A NÉMET HADERŐ VISSZAVONULÁSA

A szeptember közepén elkövetkezett két nagyjelentőségü hadi esemény, nevezetesen a bolgár front összeomlása és a palesztinai török arcvonal katasztrófális veresége arra késztette Foch tábornagyot, hogy a nyugati fronton is folytassa az általános támadást. Kitervelte a német arcvonal ellen a negyedik - hármas - lökést, amely szeptember 26.-a és 28.-a között került végrehajtásra. Ebből keletkezett a világháborúnak egységes, egyidejü erőkifejtés terén legnagyobb csatája. Foch támadása ugyanis a francia és belga területen álló német arcvonal egész szélességére kiterjedt. Ez az arcvonal, mint tudjuk, Verduntől a tengerig nagy nyugat felé kihajló félkörben huzódott.

Foch elgondolása a negyedik lökés tervezésénél azon alapult, hogy a németeknek az előző harcok következtében csökkent ellenálló ereje képtelen lesz a nagyarányu támadást kivédeni és ezért kénytelenek lesznek Franciaországot és Belgiumot kiüríteni, amit Foch 1918-ban elérhetőnek vélt. A háború gyors befejezésére ekkor még nem gondolt. Arra számított, hogy a német határra visszaszorított német seregekkel az utolsó csatát 1919-ben kell megvívnia. Az ántánt a fegyverkezési programot erre a feltevésre alapította.

Foch a negyedik támadásra három nagy támadó csoportot alakított.

A jobbszárnyon: a St. Mihielnél győzelmes amerikai seregnek (13 erős hadosztály) Pershing vezérlete alatt Verdun és Reims között, Gouraud francia seregének (31 hadosztály) pedig Reimstől balra Meziéres felé kellett előretörnie. Ez a csoport a szemben levő német arcvonalnál háromszor volt erősebb.

A középen 40 angol hadosztály, egy amerikai hadtest és egy francia sereg azt a feladatot kapták, hogy Maubeuge felé törjenek át. Az ántántnak itt nem volt jelentékeny túlereje.

A balszárnyon a belga király vezérlete alatt 16 hadosztálynak (8 belga, 5 angol, 3 francia) és ezenfelül 7 lovas hadosztálynak kellett Gent irányában áttörni. Itt 12 német hadosztály védekezett.

Foch tehát 100 hadosztálynál is nagyobb tömeget rendelt egységes támadásra. Parancsai szerint a jobbszárnynak szeptember 26.-án, a középnek egy, a balszárnynak két nappal később kellett megindulni. A támadó hadművelet nem volt könnyü dolog. A németek gondosan előkészített állásokat védtek. Olyan meglepetésre mint július 18.-án, vagy augusztus 8.-án, nem lehetett számítani. De most már túlságosan nagy volt a különbség a két fél erkölcsi ereje között. Az ántántnál mindenki bizott a győzelemben, míg a németeket már csak a fegyverbecsület késztette a kitartásra.

Alig hogy a támadás megindult, Ludendorff szeptember 29.-én javaslatot tett a béketárgyalások megkezdésére. A német kormány erre október 3.-án éjjel Wilsonhoz fordult, kérve a tárgyalások megindítását. De sokáig tartott, míg Wilson a tárgyalási alapot közölte. Közben a harc folyt.

A jobbszárnyon az amerikai-francia támadás tért nyert. A németek október közepéig kénytelenek voltak 39.000 fogoly és 300 ágyu elvesztése után az Aisne folyó mögé, a Hunding-Brunhilda állásba visszamenni.

A középen is rosszul ment a németek dolga. A negyedik csatanapon az angolok áttörték a Siegfried-állást. A németek október második felében a Hermann-állásba mentek vissza, miután 36.000 foglyot és 380 ágyut hagytak az ellenség kezén.

A balszárnyon is hátrálni kellett a németeknek. Október második felében itt is a Hermann-állásba mentek vissza. Vesztettek 11.000 foglyot és 300 ágyut.

A német alvezérek már a vázolt nagy csata kezdetén javasolták, hogy a védőállás a Maas folyó-Antwerpen vonalába helyeztessék vissza. Ez az állás rövidebb és részben - a Maas mögött - harcászatilag erősebb lett volna. Hindenburg azonban közben tett békeajánlata érdekében nem akarta a meghódított területeket a béketárgyalás megkezdése előtt kiüríteni. Zálogot kivánt a kezében tartani. Ma már tudjuk, hogy a békekötés ügyét jobban szolgálta volna az a harckész német sereg, amely a birodalom határai mentén, annak védelmére tervszerüen állást foglal és békére való készségének hangoztatása mellett az önvédelemre szorítkozik, mint az a megrendült haderő, amelynek veszteségteljes hátrálását az ántántseregek szakadatlan nyomása kényszerítette ki.

Az utóbbi eset következett be. A Hermann-Hunding-Brunhilda állást sem lehetett sokáig tartani. Foch a kimerült német seregeknek nem hagyott nyugtot. Különösen Verduntől északra vált a helyzet válságossá, ahol a dél felől előhaladó amerikai sereg nyomásának hatása alatt a németek már alig tarthatták magukat. Ha a német arcvonal ez a része enged, akkor a tovább jobbra csatlakozó német seregek rendezett hátravonása is meghiusul. Ezért Hindenburg november 4.-én seregeit az Antwerpen-Maas vonalba rendelte vissza, November 5.-én aztán közölte Wilson a német kormánnyal, hogy az ántánt hajlandó a fegyverszünetről tárgyalni.

A visszavonulásnak általában rendezetten, de az ántántseregek nyomása alatt történt végrehajtása közben érte a német arcvonalt a november 11.-én megkötött, megalázó fegyverszünet hire.

Nem lehet vitás, hogy Foch a háborút nagy győzelemmel fejezte be.

A FEGYVERSZÜNET a német gyarmatok közül ekkor már csak Kelet-Német-Afrikában duló háborút is befejezte.

Természetes volt, hogy a németek az angol flotta által az anyaországtól elszigetelt gyarmataikat nem menthették meg.

1914-ben a csendes-óceáni szigetek és Togo kerültek az ántánt kezére. Ugyancsak 1914-ben foglalta el egy 60.000 főnyi japán sereg 3 havi ostrom után a Kinában fekvő, 3.000 harcostól védett Csingtaut, ahol egy osztrák-magyar hadihajó is elveszett.

Délnyugat-Afrikát 1915-ben, Kamerunt 1916-ban szállta meg az ántánt, miután óriási túlerejével a gyenge német védőcsapatokat előbbi helyen megadásra bírta, utóbbi helyen pedig spanyol területre szorította.

Egyenesen csodálatosnak kell mondanunk a legnagyobb német gyarmat: Kelet-Német-Afrika védelmét. Itt Lettow-Vorbeck vezérlete alatt 14.000 főnyi csapat (3.000 fehér, 11.000 szines katona) hallatlan hősiességgel védte magát a fokozatosan 300.000 főre emelkedett angol-belga-portugál sereg ellen. Ez a nagy tömeg csak 1917 végén tudta Lettow-Vorbecket a gyarmatból kiszorítani, mire ez portugál területre ment, itt győzelmes harcok között végigvonult, majd visszatért és az angol Rhodesiába tört be, ahol teljesen harcképes állapotban, persze már csak 150 fehér és 1.200 szines katonával november 13.-án, az utolsónak tette le a fegyvert, miután az angolok hadikövet útján értesítették, hogy a világháború megszünt.