminiferák (Oravecz-Scheffer Anna, 1987), középső-kréta foraminiferák (Bodrogi Ilona, 1989), miocén és oligocén kis foraminiferák (Koreczné Laki Ilona, Nagyné Gellai Ágnes, 1985), triász megaloduszok (Végh Sándorné, 1982), felső-kréta cikloliteszek és jura ammoniták (Géczy Barnabás, 1954, 1966–1967), kréta és eocén molluszkák (Strausz László, 1966, 1974; Kecskeméti Tibor, Körmendy A., 1980), miocén molluszkák (Strausz László, 1954; Meznerics Ilona, 1950, 1974; Bohnné Havas Margit, 1973–1985; Báldi Tamás, 1958–1986; Kókai József 1966, 1985), pannon molluszkák (Bartha Ferenc, 1971; Korpásné Hódi Margit, 1983), jura brachiopodák (Vörös Attila, 1984), kréta tüskésbőrűek (Szörényi Erzsébet, 1955, 1965), bádeni decapodák (Müller Pál, 1984). Nagy jelentőségű volt a hazai pleisztocén emlősfaunával történő szintezése (Kretzói Miklós, 1956; Jánosi Dénes, 1979), az ipolytarnóci lábnyomos lelőhely revíziója (Kordos László, 1985), a vértesszőlősi Homo erectus seu sapiens Paleohungaricus (Vértes László, 1965), valamint a rudabányai alsó-pannoni előember, a Rudapithecus Hungaricus maradványainak megtalálása és értékelése (Kretzói Miklós, 1975; Kordos László, 1986).
Megkezdődött (Hedberg-féle) a nemzetközi rétegtani besorolás szempontjai alapján Magyarország földtani egységeinek, képződményeinek litosztratigráfiai osztályozása (Országos Alapszelvény Program; Fülöp József, Császár Géza, Haas János, Jocháné Edelényi Emőke, 1975). Ennek szemléletében számos szerkezetkutató fúrás, típusszelvények, lelőhelyek részletes, komplex (ásvány-kőzettani, szedimentológiai, őslénytani) feldolgozását végezték el.
Új szempontú értékelést tettek lehetővé a korszerű anyagvizsgálati műszerek földtani alkalmazása (Röntgen, DTA, mikroszonda, gáz-folyadék zárványvizsgálatok stb.), az analitikai módszerek kimutatási határának nagyságrenddel történő javítása (optikai-emissziós spektrométerek, rács-spektográfok, atomabszorpciós, röntgen fluorescens, tömeg-spektrométeres módszerek), az ásvány-kőzettani vizsgálatok korszerűsítése, valamint a kvantitatív geokémiai vizsgálatok. Elkészült a hazai ritka elemek kataszteri felmérése (Földváriné Vogl Mária, 1960), majd az ország áttekintő és hegységenkénti patakhordalék, kőzet- és talajgeokémiai felvétele (Horváth István, Ódor László, 1989). A folyadékzárvány-vizsgálatok segítségével a hazai hidrotermális ércesedések genetikai kérdéseit lehetett pontosítani (Gatter István, 1984; Molnár Ferenc, 1989). Nagy jelentőségűvé vált az ATOMKI-ban a radiometrikus kormeghatározások bevezetése és rendszeressé tétele (Kovách Ádám, Balogh Kadosa, 1960).
A fenti időszakban kezdődött meg a hazai neogén vulkanitok új szemléletű, vulkanológiai értelmezése, amelynek hazai bevezetése Pantó Gábor nevéhez fűződik (1965). Ugyancsak új és döntő változást jelentett a paleomágneses vizsgálatok rendszeres végzése (Márton Péter, Mártonné Szalay Emőke, 1970-től), valamint a magnetosztratigráfia alkalmazása a rétegtanban (Rónai András, 1980).
