AZ IRODALOMKRITIKA A HETVENES ÉVEKBEN

A hatvanas években s a hetvenes évek első felében a sokféle irányban fejlődő, táguló új irodalom új és új formákat, kifejezési eszközöket hódított meg magának s alkalmazott több-kevesebb sikerrel. Ezzel párhuzamosan rendkívül megélénkült az irodalomelméleti kutatás. A műelemzés módszerei, eljárásai új lehetőségekkel gazdagodtak, az irodalomtudománnyal foglalkozók megismerkedhettek azokkal az irányzatokkal és iskolákkal, melyek rohamos gyorsasággal tágították ki a hagyományos irodalomtörténetírás elvi és módszertani kereteit. Az irodalmi művek filozófiai tartalma, s az irodalomtudomány esztétikai beágyazottsága kihívást jelentett a kritika számára, amely – mint Belinszkij írta – "mozgó esztétika". A kritikus egyre kevésbé elégedhetett meg az adott műalkotás elemzésével, még kevésbé hagyatkozhatott érzéseire és benyomásaira. Az {419.} elemzés során mozgósítania kellett "mögöttes" ismereteit, s a műben megtestesülő filozófiai tartalmakat, az esztétikum adott sajátosságait és különbözőségeit is fel kellett fejtenie. Az olyan bonyolult, de az érdeklődés homlokterében álló életművek, mint Weöres Sándoré, Pilinszky Jánosé, Juhász Ferencé vagy Örkény Istváné, Mészöly Miklósé a hagyományos irodalomtörténeti megközelítésen túl sok fontos és az európai irodalom fejlődésében is jelen levő, nyitott kérdést vetettek föl, melyre a kritikának is meg kellett találnia adekvát válaszát, legalábbis lehetőségei szerint.

A fejlődésnek szükségszerű követelménye lett az egzisztencializmus marxista értelmezése és bírálata, a fenomenológián alapuló világszemlélet gyökereinek értelmező elemzése. Az egzisztencialista megközelítési módszer és ideológia marxista bírálatára Köpeczi Béla vállalkozott tanulmányaiban és népszerűsítő könyvében. A művekben és a század életérzésében változatos formában jelentkező egzisztencialista vonásokat pedig Németh G. Béla elemezte több nagy hatású esszében, valóságos iskolát teremtve ezzel. A fenomenológia legteljesebb képét és bírálatát Vajda György Mihály tanulmányaiban találjuk. Általában is megfigyelhető azonban, hogy az új köntösben jelentkező polgári filozófiák elemzése és értékelése során egyre nehezebb különválasztani a világértelmező bölcseleti eszméket és a kérdések megragadására irányuló módszertant. Nem véletlenül lángoltak fel éles viták a strukturalizmus körül. Ezek az eszmecserék azért is tanulságosak, mert a marxista kritika a maga számára is igyekezett hasznosítani a módszer gyümölcsözőnek látszó eredményeit, ám ezt a folyamatot összekapcsolta a – nem is egységes – ideológia bírálatával (elsősorban Szabolcsi Miklós tanulmányaiban jelentkezett e kettős törekvés). Nyilvánvaló, hogy a strukturalizmusnak – ha szabad általánosságban használni e megjelölést – az a törekvése, hogy nagy gondot fordít a valóságot átszövő oppozíciók hálózatára, a műelemzésben is hozhat új felismeréseket. Az az állításuk azonban, hogy a történelmi elemzés ismeretadó értéke minimális, joggal vált bírálat tárgyává a hazai marxista irodalomtudományban. Mint ahogy természetesen elfogadhatatlan volt Foucaultnak az az állítása is, hogy "a történelem céljáról való álmodozás a kauzális gondolkodás utópiája".

A strukturalisták módszertani alapelve, mely szerint a nyelv egységes rendszer, s egyes alkotórészei csak e rendszeren belül válnak értelmessé, illetve hogy a szavak értékét a velük szembeállítható szavak adják meg, bizonyos vonatkozásban a hazai kritikai elemzések módszertanát is megtermékenyítette. (A hazai szakirodalomban Hankiss Elemér használta fel termékeny, továbbgondolásra érdemes módon a strukturalizmus módszertani eredményeit.) A gyakorlat során azonban tanúi lehettünk a fogalmak devalválódásának: a strukturalisták által rendkívül pontosan és tudatosan használt kifejezések rutinszerű alkalmazásának a napi kritikában.

{420.} A hazai marxista irodalomtudomány fejlődésének fontos állomásaként tartjuk számon az Irodalomtudomány. Tanulmányok a XX. századi irodalomtudomány irányzatairól (1970, szerk. Nyírő Lajos) című kötet megjelenését. Természetesen a kritikába nemcsak e kötetben tárgyalt iskolák és módszerek tanulságai szűrődtek be, hanem más, itt alig vagy egyáltalán nem elemzett törekvésekéi is.

