A VILÁGIRODALOM KUTATÁSÁNAK ÚJ EREDMÉNYEI

1945 után a magyar irodalomtudomány érdeklődése kiszélesedett, előbb a környező népek irodalmára, majd egyes keleti irodalmakra nyílt ki, a legutóbbi időkben pedig egyre egyetemesebb jellegű lett, s a legkülönbözőbb korok és irányzatok felé egyaránt fordul. Ez a változás nem volt független a társadalom és a kultúra egész fejlődésétől, és nem is ment ellentmondások nélkül. Közvetlenül a felszabadulás után a nagy társadalmi-politikai változásokkal párhuzamosan természetesnek tűnt, hogy az irodalomtudomány ne csak a nyugat-európai, hanem a szláv és más szomszédos irodalmak iránt is érdeklődjék, s ugyancsak a változások magyarázzák a haladó, és főleg a forradalmi irodalmi irányzatok iránti figyelmet. A külföldi irodalmakkal foglalkozók munkáját nagymértékben támogatta a művelődéspolitika és különösen a könyvkiadás, amely igyekezett a magyar közönség számára hozzáférhetővé tenni a szovjet és orosz szerzők, a szomszédos országok klasszikus és új irodalmának alkotásait. A szükségletek gyors kielégítése volt a cél, s a felszabadulás utáni első évek irodalomkutatói boldogok voltak, ha segíthették az eddig ismeretlen irodalmak felfedezését fordítói, lektori, kommentátori tevékenységükkel.

A magyar irodalomtudomány feladatainak meghatározására viszonylag korán, 1948-ban került sor Lukács György A magyar irodalomtörténet revíziója című előadásában, amely elsősorban a magyar irodalom kutatásának feladatairól szólt, de tanulságai vonatkoztak a világtörténet tanulmányozására is. Lukács hangsúlyozta, hogy az irodalomtörténetnek figyelembe kell vennie a társadalmi fejlődés nagy tendenciáit, és a korszakolást a történelmi változásokhoz kell igazítania a történelmi materializmus szellemében. Külön feladatnak tartotta az egyetemes irodalomtörténet megírását, mégpedig irányzatok alapján, azzal a céllal, hogy vitába szálljon a nem realista tendenciákkal, amelyek "az expresszionizmustól a szürrealizmusig terjednek". Említést tett az összehasonlító irodalomtörténetről is, hangsúlyozva, hogy a legfontosabb magyar problémák vizsgálatára kell koncentrálnia, nem szabad elfelejtenie, hogy minden irodalmi jelenség az adott ország társadalmi szükségletével magyarázható. Ennek kapcsán fellépett a pozitivista és szellemtörténeti összehasonlítás ellen, és különösen súlyos bírálat tárgyává tette azt a szerinte "balkáni módszert", amely {438.} jelentéktelen kuriózumok kutatásában merült ki a magyar és külföldi kultúrák kapcsolatának vizsgálatában.

A Lukács György által meghirdetett program a végrehajtás során eltorzult, mert a dogmatikus politika egyrészt politikai okokból leszűkítette a térbeli és időbeli tájékozódást, másrészt a realizmus egyoldalúan felfogott koncepciójára hivatkozva elzárkózott a 20. századi haladó irányzatok megismertetése elől is. Az összehasonlító irodalomtudományt nemcsak a pozitivizmus és a szellemtörténet vádjával illették, hanem kozmopolita irányzatának kiáltották ki, s ily módon politikailag is megbélyegezték. Mindennek az lett a következménye, hogy nem jelenhetett meg a nagy múltú Egyetemes Philológiai Közlöny, elhaltak olyan vállalkozások, mint a Cahiers de Littérature Comparées, amely megpróbált az irodalomtudomány provinciális kereteiből kilépni, vagy a Revue des Etudes Slaves et Roumaines, amely a szomszédos népek kultúrájával kívánt foglalkozni összehasonlító módszerrel.

