Oktatási intézmények

A felsőfokú képzettségű szakembereket a vízügy számára döntően a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) és a Miskolci Egyetem szolgáltatja. Kisebb részben az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Veszprémi Egyetem, a szegedi József Attila Tudományegyetem, illetve jogelődjeik képzik. Természetesen a gazdasági, biológiai, jogi és közegészségügyi szakemberek is helyet kapnak a szakmában.

A vízzel foglalkozó szakembereket a II. József által 1782-ben alapított Institutum Geometricumban képezték, ahol igen nagy súlyt helyeztek a „vízépítészettan”-ra. 1850-ben az Institutum Geometricumot összevonták a József Ipartanodával, ahol a „Polgári építészet, út- és vízépítészet” keretében foglalkoztak a vízépítéssel. 1868-ban az „út-, vasút-, víz-, hídépítéstan” már külön tanszéket kapott. 1884-ben megalakult az önálló vízépítéstani tanszék. 1893-ban megindultak Nagymaroson a vízmérési gyakorlatok, amelyek az 1990-es évek végén is folynak.

A tanszék fejlesztését egyrészt a tananyag fejlesztésével, másrészt a könyvtár és szertár kibővítésével igyekeztek biztosítani. A 20. század elején műhelyt létesítettek a szemléltető anyag, a modellek előállítására és a nagymarosi vízmérő állomás korszerű felszerelésére. Az I. világháború megállította a fejlődést. 1923-ban Rohringer Sándor lett a tanszék vezetője. A szentendrei és az óbudai Duna-ágban újraindította a mérőgyakorlatokat, elkezdte a könyvtár fejlesztését és az oktatást támogató hidrotechnikai laboratóriumot épített ki. A tanszéket a század közepén két részre bontották, Vízépítési, illetve Vízgazdálkodási Tanszékre. A vízgazdálkodás egyre jelentősebb feladatainak megfelelő szintű ellátásához szükség volt egy új tanszék felállítására. 1950 óta képeznek önálló diplomával rendelkező „vizes mérnökök”-et.

A háború után a vízi közművek ugrásszerű fejlesztése megkívánta, hogy a vízellátás, csatornázás, víz- és szennyvíztisztítás terén is korszerű ismeretekkel rendelkezzenek a mérnökök. Ezért az 1960-as években egy vízellátási és csatornázási osztályt, majd 1993-ban Vízellátási és Csatornázási Tanszéket hoztak létre. Ez az oktatási rendszer van jelenleg is érvényben.

A Miskolci Egyetem jogelődjében, Selmecbányán 1762-ben az Academia Monstanciában már igen fontos ismereteket szereztek a hallgatók a felszín alatti vizekkel kapcsolatban. 1770-ben már három tanszékes az akadémia, és hároméves, 1846-tól négyévfolyamos volt a képzés. 1948-ban a bányaművelő mérnökök mellett geológus mérnököket is képeztek. 1958-ban a nagyarányú vízellátási program keretében nagy igény mutatkozott olyan mérnökök képzésére, akik szilárd {IV-477.} földtani ismeretekre és mérnöki alapismeretekre építve a felszín alatti vizek kutatását, feltárását, üzemeltetését és a vízkészlet-gazdálkodást is felsőfokon ismerik. Ezért indult az egyetemen a hidrogeológus mérnökök képzése, ami jelenleg is folyik hidrogeológiai-mérnök, geológiai mérnöki formában.

Az 1970-es évek elejére látszott, hogy a vízellátásunkban 80%-os részesedésű felszín alatti vizeket mind mennyiségi, mind minőségi vonalon jóvátehetetlen kár éri. Ezért megindították a környezetmérnöki szakot, amelyen belül az általános környezetmérnöki szakirány döntően a vízi környezetvédelem szakembereit képezte. A felsőfokú képzésbe bekapcsolódott az egyetemek mellett a Vízgazdálkodási Főiskola, amely a Bajai Főiskola része. A hároméves képzés célja a vízgazdálkodási üzemek önálló vezetésére alkalmas üzemmérnökök képzése, 50–50%-a elméleti, illetve gyakorlati képzés.

A nagy feladatokat ellátni hivatott vízügyi szolgálatnak fontos és halaszthatatlan volt középfokú szakemberek nevelése. Ezt a célt szolgálta a Kassai Vízmesteri Iskola alapítása, amelyet 1879-ben állított fel Kvassay Jenő. A kassai iskola hagyományaiból táplálkozó vízügyi szakközépiskolát létesítettek 1962-ben Baján, Győrött, Nyíregyházán és Szegeden.