Célkitűzése szerint az irodalomtudomány új eredményeinek és a kritika legjobb hagyományainak szintézisére vállalkozott a Magvető Könyvkiadó Elvek és utak, s az Akadémiai Kiadó Kortársaink sorozata. Az előbbi 1965-ben indult, és a programot jelző Elvek és utak címadásával is érzékeltette a marxizmuson belül értelmezhető irodalomtudományi törekvések lehetséges szemléleti és módszertani határait. A következő években azonban a sorozat profilja valamelyest megváltozott: kevesebb irodalomtudományi tárgykörű alkotás jelent meg, s a műelemzések kérdésében – jóllehet több tanulmány is érintette ezt a témát – ritkán sikerült érvényesítenie a történetiséget és a műközpontúságot dialektikus egységben összefogó elemző módszert. A Kortársaink (szerk. Béládi Miklós és Juhász Béla) eddig megjelent kötetei azt bizonyítják, hogy a szerzők igyekeznek egységbe foglalni a tudományos igényű műelemzés és a népszerűsítő-ismeretterjesztő leírás kívánalmait. Ahogy irodalomtudományunk egészében, e sorozat egyes köteteiben sem mindig érvényesül a terminológia egységes volta, következetessége, s a kritika bizonytalankodásaihoz hasonló aránytévesztések is akadnak az írói értékrend megítélésében. A Kortársaink sorozat rendszeres jelentkezése mégis fontos eseménye a magyar kritika történetének, hiszen egyesíti az irodalomtörténeti és kritikai szempontokat, segíti az élő irodalom alaposabb megismerését, s az irodalomtörténészek egy részét is bekapcsolja a kritikai élet áramába.

A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején egyre erősebben érezhetővé vált egyfajta kritikaellenesség. Ennek részben a nyugati kultúrkörből begyűrűző tudományellenesség volt a magyarázata. A tudomány – így az irodalomtudomány és a kritika is – sokkal gyorsabban halmozza fel új eredményeit, meglátásait, tapasztalatait, semmint azt az ízlésváltás követni tudná. A kritika azonban maga is szolgáltatott okot az elmarasztalásra: olykor nem az olvasói befogadás és a higgadt, elfogulatlan marxista ítéletalkotás vágya vezette a kritikusi tollat, hanem személyes elfogultság, vélt vagy valódi csoportérdekek szolgálata. Ironikus és személyeskedő célzások, a csak a szakma bennfentesei számára érthető oldalvágások érthető módon ellenérzést keltettek az olvasók széles rétegeiben és a megbírált írók körében is. A felgyülemlő indulatok okát, miértjeit kutatva írta 1969-ben a Népszabadság hasábjain Szabolcsi Miklós a már címével is sokat eláruló A kritika halála – Halál a kritikára? című cikkét. Gondolatmenete voltaképp lezárása volt annak a sok fontos szempontot felvető {421.} vitasorozatnak, melyet a Népszabadság kezdeményezett 1968-ban a művészi bírálat helyzetéről.

Nemcsak Szabolcsi Miklós cikke jelezte a veszélyt. Hasonló válságjeleket sorolt fel Kritikusi gondok című tanulmányában Nagy Péter és Művelődéspolitikai jegyzeteiben Pándi Pál, aki a kritikus ideáltípusát így rajzolta meg: "... a műbíráló legyen kritikusa, szellemi társa, ösztönzője és propagálója kora jelentős művészi áramlatának vagy áramlatainak, jelentős alkotóinak, jelentős tehetségeinek. S legyen kifejezője is a maga módján a kor lényeges igényeinek, központi problémáinak." Pándi Pál szerint az adott korszak fő tendenciája a szocialista fejlődés, és azok a műalkotások, melyek a polgári vagy a kispolgári szemléletmód jegyében születtek, s tettek kísérletet a valóság egyfajta ábrázolására, fokozatosan "depolitizálódnak", "visszahúzódnak a morál, az ízlés szféráiba". Ide azonban a marxista kritikának nem szabad követnie őket: nem lehet polgári módon írni egy polgári regényről, hanem ki kell alakítani a marxista kritika szemléleti egységét. "A kritikának arra kell törekednie – írta a többi között –, hogy olyan értékrendet fejezzen ki, amelyben tükröződik a különféle – akár ideológiailag különféle – irányzatok mozgása és értéktermése, s tükröződik az irányzatok értékeinek harca is."

