Szervezeti változások (1985)

Az 1970-es évek végén a felső politikai vezetés olyan igényt támasztott a katonai vezetéssel szemben, hogy országunk nagyságrendjének, földrajzi elhelyezkedésének, a Varsói Szerződésben betöltött helyzetének, valamint a fegyverzetben és a technikában végbemenő változásoknak jobban megfelelő szervezeti struktúra kialakítására tegyen javaslatot. Országunk nagyságának és katonaföldrajzi helyzetének jobban megfelelő, a meglévőnél kisebb, kevesebb, de korszerűbb eszközökkel rendelkező, könnyebben vezethető hadsereg kialakítása volt a cél. Erre azért is volt szükség, mivel 1984-re a hadsereg szerkezete megmerevedett, a régi struktúrák nem voltak továbbfejleszthetők. Az év végén nyugállományba helyezték Czinege Lajos hadseregtábornokot, akinek honvédelmi miniszteri tevékenysége idején a bizonyos szempontból való anyagi szűkösség ellenére megnyilvánuló pazarlás, valamint a tábornoki és tisztikarban a hatalommal való visszaélés és korrupció vert gyökeret.

A szükséges változtatások azonban csak részben és vontatottan valósultak meg, elsősorban a régi, szemellenzős gondolkodás következtében.

Az Egyesített Fegyveres Erők főparancsnokával egyeztetve kidolgozott tervek mindkét haderőnem vonatkozásában lényeges változtatásokat írtak elő, melyeknek végrehajtása 1985-től kezdődik meg.

A honi légvédelemnél – HM-szervként, egyben hadászati-hadműveleti vezető szervként – Légvédelmi és Repülő Parancsnokság jött létre. Megszűnt az 1. honi légvédelmi hadsereg-parancsnokság és a két hadosztályparancsnokság. Helyettük megalakult az 1. honi légvédelmi hadtestparancsnokság Veszprémben, amelynek közvetlen alárendeltségébe került a honi légvédelem mindhárom fegyvernemének (repülő-légvédelmi rakéta- és rádiótechnikai alakulatok) valamennyi csapatszervezete.

A szárazföldi csapatoknál – bár a seregtest vezetési szint (5. hadsereg-parancsnokság) és a seregtest közvetlen csapatok változatlanul maradtak – teljesen új szervezeti struktúra jött létre. Megszűntek a hadosztály és részben az ezredszervezetek. Az új szervezetek raj, szakasz, század, zászlóalj, dandár, hadtest, hadsereg vezetési lépcsők szerint kerültek kialakításra. Ez azt jelentette, hogy Tatán felállt az 1. gépesített hadtestparancsnokság, Kaposvárott pedig a 2. Az addig önálló ceglédi 3. hadtestet alárendelték az 5. hadsereg-parancsnokságnak. Ezzel mindkét haderőnemnél kiiktatódott a hadosztály vezetési szint és így a csapatszervezeteket {I-435.} – eltekintve a hadseregközvetlenektől – a nyolc hadosztály helyett négy – egy honi légvédelmi és három szárazföldi – hadtest fogta össze.

A csapatrepülő alakulatoknál a felderítő repülőgépeknek korszerűbbekkel történő lecserélése következtében a 101. felderítő repülőezred helyett önálló század szerveződött. A szállító-, illetve harci helikopterek ezredekbe szerveződtek. Ez utóbbiak létrehozásával a néphadseregben megkezdődött annak a iránynak a pótlása, amelyet az okozott, hogy szárazföldi csapataink nem rendelkeztek saját támogató – vadászbombázó – repülő erővel.

A Légvédelmi és Repülő Parancsnokság létrehozásával megvalósult a légvédelem egységes központi irányítása. Létrejött a Fegyverzeti és Technikai Főcsoportfőnökség amely különösen az anyagi, technikai biztosítás egységes, az egész néphadsereget átfogó rendszerének kialakításával összefüggésben hozzájárult a csapatok technikai ellátottságának javításához.

Megváltozott a szárazföldi fegyvernemi főnökségek szervezeti elrendezése is. A műszaki, vegyivédelmi főnökségek technikai osztályai az új Fegyverzeti és Technikai Főcsoportfőnökségbe olvadtak be. Maguk a főnökségek pedig a tüzérfőnökséggel együtt a Kiképzési Főfelügyelő irányítása alá kerültek.

Vezérhajó avatása, 1980

Tisztavatás az Országház előtt, 1981

A fenti átszervezéssel kapcsolatos okmányok a szervezeti és vezetési változásokat nem nevezik reformnak, de joggal állítható, hogy ezek olyan mérvűek, amelyek kimerítik „egy szervezeti és vezetési reform” kritériumait.

A reformok, szerkezeti átalakítások ellenére a hadsereg helyzete alapvetően nem változott. A társadalomban, gazdaságban, politikában zajló folyamatok elemzése elmaradt, a döntés-előkészítések esetében alacsony színvonalú elméleti munka volt jellemző. Az egyre szorítóbb gazdasági kényszer nyomására a hadseregben igazán lényeges technikai fejlesztések nem történtek. Katonai szakemberek már az 1980-as évek elején megállapították, hogy a Magyar Néphadsereg technikai lemaradása több évtizedes. Külön gond volt a katonatiszti hivatás alacsony presztízse (a leértékelődés 1945 óta folyamatos volt). A II. világháború utáni időszakban a tiszti tanfolyamok és iskolák képzésének színvonala és jellege összehasonlíthatatlanul rosszabb volt a korábbihoz képest, s ez az évtizedek során – társadalmi, politikai okok miatt – nem sokat változott. A tiszti hivatás társadalmi megbecsültségének lecsökkenését az is okozta, hogy a néphadsereg hivatásos katonájának mindenkor a rezsim hű támaszának kellett lennie. A negatív társadalmi folyamatok kiszélesedésével és a diktatúra keményebb változatának megszűntével párhuzamosan romlott a hadsereg általános fegyelmi helyzete is, mely az 1970-es, 1980-as években vált szembeötlővé.

1988-ban a néphadsereg békelétszáma 106 800 fő volt, közvetlenül a rendszerváltozást megelőző időszakban 13 gépesített lövész-, 4 harckocsi-, és 4 tüzérdandára, 4 páncéltörő tüzérezrede, 7 műszaki- és 3 híradóezrede, 1 hadműveleti-harcászati rakétadandára, 3 harcászati rakétaosztálya, 4 felderítő- és 1 deszant rohamzászlóalja, 1 rádiótechnikai dandára, 11 légvédelmi tüzér- és rakétaezrede, 1 harci helikopterezrede védte az ország határait és légterét. Ezenkívül még számos híradó, elektronika harc, vegyvédelmi, ellátó, javító, szállító és egyéb egység és alegység, valamint különféle hadtáp, kutató és oktatási intézetek szerepeltek a hadrendben. A csapatoknál 113 harci repülőgép, 96 harci helikopter, 1435 harckocsi, 2310 páncélozott szállító harcjármű, 27 tüzérségi rakétaindító, {I-436.} 1750 tábori tüzér löveg, 270 páncéltörő löveg, kb. 500 légvédelmi fegyver és kb. 50 önjáró hídvető állt szolgálatban.

A rendszerváltozásig tartó időszakot értékelve megállapítható, hogy a hadsereg szervezetének és vezetésének négy tizedes története alatt a sok szellemi és anyagi erőfeszítés mellett hol élesebben, hol gyengébben, de mindig folyt a gyakran szubjektív, ideálisnak vélt elképzelések és a lehetőségek közti küzdelem.

1945 és 1960 között – részben objektív, részben szubjektív okok miatt – kevés lehetőség volt az átgondolt és reális fejlesztésre. A döntések jórészt az objektív helyzet kényszere és a hibás politika hatására születtek. A szubjektív hibák különösen durván nyilvánultak meg 1949 és 1953 között, amikor a hazai adottságokat és a történelmi hagyományokat figyelembe venni szándékozó szakembereket még a hadseregből is eltávolították.

1960 és 1980 közötti időszakban vált lehetővé a követelményeknek és a lehetőségeknek jórészt megfelelő, de nem hibátlan, azonban összességében folyamatos előrelépést jelentő fejlesztés. Ez a fejlesztés azonban nemcsak a feltételek korlátozott volta miatt nem volt optimális. Szerepet játszottak ebben a túl gyakori, nem kellően megalapozott, félmegoldásokat jelentő és erőltető vagy éppen késedelmes döntések is. A szervezet és a vezetés kisebb-nagyobb mértékben mindig magán viselte a technika – szervezet – ember viszonya rendezetlenségének jeleit is.

A hadseregépítés menetét, de különösen az aktuálissá váló szervezeti és vezetési változtatásokat bonyolulttá tette, hogy a meghozott döntések nem voltak minden esetben tudományosan megalapozottak. Előtanulmányok, háttéranyagok ritkán készültek. Mindezek következtében a végrehajtás során sok probléma keletkezett és így az amúgy is drága hadseregfejlesztés pazarló módon, a szükségesnél jóval drágábban ment végbe.