TÖRÖKORSZÁG ÖSSZEOMLÁSA

Törökország katonai ereje tulajdonképpen már 1917-ben a végét járta. A bukástól akkor Oroszország összeomlása mentette meg. Ezért volt képes még 1918-ban is védekezni.

Emlékezzünk, hogy 1917-ben elveszett Bagdad és Jeruzsálem. Arábia és Irak a birodalomtól elszakadt.

Jeruzsálem feladása után a palesztinai török haderő: Liman von Sanders német tábornok fővezérlete alatt alig 20.000 török harcos, ezenfelül 6 német zászlóalj, német és 3 ütegnyi magyar és osztrák tüzérség, Jeruzsálemtől északra foglalt állást. Az arcvonal a tengerparttól a Jordánon át a sivatagig terjedt.

Ezt az állást az angol sereg (Allenby) 1918 március elején Jeruzsálem felől megtámadta, de nem tudott áttörni. Az angolok a tavasz folyamán a támadást még két ízben megismételték - a Jordán keleti partján. Egyik esetben sem értek el eredményt. Ezután a forró nyár a hadműveleteket megszakította. A szünet alatt az angolok felkészültek a támadás megujítására. Közben a török haderő eddig lassu bomlása rohamossá vált.

Azok a hadianyagbeli hiányosságok, amelyek a bolgár és az osztrák-magyar haderő küzdelmét 1918 elejétől kezdve annyira megnehezítették, a török haderőnél hatványozottan voltak meg. A török katona egyébként kiváló harcos volt, amit különösen a Dardanelláknál bizonyított be, de Törökországnak már régtől elhanyagolt katonai szervezete, fejletlen ipara, igen gyér vasúti hálózata, primitiv közigazgatása képtelen volt a több hadszíntérre (Palesztina, Irak, Kaukázus, Dardanellák) oszlott török seregek eltartására. Ennek egyik következménye a létszámok megdöbbentő csökkenésében jelentkezett. 1914-ben még több százezer török állt a különböző hadszintereken. 1916-ban török csapatok működtek közre Románia leigázásában, egy török hadtest Galiciában a monarchia haderejét támogatta. 1918-ban azonban Törökország saját hadszinterein már csak 70.000 harcossal rendelkezett. A szökevények száma - legalább 300.000 fő - ezt a harcosállományt többszörösen felülmulta. A központi hatalmak 1918 nyarán már nem voltak abban a helyzetben, hogy a török hadszinterekre megfelelő erősítéseket küldjenek. Ezért Törökországnak el kellett buknia.

Négy nappal a bolgár front összeomlása után, szeptember 19.-én az angolok - 124.000 fő, 500 ágyu - megtámadták a palesztinai török arcvonalat és azt a tengerpart mentén simán áttörték. Az angol siker teljes volt. A török haderő roncsai az angol lovasság erős üldözése közben rendetlenül özönlöttek vissza. Damaskust is fel kellett adni. Csak Alepponál lehetett az angolokkal szemben arcvonalat állítani, ahol a hadiállapotnak a fegyverszünet október végén beért hire vetett véget.

Törökország egyébként a központi hatalmak hadászati számvetéseiben Bulgária összeomlása után már nem játszhatott szerepet. Előrelátható volt, hogy Törökország kénytelen lesz a fegyvert letenni. Inkább azon lehetett csodálkozni, hogy nem követte rögtön Bulgária példáját, hanem még heteken át tovább küzdött.

Törökország összeomlásával jelentékeny angol haderők szabadultak fel. Ezek bizonyos idő mulva megjelenhettek volna a nyugati fronton, ha erre az ántántnak szüksége lett volna. De nem volt reájuk szüksége, mert közben Foch már elvégezte a német seregek teljes visszaszoritását és egyben megrendítését.