A MAGYAR RÁDIÓ IRODALOMKRITIKAI TEVÉKENYSÉGE

Az a munka, melyet a rádió Irodalmi Osztályának vezetői és munkatársai: Kiss Kálmán, Zentai János, Lajtha Kálmán, Balogh László, Albert Zsuzsa, Dorogi Zsigmond, Dénes István, Manger Gabriella, Botlik Sándor, Papp Zoltán, Puskás Károly, Szablyár Ferenc, Fehérvári Győző, Kulcsár {430.} Katalin, Liptay Katalin végeznek, mennyiségében is folyóiratarányú, s ezen belül a kritikai munkásság is tetemes.

Ha a rádióról elmondhatjuk, amit Németh László írt róla egy helyen, hogy az ország legnagyobb, legtöbb irányú napilapja, a hangos szó s a pillanatok alatti terjesztés óriási előnyével, akkor az irodalmi főosztály gondozásában sugárzott műsorokat az ország legnagyobb irodalmi folyóiratának tekinthetjük. A rádió persze elsősorban tömegkommunikációs eszköz, ez határozza meg műsorainak jellegét, az irodalmi folyóiratok szerkesztési elveitől és gyakorlatától abban tér el, hogy műsoraiban nagyobb hangsúlyt kap az ismeretterjesztő és másodközlő funkció. A rádió, feladatköréből eredően, műsoridejének tekintélyes hányadát fordítja a már megjelent régi és új művek ismertetésére, feldolgozására. Rendszeresen sugározza a klasszikusok alkotásait, de nemcsak a nagy klasszikusokéit, hanem a 16–17. századtól a 20. századig számos félklasszikus vagy elfelejtett, nem élvonalbeli írók művét is szerepelteti különböző műsortípusokban: sorozatok, tematikus összeállítások, adaptációk keretében. A magyar irodalom régi századainak, alkotóinak a rádió a leghatásosabb népszerűsítője, s amit az irodalmi hagyományok ápolása érdekében végez, az összhangban áll az irodalomtörténeti kutatások legfrissebb eredményeivel. Ugyanakkor a másodközlés mellett vállalja a megrendelő szerepét is, kezdeményezően lép fel az irodalmi élet egészére kiterjedő igénnyel: nyilvánossághoz juttatja az élő irodalom alkotóit, bemutatja műveiket, és igen gyakran személyesen is megszólaltatja őket (így például az Irószobám című sorozatban, amely Albert Zsuzsa szerkesztésében, Simon István, majd Garai Gábor, Karinthy Ferenc és mások közreműködésével készült). A mai irodalom ismertetését folyóiratszerűen végzi a rádió; számos alkotásnak első publikációs fóruma, helyet biztosít minden műfajnak és mindegyik nemzedéknek, az idősebbeknek éppúgy, mint a pályakezdőknek. Jelentékeny műsoridőt bocsát rendelkezésére az irodalomtudomány és a kritika művelőinek is a nagy írók életművét bemutató sorozatokban, a rádió hetilapjában, a Gondolatban – melyet Dorogi Zsigmond szerkeszt –, a Kilátóban, a kerekasztal-beszélgetésekben és a hetenként jelentkező kritikai rovat rövidebb terjedelmű műsoraiban, a Könyvszemlében és a Kritikusok fórumában. (Az előbbiben Bata Imre, Béládi Miklós, Bodnár György, Czine Mihály, Fenyő István, Kenyeres Zoltán és Koczkás Sándor a jellegadó kritikusegyéniség.) A hatvanas évek végétől évente száznál több könyvről hangzott el ismertetés, s ez az auditív formájú kritika, természetszerűen a megjelent könyvekből válogatva, áttekintést nyújtott a magyar irodalom hozzávetőleg teljes esztendős terméséről. Kezdeményező szerepet vállalt a rádió az Irodalomtudósok fóruma megindításával is, ez a sorozat valóságos tudománytörténeti forrásanyagot kínál a jövő érdeklődő kutatója számára. Máris értékes irodalomtörténeti segédanyaggá vált a Miért szép? (1966) címen ismert műelemzések gyűjte-{431.}ménye, s igen széles hallgatókört orientálnak a Beszélgessünk versről sorozat adásai.

A rádió irodalmi alkotóműhely jellege legtisztább formában a hangjátékok sugárzásában mutatkozik meg. A hangjáték, a rádiódráma az egyetlen olyan műfaj, amely nem hozzáidomul a rádió közléseszközéhez, hanem arra születik, hogy a hang révén öltsön alakot. Az irodalom története már korábban is példázta, hogy akár egy új eszköznek az adaptálása, akár pedig a kifejezési eszközök szándékos csökkentése is esztétikai értékeket felszínre hozó erőfeszítésre sarkallhatja az alkotót. Az előbbire már az irodalom és a film találkozása is adott példákat, s a hangjáték hatását is ebben a körben figyelhetjük meg. A rádióban a hang a többlet, a láthatatlanság pedig az eszközcsökkenés. Az új lehetőségek és hiányok szorításában olyan közlésmódok születnek magában a szövegben is, amelyek a többi irodalmi műfajt is gazdagítják.

Kritikánk ereje a hetvenes évek elején nemcsak jelentős alkotóegyéniségek teljesítményeiben, hanem rétegzettségében, sokirányú figyelmében és a kiegyenlített, folyamatos munkálkodásban rejlik. Az összefoglaló, szempontokat egybehangoló szorgalomnak az idő is kedvez. A felfedező, értékrend-átalakító műveletek lassan és huzamos munkában valósulnak meg. Sok esztendő tanulsága, sok kudarc és újrakezdés tapasztalata nem múlt el nyomtalanul: az utóbbi időben a kritika az irodalom valódi értékei feltárása jegyében végzi munkáját.