A geológia története 1918-ig

Földtani ismereteket Magyarországon a 18. században a selmecbányai Bányászati Akadémián, a bányászati tudományok részeként oktattak. 1786-ban, Benkő Ferenc tollából jelent meg az első önálló, magyar nyelvű ásványtan könyv. 1848-ban, Zipszer Keresztély András, Kubinyi Ágoston, Pettkó János, Marschan József és Kubinyi Ferenc kezdeményezésére, a magyar föld tudományos megismerésére megalakult a Magyarhoni Földtani Társulat. I. Ferenc József magyar király 1870. április 8-án kelt határozatával szentesítette a Meteorológiai és Földdelejességi (később Földmágnességi) Magyar Királyi Központi Intézet szervezeti szabályzatát, amelyet azért hoztak létre, hogy „a magyar korona országainak földtani felvétele és a felvétel eredményének a tudomány, a földművelés és az ipar igényeinek megfelelő módon való megismertetése” megtörténjen. A hazai földtan magyar nyelvű és szemléletű tudományának megteremtése, önálló oktatásának létrehozása a budapesti és a kolozsvári tudományegyetemen, valamint a budapesti műegyetemen Szabó József, Hantken Miksa, Hofmann Károly, Koch Antal, Böckh János, Szádeczky Gyula, Schafarzik Ferenc és br. Eötvös Loránd nevéhez kötődik.

A 19. század végén a Természettudományi Múzeumban, Krenner József vezetésével, megalakult az önálló Ásványtani-Őslénytani Gyűjtemény, amely elsősorban Semsey Andor mecénás vásárlásai eredményeképpen vált jelentőssé.

A magyar földtan tudósai az I. világháborúig intenzív kutatást végeztek a Kárpát-medence egészére kiterjedően. A jól megtervezett és rendszerezett munka befejezését a háború megakadályozta, így jelentős anyagok maradtak meg torzóként az utókor számára.

A munkálatokhoz a 19. század második feléből származó földtani felvételek kiváló alapot jelentettek. A Kárpát-medence 1:75 000 méretarányú földtani térképezését Erdélyben, Krassó-Szörény vármegyében, Kárpátalján, a Bükk, a Mecsek és a Velencei-hegységben folytatták. Az 1910-es években megkezdték az Adriai-tenger {IV-406.} mellékének, a horvát-szlavón karsztnak, valamint az Északnyugati-Kárpátoknak az újratérképezését. Ezek a felvételek területileg sakktáblaszerűen készültek. Az id. Lóczy Lajos vezetésével 1891-től közel három évtizeden át tartó Balaton-kutatás megállapításait A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei (1897–1920) c., 32 kötetes monográfiában összegezték, a Kárpátokról és a Kárpát-medencéről id. Lóczy Lajos szerkesztett 1:1 000 000 méretarányú földtani térképet.

A korszak geológusai (Böckh János, id. Lóczy Lajos, Schafarzik Ferenc, Pálfy Mór, Vitális István, Rozlozsnik Pál) a földtan több ágát, az őslénytantól a kőzettanon keresztül egészen a gyakorlati földtan alkalmazásáig, egyaránt kiválóan művelték. Jelentős az Erdélyi-érchegység, a FruŚka Gora, a Balaton-felvidék, a Medves hegység, az Aggteleki-karszt, a Vlegyásza-Bihar-, a Mecsek és a Velencei-hegység kőzeteinek monografikus feldolgozása (Koch Antal, Pálfy Mór, Vitális István, Mauritz Béla, Rozlozsnik Pál, Szádeczky Gyula). A Déli-Kárpátok, a Krassó–Szörényi-érchegység, valamint a Pojana Ruszka felvétele fontos részét képezte a kor földtani munkáinak. A Bihar-hegységi vizsgálatokkal mutatták ki először a Kárpátokon belüli takarószerkezeteket (Szontagh Tamás, Pálfy Mór, Rozlozsnik Pál, 1910–1912).

Böckh János

id. Lóczy Lajos

Ekkor írták le a Dunántúli-közép- és a Bükk hegység rétegtani felépítését (Schréter Zoltán, 1912), az Északnyugati-Kárpátok tektonikai helyzetét (Uhlig Viktor, 1903, 1907), a Magas- és az Alacsony-Tátra eltérő földtani felépítését (ifj. Lóczy Lajos, Vigh Gyula, Dornyai Béla, 1913–1917), a Gömör–Szepesi-érchegység paleozoikumát (Rozlozsnik Pál, 1912–1915), az aggtelek–rudabánya–szilicei területen az eltérő triász képződményeket, valamint a Vepor hegységi és a szepességi tektonikai takarószerkezeteket (Rozlozsnik Pál, 1915).

Az őslénytan területén a szinte valamennyi földtani kort reprezentáló különböző ősmaradványokat a paleontológusok – részben területileg, részben földtani kor, illetve az ország egészére vonatkozó – összefoglaló munkákban ismertették (Böckh János, Halavács Gyula, Kormos Tivadar, Lörenthey Imre, Méhes Gyula, Tuzson János, Papp Károly, Vadász Elemér). Nopcsa Ferenc a hátszegi dinoszauruszleletek feldolgozásával (1915) a paleofiziológia alapjait fektette le.

