A modern jog alapjai

A modernizáció folyamatának megindításához és benne polgári viszonyok kibontásához szükség volt a hagyományos magyar rendi állam tudatos elszámolására. Jóllehet eltérő vonásokkal telítve, alapvetően azonban mégis a polgári Magyarország nem egyszer bizonytalanul felfogott víziója vezette az ún. reformországgyűléseket, amidőn megindították a társadalomnak a tradicionális viszonyok közül való kiszakadását. Bizonytalan volt ez a vízió, lehetőleg bizonytalanok voltak ezek a víziók, hiszen az országgyűlési vitákon felszólalók jelentős része valamelyik európai országot látogatva, esetleg huzamosabb {I-444.} időt is ott töltve, szinte mintaként láttatta az ottani viszonyokat, az ország fejlődése számára így más-más fejlődési modellre is gondolt. A fejlődés útja azonban tudatosan Európába vezetett az akkori vitákban is, ha akkor is eltértek a vélemények abban, hogy milyen mértékben őrzendők meg az ország sajátosságai, illetőleg a tradíciók mennyire engedik meg a tőlük való elszakadást, s ez mennyire kívánatos.

Ezek a viták, s különösen a negyvenes évek jogalkotása – amelyek a rendi társadalom lebontásának elsősorban a magánjogi összefüggéseiben nyilvánultak meg – végül is lehetővé tették a modernizációs törekvések jóval egyértelműbb éspedig a közjogi területre is kiterjedő folytatását, az 1848–1849 évek törvényhozását. A történettudomány véleménye szerint annak a ténynek, hogy főleg az 1848. évi törvényhozás, sőt a forradalom bukása utáni osztrák jogalkotás kialakította a tőkés rendszer társadalmi jogi feltételeit (éspedig még az agrárkonjunktúra kibontakozása előtt), Magyarországon igen nagy volt a jelentősége. Kedvező feltételeket teremtett nem csupán az agrárkonjunktúrába való bekapcsolódásra, hanem az egyebek között az ezt is lehetővé tevő külföldi tőke behatolására. A jobbágyfelszabadítással a parasztság tulajdonába azonban csupán a földterület 40–43%-a került ennek következtében a nagybirtokok túlsúlya megmaradt, éspedig további jelentős problémákat is okozva. Hogy csak egyet említsek ezek közül: hosszú távra nem jöttek létre nagyobb arányban – a paraszti tulajdonra alapozó farmergazdaságok fejlődésének feltételei. Az ország azonban mindeme problémák ellenére a fejlődési lehetőségek szempontjából jóval kedvezőbb helyzetbe jutott, mint azok a tőlünk keletebbre fekvő országok, amelyekben a jobbágyfelszabadítás csak a hatvanas években történt meg. A magyar mezőgazdaság az 1848. évi törvényhozással megalapozva és az abszolutizmus jogszabályai következtében a tőkés termelés alacsonyabb fokán ugyan, alapvetően mégis tőkés jellegűvé vált. Ami az iparfejlődést illeti, a forradalom jogalkotása a céhrendszert nem szüntette meg, de a céhszabályzatok lényegi módosításával gyakorlatilag így is utat nyitott a tőkés fejlődésnek (a céhrendszert végül is csak 1872-ben törölték el).

Az 1848. évi törvényeket követő időszakban apróbb, esetenként azonban a polgári fejlődést szolgáló igen jelentős lépéseket következtek. (Ilyen volt pl. az Osztrák Polgári Törvénykönyv bevezetéséből következő 1855. évi telekkönyvi rendtartás). Ezek a lépések azonban lényegében folytatták a rendi társadalom polgárosodását és kapitalizálódását akadályozó jogintézmények leépítését, jóllehet esetenként kompromisszummal. Az 1861. évi Országbírói Értekezlet Ideiglenes Törvénykezési Szabályait, amely általánosságban megszüntette az Osztrák Polgári Törvénykönyv hatályát a szűkebb értelemben vett Magyarországon – Erdélyben nem –, egy részében befogadta a magyar szokásjogba az osztrák, illetőleg német eredetű magánjogi intézményeket, más részében viszont, éspedig az öröklési és családjogi rendelkezéseivel a földtulajdon kapitalizálódási folyamatát ellensúlyozta, de az alapvető tendencia nem változott. Maga Deák Ferenc szólt a régi jogot a változott időkre tekintet nélkül visszaállítani kívánó törekvések ellen: „előttem is… alapeszme a régi magyar törvények visszaállítása, de ahol… azok visszaállításától jogviszonyok megzavarását, vagy institúcióinak demokratikus szellemének fölforgatását hiszem bekövetkezőnek, ott kétkedés nélkül ellene szólok, s nem tartóztat az, hogy több vagy kevesebb tartatik meg azáltal az osztrák {I-445.} törvénykönyvből.” Ennek folytán Tisza Kálmán arra kényszerült, hogy az ország életét a parlamentbe koncentrálja, az ország akaratát a parlamenti akarattal helyettesítse. Az Országgyűlést – és itt elsősorban a Képviselőházról van szó –, választási és más korrupciós módszerekkel az „egyedül lehetséges” úton tudta mozgatni, természetesen a kormányhatalom birtokában. Nem véletlen a magyar választójogi rendszer – később majd vázolt sajátos, és ugyancsak hosszú folytonosságot mutató – alakulása, amely lehetővé tette a kormánypártok számára (a már említett módszerek segítségével) a folytonos uralmon maradását. Ismert, hogy – leszámítva a „forradalmi” helyzeteket – uralkodó pártot egészen 1990-ig csak egyszer sikerült „kiszavazni” a parlamentből. Szintén Szekfű Gyula mutatott rá, hogy ez a „különös illúzió” Tisza István korára már odáig érlelődött, hogy a parlamentarizmus Magyarországon nem csupán a politikai élet, hanem a magyarság életének központjává, nemzetfenntartó intézménnyé vált.

Mai szemmel nézve, a képviseleti demokrácia korszakában talán kicsit furcsán hangzana Szekfű Gyula észrevétele. Gyakorlatilag ugyanis minden a parlamenti képviseletre épülő alkotmány feltételezi, hogy a nemzet akarata a választott képviselőkben testesül meg (ha ennek a feltételezésnek a valósága az ezen intézményekkel foglalkozó politikatudomány számára ma már távolról sem egyértelmű). Ám nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az 1867-ben kialakult magyar parlamentarizmus a gyakorlatban a többpárti képviseleti rendszerben is egyetlen – bár nevét időnkint változtató – párt folytonos uralmát jelentette – „hála” a Szekfű Gyula által jelzett választási manipulációknak (s annak a ténynek, hogy a dualizmus időszakában magát a {I-446.} politikai rendszert megkérdőjelező „negyvennyolcas” vagy „függetlenségi” pártnak nem lehetett reális esélye a sikerre). A magyar politikai életben azonban ennek óriási jelentősége volt. Egyrészt az országgyűlést nem kis mértékben „kormányfüggővé” tette, másrészt ezzel is meghatározta a magyar „parlamenti kultúrát”, a viták érdemi jellegének fokát és a viták stílusát. Ebben a helyzetben ugyanis a viták nem az érdemi döntésekre koncentráltak, hiszen a kormány javaslatainak elfogadása – a kormánytöbbség gyakorlatilag állandó biztosításával – ezek a döntések jórészt formálissá váltak. A parlament tehát könnyen alakulhatott olyan vitafórummá, amely elősegítette a gyakran érzelmi, sőt indulati motívumokra épült irreális tartalmú hangzatos, s szinte mindenki számára kockázatmentes ellenzéki szónoki magatartás sikerét. Ezzel sajnos – néhány kivételtől eltekintve – hosszú időre „kiölte” a magyar parlamenti kultúrából a „lojális”, azaz a törvényalkotás érdemi problémáira koncentráló, az egész ország javát szem előtt tartó, kompromisszumokra kész ellenzéki magatartást. Ez a helyzet természetesen nem késztette a kormánypártokat sem a kompromisszum keresésére, sokkal inkább elősegítette, sőt tulajdonképpen lehetővé tette a kormánypártoknak a törvények szükségességét igazoló, a társadalom számára is megmagyarázni törekvő, érdemben érvelő magatartásának kimúlását vagy legalábbis elgyengülését. Természetes azonban az is, hogy az így kialakított helyzetben a kormányzat a munkáját ellenőrző intézmények megalkotásának halasztására, vagy ha ez lehetetlenné vált, jogkörük és munkájuk gyengítésére vagy éppen formálissá tételére törekedett. Ez történt pl. az 1870. évi XVIII. tc.-kel létrehozott Állami Számvevőszékkel (az 1914. évi IV. tc. óta Magyar Királyi Legfőbb Állami Számvevőszék), amely azonban lassan és bürokratikusan dolgozott, csak a gazdálkodás számszerű adatait vizsgálhatta, a tett intézkedések érdemi helyességét nem, s a zárszámadásokat rendszeresen elkésve terjesztette elő. Kirívó példa: az 1914–1915., illetőleg az 1915–1916. évi költségvetési évek zárszámadását az Országgyűlés 1928. december 20-án hagyta jóvá.

Mégis az 1867. évi kiegyezés törvényalkotásának el nem évülő érdeme, hogy a törvények egész sora teremtette meg a formális értelemben vett jogállam alapvető intézményeit. Az Andrássy Gyula által vezetett kormány igazságügyi miniszterének, Horvát Boldizsárnak nevéhez fűződik pl. a közigazgatás és a bíráskodás elválasztása, a bírói függetlenség kimondása azzal, hogy a bíróságok a rendeletalkotás alkotmányosságát is kivizsgálhatták, a modern bírósági és az ügyészségi szervezet kiépítése (az 1869. évi IV. tc., 1871. évi XXXIII. tc.). A közigazgatási {I-447.} szervezet rendezése azonban, amely elindult az 1870. évi XVII. a törvényhatóságokról és az 1871. évi XVIII. a községekről szóló törvényekkel, még hosszabb jogalkotási folyamatot igényelt. Az előbbiekhez képest jóval később fogadták el a területrendezéssel foglalkozó 1876. évi XXXIII. törvénycikket, amely a megyék határait állapította meg, a tisztviselők képesítéséről szóló 1883. évi I. törvénycikket, a szakigazgatási bíróságot létrehozó 1896. évi XXVI. tc.-et stb. Jóllehet főleg a közigazgatással kapcsolatos jogalkotások vitája folyamatosan szerepelt az Országgyűlés napirendjén, újabb és újabb reformlépéseket is eredményezve és felidézve a korábbi vitákat a centralizálásra, illetőleg a nagyobb helyi és megyei autonómia biztosítására törekvők között, a századfordulóra kialakult az a közigazgatási szervezet, amely kisebb-nagyobb változásokkal ugyan, mégis tovább élt a következő évtizedekben, s amelynek hatása ma is jelen van a magyar közigazgatásban.

A 19. század utolsó harmadában születtek meg azok az átfogó jogszabályok, kódexek, amelyek egy-egy jogterület koherens modernizációjára vállalkoztak. Ilyen volt mindenekelőtt az 1878. évi V. tc. „a magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről”. Ez az ún. Csemegi-kódex, amely gyakorlatilag – jóllehet kiegészítésekkel, változtatásokkal és szelekcióval, s 1952-től kezdődően a Hatályos Anyagi Büntetőjogi Szabályok Hivatalos Összeállításaként – 1962-ig érvényben volt. Ilyen volt továbbá az 1879. évi XL tc., a magyar büntető törvénykönyv a kihágásokról és az 1896. évi XXXIII. tc. a bűnvádi perrendtartásról.

Joggal tehető fel azonban a kérdés, hogy ennek a három évtizednek rendkívül aktív jogalkotó munkájában miért nem kapott helyet egy átfogó magánjogi vagy ahogyan ma nevezzük polgári jogi kódex megalkotása. A választ nyilvánvalóan nem a magánjogi tudás hiányában, hanem sokkal inkább a jórészt szokásjogi úton kialakult magyar magánjog sokszínűségében, a politikailag is kifejeződő érdekkülönbségeknek a jogalkotást elbizonytalanító hatásában kell keresnünk. Lényegében más-más érdekek jelentek meg akár egy rétegen pl. a földbirtokosságon belül is, annak megfelelően, hogy tulajdoni, forgalmi vagy éppen terhelési problémákról volt szó. Sajátos, mondhatnám közjogi szemléleti akadályokra is gondolhatunk. Az Országbírói értekezlet érvényben tartott ugyan néhány, az osztrák és a német jogból származó, az ipart, a kereskedelmet, a pénzforgalmat elősegítő jogszabályt, de mivel az 1848. évi jogalkotás a modern magánjog intézményeinek kiépítéséhez még alig kezdett hozzá, ezen a jogterületen aligha lehetett mit „visszaállítani”, hacsak a rendi viszonyokat tükröző magánjogot nem. A „közjogi” szemléleti akadályok abban nyilvánultak meg, hogy a politikai viták központjában még évtizedekkel a kiegyezés után is a „negyvennyolcas” függetlenségi törekvések álltak szemben a kiegyezésre épülő liberális politikával. Ez utóbbinak ugyan megvoltak a magánjogi elképzelései, de ezt éppen a hivatkozás lehetőségének imént említett hiánya és az 1848-at követően érvényben volt Osztrák Polgári Törvénykönyvhöz kapcsolódó sajátos reminiszcenciák miatt kódex formájában aligha valósíthatta meg.

A társadalom szükségletei természetesen erősebbek, s az országnak a további fejlődéshez szüksége volt a modern magánjogra. Ez a korszerű magánjog – sajátos módon – kerülő úton jött létre. A legfontosabb, a modern vállalkozási és forgalmi szükségleteket kielégítő jogszabály az 1875. évi XXXVII. tc., a Kereskedelmi törvény volt. A törvény gyakorlatilag német hatásra született, de a kereskedelem szűkebb értelmű felfogásán túl (mint pl. a kereskedelmi társságok formái, amelyeket jóval később, a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kialakítását megjelenítő 1988. évi VI. törvény is alapjának tekintett) olyan további, az európai szintnek megfelelő rendelkezéseket is tartalmazott, a szerződés, a felelősség, a kártérítés, a gondosság stb. összefüggéseiben, amelyek a kereskedelem területéhez képest tágabb, mindennapi magánjogi viszonyokat is érintették. A magyar magánjog túlnyomórészt szokásjogon alapult, ezek a fogalmak és a hozzá kapcsolódó törvényi rendelkezések a bírói jogalkalmazás során a Kereskedelmi törvényből átemelhetők voltak általánosabban is a magánjog {I-448.} viszonyaira is. Ezeknek a viszonyoknak jogi szabályozását ily módon a bírói joggyakorlat modernizálta. Természetesen születtek a Kereskedelmi törvény mellett más, a gazdasági életet érintő törvények is, mint pl. a váltótörvény (1876. évi XXVII. tc.), a csődtörvény (1881. évi XVII. tc.) stb. is. A jogalkotás törekvéseire jellemző az, hogy 1900-ra elkészült az első Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezete is. A politikailag is tükröződő érdekviszonyok alakulására pedig az, hogy ez a tervezet még az Országgyűlés elé sem került. A tervezetben elsősorban a német polgári törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch) hatása érvényesült, de más nyugati polgári jogi megoldások is találhatók benne. Sorsa a bírói joggyakorlattól függött. A bíróságok ugyanis – ahogyan a Kereskedelmi törvény megalkotása előtt az Osztrák Polgári Törvénykönyv egyes rendelkezéseit vitték át szokásjogként a magyar jogba – úgy érvényesítették, éspedig ismét szokásjogot alkotva belőlük, ennek és a később magánjogi törvénytervezetnek a rendelkezéseit is.

Az 1867. évi kiegyezést követően évtizedek jogalkotása természetesen távolról sem volt problémamentes, akárcsak a modernizáció szempontjából sem. Gondoljunk csak az 1869-ben rendeletileg megnövelt hitbizományi birtokok nagyságára, s ezeknek, valamint más kötött forgalmú földterületeknek (pl. az egyházi birtokok) a tőkés átalakulás, valamint a társadalmi, gazdasági modernizáció szempontjából azonban ennek a jogalkotási folyamatnak óriási jelentősége van. Csupán két szempontot említek. A modernizáció csak a jogbiztonságot kifejező, lehetőleg teljes, de legalább alapjaiban és túlnyomórészt szabályozásában is koherens jogi rendszerben teljesülhet ki. Olyan jogi rendszerben, amely a szabályok és a hozzájuk kapcsolódó intézmények, szervezetek koherenciájában is megnyilvánul. Csak ilyen jogi rendszer képes megadni azt a jogbiztonságot, amely garantálja a kreatív cselekvés érvényesülését a társadalomban, amely kiszámíthatóvá teszi a szervezetek és az egyének viselkedésének következményeit, s ezzel társadalmilag elfogadható mértékűvé csökkenti a kockázatot. Ilyen jogrendszer, nemkülönben a hosszabb távra kialakított politikai stabilitás a modernizáció előremozgását biztosító külföldi tőke beáramlásának is előfeltétele. Ez általában is így van, de különösen így van olyan tőkeszegény országban, amilyen Magyarország a 19. században is volt. A politikai stabilitás, a korabeli európai jogállamhoz közelítő jogrendszernek, valamint intézményeinek megteremtése és működtetése azután valóban nagyarányú külföldi tőkebeáramlásnak nyitott utat. (1867 és 1873 között a Magyarországon befektetett tőke 60%-a volt külföldi eredetű. Ez a tőke nemcsak a Monarchia osztrák feléből érkezett Magyarországra, hanem Nyugat-Európa országaiból is.

Így vált lehetővé először a modernizáció előfeltételeként értékelt infrastruktúra akkor legfontosabb elemének a vasúthálózatnak a kiépítése, majd az ország fokozódó iparosítása, a bankrendszer kialakulása és működése stb. A magyar ipar először az élelmiszeriparban volt jelentőssé, majd – nem függetlenül pl. a vasúthálózat sűrűsödésétől – a vas- és fémiparban. Az ipar szempontjából különösen jelentősek voltak az 1881. évi XIV. tc. és az 1890. évi XIII. tc. Ez a két törvény ugyanis jelentős adó- és más kedvezményeket biztosított a technikai modernizáció számára. Az iparosodás fontosságának állami felismerését jelzi az {I-449.} 1899-ben kibocsátott harmadik ipartörvény, amely állami szubvenció biztosításának működött közre a technikai modernizációban, s további lendületet adott ennek a folyamatban. Mindezek eredményeként növekedett a belföldi tőke felhalmozódása és befektetése is (1900-ra ez az arány gyakorlatilag megfordult, 1900 és 1913 között már a Magyarországon működtetett tőke 75%-a belső eredetű volt). Összességében tehát az első világháborúig a magyar gazdaság – a kisebb-nagyobb válságokat is túlélve – jelentősen fejlődött. Ahogy azonban nem találunk alapvető fordulópontot a magyar gazdaság fejlődésében a századfordulóval – ebben az időben már sokkal inkább a szerves fejlődés a jellemző, amely „átvitte” a 19. század második felében elindult tendenciákat a 20. századba is – ugyanúgy természetes, hogy 19. században megindult jogfejlődés sem zárult le a századfordulóval, sőt a 20. század első másfél évtizedének jogalkotása lényegében ugyancsak szervesen folytatta a korábban már megmutatkozó tendenciákat. Csak mesterségesen tehetnénk tehát különbséget a századforduló előtti évtizedek és a közvetlenül utána következő, gyakorlatilag az első világháború végéig tartó évek között.

A történészek hosszú 19. századról beszélnek, s ez igaz is, különösen, ha arra gondolunk, hogy a 19. századra jellemző alaptendenciák kibontakozása is megelőzi magának a századnak a születését is. Legalább ilyen joggal tarthatjuk azonban a 20 századot „rövidnek”, hiszen az első világháborút követő években kialakult tendenciák legkésőbb a kilencvenes évekre már a 21. század előképét rajzolták fel. A századok „hosszúságának” alakulása bizonyos mértékig egy-egy nagyobb régió sajátosságaitól is függ. Európa keleti perifériáján és főleg félperifériáján pl. a gazdasági fejlődést jelentősen befolyásolta az állami aktivitás (a modernizálódás felülről lefelé irányuló változatának megfelelően), s ez a sajátosság – még ha az ún. szocialista társadalmak évtizedeitől eltekintünk is – a 19. század közepétől szinte mind a mai napig élő tendencia. A jogfejlődés jellemzőit és hatását tekintve tehát – amennyire nem zárhatjuk le a századfordulóval a modern jogrendszer alapjai kialakításának korát – ugyanúgy csak mesterséges választóvonalat húzhatnánk a 19. század utolsó három évtizede a 20. század első több mint 15 éve között. Ennek alapja természetesen a társadalomban jelentkező folytonosság, és az a körülmény, hogy a jogalkotással is elősegített társadalmi folyamatokból következett a jogalkotásban való előrelépés igénye.

Ezt a folyamatosságot csupán néhány példával szeretném illusztrálni.

Az 1848-ban született népképviseleti törvény alapján az ország lakosságának kb. 10%-a rendelkezett választójoggal. (A rendi országgyűlések követeit a lakosság – főleg a nemességből álló – 4–5%-a választhatta meg.) Az 1874. évi XXXIII. tc. alapján a választásra jogosultak aránya a lakosság kb. 6%-ára esett vissza. Ezt követően a század első évtizedében több választójogi törvény is módosította a választásra jogosultak körét, ismérveit, összetételét, így arányait is, s a jogosultság feltételei pozitív és negatív irányban egyaránt változtak, így 1910-ben az ország felnőtt férfilakosságának egynegyede volt jogosult a választásokon való részvételre. Jelentős mértékű módosulást csak az 1918. évi XVII. tc. hozott, amelynek alapján viszont sohasem tartottak választást. Az „alkotmány sáncai” közé tehát a modernizálódó magyar polgári állam sem engedte be a társadalom jelentős részét. (Igaz, nagyon lassan szélesedett a választásra {I-450.} jogosultak köre a nyugat-európai országok többségében is.)

Nem szélesedett a megyei és városi önkormányzati testületeket választók köré sem. Sőt a legfontosabb önkormányzati szervben, az ún. törvényhatósági bizottságban a tagok felét a legtöbb adót fizetők (virilisták) alkották. Ahogyan a törvényhatóságokról szóló, korábban már említett törvényjavaslatokhoz fűzött indoklás megállapította: „nem méltányos választási esélyektől függővé tenni azon honpolgároknak a törvényhatósági önkormányzatba való befolyását, akik az önkormányzat tetemes költségeihez, s a hibás kezdésből eredhető hiányok pótlásához a legnagyobb mértékben járulnak, s a jótékony intézetek gyámolítására, s a közhasznú beruházások eszközlésére elsősorban hivatottak”.

