{IV-433.} Bányászat

FEJEZETEK

A honfoglalástól a 19. század első feléig egy évezreden át a bányászat (a kohászattal együtt) volt az egyetlen nagyipar Magyarországon. Az iparág adta az állami tiszta bevételek 30–60%-át, a lakosság mintegy 0,5%-át kitevő foglalkoztatotti létszámmal. A bányászat keretén belül működött és fejlődött ki a gépipar, a vegyipar (kénsavgyártás stb.), a mérnöki építészet, a vízépítés, az erdészet és a faipar, az üveggyártás, a nagyipari bőrgyártás és kötélgyártás stb. Mindezekből következik, hogy a bányászat kebelén fejlődött tudománnyá – a szorosan vett bányászati szakterületeken kívül – a geológia, az ásvány- és kőzettan, a kristálytan, a gépészet és a mechanika különböző ágai (hidrodinamika, aerodinamika, statika stb.), a méréstan, a kémia, az ipar- és üzemgazdaságtan stb. E tudományok művelői – hasonlóan a német, svéd, francia, angol, spanyol területekhez – hazánkban is bányászok voltak, s a bányászathoz kapcsolódva fejlődött ki a műszaki felsőoktatás (Selmecbánya, 1735), s ennek keretei között a természettudományok oktatása. A selmeci Bányászati Akadémián végeztek először a hallgatók önálló kémiai laboratóriumi munkát (1735), s innen terjedt el a módszer Párizson keresztül Európában a 19. században. Selmecbányán alapították az ország első ábrázoló geometriai (1839), valamint első földtani-ásványtani-őslénytani tanszékét (1840), amelynek neveltjei teremtették meg a modern magyar földtudományt és intézményeit a 19. században: Szabó József (1822–1894), Hantken Miksa (1821–1893), Böckh János (1891–1919) stb. Itt építettek és terveztek először – a 18. század derekán – gőzgépeket, hidraulikus és atmoszférikus erőgépeket, drótkötélgyárat: Hell József Károly (1713–1789), J. Schittko (1776–1833) stb. A német származású Delius Traugott Kristóf (1728–1779) selmeci professzor bányatanát (Anleitung zu der Bergbaukunst. Wien, 1773) a nemzetközi tudománytörténet mindmáig az első modern, a leíró-ábrázoló bányászati szakmunkák korát felváltó, tudományos szemléletű műnek tekinti (1778. évi párizsi kiadása után fél évszázadon át Franciaországban az egyetlen ilyen tárgyú tankönyv volt.). A magyarországi bányászati kultúra és tudomány elismertségét, illetve bizonyos értelemben vett vezető szerepét jelzi, hogy európai és amerikai szakemberek, illetve művelt érdeklődők serege tanulmányozta a felvidéki bányászatot, s hónapokat, éveket töltöttek Selmecbánya akadémiáján, a híres professzorok laboratóriumaiban tevékenykedve. (Köztük A. Volta, valamint F. d’Elhuyar a volfrám és M. del Rio a vanádium felfedezője, rajtuk kívül az újjászülető francia bányászat teljes vezérkara.) Ebben a légkörben alakította meg Born Ignác (1742–1791) 1786-ban a Selmecbánya melleti Szklenófürdőn tartott nemzetközi szakmai konzíliumon – a selmeci akadémia professzorainak közreműködésével – a világ első műszaki egyesületét (Societät der Bergbaukunde), amelynek 15 szekciójában rövidesen 154 tag szerepelt, köztük olyan halhatatlanok, mint Lavoisier, Goethe és J. Watt. Bergbaukunde címen kiadott évkönyvéből két évfolyam jelent meg (1789, 1790).

Az 1867. évi kiegyezésig a hazai bányászati tudományok és a szakirodalom nyelve a német volt. Az első magyar nyelvű szakkönyvet Szentkirályi Zsigmond (1804–1870) adta ki 1841-ben Kolozsvárt (Az erdélyi bányászat ismertetése), amelyet Zsigmondy Vilmos (1821–1888) bányatana (1865) és Péch Antal (1822–1895) ércelőkészítés-tana (1869) követett. A magyar tannyelvűvé vált selmecbányai akadémia műhelyében ezután sorra készültek el a magyar szakkönyvek és tanulmányok: Herrmann Emil Technikai mechanika (1885) és Szilárdságtan (1894); id. Litschauer {IV-434.} Lajos Bányaműveléstan (1890–1894); Cséti Ottó Bányaméréstan (1894) című könyve; stb. A selmeci akadémián a Pettkó János (1812–1890) professzor irányításával készült német–magyar bányászati szógyűjtemény (Bányászati szófűzér. Kézirat. Miskolci Egyetem, Selmeci Műemlékkönyvtár) alapján Szabó József adta ki az első szakszótárt (Bányaműszótár, 1848), amelyet – több más kisebb szógyűjteményt is feldolgozva – Péch Antal magyar–német és német–magyar bányászati és kohászati szótára követett (1879; 2. kiadás 1891).

A 19. század végéig számos periodikus kiadvány is megjelent: a már említett Bergbaukunde; az Erdélyi Bányász Kalendárium (Almanach, 1–3. évf., szerkesztette és kiadta Szentkirályi Zsigmond. Kolozsvár–Nagyszeben, 1844–1846); a Berg- und Hüttenmännisches Jahrbuch der k. k. Schemnitzer Bergakademie und der k. k. Montanlehranstalten zu Leoben und Pribram (többszöri címváltozással, 1–62. kötet, 1851–1914); a Bányászati és Kohászati Lapok (első szerkesztője és kiadója: Péch Antal, 1869-től); A Selmecbányai Gyógyászati és Természettudományi Egyesület Évkönyve (változó címeken, 1870-től évente); A Magyar Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület Évkönyve. (szerkesztette: Soltz Vilmos, 1. évfolyam, Selmecbánya, 1891).

A Societät der Bergbaukunde (1786–1792) után számos új egyesület is alakult: a Magyarhoni Földtani Társulat (1850-től); Zipser Keresztély András (1783–1864) alapító javaslata (1847) a Földismei Bányászegyesület névre szólt (a négy alapítóból ketten selmeci bányamérnökök voltak: Pettkó János és Marschan József); a Magyar Mérnök és Építész Egylet (1867-től; hat szakosztályának egyike volt a bányászati és kohászati); Selmecbányai Gyógyászati és Természettudományi Egylet (1870-től; a természettudományi szakosztály zömét az ottani bányászok alkották, az elnökök is közülük kerültek ki); a Bányászati és Kohászati Irodalompártoló Egyesület (Selmecbánya, 1887-től; 1892-ben átalakult Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületté).