A földtan története 1919–1945 között

A két világháború közötti időszakban a magyar geológiára az útkeresés volt a jellemző, amely részben az elcsatolt területek korábbi felvételeinek elemzését jelentette, de a trianoni Magyarország rendszeres földtani értékelésére is kiterjedt.

Az I. világháború után az ország területe kevesebb mint egyharmadára zsugorodott. Az első három-négy év a hazai földtan újrarendezését és feladatainak újragondolását tette szükségessé. Elsőként az energiatermelés hátterét biztosító kőszénkutatás vált sürgetővé (Esztergom, Várpalota, borsod–hevesi területek). Az ehhez a kapcsolódó területeket földtanilag fel kellett térképezni. Az eredményes kutatásoknak köszönhető, hogy 1923-ra a kőszéntermelés elérte az I. világháború előtti szintet. Ugyanakkor megpróbálták az egész Kárpát-medencére vonatkozó ismereteket röviden összegezni, így született meg id. Lóczy Lajos szerkesztésében a Kárpát-medence {IV-408.} 1:200 000 méretarányú földtani térképe, valamint Telegdi Róth Károly műve Magyarország geológiájáról (1929). Az agrogeológiai térképezések eredményeként készült el az ország áttekintő klimazonális talajtérképe (Treitz Péter, 1924).

Megkezdődött a hazai földtani egységek részletesebb vizsgálata, amelyről monográfiák jelentek meg (Pálfy Mór: A rudabányai hegység geológiai viszonyai és vasérctelepei. 1924; id. Noszky Jenő: Mátra hegység geomorphologiai viszonyai. 1929, A Cserháthegység földtani viszonyai. 1940; Vadász Elemér: A Mecsekhegység. 1935; Taeger Henrik: A Bakony regionális geológiája. 1936; Schréter Zoltán: Nagybátony környéke. 1940, A Bükk-hegység geológiája. 1943; Szentes Ferenc: Aszód távolabbi környékének földtani viszonyai. 1943, Salgótarján és Pétervására közötti terület. 1943; Sümeghy József: A Tiszántúl. 1944). Befejezték a történelmi Magyarország területére vonatkozó, még fel nem dolgozott adatok kiértékelését: Szászvárosi- és Szebeni-havasok (Vendl Aladár, 1932), Dobsina és környéke (Rozlozsnik Pál, 1935), Bihar- és Béli-hegység (Pálfy Mór, Rozlozsnik Pál, 1939).

1925-ben br. Nopcsa Ferenc, a Földtani Intézet akkori igazgatója kezdeményezte, hogy az eredményes nyersanyagkutatások érdekében több testület képviselője tervezze együtt az állami földtani és geofizikai munkákat. Erre 1930-tól került sor, amikor a Pénzügyminisztérium rendeletére geológiai tanácsadó bizottságot szerveztek; elnöke Teleki Pál miniszterelnök, tagja Böhm Ferenc, Böckh Hugó, Papp Károly, Vendl Aladár, Mauritz Béla és Telegdi Róth Károly volt.

Vendl Aladár

A nyersanyagkutatások közül a kőolaj- és földgázlelőhelyek felderítését először Böckh Hugó irányította, a Tisza–Szamos között. 1925-től Pávai Vajna Ferenc és Papp Simon az Alföldön, valamint a Dunántúlon, geofizikus szakemberekkel együttműködve jelölte ki az olajkutatásokra alkalmas, eltemetett antiklináris szerkezeteket. 1926-ban Hódmezővásárhelyen gáztelepeket, 1937-ben Budafán és Bükkszéken kőolajtelepeket fedeztek fel. Jelentős kőszénkutatás folyt a Mecsek hegységben Komló és Nagymányok környékén, valamint a Dunántúli-középhegységben Sümeg, Herend és Nagyegyháza térségében. A Szombathelytől Ny-ra fekvő Torony határában lignitlelőhelyre bukkantak. 1939-ben Vitális István monográfiában ismertette Magyarország kőszén-előfordulásait. Részletes bányageológiai felvételek készültek a Borsodi-szénmedence területéről (Vadász Elemér, Schréter Zoltán, 1929). Pálfy Mór összefoglaló munkában értékelte a magyarországi arany-ezüst bányák földtani helyzetét (1929). A recsk–lahócai rézércbánya újranyitása (1922–1925), a gyöngyösoroszi színesfémérc (1926–1931), a szabadbattyáni ólomérc (1938–1944), a rudabányai és tornaszentandrási vasércbánya földtani vizsgálatai, valamint a nagybörzsönyi és a telkibányai nemesfémércek újraértékelése a későbbi kutatások alapjait jelentette (Pálfy Mór). Erre az időszakra esik a dunántúli-középhegységi bauxitkészletek felmérése és felismerése Gánt, Iszkaszentgyörgy, Halimba, Isztimér, Eplény, Nagynémetegyháza és Nyirád térségében (Balázs Jenő, Telegdi Róth Károly, Vadász Elemér, Kormos Tivadar, Taeger Henrik, 1922, 1927, 1932, 1937), valamint a gánti (1926), a nyirádi és a nagyharsányi (1938) bauxittelepek megnyitása. Ekkor került sor a már korábban ismert úrkúti (1922) és eplényi (1928) mangánérclelőhelyek bányászatára.