Kritika és irodalomtudomány viszonyát, a bírálat céljának kérdését, az eszmeiség problémáit állítottak a középpontba ezek a cikkek és tanulmányok. E gondolatok váltak Sőtér István Az irodalomtudomány dilemmája című tanulmányának is vezérelvévé. Az 1970-ből való írás mintegy összefoglalta azokat a gondolatokat, nyitott kérdéseket, melyeket a marxista kritika képviselői vetettek fel ekkor megjelent műveikben. A goethei művészetszemlélethez való visszatérés gondolatát sürgette, s meggyőzően fejtette ki azt a gondolatot, hogy az utóbbi évek irodalmi "tudathasadásának" egyik legfőbb oka az volt, hogy szembefordult egymással a két egymásra utalt diszciplína: a kritika és az irodalomtörténet. Lukács Györgynek A különösséggel kapcsolatos gondolatait fejlesztette tovább, és fejtegetései során arra irányította a figyelmet, hogy vissza kell térni a művekhez, meg kell találni azok legfontosabb üzenetét, melyet Goethe oly biztosan olvasott ki belőlük: "az emberi lét tiszta és hatékony segélyforrását." Sőtér István fejtegetéseinek nagy érdeme volt, hogy az irodalmi művek vizsgálatának már-már elsikkadni látszó történeti aspektusára is ráirányította a figyelmet, s egyértelműen megfogalmazta azt a gondolatot, hogy "a történetiség értékét nem a módszerek egzaktságának foka szabja meg valójában, – hanem az, hogy ezek a módszerek milyen felismeréseket tesznek lehetővé".

A hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének kritikai vitái az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális Elméleti Munkaközösségének a művészetkritikával kapcsolatos Állásfoglalásában jutottak nyugvópontra (1972. szeptember). Az Állásfoglalás nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a {422.} kritikusoknak a "marxista szellemi partner" igényével kell elvi alapról bírálniuk a műalkotásokat, "de az alkotó személye iránti tisztelettel szóljanak". Felhívta a figyelmet a kritikusi bázis szélesítésének szükségességére és a helyes értékrend kialakításának, megszilárdításának elodázhatatlanul sürgős voltára.

Az Állásfoglalás termékeny erjedést indított meg a kritikai életben. A napilapok és a folyóiratok igyekeztek a gyakorlatban is alkalmazni szempontjait. A lapok megpróbálták szilárdítani kritikai rovataikat, s állandó munkatársaik mellett több teret biztosítottak a fiatalabb tehetségeknek. 1972 után egyre határozottabbá, karakterisztikusabbá váltak a napilapok és a folyóiratok bírálattal foglalkozó rovatai. Bár ekkor is kísértett a túlértékelés veszélye, s olykor meglehetősen vitatható értékítéletek is napvilágot láttak, eredményképpen lehetett elkönyvelni a marxista kritika erősödését, mely az irodalomtudomány eredményeinek mind biztonságosabb alkalmazásán alapult. Hogy elmélet és gyakorlat nagyobb zökkenők nélkül találhatott egymásra, abban szerepe volt az előző korszak egyik legnagyobb hatású elméleti-kritikai orgánumának, a Kritikának (1963–1971), melyben leggyakrabban Almási Miklós, Béládi Miklós, Diószegi András, Hankiss Elemér, Illés László, Miklós Pál, B. Nagy László, Nyírő Lajos, Szili József és néhány fiatalabb irodalomtörténész-kritikus jelentkezett egyre érettebb, szilárd eszmei háttérrel megírt, ugyanakkor a műelemzés legjobb hagyományait is integráló írásokkal. Korszerű tájékozódást kölcsönzött a lapnak, hogy újra felfedezte az európai forradalmi munkásmozgalom irodalmának értékeit és az avantgardot. A Kritika köre nem tévesztette szeme elől a modernség világnézeti tartalmát s a szocialista eszmeiség érdekeit; az elméleti írások pedig új nyomatékkal és érvekkel hangsúlyozták a tükrözés folyamatában az alkotó személyiség szerepét és a mű megalkotásának mozzanatát. A hetvenes évek elején új színfoltja lett kritikai életünknek a Pándi Pál szerkesztésében megjelenő átszervezett Kritika. Gyakran vállalkozik a lap irodalmi irányzatok és áramlatok értékelésére, megkülönböztetett figyelemmel fordul kritikusi gárdája (Agárdi Péter, Bata Imre, E. Fehér Pál, Fülöp László, Hajdu Ráfis Gábor, Héra Zoltán, Szilágyi Ákos, Varga Lajos Márton, Zappe László a gyakrabban szereplő nevek) a fiatal írók művei felé. 1975-ben jelent meg Bata Imre Fiatal költészetünkről című írása, mely – akárcsak a nyomán gyűrűző vita tanulságai – sok vonatkozásban tette világosabbá az új irodalmi törekvések bonyolult képét. Olykor irodalmi életünk egészét megmozgató viták fórumává válik a Kritika, amint például a Weöres Sándor költészetéről és magatartásáról szóló tanulmány nyomán is ez történt. A Kritika szerkesztőségi gyakorlata szerint a kritika mint műfaj az irodalmi életben ideológiai szerepet tölt be, és szoros kapcsolatban áll a művészetpolitikával, azt segíti dinamikus feladatainak, a támogatásnak és a vitának végrehajtásában. A kritika figyelme, bár más hangsúlyokkal és eszközökkel, ugyan-{423.}olyan széles területre terjed ki, mint az irodalompolitikáé. Ennélfogva a kritikának is két összefüggést kell tudatosítania munkája során. Egyrészt az adott társadalom ideológiai helyzetének realitásaiból kell kiindulnia – ezt fejezi ki az irodalompolitika publikációs politikája –, másrészt vállalnia kell a szocialista tendenciák támogatását, s emellett szorgalmaznia kell a jelenlevő nem marxista nézetekkel folytatandó vitát. A különböző tartalmú művek megjelenésének a ténye nem menti fel a kritikát ideológiai vitakötelezettsége alól. A kritikának válogatnia kell a publikált művek között és meg kell különböztetnie azt, ami támogatandó attól, ami vitatható, illetve vitatandó. Ennek révén válhat a kritika orientáló erővé, és töltheti be – mint a művészetpolitika segítője – az olvasók tájékoztatásának a szerepét. Ilyenformán a kritika társadalmi igényeket fogalmaz meg, ebből következik politikai felelőssége, ami azonban nem jelenti azt, hogy feladatai a politikai aktualitás képviseletére redukálódnának. A kritika a művészetpolitikához oly módon kapcsolódik, hogy ítéleteivel értékrangsort alakít ki és a fő vonalakban megfogalmazott általános elveket a mindenkori művészeti fejlődés szintjén konkrét elemzések formájában realizálja, és mintegy "visszaigazolja" azt az irodalomirányítás számára.

A budapesti folyóiratok közül a Kortárs és az Új Írás szívesen vállalkozik bírálatok helyett írói portrék közlésére. (Bata Imre, Bodnár György, Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán és Pomogáts Béla írják e műfaj talán legérdekesebb darabjait e két folyóiratban.) E műformának jelentős előnye, hogy lehetővé teszi a történeti szempont intenzív bekapcsolását a műelemzés folyamatába, esetenként azonban elsikkad benne a bírálat, s középszerű művek, kevésbé jelentős alkotók is megnőnek a történelem folyamatába ágyazva. A Kortárs bírálatai az irodalom életének több területére kitekintve, az Új Írás inkább rendszeres szerzőinek egyéniségét és érdeklődését figyelembe véve szolgálja a kritika ügyét. Érdekes színfoltot képvisel kritikai életünkben a Valóság, amely kivált az európai irodalom új jelenségeiről tájékoztat színvonalasan, jelentékeny elméleti kulturáltsággal (Sükösd Mihály, Ungvári Tamás), de gyakran közöl tájékoztató írásokat a szláv irodalmak újdonságairól (Elbert János) és a francia, olasz, spanyol, belga stb. művészeti élet érdekes eseményeiről (Dobossy László, Bajomi Lázár Endre, Réz Pál, Somlyó György).

Régebben a vidéken megjelenő lapok elsősorban az illető városból vagy megyéből elszármazott alkotók pályájának ismertetésére, értékelésére helyezték a fő hangsúlyt, utóbb azonban kritikai működésük egyre szélesült, majdnem minden figyelemre méltó könyvújdonságról, az irodalmi tudatot formáló szellemi jelenségről közölnek igényes tájékoztatást. A Tiszatáj elsősorban Erdei Ferenc, Németh László, Illyés Gyula eszményeinek közvetítését és vállalását érzi céljának, az Alföld kitűnő kritikusgárdája (Aczél Géza, Fülöp László, Görömbei András, Imre László, Juhász Béla, Kovács Kálmán, Simon Zoltán, Tamás Attila) is elsősorban a népi {424.} irodalom értékeinek őrzésén és terjesztésén munkálkodik, a Jelenkor kritikusai (Tüskés Tibor, Szederkényi Ervin, Vekerdi László) pedig különösen értékmegőrző szerepükkel vállalnak jelentős feladatokat kritikai életünkben. Mindhárom folyóirat kötelességének tekinti a helyi hagyományok ápolását, a körzetükben dolgozó írók, művészek alkotómunkájának megismertetését és kritikai méltatását. A hetvenes években mind sikeresebben törekedett egyéni arculatának kialakítására a miskolci Napjaink, a kecskeméti Forrás, s ebben az erőfeszítésben követi őket a szombathelyi Életünk, a tatabányai Új Forrás és a békéscsabai Új Auróra is.

Az Élet és Irodalom hosszú éveken át egyetlen kritikus, Faragó Vilmos működését állította kritikai rovatának középpontjába (ugyanakkor a lap filmkritikusa hosszú időn át B. Nagy László volt). Faragó Vilmos ötletesen, szellemesen, meggyőzően szól vitás irodalmi jelenségekről, pályákról, az a tény azonban, hogy egyszerre több könyvről, több műfajról írt, gyakran vitathatóvá tette válogatását, ítéleteit. Kétségtelen azonban, hogy a kritikai élet egyik izgalmas, állásfoglalásra késztető alakja volt. Az utóbbi években egyre több új kritikust kapcsol be munkájába a lap, melynek kritikai rovata színes és érdekes írásokat is közöl, s olykor vitára, ellenvéleményre serkenti olvasóit. Színvonalasak, elméleti vonatkozásban is felvértezettek, olykor azonban bizonyos ízlés- és szemléletbeli korlátokat is jeleznek Lengyel Balázsnak az új verseskönyvekről szóló összefoglalásai, Kis Pintér Imre pedig az új prózai művekről ír elsősorban az alkotások etikai hátterét felfejtő, mélyenszántó méltatásokat. Jelentékeny kritikus Alföldy Jenő.

Az újrainduló Irodalomtörténet, a régebbi Kritika helyébe lépő Literatura olykor ugyancsak közölnek kritikai írásokat (Bata Imre, Bonyhai Gábor, Csaplár Ferenc, Csűrös Miklós, Nyírő Lajos, Pomogáts Béla, Rónay László, Szegedy-Maszák Mihály, Szili József, Tverdota György, Veres András). Az előbbi véleményeinek friss voltával, polemikus hajlamával, az utóbbi cikkeinek elméleti megalapozottságával, a társtudományok összehasonlító elemzésével kelt figyelmet. Sajátos színfoltot jelent kritikai életünkben a New Hungarian Quarterly, amely igényes, színvonalas esszéket és jól orientáló bírálatokat is közread.

A napilapok kritikai tevékenységét szinte lehetetlen áttekinteni. A Népszabadság kritikusi gárdája marxista elkötelezettséggel, elméleti felvértezettséggel szól a könyvújdonságokról, vállalva és kezdeményezve a tisztázó vitákat. Hetenként egyszer áttekintést közöl a lap a frissen megjelent művekről (Falus Róbert, majd Bata Imre tollából), így megpróbálva minden vonatkozásban tájékoztatni olvasóit, s áthidalni a megjelent alkotások magas, a kritikák ehhez képest alacsony száma közötti szakadékot. Rendszeresen közöl kritikákat a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és a Népszava, s olykor figyelemre méltó kritikák jelennek meg a vidéki napilapokban, ezek azonban inkább a helyi kezdeményezésekről igyekeznek {425.} informálni olvasóikat. Tekintélyes olvasótábort tájékoztatnak a Tükör (Új Tükör) és a Nők Lapja kritikái is.

Ha számszerűen tekintjük át a folyóiratok és napilapok kritikáit, az eredmény megnyugtató. Ezeknek az írásoknak a színvonala azonban egyenetlen, érezni bennük, hogy máig sem sikerült megoldani a kritika két fontos dilemmáját: egyrészt a művekben revelálódó emberi értékek, a mának szóló tanulságok közelítését az olvasókhoz, másrészt az elmélet új eredményeinek és a bírálat áttetsző világosságának kiegyensúlyozását. Ez utóbbira pedig nemegyszer példát, ösztönző mintát találhatna a kritika az írók esszéiben, kritikai műveiben, akik hajlamuk szerint kedvtelésből vagy rendszeres feladatként vállalnak kritikusi tevékenységet, s finom beleérzésükkel, a művek mélyrétegeibe való behatolásukkal annak sok, nehezen megközelíthető vonatkozását is felfejtik. Itt épp csak utalni akarunk arra – részletesebben az íróportrékban szólunk róla –, hogy kritikai életünkben jelentékeny szerepet töltenek be az írók megnyilatkozásai. Nyeresége a kritikai tudatnak, irodalmi közgondolkodásnak, hogy rendszeresen jelentkezik a lapokban Illés Endre mélyenszántó, elegáns és mindig célba találó írásokkal, Kolozsvári Grandpierre Emil szellemes, nagy világirodalmi kultúrájú esszékkel és nyelvvédő cikkekkel, Takáts Gyula nosztalgiából és emlékezésből szőtt bírálatokkal. S említhetnénk Rónay Györgynek az elemzett műveket tárgyilagosan megítélő cikkeit, Devecseri Gábornak fél szemmel mindig az antikvitás korszerűsítésének igényére figyelő beszámolóit, Somlyó Györgynek a modern költészetről szóló, irodalomszemléletünket tágítani kívánó esszéit, Garai Gábor írásait és Csoóri Sándor népköltészetet és modern költészetet együttesen vizsgáló tanulmányait. Rendkívül termékeny, szinte minden műfajban otthonosan mozgó író-kritikus Hegedűs Géza. Külön színfoltot jelentenek ebben a vonatkozásban Juhász Ferenc "versportréi", melyek egy sajátos műfaj keretében magáról írójukról is legalább oly érzékletes képet rajzolnak, mint az ábrázolni vágyott jelenségről. Rendszeresen jelentkezett egy időben az Élet és Irodalom hasábjain Vas István, aki a fiatalabbak versesköteteit elemezte példamutató érzékenységgel és szeretettel.

A legtöbb író-kritikusnál megfigyelhető bizonyos elméletellenesség. Nem mintha ismeretlenek lennének számukra az irodalomtudomány új felismerései (Nemes Nagy Ágnes írásai remek példáját szolgáltatják, milyen mélyen átérzik és ismerik a fejlődés hasznosítható elemeit), inkább a stílus áttetsző világosságát, az ismeretadás magától értetődő természetességét és a magyar kritika hagyományait féltik a túlzott elméletieskedés veszélyeitől (melynek kétségtelenül lehetnek és vannak is buktatói). Az irodalomértést tartják a legfőbb kritikusi érdemnek, s a tág szemhatárra kitekintő, az egyszerűsítéstől ment szemléletet terjesztik s adják tovább nemes, termékenyítő példaként.

{426.} A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején egymás után jelentek meg a marxista irodalomtudomány legjelentékenyebb képviselőinek kötetei, melyekben fontos helyet kapott kritikai tevékenységük bemutatása is. 1971-ben Sőtér István jelentkezett ilyen kötettel (Az ember és műve), 1972-ben Pándi Pál (Kritikus ponton), 1973-ban Szabolcsi Miklós (Változó világ – szocialista irodalom). Kissé később, ugyancsak a kritikusi út egyfajta összegezéseképp jelent meg Király István Irodalom és társadalom (1976), Nagy Péter Útjelző (1976) és Rényi Péter Vitában (1976), A vita folytatása (1972) című gyűjteménye. E véletlen tény megfelelő alkalmat kínált, hogy a kritika – és a kritikusok – szembesüljenek e fontos életművek tanulságaival, s levonják a maguk számára adódó és a kritika műfajára vonatkozó következtetéseket. Mindegyik kötet újra figyelmeztetett a kritikának arra a jogára és kötelességére, hogy elvi alapon, marxista elkötelezettséggel, a tények és az alkotó személyének tiszteletben tartásával szóljon a műalkotásról, nem riadva vissza a szókimondástól, vállalva a viták, ellentmondások és a tévedések kockázatát is. A marxista szemléletű kritika e művelői monografikus feldolgozásaik mellett is műfajuknak tartották (és tartják) a napi kritika, a műbírálat műfaját, mert jóllehet tisztában voltak annak nehézségeivel, a jelzésszerűség és az elemzés útjának lerövidítéséből adódó problémákkal, de kritikusi munkásságukkal szembesülve nyilvánvalóvá válhatott, hogy írásaikkal – akár folyóiratban közölt elemzéseikkel, akár a napilapok hasábjain megjelent bírálataikkal – elsősorban orientálásra törekedtek, a művészi érték feltárását és elemzését tekintették fő feladatuknak.

Munkásságuknak azóta inkább a nagy és beteljesítésre váró monográfiák kerültek középpontjába, így az utánuk következő kritikusi-irodalomtörténészi nemzedékre vár művük továbbvitele.

Mellettük régóta aktív, alakító részese volt kritikai életünknek néhány filozófiai vonatkozásban rendkívül művelt, elsősorban Lukács György művészetszemléletén iskolázott, de azt több vonatkozásban termékenyen továbbgondoló teoretikus-kritikus. Almási Miklós, Fehér Ferenc, Hermann István és Szerdahelyi István kritikai írásainak közös jellemzője a szilárd elméleti megalapozottság és a világirodalom párhuzamos jelenségeire való fokozott figyelem készsége. Az irodalmi műfajoknak a nemzeti tudat fejlődésében, alakításában betöltött szerepét különös érzékenységgel és gonddal elemezték írásaikban. Nevüket és műveiket jogos büszkeséggel tartja számon az irodalomtudomány, de a kritikai életben betöltött szerepük – amely például Almási Miklós esetében sokszor kezdeményező – úgyszintén igen jelentős. Hermann Istvánnak a dramaturgia fejlődéséről és a színészi játékról írt tanulmányai, kritikái (Szent Iván éjjelén, A személyiség nyomában, Évadok tanúsága) hű kifejeződései annak a folyamatnak, amely a magyar dráma nagykorúsodását eredményezte.

{427.} Az új, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején beérő kritikusok régóta aktív résztvevői voltak az irodalmi életnek. Tanulmányaik és műbírálataik évtizedek óta megjelentek, némelyikük fontos irodalomtörténeti munkákkal jelentkezett már. Inkább az összegezés pillanata volt ez számukra, s nem véletlen, hogy köteteiket – mely kritikai termésüket is híven reprezentálta – úgy állították össze, hogy nemcsak elveikről, hanem arról a törekvésükről is igyekeztek minél pontosabb és érzékletesebb képet adni, mely elsősorban a magyar irodalom legjelentősebb hagyományainak integrálását célozta. Nem felelne meg az igazságnak, ha egységesnek tekintenénk ezt a csoportot, alkatuk, évjáratuk és érdeklődésük szerint is különböznek egymástól, de abban kétségtelenül közösek törekvéseik, hogy kritikusi munkájukba bekapcsolják az irodalomtudomány művelése során szerzett tapasztalataikat, gazdagítva, tágabbá téve azzal szemhatárukat, meggyőzőbbé és történetibbé elemzésüket. A hatvanas évek második felében jelentkezett ilyen összefoglaló kötettel Illés László (Józanság és szenvedély), B. Nagy László (A teremtés kezdetén), aki az újabb magyar kritika egyik legérzékenyebb, legizgalmasabb tehetsége volt. Két évtizedes gazdag kritikusi pályáról adott képet Fenyő István (Két évtized). A hetvenes évek elejétől folyamatosan jelentek meg Kiss Ferenc (Művek közelről), Bata Imre (Képek és vonulatok), Tamás Attila (Irodalom és emberi teljesség), Réz Pál (Kulcsok és kérdőjelek), Béládi Miklós (Érintkezési pontok), Kenyeres Zoltán (Gondolkodó irodalom) és Bodnár György (Törvénykeresők) munkái. 1975-ig nem gyűjtötte még kötetbe kritikai tárgyú írásait, de idesorolhatjuk Czine Mihály, Domokos Mátyás, E. Fehér Pál, Hajdu Ráfis Gábor, Juhász Béla, Koczkás Sándor, Pomogáts Béla, Szabó B. István és mások műveit.

Melyek is azok az irodalomtörténeti eszmék, áramlatok, stílusirányzatok, azok az irodalomtörténeti eredmények és szemléleti jellegzetességek, melyeket ezek a kötetek integráltak a kritikai közgondolkodásba? Sokféle ízlés, érdeklődés különíthető el bennük, de abban mindnyájan egységesek, hogy a kritikusi tevékenységet kétarcú folyamatnak fogják fel: egyrészt intenzíven, mélyen behatolnak a műalkotásba, másrészt azonban az értékítélet kialakítása közben ők maguk is gazdagodnak, új és új történelmi-társadalmi tapasztalatokkal vérteződnek fel. Szinte kivétel nélkül a fejlődés törvényeit keresik, a műalkotásban revelálódó "üzenetet" fürkészik, kiindulási pontjaik azonban természetszerűen különböznek. Egyek abban is, hogy igyekeznek a műalkotásokat belülről elemezni – olykor vitatkozni szemléleti hibáikkal, gyengeségeikkel – s a valósággal szembesíteni őket. Nem válik kritikai működésük hátrányára az sem, hogy mindegyiküknek megvannak a kötöttségeik, a legkedvesebb íróik és műveik, hiszen az értékes irodalmi mű hatásától elválaszthatatlan a tudatosító kritika értékorientáló munkája. Ha e kritikai írásokat egymás mellé helyezzük, voltaképp egész mai irodalmunk minden igazán maradandó {428.} törekvéséről, ígéretéről, fontos problémájáról képet kaphatunk belőlük. Illés László éppoly termékeny elkötelezettséggel igyekszik kivívni a proletárirodalom helyét szellemi életünkben, mint Béládi Miklós az avantgarde-ét. Kenyeres Zoltán ugyanolyan tárgyilagosan fejti fel a múltból a mába vezető szálakat és tanulságokat, mint Bodnár György vagy Bata Imre. S az ő esetükben az is jellemző, amiről nem írnak. Elhallgatásukból tapintható ki az az értékrend, amelynek hiányát jogos iróniával panaszolta Alkotó elégedetlenség című írásában Aczél György: "Irodalmi életünknek [...] baja, hogy nincs normálisan működő szelekciós rendszer [...]. Valahogy mégis ki kell hogy alakuljon egy szelekció: induljanak el a pályán százak és százak, de azért ne ragadjanak ott, ha tehetségük nem teszi őket alkalmassá erre. Az irodalomban pusztító a középszerűség."

A jelzett kötetek egyik legfontosabb jellemzője az értékmegőrzésre való törekvés. Ennek módszeréül legtöbben a portrékritikát választják – ez nem azt jelenti, hogy nem írnak rövidebb bírálatokat –, a diakrónia és a szinkrónia szintetizálását tartva szem előtt. A portré alkalmat kínál az irodalomtörténeti háttér felrajzolására, az alaposabb társadalmi-történeti kitekintésre, s ugyanakkor hitelesebbé, teljesebbé teszi az adott művel való szembesülés kritikai aktusát. Legtöbbjüknél a mű, a pillanat csak alkalom arra, hogy meghosszabbítsák az időben visszafelé is kitapintható koordinátákat, s így az adott pillanatban csak látensen élő jellemvonásokat is kidomborítsák.

A felszabadulás utáni irodalom valamennyi igazán jelentős alkotójáról fontos, forrásértékű tanulmányokat, portrékat és kritikákat találunk írásaik között. Németh László megnyugtató értékeléséért sokat tett B. Nagy László és Béládi Miklós, de egyes részletekben tovább gazdagította megfigyeléseiket és kritikai észrevételeiket Bata Imre és Tamás Attila is. Szinte a teljes illyési életmű alapos, elmélyült elemző képe összeállítható volna munkásságuk nyomán: a költőről Béládi Miklós és Bata Imre adtak meggyőző portrét, a prózaíróról ugyancsak Béládi Miklós, a drámaíró Illyésről Tamás Attila írt, Kenyeres Zoltán az író irodalomszemléletét rajzolta föl tanulmányában, az irodalomtörténészről Fenyő István szólt a Petőfi-könyv kapcsán. Kassák Lajos és a magyar avantgarde értékelő elemzését, integrálásának meggyőző kísérletét köszönhetjük Béládi Miklósnak és Illés Lászlónak. Weöres Sándor bonyolult költészetének elemzését olvashatjuk Bata Imre, Domokos Mátyás, Kenyeres Zoltán és Tamás Attila tollából, s ugyancsak Tamás Attila (s mellette Béládi Miklós) kötetében találhatjuk Pilinszky lírájának értékelő, bíráló elemzését. Juhász Ferenc és Nagy László költészetének, fejlődésének, nagyszabású szintézisteremtő kísérletének pedig minden etapját kitapinthatjuk e művekben (a legteljesebben Bodnár György, illetve Kiss Ferenc esszéiben). Mindez annak a bizonysága, hogy a nagy marxista kritikus- és irodalomtudós-nemzedék örökségét híven vitték tovább, s a tudományos-történeti szempontnak a kritika műfajába oltásá-{429.}val, illetve a Nyugat esszéhagyományainak megőrzésével a kritika fejlődésének további lehetőségeire is ösztönző példákat adtak. Külön helyet foglal el a kritikai mezőnyben Vekerdi László, aki nagy műveltségről tanúskodó tudománytörténeti esszék mellett mind gyakrabban fordul az irodalom felé is, s vitát kiváltó Németh László-életrajzával (1970) egy nehéz műfajban bizonyította avatottságát.

Nem teljes a kép, ha nem szólunk az induló kritikusi pályákról, melyek éppen sokféleségükkel, érdeklődésüknek tág határaival és szemléletük filozófiai töltésével válnak igazán izgalmasakká. Agárdi Péter elkötelezett, a marxista kritika történeti hagyományaiból megtermékenyülő bíráló magatartása éppúgy nagy reményekre jogosít, mint Csűrös Miklós vagy Kis Pintér Imre érzékeny, a művek mélyére hatoló elemzőkészsége. Tény, hogy mellettük egész sereg fiatal kritikus kezdi vagy folytatja pályáját. A kritika műfaji sokarcúsága (gondoljunk csak a már elemzett példák mellett Abody Béla és Galsai Pongrác az esszé, az emlékezés és a bírálat műfaját egyesítő, sarkítottan fogalmazó, szellemes írásaira) is egyik biztosítéka lehet életképességének és további – az ellentmondásoktól és vitáktól új eredményekre sarkallt – fejlődésének.

Nehezen, általunk semmiképpen sem mérhető fel az a kritikai munka, mely a könyvkiadókban hosszú évek óta folyik. Pedig olyan szakemberek, mint Domokos Mátyás, Belia György, Szász Imre, Gondos Ernő, Réz Pál, Kónya Judit, Horváth Zsigmond, Győri János, akik publikált művekben is igazolják avatottságukat, erejük nagyobb részét lektori munkára fordítják. És a névsor csak az Illés Endre által vezetett Szépirodalmi Könyvkiadó kritikusgárdáját reprezentálja. Ugyanez mondható el a Magvető Könyvkiadónál Kardos György igazgatóról, Csanádi Imréről, Sík Csabáról, Szalay Károlyról, Parancs Jánosról, Steinert Ágotáról, Fábri Annáról, Rayman Katalinról; az Európa Könyvkiadónál Benyhe Jánosról, Géher Istvánról, Katona Tamásról, Osztovits Leventéről, Lator Lászlóról, Szekeres Györgyről; a Móra Könyvkiadónál Kormos Istvánról, Aszódi Éváról, Fazekas Lászlóról, Illés Lajosról, Lengyel Balázsról, Kováts Miklósról; a Gondolat Kiadónál Pók Lajosról, Bárány Györgyről, Detre Zsuzsáról és másokról.

Azt a kritikai munkát, amelynek során ömlesztett vershalmok, baljós sugalmú regénykéziratok és folyóiratokban kallódó tanulmányok a kiadó védjegyével ellátott könyvvé formálódnak, jobbára ők végezték és végzik el.