| A KRITIKA SZEREPE | TARTALOM | A TÍPUS ÉS A TELJESSÉG ÉRTELMEZÉSE |
Lényeges eleme volt az időszak irodalomfelfogásának és esztétikájának a valóságtükrözés igénye, mely a marxista ismeretelméleten alapult, de érveket szállítottak hozzá a realista irodalom nagy alkotóinak műveiből merített példák is. Nem akadt kritika, amely a hiteles tükrözés alapfeltételét: a valóság alaposabb, mélyebb ismeretét ne szorgalmazta volna. Szabó Pál és Veres Péter új műveinek, a Próbatételnek, a Szolgaságnak, a Szegények szerelmének és az Új földnek megbecsülésében e művek szociológiai gazdagsága nagy súllyal esett latba. Másfelől: nem volt olyan vélt vagy valódi művészi fogyatékosság, amelyben a kritika ne észlelte volna a valóságismeret hiányait. A korszak legnagyobb viharát kavaró művét, Déry Tibor Felelet című regényének második kötetét is elsősorban a valóság meghamisítása miatt marasztalta el a kritika, Juhász Ferenc Jégvirág kakasából meg egyenesen a valóság megrágalmazását olvasta ki. S nemcsak Molnár Miklós és Keszi Imre, a kritikusok, de más-más hangsúllyal a költő Benjámin László és Kónya Lajos is. "Így még csak nem is utal – olvasható például a Felelet egyik, különben gondos bírálatában Nagy Péter tollából – az 1933-as hatalmas építőipari, vagy a nagy Ganz-gyári sztrájkra, amelyet pedig Neiselen keresztül ábrázolhatna; Rákosi elvtárs 1935-ben lezajlott harmadik pere pedig, amely az egész magyar munkásosztályt megmozdította, csak egy dunántúli falu kósza hírein s Gühner báró tudatán keresztül jut el a regény lapjaira." Hasonló igényeket támasztott a kritika Kolozsvári Grandpierre Emil népmesébe oltott pikareszk regényével szemben is. S ha a valóságértelmezés még a távoli múltról írott regényekben is ilyen szoros volt, érthető, ha a jelenről szóló művek esetében sokkal inkább az lett. A kritikusban, aki mű és valóság közvetlen szembesítésének nehézségeit például egy francia, egy dél-amerikai regény vagy Szophoklész drámái esetében átgondolja, óhatatlanul felmerült a kétség, de ezeket a kétségeket ekkoriban a tudás gyarapításának lehetőségeivel eloszlathatónak vélte.
A történelmi materializmus múlt – és jelenértelmezése a megismerés bizonyosságával töltötte el a kor kritikusait. Az osztályharc mindenkori jelentőségét a fordulat éve után nagy lendülettel előrehaladó szocialista átalakulás olyan fénybe vonta, az új győzelmét annyira törvényszerűnek mutatta, hogy képviselőinek ábrázolását múltban és jelenben kikerülhetetlennek hitték szépírók és kritikusok szinte egyaránt. Így lett a kritika valóságfogalmának központja az új és a régi kiélezett küzdelmének konfliktusaiban élő és harcoló ember. S az emberről és világról való teljes tudásnak jobbára csak ezek a politikai-szociológiai elemei álltak a kritikusi tudat előterében. "Erősen megszépített életvalóság" volt ez, melynek alapját és magyarázatát abban kereshetjük, hogy a kritikus a maga lehetőségei között közvetlenül is szolgálni akarta a szocialista tudat minél {394.} gyorsabb, minél kevesebb ellentmondás árán való kialakulását. A kritika ezt a valóságot avatta mértékké, ezt kérte számon az irodalmon. S ezzel hatékony szempontokhoz, kivételes szerephez jutott ugyan, de egyúttal szűk körbe zárta magát. Minél inkább nőtt a szakadék a kulturális politika valóságértelmezése és a tényleges valóság között, annál nehezebben boldogult a kritika azokkal a művekkel, amelyek ezt a szakadékot valamiképpen érzékeltették. De túl ezen: a költő élményeit, közérzetének, kedélyének változásait, létezésélményének állandóbb tartalmait is mindig és közvetlenül az adott valósággal kellett szembesítenie, arra kellett vonatkoztatnia. Ha Benjámin László például a hadban álló ember természetes kényszereként a vereség esetleges szörnyűségeit is felidézte, kritikusai nyomban arra gondoltak, hogy az amerikaiak győzelméhez edzi magát.
Valóság és regényvilág, történelem és regényesemények szembesítésének ez a közvetlen módja, s az ebből eredő elégedetlenség kényszerítette éles bírálatra a kritikát szinte minden kérdésben és minden fontosabb művel szemben. A párt ábrázolását nemcsak a Feleletben vélte hamisnak, hanem Sarkadi Rozijában is, mert Rozi fejlődésében a magánélet csődjének nagyobb a szerepe, mint a pártnak. Szabó Pál Isten malmai című regényét is hasonló okból marasztalták el: nem tudja éreztetni a párt vezető erejét. S hogy ezek a bírálatok milyen súllyal eshettek latba, a Felelet-vitában elhangzott Lukács-nyilatkozat idevágó passzusa önmagában is jelezheti: "A párt ábrázolása, a szellemi és erkölcsi fölény ábrázolása a kivezető út, és nem kétséges, hogy ez a kulcskérdése egész irodalmunknak" (Vita irodalmunk helyzetéről). Igaz, hogy a párt alig öt éve jutott felszínre az illegalitás pusztító évtizedei után, igaz, hogy vezető szerepe nyíltan csak a fordulat évétől bontakozott ki, de a dialektika intenciói szerint gondolkodó kritika a hajdan rejtve és elszigetelten működő pártban a jelen uralkodó pártjának csíráját tisztelte, s ezt kérte számon; a rejtve működő erőt érzékelhető alakban ábrázolni. Nemcsak regények sora igazolta e készséget, de Déry Tibor önkritikája is, s még inkább Sarkadi Imréé, aki szinte meg is rótta magát a "narodnyik csökevényért", amely miatt a felszabadulás eseményeit a tömegek spontán ügyeként ábrázolta.
| A KRITIKA SZEREPE | TARTALOM | A TÍPUS ÉS A TELJESSÉG ÉRTELMEZÉSE |