A földtani térképezéssel egy időben adta ki a MÁFI a hegységek 1:10 000 és 1:25 000 méretarányú felvételi lapjait, illetve 1:50 000 méretarányú áttekintő földtani térképeit. 1953-ban készült el az első 1:300 000 méretarányú földtani térkép, majd ezt követően az ország területéről az {IV-414.} 1:200.000 léptékű földtani térképsorozat. 1984-től adták ki – 1:500 000 léptékben – Magyarország földtani atlaszát. A tervezett sorozatból a földtani, szerkezetföldtani térkép mellett a pannóniai képződmények, a kainozoikum elhagyásával készült térképek, valamint a vízföldtani prognózis, a mérnökgeológia, a metallogénia, az építőipari nyersanyagprognózis (kavics, murva, homok) és a szennyeződésérzékenység térképlapjai jelentek meg. Kiemelkedő jelentőségű az Alföld 1:100 000 léptékű atlaszsorozata (Rónai András).
A jelentős mértékű ipari kutatások nagyban hozzájárultak hazai nyersanyagtelepeink földtani megismeréséhez és képződésük körülményeinek rekonstruálásához (Jantsky Béla, 1966). Az iparági nyersanyagkutatások eredményeképpen szinte valamennyi nyersanyagtípus hazai perspektíváit tisztázták. A kutatott készletek 1953-tól az országos ásványvagyon-nyilvántartásba kerültek. A szénhidrogén-kutatásokkal 8-10, jelentősebb lelőhely vált ismertté, mint például az algyői, a nagylengyeli, a dorozsmai, az üllési, a szeghalmi és a nagykörüi (Dank Viktor és társai). A répcelaki széndioxid-lelőhely feltárása is figyelemre méltó eredményt jelentett. A kőolajmezők feltérképezése érdekében végzett fúrásos és geofizikai kutatások nagymértékben segítették a hazai medenceterületek földtani, szerkezetföldtani megismerését (Kertai György, 1957; Kőrőssy László, 1968, 1982).
A hazai feketekőszén korábban már ismert telepeit Pécs-Vasas, illetve Hosszúhetény–Komló–Máza-Ófalu vonalában tovább kutatták, s az 1970-es évek második felétől Máza-délen új feketekőszén-lelőhelyet regisztráltak (Fejér Leontin és társai).
A felső-kréta korú ajkai kőszéntelepeket is kutatták, majd jórészt leművelték; egyedül Kolontár–Gyepűkaján térségében található a karsztvízszint alatt jelentősebb, még fel nem tárt telep.
A Dunántúli-középhegység új eocén barnakőszéntelepeit térképezték fel az oroszlányi Márkus-hegyen, a dorogi Lencse-hegyen (Szabó Nándor és társai), Dudaron, Balinkán (Kopek Gábor), valamint az Eocén Program keretében Nagyegyházán és Mányon (Sólyom László, Gerber Pál).
A miocén barnakőszéntelepek közül a Sopron–brennbergbányai; a hidasi–szentgáli, a várpalotai és a nógrádi, az ózd–egercsehi medence alacsony fűtőértékű földes-fás barnakőszéntelepeit művelték le. A Borsodi-medence hasonló telepei Lyukóbányán, Feketevölgyben, Edelényben és Putnokon jórészt kimerültek; az ezredfordulóra a dubicsányi és a sajómercsei terület jelent további perspektívát.
Pannon lignittelepek Gyöngyösvisonta és Bükkábrány (Madai László és társai), a Mátra délkeleti előterében (Kál–Kápolna–Füzesabony térségében), valamint a nyugat-magyarországi Torony környékén található.
A magyarországi karsztbauxittelepek kutatása és művelése európai viszonylatban igen jelentős volt. A bauxitképződés földtani körülményeinek tisztázása nemzetközileg is elismertté vált (Bárdossy György, 1978). A gánti, halimbai és nyirádi művelt lelőhelyek, az újonnan megtalált iharkúti, fenyőfői és a nagyegyházi telepek lehetővé tették a bauxit kutatás-prognózis módszertanának kidolgozását (Szantner Ferenc és társai).