Hosszú vita folyt azonban arról, milyen közigazgatási ügyekben illetékes eljárni a megyei és a helyi önkormányzat, illetőleg a központ, a kormány és szervei. A magyar modernizáció egyik jellegzetességeként mutatkozott a központi igazgatás fejlesztésére való, illetőleg a törvényhatóságoknál a kormányt képviselő főispán hatalmának Apponyi Albert szerint „a főispáni diszkrecionális hatalomnak mértéktelen kiterjesztése”. A 20. században is egyre inkább növekedett – ugyancsak a 19. század utolsó évtizedeiben megerősödött tendenciának megfelelően – a közigazgatás centralizációja, s az állami felügyelet az önkormányzatok fölött. Az 1912. évi LXIII. tc. alapján, ha a megyei vagy a helyi önkormányzat nem hajtotta végre – adott esetben akár a törvénytelen rendeleteket is – a kormány kormánybiztosokat nevezhetett ki az önkormányzat élére.

Folyamatosság mutatkozott az ország lakosságának jelentős részét kitevő nemzetiségekkel kapcsolatos politikában, s ennek megfelelően bizonyos fokig a vonatkozó jogalkotásban is. (A 19. század utolsó évtizedeiben alakosság 48, 1910-ben a lakosság 54,5%-a volt magyar.) A jogalkotásban a „bizonyos fokig” megszorítást azért kellett alkalmazni, mert az 1868. évi XLIV. tc. – jóllehet a kontinensen akkor uralkodó felfogás szerint – az ún. „politikai nemzet” fogalmából indult ki, amely szerint „az oszthatatlan egységes magyar nemzetnem” az ország „minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzanak is, egyenjogú tagja” mégis egyik legliberálisabb törvény volt az akkori Európában. Igaz ugyan, hogy az idézett törvény csak a magyart ismerte el hivatalos államnyelvnek, ez azonban csak azt jelentette, hogy a törvényhozás, a törvények és a kormányzat nyelve magyar volt, de pl. a törvényeket – hiteles fordításban – a nemzetiségek nyelvén is megjelentették. A nem magyar anyanyelvű polgárok saját anyanyelvükön szólalhattak fel a községi, törvényhatósági, egyházi gyűléseken, az alsóbb fokú bíróságokon, sőt anyanyelvükön fordulhattak írásos beadvánnyal a hatóságokhoz, és e beadványokra így is kellett válaszolni. Saját anyanyelvüket használták a nemzetiségek az egyházakban, az egyházi élet minden szervezetében és szintjén, az egyházi iskolákban (alsó- és középfokon). Jóllehet ezeket az iskolatípusokat – mint látjuk majd – túlnyomórészt egyházak működtették, a nemzetiségi területeken az anyanyelvi képzésre az állami iskolákban is lehetőség volt. Meg kell azonban jegyezni, hogy „csak” a jogi szabályozás volt folyamatos, és kevéssé a nemzetiséget érintő politika. Így a nemzetiségeket – amelyek egyébként maguk is igyekeztek a gyakorlatilag kulturális autonómiát biztosító jogi szabályozás kereteiből kitörni (ezért is született meg az 1508/1875. évi BM. Körrendelet, amely szerint nemzetiségi egyesület csak közművelődési irodalmi {I-451.} célokra alakulhat) – a törvény végrehajtásában, s más módon is (pl. a választások során) is érték sérelmek. A nemzetiségi politika folyamatosságát később már az 1868. évi XIV. tc.-hez képest visszalépő törvények is kifejezték, különösen az ún. Lex Apponyi (1907. évi XXVII. tc.), amely az iskoláknak biztosított államsegélyt a nemzeti megbízhatósághoz és a magyar nyelv oktatásához kötötte.

A magánjog kodifikálására való törekvés is folyamatosan megmaradt. Az első tervezet után 1913. és 1916. között még három változatot dolgoztak ki, s ezek közül az 1914. évi javaslatként az Országgyűlés elé is került. A képviselőház által kiküldött bizottság a beterjesztett változatot újjászövegezte ugyan, törvény azonban nem lett belőle. Továbbra is megmaradt tehát a bírói jogalkalmazásnak – e tervezetekre is támaszkodó – szokásjogot teremtő lehetősége. Résztörvények is születtek természetesen, éspedig részben a gazdasági rend megváltozásából fakadó igények kielégítésére (pl. a kamatról, a védjegyről vagy a szabadalmi jogról szóló törvények) vagy a házasságra és a családra vonatkozó „sokszínű” jogi szabályozás rendezését célzó jogalkotások, amelyek szekularizálták a házasság intézményét, a házasság megszűnésének módját, az így adódó tartási problémákat. (Ezek közül a legjelentősebb az 1894. évi XXXI. tc., amely megállapítja, hogy csak állami tisztviselő előtt köthető érvényes házasság.) A bírói jogalkotásban azonban ezeken a területeken is fennmaradt a jelentősége. A legmagasabb bírói fórum mondta ki pl., hogy a család feje a férj, ő dönt a közös lakóhely és a lakás kérdésében, ő köteles a házasság terheit viselni (ha azonban a család anyagi helyzete megkívánja, a feleség is köteles önálló kereső munkát folytatni). Bírósági döntés alapozta meg az önhibájából különélő feleség tartásigényét, és azt is, hogy ezt a tartást a férjes nőhöz nem illő magatartása esetén elveszti stb. Folyamatosan napirenden volt a polgári jogi eljárás szabályozása is. Az első ilyen tárgyú törvényt 1868-ban fogadta el az Országgyűlés, ám ez a törvény igen sok kompromisszumot tartalmazott a rendi jog és a modern polgári igények között. Végül is csak 1911-ben született meg a Polgári perrendtartásról szóló I., 1915-ben hatályba léptetett törvény.