A bécsi döntésekkel visszakerült észak-erdélyi, kárpátaljai és dél-szlovákiai területek földtani térképezését (1940–1944), valamint ezen területek bányaföldtani felvételeit (nemes- és színesfém: Nagybánya, Kapnikbánya, Balánbánya; vasérc: Rozsnyó) nagymértékben támogatta az akkori magyar állam. Ebben az időszakban kezdték alkalmazni a fotogeológiai szerkezetkutatásokat az Erdélyi-medencében, {IV-409.} a Mezőségben (Bandat Horst, 1942), elsősorban a kőolaj- és gázszerkezetek kimutatására, illetve részben a Kelemen- és a Görgényi-havasok fiatal vulkáni íveinek vizsgálatára (Török Zoltán, 1942).

Észak-Erdélyben részen a magyar geológusok komplex reambulációs földtani térképezést végeztek (Jaskó Sándor, 1942; Bem Boleszláv, 1944; Méhes Kálmán, 1944; Szalai Tibor, 1950; Reich Lajos, 1950; Wein György, 1950). Az Északkeleti-Kárpátokban a flis zóna szintezése foraminifera vizsgálatokkal (Majzon László, 1943) és földtani tektonikai felvétellel (Wein György, 1943; Horusitzky Ferenc, 1950) történt. A ditrói nefelinszielit masszívumot is újraértékelték (Földvári Aladár, Pantó Gábor, 1950).

Földvári Aladár

Az őslénytani kutatások a földtani felvételekkel párhuzamosan szinte valamennyi területre kiterjedtek, ezek közül jelentősek id. Noszky Jenő egri (1936), valamint budai oligocén molluszka meghatározásai (1939–1940), Majzon László oligocén és miocén kis foraminiferákkal történő regionális szintezése (1939), valamint Rozlozsnik Pál (1922) és Schréter Zoltán nagy foraminifera vizsgálatai (1939–1940). Nemzetközileg elismert Zalányi Béla ostracoda (1929) és Kutasi Endre négykötetes triász fauna feldolgozása (1931–1939). Br. Nopcsa Ferenc 1928–1929-ben folytatta a dinoszaurusz-vizsgálatait, amelyeket szerkezeti geológiai, valamint ősföldrajzi környezetrekonstruálással is kiegészített. Kiemelkedő mű Lambrecht Kálmán 1935-ben, németül megjelent ősmadártani kézikönyve, amelyben Közép-Európa legnagyobb madártani csontgyűjteményét állította össze. A gerincesekkel foglalkozó paleontológusok közül Kadić Ottokár, Kretzói Miklós (1941–1943) és Tasnádi Kubacska András (1932) negyedidőszaki vizsgálatai figyelemre méltók. Az őslénytani munkákról a Paleontológia Hungarica sorozatban több mint 10 monográfia jelent meg, hazai és külföldi szerzőktől.

A hagyományos agrogeológiai felvétel a Duna–Tisza közén és az Alföld többi részén tovább folytatódott (Treitz Péter, Sümeghy József). Új rendszerű talajismereti és -biológiai kutatásokat végeztek Szolnok–Tiszalök térségében (Kreybig Lajos). A hidrogeológiai és mérnökföldtani vizsgálatok egyes területekre szorítkoztak, ezek közül kiemelkedő Horusiczky Henrik Budapest székesfőváros geológiai viszonyairól megjelent kétkötetes munkája (1932–1933).

Az ásvány-kőzettani kutatásokat elsősorban az egyetemeken végezték. Koch Sándor és Vendl Mária a drágakövekről írt könyvet (1935), Mauritz Béla és Vendl Aladár két kötetben foglalta össze az ásványtant (1942), Vendl Miklós Kőzet-, szén- és ércmeghatározó módszerek címmel írt tankönyvet (1935).

A magyar geológusok külföldi munkái közül figyelemre méltók ifj. Lóczy Lajos Timor szigeti, kelet-celebeszi és észak-borneói felvételei (1928), br. Nopcsa Ferenc Észak-Albánia földrajzáról és földtanáról írt műve (1929), Prinz Gyula Tien-san hegységbeli vizsgálatai (1939), Bandat Horst nyugat-új-guineai, celebeszi légifotó értékelései (1939), Teleki Gézának a Zagorje fennsík bauxitjairól írt tanulmánya (1940), valamint Prinz Gyula munkája Bolorról (1941).