A feketefémérc-telepek közül a kutatások tisztázták, hogy a szarvaskői wehrlit vas-titánérc telep jelentéktelen. A rudabányai sziderites és felső részén limonittá oxidált vasérctelepet 1984-ig művelték. Tisztázták a Dunántúli-középhegység jura korú karbonátos és oxidos mangánérc-perspektíváit Úrkút és Eplény körzetében (Cseh Német József, Szabó Zoltán), ahol jelentős bányászati objektumok kerültek kialakításra. A színesfémérctelepek közül a recsk–lahócai rézérc felszínközeli telepeit 1979-ig művelték. Új eredmény volt a recski mélyszinti, ún. porfiros rézérc és {IV-415.} szkarnos réz-cinkérc lelőhely felfedezése 1967-től, amely nagy tömegű, közepes fémtartalmú nyersanyagvagyont tárt fel (Cseh Német József és társai). Az ólom-cinkércek közül a Velencei-hegységben található pátka–kőrakás-hegyi, illetve a pátka–szűzvári lelőhelyek kisméretűek voltak. Az 1948-tól kutatott, majd 1952-től művelésbe vont gyöngyösoroszi lelőhelyet (Vidacs Aladár) bezárásáig, 1986-ig kutatták és művelték. A nemesfémérckutatások a fenti időszakban Telkibányán (Székyné Fux Vilma, Scherf Emil), Nagybörzsönyben (Pantó Gábor és társai), illetve Rudabánya környékén sikertelenek voltak.
A hazai uránkutatás 1953-tól az egész országra kiterjedt. Fontos földtani eredményt hozott a kővágószőlősi (Nyugat-Mecsek) permi homokkőösszlet urántelepeinek felkutatása, feltárása (Barabás Andor, Virág Károly és társai), és ezek négy évtizedes mély bányászata (1997-ig).
A nemfémes ásványi nyersanyagok kutatása közül jelentősek voltak a bentonit- (Mád, Istenmezeje, Pétervására, Egyházaskesző), az illit- (Füzérradvány), a magas kovasavtartalmú kvarcit- (Rátka–Mád), valamint kovaföldtelepek (Szurdokpüspöki, Erdőbénye) mellett a perlit- (Pálháza) és zeolitlelőhelyek (Rátka, Mezőzombor). Ezekről a nyersanyagokról országos kataszteri felmérést készítettek (Mátyás Ernő, Varjú Gyula). A hazai üvegipari igények döntő részét a fehérvárcsurgói, az öntödeipar homokigényét a kisörsi homoklelőhelyek biztosították. Az időszak elején került sor a perkupai anhidritlelőhely megismerésére. Az 1980-as években zajlott az alsótelekesi gipsz-anhidrit kutatása és indult meg külszíni fejtése. Új nyersanyagként tárták fel a dunántúli (Pula) alginittelepeket
A magyarországi építőanyag- és építőipar nyersanyagai képezik a hazai ásványvagyon legnagyobb mennyiségét. A korábban már részben ismert cement- és mészipari nyersanyaglelőhelyeket vizsgálták meg részletesebben (Vitális György és társai) a Dunántúli-közép- (Tatabánya, Lábatlan, Vác), a Villányi- (Nagyharsány, Beremend) és a Bükk hegységben (Bélapátfalva, Hejőcsaba).
Az építő-díszítőkő ipari nyersanyagok, valamint a durva- (tégla-, cserépipari) és finomkerámiai nyersanyagok, az építőipari kavics-, murvalelőhelyek, a díszítőkövek részletes kataszteri felmérése (Kéri János) és hasznosítása lehetővé tette a nagyarányú építkezések jórészt hazai nyersanyagokkal való ellátását. Tisztázták az építési kőanyagok mérnökgeológiai tulajdonságait és azok alkalmazástechnológiai kérdéseit (Papp Ferenc, Kertész Pál, Egerer Frigyes, 1979). 1971-ben állították össze a felszínmozgásos területek műszaki-földtani vizsgálatának eredményeit és katasztereit.