A büntetőjog hosszú távra szóló szabályozásáról, az ún. Csemegi-kódex tartós jelenlétéről a magyar jogrendszerben már szóltam. Az 1907-ben született büntető perjogi novella, illetőleg az 1908-ban alkotott XXXVI. tc. módosította ugyan, éspedig modernizálva a büntetőjogi és a büntető-eljárásjogi törvényt is, az 1913. évi VII. tc. pedig felállította a fiatalkorúak bíróságát, sőt további korszerű rendelkezéseket is meghonosítva, más újabb törvények megalkotására is sor került. Ezek a módosítások inkább csak „karbantartották”, de lényegében és koncepcionálisan nem változtatták meg az eredeti törvényt. Alapjaiban a büntetőjogi és büntető-eljárásjogi rendszer változatlan maradt. Az idő múlását, s az állam centralizáló törekvéseinek erősödését jelezte, hogy az 1897. évi XXXIII. törvénnyel megteremtett esküdtszéki bíráskodás egyre kevesebb helyet kapott a büntetőbíráskodásban, s az 1913. évi XXXIV. És az 1914. évi XIV. tc. az esküdtszéket – összetételét és vezetését tekintve is – már közel vitte a szakbíráskodáshoz. A háború kitörése után hozott rendelkezések azután az esküdtszékek működését gyakorlatilag ellehetetlenítették.

Az ország gazdasági szerkezetének megváltozása a hagyományosan mezőgazdaság uralta gazdaság mellett egyre inkább teret adott az ipar fejlődésének. Sajátos, éspedig hosszan tartó {I-452.} tendencia bontakozott ki. Az ipar egyik pólusán határozottan, szinte a nyugati fejlett országokhoz hasonlóan növekedett a centralizált nagyipar aránya, miközben a másik póluson igen jelentékeny maradt a kisipar (a segéd nélküli kisiparosok aránya az 1880-as években csaknem 28% volt). Ez a szerkezeti átalakulás azt eredményezte, hogy az első világháború előtti években az ipar részesedése a nemzeti jövedelem termelésében már elérte a 28%-ot. A változás menetében természetesen a szociális kérdések is más módon merültek fel. Az ún. cselédtörvény (az 1876. évi XIII tc.) a magyar mezőgazdaság akkori állapotának megfelelően aligha volt tekinthető a modern társadalom termékének, s ezt a jelegét a későbbi szabályozások (az 1898. évi II. tc. a mezőgazdasági munkások és a gazdasági napszámosok viszonyáról, illetőleg az 1907. évi XXV. tc. a gazdasági cselédek munkaviszonyáról) alapjaiban nem változtatták meg. Az iparban dolgozókra vonatkozóan a magyar jogalkotás – Németországhoz és Ausztriához képest elmaradva ugyan – mégis elindult a Bismarck által felismert úton, azaz szükségesnek látta a munka és a szociális kérdések törvényi rendezésének legalábbis megindítását. Az 1891. évi XIII. és XIV. törvénycikkekkel kötelezővé tették a vasárnap munkaszünetet, sőt a május elsejének megünneplését is engedélyezték „békés felvonulásokkal”, mi több, az utóbbi törvény elrendelte a munkásbiztosítás számára az egységes kerületi pénztárak felállítását, 1893-ban pedig a baleset elleni védekezés hatékonysága érdekében az ún. iparfelügyelők jogkörét is kiterjesztették.

A modernizálódás egyik alapja egyrészt a lelkiismereti és vallásszabadság biztosítása, másrészt a folyamatot előrelendítő és fenntartó „szellemi tőke” léte, mennyisége és minősége.

Ami a lelkiismereti és a vallásszabadságot illeti, ezt a magyar jogfejlődés elismerendő hagyományai ellenére (ld. az 1548. évi tordai országgyűlés törvényét arról, hogy mindenkit meg kell hagyni elfogadott – római vagy lutheri – vallásában, illetőleg az 1557. évi tordai országgyűlés döntését: „mindenki olyan vallást tart, amilyet akar”) még az 1848. évi XX. tc. sem teljesítette ki. A feladatot jogilag – az első világháború előtt – a zsidóság egyenjogúsításának folyamatát befejező 1895. évi XLII. tc. és a vallásgyakorlás szabadságát biztosító – bár az egyes egyházak és felekezetek között különbségeket tévő – 1895. évi XLIII. tc. végezte el.

Az 1868. évi XXIV. tc. az iskolaállítás jogát széles körűen biztosította az államnak, az önkormányzatoknak, a felekezeteknek. Igaz, a fenntartásukról is nekik kellett gondoskodniuk. Miután a rendi Magyarországon – különösen az alsófokú iskoláztatás – túlnyomórészt egyházi kézben volt, s az egyházak, elsősorban a katolikus egyház, földbirtokai révén, rendelkeztek is az iskolák fenntartásához szükséges anyagi feltételekkel, aligha meglepő, hogy jóval e törvény után, 1890-ben is az ország népiskoláinak 82%-a volt egyházi, 12%-ra községi és mindössze 5%-a állami kézben. Ez az arány az első világháború előtti utolsó béke-tanévre változott ugyan, de az állami népiskolák erre az időre sem érték el a 20%-ot. Meg kell jegyeznünk, hogy az elemi iskolai oktatás 1908-ban ingyenessé vált, és ettől kezdődően az állam az egyházakat a kiesett tandíjjövedelmekért segéllyel kárpótolta. Az iskolarendszer hatékonyságát jelzi, hogy 1910-ben az ország hat éven felüli lakosságának már „csupán” 31,1%-a volt analfabéta, s ez az 1890. évi népszámlálás adataihoz képest jelentős javulást mutatott. A középiskolákra vonatkozó törvény jóval később, 1883-ban született {I-453.} meg (XXX. tc.), ám csupán a fiúk részére. A nők számára a középiskolai oktatást akkor engedélyezték, amidőn néhány egyetem kapui 1895-ben – legalábbis a tanári, orvosi és gyógyszerészeti karokon – megnyíltak a nők számára is.