Az irodalomtudomány orientációjában jelentős változásra 1955-ben került sor, amikor Kardos Tibor és Turóczi-Trostler József cikket közölt az újrainduló Filológiai Közlöny első számában A modern filológia feladatai Magyarországon címmel. "A modern filológus feladata Magyarországon – írják –, hogy a világirodalom nagy hagyományait minél mélyebben felkutassa, minél igazabban ábrázolja", éspedig azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a marxista–leninista módszer alkalmazásához és a világirodalom széles körű népszerűsítéséhez. Megvédik az összehasonlító módszert a kozmopolitizmus, a formalizmus, az idealizmus vádjától, és hangsúlyozzák szükségességét a magyar irodalomtörténeti kutatások szempontjából. Jól tükrözi ez az állásfoglalás azt a változást, amely a politikában és a kultúrában egyaránt a dogmatikus torzítások kiküszöbölését célozta. E változás eredményeként a tekintélyes hagyományra támaszkodó Filológiai Közlöny mellett újabb folyóiratok jelentek meg. 1955-ben indult meg a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti (később: Irodalomtudományi) Intézetében az Irodalmi Figyelő. Ezt a dokumentációs és kritikai lapot Kardos Tibor szerkesztette. 1958-tól a folyóirat Világirodalmi Figyelő néven jelent meg; előbb Vajda György Mihály, majd Képes Géza szerkesztette, 1960 óta Köpeczi Béla a főszerkesztő, felelős szerkesztője Hopp Lajos, szerkesztője T. Erdélyi Ilona. A szerkesztő bizottság 1964-ben változtatta a címet Helikon Világirodalmi Figyelőre. A világirodalmi kutatás egyik legfontosabb műhelyévé váló, évente négy alkalommal megjelenő kiadvány tematikus összeállításokkal tekint át egy-egy problémakört, a legkülönbözőbb szellemi áramlatokra, s valamennyi nyelvterületre figyelve jelentet meg alapvető dokumentumokat egy-egy irányzat, iskola, műhely bemutatására. Tematikus szám készült többek között a szecesszióról, a modern stilisztikai törekvésekről, a szocialista realizmus kérdéseiről, a kelet-európai avantgarde történetéről, az irodalom {439.} és folklór kapcsolatáról, az európai romantikáról, a modern poétikáról, a science fictionről. A folyóirat áttekinti a tudományág nemzetközi eredményeit, ismerteti az új kiadványokat, beszámol a fontosabb konferenciákról, vitákról.

Ugyancsak az MTA Irodalomtudományi Intézetében, az Összehasonlító Irodalomtörténeti Osztályon készül Szabolcsi Miklós és Vajda György Mihály irányításával a Neohelicon című idegen nyelvű komparatisztikai folyóirat, az Akadémiai Kiadó és a Mouton-Hague, Paris kiadásában. E két folyóirat mellett az Acta Litteraria, a Studia Slavica és az Acta Orientalis című kiadványok publikálják a világirodalmi kutatások eredményeit, az MTA I. Osztályának Közleményei, illetve a Literatura is rendszeresen helyt ad ilyen tárgyú tanulmányoknak.

A budapesti egyetem bölcsészkarán 1950-ben alakult meg a Világirodalmi (később Összehasonlító Irodalomtudományi) Tanszék. Kardos László, majd nyugalomba vonulása után Nagy Péter irányítása alatt a bölcsészhallgatók világirodalmi képzését látta és látja el, s egyben a kutatások egyik központjává vált. Az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatói állították össze és adták ki 1952–1958 között a hatkötetes Világirodalmi Antológiát, amely az ókortól a huszadik századig adott keresztmetszetet a világ népeinek irodalmából. Fokozatosan megerősödtek a különböző nyelvek és irodalmak egyetemi tanszékei is, differenciálódtak, számuk egyre gyarapodott. A szegedi egyetemen a hetvenes évek elején jött létre a Világirodalmi és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék. Az egyetemi filológiai intézetek évkönyvei mind nagyobb mértékben járulnak hozzá a világirodalmi kutatások színvonalának emeléséhez. A felsőoktatási célokat szolgáló antológia mellett elkészült a Világirodalmi antológia a középiskolások számára című sorozat.

Az egyes irodalmak megismertetésében úttörő szerepük volt a tanszékek által kiadott egyetemi jegyzeteknek, szöveggyűjteményeknek, többek között Kardos László Világirodalom (1957) című egyetemi jegyzetének, Török Endre, Kámán Erzsébet, Iglói Endre, Karancsy László és Király Gyula munkáinak. Az idegen irodalmak értő bemutatásához olyan kiadványok járultak hozzá, mint Illyés Gyula 1942-ben összeállított A francia irodalom kincsesháza, Trócsányi Zoltán Az orosz irodalom kincsesháza (1945) című szöveggyűjteménye.