Az ősembertani vizsgálatokat is a földtan keretében végezték, az ásatások (Szinva-völgy, Tata) területén (Kadić Ottokár, Kormos Tivadar).

A talajtan magyarországi kutatásai ekkor még a földtanhoz kapcsolódtak; klímazónák szerinti osztályozással agrogeológiai felvételeket végeztek (Treitz Péter, Inkey Béla, Horusitzky Henrik, Timkó Imre).

A hazai hidrogeológiai vizsgálatok a gyógyvizek, az artézi kutak kataszterezésére (id. Lóczy Lajos, 1912), a talajvizek, s általában a magyarországi ivóvizek minőségi vizsgálatára terjedtek ki (Kalecsinszky Sándor, Tóth György, Szontagh Tamás).

A földrengésvizsgálatok és azok leírása (Kecskeméti Tibor, Réthly Antal) annál is inkább indokolt volt, mert a Földtani Intézet alagsorában helyezték el az egyik hazai szeizmográf-állomást.

A nyersanyagtelepek feltárása a 20. század elején vált fontossá, ekkor ismerték meg a Király-erdő és a Bihar-hegység bauxitjait (Szádeczky Gyula, 1905; Rozlozsnik Pál, 1917–1918), ekkor kezdődtek a magyar petróleum- és aszfaltkutatások (Pálfy Mór, Posewitz Tivadar). Böckh János ezen a területen úttörő munkát végzett, felmérte a petróleumkutatások hazai lehetőségét. Böckh Hugó használta először eredményesen a br. Eötvös Loránd által feltalált torziós ingát; segítségével határolták be azokat az antiklinális szerkezeteket, amelyek közül a kissármási földgáztelepet 1913-ban, az egbelli és a bujavicai olaj- és földgáztelepet 1914-ben, illetve 1918-ban tárták fel. Ugyanezen {IV-407.} szerkezeteknél id. Lóczy Lajos kálisókutatásokat kezdeményezett Erdélyben az egész ország területét lefedő szinte valamennyi nyersanyagról, kataszter készült; így az a kőszenekről (Kalecsinszky Sándor), az építőanyag-ipari kőbányákról (Schafarzik Ferenc, 1904), a vasérc- és kőszénkészletekről (Papp Károly, 1916), valamint az erdélyi színesfémércekről (Pálfy Mór, 1915) részletes ismertetést adott.

A földtani tudományos élet részben a Magyarhoni Földtani Társulat keretében folyt, amelynek eredményeiről 1871-től a Földtani Közlöny tájékoztatott folyamatosan. Id. Lóczy Lajos, mint a Földtani Intézet igazgatója, nagy hangsúlyt fektetett az intézet tevékenységének az évkönyvekben való ismertetésére. 1914-től a monografikus munkákat – Vadász Elemér szerkesztésében – a Geologica Hungarica c. kiadványban jelentették meg. Az egyetemeken a földtan oktatása érdekében magyar nyelvű tankönyvek születtek. Ezek közül ki kell emelni Böckh Hugó tevékenységét, aki Geológia. I–II. (1903–1909), valamint Általános és történeti földtan (1909) c. művét a legújabb adatok felhasználásával hozta létre.

Böckh Hugó

A jelentős ásvány-kőzettani kutatások eredményeként négy új, nemzetközileg is elfogadott ásványt írtak le: vashegyit (Vas-hegy, Zimányi Károly, 1909), muthmannit (Nagyág, F. Zambonini, 1911), fizélyit (Kisbánya, Krenner József, 1913), schafarzikit (Pernek, Krenner József, 1915).

A hidrotermális ércesedéssel kapcsolatban a világon először magyar kutatók mutatták ki – az Erdélyi-érchegység területén –, hogy az egykori kitörési kürtők körzetében találhatók a színesfémérc-telérek (Pálfy Mór, Inkey Béla, 1904).

A nemzetközi expedíciók közül Stein Aurél és Prinz Gyula belső-ázsiai útjait kell kiemelni; őslény- és kőzettani gyűjteményeiket később hazai szakemberek dolgozták fel. Az I. világháború alatt az albániai, kelet-montenegrói, boszniai területen magyar geológusok földtani térképezést végeztek (id. Lóczy Lajos, br. Nopcsa Ferenc, Kormos Tivadar, Szentpéteri Zsigmond, Szontagh Tamás).

A Természettudományi Múzeum Ásvány-kőzettani, Ősállattani és Ősnövénytani Gyűjteményének gyarapítása elsősorban Semsey Andor mecénás vásárlásaival folytatódott. A budapesti tudományegyetem ásvány-kőzettani gyűjteményét Krenner József és Mauritz Béla, a kolozsvári tudományegyetem gyűjteményét Koch Antal fejlesztette tovább. A Földtani Intézet múzeumáról Liffa Aurél 1909-ben gyűjteményvezetőt állított össze. A budapesti műegyetem, valamint a selmecbányai Bányászati Akadémia gyűjteménye mellett több kisebb, főleg ásvány-kőzettani és őslénytani gyűjteményt is számon tartottak (Debreceni Református Kollégium; Bakonyi Természettudományi Múzeum, Zirc; Tóth Mike Múzeum, Kalocsa).