A magyarországi bányászat feltételeinek változásai a 20. században

A 20. század elejére az évezredes hagyományú magyar bányászat gyökeres változásokon ment keresztül. Az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződéssel (1920) megváltozott Magyarország területe, ezzel jellege is. A korábbi területének egyharmadára zsugorodott ország azokat a területeket veszítette el, amelyek hasznosítható ásványi nyersanyagokat rejtő dombos-hegyes területek voltak; tehát Magyarország hagyományosan „bányászati jelleg”-ét veszítette el egyik napról a másikra, s vált „alföldi, mezőgazdasági” jellegűvé. A bányaterület szerinti veszteség országosan 80%-osra, benne a nemes- és színesérctermelésé 99%-osra, a vasérctermelésé 96%-osra, a kőszéntermelésé 70%-osra tehető, a kősótermelésé pedig elérte a 100%-ot. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az egy évezreden át bőséges nemes- és színesérctelepek a Kárpát-medence területén gyakorlatilag kimerültek a 19. század utolsó évtizedeire, tehát ennek az iparágnak a leépülése kizárólag a természeti adottságok következménye volt.

A Salgó-Tarjáni Kőszénbánya Részvény-társulat, Dorog

A gazdasági és társadalmi változások a kőszén- és a vasérckitermelés iránti igények rohamos emelkedését hozták. A kőszén különböző minőségű fajtái, valamint a kohósításra alkalmas vasérc Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében bőségesen rendelkezésre állt. Ennek a bőségnek a hatására a 19–20. század fordulója körüli évekre a magyar bányászati ipar szerkezete markánsan átrendeződött: a korábban meghatározó és vezető nemes- és színesfémtermelés a bányászati-kohászati termékek értékrészesedésében fél évszázad alatt 50%-ról 5%-ra zuhant, a kőszénbányászat viszont 15%-ról {IV-435.} 50%-ra, a vasérctermelés pedig 20%-ról 30%-ra emelkedett.

1920 után – az említettekből következően – gyökeresen megváltozott az új határok közé szorult ország bányászatának összetétele: a kőszénbányászat túlnyomóvá vált a maga 85–86%-ával, a fennmaradó 13–14% pedig a vasérctermelésre jutott. Az 1930-as évek végére annyit változott a helyzet, hogy szerény részesedéssel, de új bányászati ágak jelentkeztek: a bauxit 3,5%-os, a szénhidrogének 1,5%-os, az egyéb fémek 1%-os részaránnyal. A II. világháborús készülődés keretében a vasérctermelés emelkedett (19%), a kőszéntermelés pedig relatíve visszaesett.

Az 1950-es évektől lényegében kialakult az a szerkezet, amely az 1990-es évek közepéig jellemezte a hazai bányászatot: a szénbányászat vezető szerepe (40–70%) mellett – különösen az 1980-as években – a szénhidrogén-termelés emelkedett meghatározóvá (20–55%); a bauxitbányászat 4–5%, az ásványbányászat és egyéb ércek bányászata pedig 10% körüli részesedéssel állandósult.

A bányászati tudomány természetesen együtt haladt a gazdasági és ipari igényekkel, azok kielégítése érdekében. A 20. század első két évtizedében, részint a háborús elvárások miatt is, különösen a nagy hatékonyságú külszíni bányászat, annak gépesítési, szállítási stb. lehetőségei, a bányaüzemek telepítésének korszerű, a gazdaságosságot szem előtt tartó elvei, valamint a szénhidrogénmezők feltárása, a termelés megindítása és a bauxitbányászat ipari méretűvé fejlesztése foglalkoztatta a szakembereket.

A két világháború között létkérdéssé vált a trianoni békeszerződés után megmaradt országterület megkutatása ércek és energiahordozók feltárása érdekében. Így került a bányászati tudomány közvetlen érdeklődési körébe a vas- és mangánércek, a nemes- és színesércek kitermelése, illetve előkészítése, a bauxittelepek külszíni és mélyműveléses kitermelése, az aranymosás lehetőségeinek vizsgálata, továbbá a hazai szénvagyon és -kataszter kidolgozása, a bányák, bányaüzemek, erőművek telepítése, a szénelőkészítés gyakorlati kérdéseinek megoldása, a korábbi kis bányaüzemek helyett korszerűen szervezett és gépesített bányák kialakítása, valamint a szénhidrogéntelepek feltárása, kitermelése és a szállítás korszerű módjainak megteremtése.

1945 után a bányászat totális szocializálásával az iparág műszaki fejlesztése is állami feladattá vált. Az egyetemi szellemi kapacitás intézményes igénybevétele mellett az állam létrehozta az önálló kutató-fejlesztő és tervező intézeteket, lehetőséget biztosítva arra is, hogy a nagy bányavállalatok saját kutató-fejlesztő részlegeket szervezzenek és működtessenek, az alapjaiban átszervezett Magyar Tudományos Akadémia számára pedig feladatul szabta, hogy saját kutatóintézeteivel közvetlenül is részt vegyen a bányászat fejlesztésében. Ez a négy évtizeden át követett gyakorlat csak az 1990-es évekre változott meg, amikor a hazai bányaiparral együtt a kutató-fejlesztő és tervező apparátus is összeomlott, s visszatért az egy évszázaddal korábbi helyzet: ismét a bányász alma mater, a (mai nevén) Miskolci Egyetem lett a hazai bányászat egyetlen szellemi alkotóműhelye.