Az új orientáció az ismeretterjesztésben különösen 1956 után éreztette hatását. Szerb Antal összefoglaló munkája, A világirodalom története azóta is több kiadásban látott napvilágot. 1956-ban Kardos László irányításával indult meg a Nagyvilág című folyóirat (Kardos László nyugalomba vonulása után Kéry László lett a főszerkesztő). A fontos népszerűsítő munkát végző folyóirat elsősorban a 20. századi világirodalmi eseményekről tájékoztatja olvasóit, rovatait frisseség, sokoldalúság, nyitottság jellemzi. Széles körű műfordítói munkatársi gárdája a kortárs irodalom {440.} bemutatása mellett filológusi feladatok elvégzését is vállalja. Németh László, Áprily Lajos, Illyés Gyula, Vas István, Rónay György, Weöres Sándor, Képes Géza, Devecseri Gábor és más kitűnő műfordítók mellett új nemzedékek is felnőttek. Az irodalomtudomány szempontjából fontos műfordítás-elméleti problémák is előtérbe kerültek, de Szabó Ede A műfordítás (1974) című könyvén, az ELTE Világirodalmi Tanszékének munkaközössége által összeállított és néhány más tanulmánygyűjteményen kívül e tárgykörben nem készült összefoglaló monográfia. A magyar műfordításelmélet mégis jelentős fejlődésnek indult: rangos fordítók sora írt elméleti felismerésekben gazdag tanulmányt fordítási elveiről, műfordítói műhelyének gondjairól, a műfordítói ideál megváltozásáról, amelyet a filológiai kutatások fellendülése, az ismeretek bővülése idézett elő. Fontos tanulságokkal szolgálnak műfordítóink munka közben írt jegyzetei és vallomásai, például Devecseri Gábor, Németh László írásai, Vas István esszéi, Rónay György kötetei, Nemes Nagy Ágnes és Somlyó György tanulmányai. Újra meg újra szembenéznek a műfordítás különös kétarcúságának problémáival – az eredeti költői, írói mű, illetve a befogadó nyelv eltérő hangtani, stilisztikai és poétikai törvényszerűségeivel –, s egyre közelebb jutnak elméleti vonatkozásban is a vágyott szintézis megteremtéséhez.

Minthogy az Új Magyar Kiadó – a későbbi Európa Könyvkiadó elődje – több nagy sorozatot indított, szükségszerűen napirendre kerültek a műfordítás elvi-elméleti-esztétikai kérdései. Az Orosz remekírók sorozat és a teljes új magyar Shakespeare-kiadás pedig egyenesen sürgette a műfordítás gyakorlatának minél szélesebb megalapozását: a világirodalom kutatói, a filológusok és a könyvkiadás szoros együttműködése nélkül mindez megoldhatatlannak látszott. A külföldi irodalmak avatott kutatói természetes feladatuknak tartották, hogy segítsék a fordítók tevékenységét, és maguk is részt vegyenek a nagy művek vagy irányzatok népszerűsítésében előszavak, utószavak, bevezető tanulmányok, jegyzetanyag elkészítésével. Nem szabad lebecsülni e tevékenység tudományos jelentőségét, hiszen a népszerűsítés e színvonalas formája megkívánta a külföldi szakirodalom ismeretét s ugyanakkor alapvető elméleti és módszertani kérdések végiggondolását. Sok esetben egy-egy korszakmonográfia, íróportré, tanulmánykötet elkészültéig e népszerűsítő jellegű munkák adtak tájékoztatást, szerencsésen egyesítve az esszéírói művészetet a tudósi alapossággal. Számos nagy külföldi írót ezek az esszék emeltek a magyar irodalmi és olvasói köztudatba. Belia György, Benedek Marcell, Bóka László, Gyergyai Albert, Illés Endre, Illyés Gyula, Kolozsvári Grandpierre Emil, Köpeczi Béla, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Rónay György, Somlyó György, Sőtér István, Tolnai Gábor, Trencsényi-Waldapfel Imre, Waldapfel József munkásságára is vonatkoztatható Szili Józsefnek az anglisztikával kapcsolatos megállapítása: "Nehéz határvonalat vonni a szigorúan tudományos publikációk és a tudományos esszéirodalom [...] érdemei között."

{441.} Az Európa Könyvkiadó kezdeményezte a Mai Dekameron című sorozatot, amelynek egyes kötetei igényes szerkesztésben, bő jegyzetanyaggal, tanulmányértékű utószavakkal kiegészítve adnak képet egy-egy nemzet huszadik századi lírájáról és elbeszélésirodalmáról. Az orosz, olasz, német, lengyel és más európai országok irodalmán kívül a japán, perzsa irodalomból is válogat, az irodalomtörténeti összefoglalások elkészültéig is tájékoztatva e nemzetek új irodalmáról. A világirodalom klasszikusai mellett megindult a Modern Könyvtár sorozat, amely a kortárs külföldi próza-, dráma-és esszéirodalmat adja közre. Az Európa Zsebkönyvtár és a Magvető Kiadó Világkönyvtár című sorozata régi adósságokat törlesztenek, megismertetnek a különböző 20. századi avantgarde irányzatokkal, emellett a régebbi ázsiai, afrikai és dél-amerikai irodalmak iránti érdeklődést is kielégítik. Jelentős 20. századi és antik költők életművét mutatja be az Európa Könyvkiadó Lyra Mundi című sorozata.

A Gondolat Kiadó gondozza az egyes irodalmak történetének rövid, népszerű összefoglalásait, ezek a "kistükrök" szépirodalmat és tanulmányokat közölnek egy-egy nyelvterület irodalmáról. Tökei Ferenc a kínai, Juhász Péter a bolgár, Hadzisz Dimitriosz a bizánci irodalom kistükreit szerkesztették. A Miért szép? sorozatban a klasszikus, illetve a 20. századi magyar és világirodalom jelentős verseinek, novelláinak elemzéseit gyűjtötte össze ugyancsak a Gondolat Kiadó. Kiemelkedő fontosságúak azok az antológiák is, melyek egy-egy ország költőinek terméséből válogatnak (pl. Mai svéd költők, Észt költők stb.), tájékoztató szerepükön kívül alapul szolgálhatnak további kiadásoknak. A Szovjetunió népeinek irodalmáról a gazdag könyvkiadás mellett frissen tájékoztat a Király István főszerkesztésében indult Szovjet Irodalom című folyóirat, a Szovjetszkaja Lityeratura magyar nyelvű mutációja. Tanulmányrovata elméleti, kapcsolattörténeti írásokat is közöl.

A Kossuth Könyvkiadó szerkesztésében megjelenő Esztétikai Kiskönyvtár, a Gondolat Kiadó indította Irodalomtörténeti Kiskönyvtár s az Írók Világa sorozat szintén a széles körű tájékoztatás eszközei.

A hatvanas évek közepétől a filológiában előtérbe került a szigorúan tudományos érdekű kutatás, s ez nemcsak monográfiák közreadásában nyilvánul meg, hanem olyan sorozat megindításában is, mint a Modern Filológiai Füzetek (szerkeszti Horányi Mátyás). A változatos tematikájú kötetek szerzői arra törekszenek, hogy az irodalmi jelenségek értelmezésében komplex módszert alkalmazzanak, s egy-egy világirodalmi téma feldolgozásában az esztétika, a történelem, nyelvészet eredményeit egyaránt felhasználják.

A különböző műhelyekben folyó kutatások, a szaporodó tanulmánykötetek, az olyan összefoglalások, mint az Esztétikai Kislexikon (1969, főszerkesztője Szigeti József), az 1968-ban Köpeczi Béla és Pók Lajos szerkesztésében megjelenő kislexikon: A huszadik század külföldi írói {442.} megteremtették az összegezés lehetőségeit. A folyóiratokban közölt tanulmányok, az egyes műveket kísérő bevezetők, utószavak, jegyzetanyag, fordítói esszékötetek és más széles körű tevékenység után Király István vezetésével megindultak a Világirodalmi Lexikon munkálatai. A lexikon kötetei nagy létszámú kutatói munkaközösség közreműködésével, az Akadémiai Kiadó gondozásában jelennek meg. 1975-ig három kötet látott napvilágot. Amikor 1970-ben e tárgykör legnagyobb vállalkozásának 1248 lapos első kötete megjelent, előszavában azt írta a főszerkesztő, Király István: "A planétában, földgömbben gondolkodó huszadik század követelményeinek engedelmeskedtünk abban is, hogy a hasonló típusú, régebbi magyar kiadványok európai kizárólagosságával szakítva [...] a maguk valóságos érdekeinek megfelelően kívántuk szerepeltetni a távolabbi országok, főképp pedig az ún. harmadik világ országainak, az ázsiai, afrikai és latinamerikai népeknek az irodalmát is. A szót a maga valóságos értelmében véve világirodalmi lexikont kívántunk szerkeszteni ..."

A világirodalmi kutatások tendenciái azt mutatják, hogy nemcsak az eszme- vagy a művelődéstörténet kapcsolódik szorosabban össze az irodalom tanulmányozásával, de a formális iskolák hatására jelentősen megerősödtek a műelemzés pozíciói is. A kutatás jelenleg változó mértékben fordul az adott világirodalmi jelenségeknek a magyar irodalom szempontjából kontextuális vonatkozásai felé. Mindez azt jelenti, hogy a külföldi irodalmakkal való foglalkozás szükségessé tette az elméleti és módszertani kérdések tisztázását is, mégpedig az egész magyar irodalomtudomány érdekében.