1963-ban indult meg az építésföldtani-mérnökgeológiai térképezés, amely számos térségi, és városi, részletes műszaki földtani felvételt jelentett a Balaton (1967), Budapest (1978), Eger, Pécs, Veszprém, Miskolc, Esztergom, Szeged és Salgótarján területén. Fontos értelmező munka Fodor Tamásné és Kleb Béla műve, A Magyarország mérnökgeológiai áttekintése (1986).
Az 1960-as évek végétől a regionális szerkezetföldtan területén – összhangban a nemzetközi ismeretekkel – alapvető változás következett be a korábbi, kárpáti geoszinklinális és a kratogén Tisia köztes tömeg tektonikai szemlélettel, majd az ÉK–DNy-i irányú szerkezeti egységeket mio- és eugeoszinklinális övekként, csatornánként való értelmezéssel szemben (Horusitzky Ferenc, 1961; Balogh Kálmán, Kőrösi László, 1966; Wein György, 1967, 1969). Stegena Lajos a kárpáti íven belüli nagyalföldi köpenykiemelkedést a köpeny diapir benyomulással indokolta (1972). A lemeztektonika elmélet a Kárpát–Balkán hegységívek kialakulását az afrikai és az európai kontinens ütközésével, s az így létrejött szubdukcióval magyarázza.
{IV-416.} Szádeczky-Kardoss Elemér a különböző, egymás mellett elhelyezkedő, eltérő felépítésű tektonikai egységeket a szubdukció során torlódott mikrokontinensek képződésével magyarázta (1971, 1973). Stegena Lajos, Géczy Barnabás és Horváth Ferenc a köpeny diapir benyomulást a lemeztektonikával próbálta összhangba hozni (1975). Ezt továbbfejlesztve Horváth Ferenc a Kárpát-medence nagy vastagságú fiatal üledékeinek képződését húzásos tektonikával létrejött medencesüllyedéssel magyarázta (1976). Balla Zoltán a szerkezeti fejlődést és a belső miocén vulkáni szigetívek közvetlen kapcsolatát, illetve az egyes mikrolemezek rotációját bizonyította. Paleomágneses vizsgálatokkal igazolták, hogy az északi lemezegység az óramutató járásával ellentétes, a déli azzal megegyező mozgást végzett (Mártonné Szalay Emőke). Kovács Sándor az oldalirányú elmozdulások (Balaton-vonal) ismeretében a Dunántúli-középhegység Dél-Alpokból való kitolódását feltételezte (1984). Hámor Géza a neogén medencék formációinál a különböző típusú vulkáni képződmények megjelenési helyét és változó összetételét a nyomásos és húzásos tektonika változásaival hozta összefüggésbe (1985).
Az alapszelvénynek tekintett földtani kutatási anyagok megőrzése érdekében, a MÁFI keretében, négy területi fúrómagminta-raktár létesült. A MÁFI Adattárat Országos Földtani Adattárrá, a könyvtárat Országos Földtani Könyvtárrá fejlesztették.
A Földtani Közlöny és a MÁFI évkönyvek mellett, az MTA 1952-ben elindította az Acta Geologica Hungaricat, míg az ipari földtani kutatások eredményeit a Földtani Kutatás c. folyóirat ismertette. Az egyes egyetemek (miskolci, szegedi, debreceni, budapesti) külön kiadványai ugyancsak fontos kutatási eredményeket tartalmaznak.
A magyar geológusok igen jelentős expedíciós munkát végeztek, elsősorban a szocialista országok (Mongólia, Kuba, Vietnam) által szervezett nemzetközi, illetve kétoldalú expedíciók során.
| A földtan története 1919–1945 között | TARTALOM | A korábbi kutatások adatainak korszerű feldolgozása (1990–2000) |