A jogalkotás szerepe egy társadalom alakulásában igen érdekes kettős sajátossággal mutatkozik meg. Egyrészt a jogszabályok megszületése a társadalom folyamatai és viszonyai által jelentős mértékben kötött. Mint a bevezetőben utaltam rá, nem egyszer megtörténik ugyan, hogy az uralkodó politikai szándékok a társadalmi valóságtól messze álló céloktól vezérelve olyan jogalkotásra is vállalkoznak, amely túlságosan nagy szakadékot létesít a normatív jogszabály és a valóság között, de ilyen esetekben – még egyszer hangsúlyozom – a társadalom és viszonyai, valamint a jogi szabályozás egyaránt eltorzulnak. Másrészt viszont a jogi szabályozás jelentősen hat a társadalom viszonyaira, s ha erre a szabályt fogadó társadalom történetileg érett, akár új folyamatokat is elindíthat. Ezek az új folyamatok azután részben maguk teremtenek olyan magatartási szabályokat, amelyek joggá válnak, későbbi jogalkotás vagy a jogalkalmazó gyakorlatban való alkalmazásuk révén, részben pedig – megfelelő politikai áttétellel – új jogalkotásra késztethetnek. Aligha szükséges indokolni, hogy különösen az utóbbi esetben az ellentétes vagy legalábbis különböző érdekviszonyoknak igen nagy a jelentőségük a jogalkotás befolyásolásában.

Az első világháborúig tartó „hosszú 19. század” magyar társadalmába a jogi szabályozást társadalmi-politikai feltételek, a modern Magyarország megteremtésének igénye hozták létre. Szerkezetében, megformálásában azonban bizonyos mértékig jelen voltak a korabeli európai jog mellett a korábbi magyar jog és jogi gondolkodás következményei is. S mivel ez a jogi szabályozás nem „csupán” közrehatott e társadalom formálódásában és így egyúttal a jövő jogalkotásának, általánosabban: jogfejlődésének feltételévé is vált, hanem önmagában is megőrzött és a társadalomban megőrizni segített bizonyos sajátos kettősséget. Ennek a hatásai is felismerhetők a társadalom további alakulásában.

A két világháború közötti magyar társadalom szerkezetéről írva – s mindmáig ez a magyar társadalom legszínvonalasabb elemzése – Erdei Ferenc megkülönböztette a történelmi nemzeti társadalmat, amelyet a rendi magyar társadalom szerves továbbélésének, s a modern polgári társadalmat, amelyet lényegében a kapitalizmus kívülről való betörése következtében a történelmi, azaz a rendi társadalom mellett „mesterségesen” kialakított képződménynek tekintett. E „mesterséges” kialakítás szükségességét arra vezette vissza, hogy a történeti magyar társadalomban nem voltak olyan elemek, amelyek képesek lettek volna a kapitalizmusnak megfelelő társadalmi struktúrába „átfejlődni”. Erdei Ferenc felfogásában tehát e két társadalmi struktúra, a nemzeti és a polgári egymás mellett fejlődtek. Közelítettek egymáshoz, kialakult az átjárás, sőt bizonyos fokig az összefonódás lehetősége is, amely bizonyos fokig polgáriasította a „nemzeti” társadalmat (kivéve a kistulajdonnal rendelkező vagy föld nélküli parasztságot) és a nemzetihez adaptálta – legalábbis bizonyos mértékig – a „polgárit”, de ez a kettősség a második világháborúig megmaradt.

Erdei Ferenc képe a magyar társadalomról találó. Egyes részleteiben vitatható, mégis egy lényeges elem kivételével elfogadható. Ez a kétségbe vonható elem, az a feltételezés, hogy a tőkés viszonyok kialakulása külső erők következtében {I-454.} történt, így a tőkés fejlődés alapjában idegen a magyar társadalomtól. A rendi társadalom ugyanis maga ismerte fel fejlődésének határait, és ezzel együtt azt is, hogy átalakulásra van szükség. A rendi társadalom maga szülte meg az átalakulás feltételeit, és azt az erőt is, amely az átalakulást elindította. Hiszen éppen a liberális nemesség és arisztokrácia kezdte el politikai és jogi értelemben azoknak a kereteknek a kimunkálását, amelyek a külföldi és a belső tőke működését, a tőkés társadalom fejlődését lehetővé tették. Ebből a szempontból nem csupán 1848 jogalkotása, hanem a szabadságharc bukása után a magánjog területén az abszolutizmus is ezt az utat követte. Annak a körülménynek, hogy a tőkés fejlődés és a hozzá kapcsolódó liberalizmus Magyarországon nem erős vállalkozó osztállyal jött létre, hanem a nemesség reformtörekvései folytán, jelentős következményei voltak. A nemességnek – miután saját anyagi létalapját látva, hogy az adott állapotok tovább nem tarthatók, jelentős mértékben megsemmisítette – valamilyen módon az államhoz kellett kapcsolódnia (akár földmegváltás révén, akár más eszközökkel), keresve saját vállalkozói vagy más tevékenységének anyagi biztonságát is. Így vált az állam (a birodalmi keretek miatt is) egyre erősebbé, és így nyújthatott alkalmazást vagy másfajta biztosítékot az elszegényedő kis- és középnemesi rétegnek. Azzal, hogy ez a réteg és az abszolutizmus idején megszervezett bürokrácia együtt alkotta az állami, a megyei, és nem kis mértékben a városi hivatalnokok tömegét, valóban olyan köztisztviselői kar keletkezett, amely sok mindent megőrzött a rendi társadalom sajátosságaiból. A magánvállalkozásokban felnőtt polgári tisztviselői rétegnek és az államhoz kapcsolódó köztisztviselői középosztálynak a politika, illetőleg a jogászi pálya elitjébe került tagjai a századfordulótól azonban már sok tekintetben együtt hoztak létre olyan jogrendszert, amely bár alapjaiban a modernizációt szolgálta, mégis konzerválta azt a társadalmi távolságot az egyes társadalmi rétegek között – elsősorban jövedelmi, életmódbeli, de a társadalom nem formalizált hierarchikus szintjén is – amely viszont nem kedvezett a modern társadalom teljes kialakulásának. Társadalmi különbségek nélkül ugyan a modernizáció előrehaladása nem várható, de ezeknek a különbségeknek egyrészt a teljesítményhez és nem a születés, az összeköttetés, a klientúra stb. által kialakított státushoz kell kapcsolódniuk, másrészt nem válhatnak olyan nagyságúvá, hogy fenntartásuk túlságosan nagy energiát és anyagi eszközöket vonjon el az államszervezettől. Ha nem így van, ha az állam túlságosan költséges, akkor két lehetséges alternatíva alakulhat ki. Az első szerint a hangsúly a bürokratikus hivatalnokosztály uralmi és nem tárgyi szakszerűségére, s ezzel politikai megbízhatóságára esik, állandóan fokozódó igényekkel a rendészeti és más fegyveres erők növelése iránt. Hiszen – csökkenvén a kooperációkra való hajlandóság – a társadalom működésének alapfeltételévé válik az erőszakkal is biztosított rend. A másik alternatíva olyan szociális ellátórendszer kialakítását igényli, amely képes a túlzott egyenlőtlenségek csökkentésére, ám könnyen meghaladhatja az állam teherbíró képességét. Ilyen szociális ellátórendszer megteremtésére azonban a modernizálódó magyar társadalomban nem volt lehetőség.

A „hosszú 19. században” tehát sem a társadalmi politikai feltételek, sem pedig a jogi rendszer modern irányba való alakítása nem tette lehetővé – inkább csak sok tekintetben megalapozta – a fejlődő magyar polgári társadalom kialakulását. {I-455.} Láthatóvá váltak ugyan az ebbe az irányban ható tendenciák jelei is, Tisza István korszakában már valóságos új kiegyezés alakult ki történelmi és a polgári gazdasági és hatalmi-politikai elit között, s ez előmozdította valamelyest a polgárosodást, de ez a folyamat semmiképpen sem vált tömegessé. A parasztságon belül pl. – amely 1910-ben 11 milliónyi volt, tehát az ország lakosságának 63%-a, 7 millió rendelkezett birtokkal, többségük azonban olyan kisbirtokkal, amely nem érte el a polgárosodást lehetővé téve 30–35 katasztrális holdat. Nagyon kevéssé polgárosodhatott az ipari munkásság a nagyipar növekedése ellenére is (az ipari munkásság létszáma 1910-ben már egymillió volt, s kb. 60%-uk már a nagyiparban dolgozott). Legfeljebb a legfelső – a művezetői és a jól képzett szakmunkási szintjének, a „mestereknek” volt erre esélye. A társadalom hierarchikus rendjében azonban (kevés kivétellel) sem ők, sem pedig az ún. altiszti foglalkozásúak, illetőleg a kisipari, kiskereskedői réteg sem rendelkeztek az igazi polgár státusával, csak a kispolgári szintre juthattak el. A kisiparosi és kiskereskedői rétegek nagysága ráadásul olyan versenyhelyzetet teremtett a tömegtermelésen túl is, amely az egész réteg számára nem nyújthatott biztos anyagi alapot a tényleges polgárosodáshoz. Hiszen 190-ben 580 ezer kisiparos és kiskereskedő dolgozott, kb. 300 ezer alkalmazottal, és ez gazdaságilag olyan bizonytalan helyzetet teremtett számukra, amely a többségük által őrzött polgári tradíciók ellenére is, nagy csoportjaik számára gyakorta, de a válságok időszakaiban szinte bármikor megszüntethette a polgári létalap még meglévő szintjét is.

Az első világháború kitörése gyakorlatilag megakadályozta, hogy az addigi, a modernizálást és a polgárosodást nem jelentéktelen mértékben mégiscsak elősegítő jogalkotás folytatódjék, sőt esetleg erőseben érvényesüljön benne ez a tendencia. A háború alkalmat adott a szükséghelyzettel kapcsolatos jogszabályokban a visszalépésekre, a társadalom pedig a háború folyamán radikalizálódva – rövid polgári demokratikusnak nevezhető szakasz után – nem állott ellen a tanácsköztársaság kikiáltásának, s ezzel a magyar jogfejlődés megtörésének. A jogfejlődés megtörésénél azonban jóval nagyobb jelentőségű az, hogy a győztes nyugati államok nem ismerték fel – még a tanácsrendszer megteremtése előtt – a magyar polgárosodás lehetőségét, s követeléseikkel, intézkedéseikkel, később pedig az 1920. évi június 4-én aláírt és november 3-án ratifikált trianoni békeszerződéssel az országot gyakorlatilag eltérítették az Európa nyugati felében már megerősödött modernizálódástól és polgárosodástól.