| AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ IRODALOMTUDOMÁNY | TARTALOM | Összefoglaló általános művek |
Az összehasonlító irodalomtudomány magyar művelői az utóbbi két évtizedben alakították ki azt az elméletüket, melynek alapján kutatásaik és szintéziseik létrejöttek.
Az összehasonlító irodalomtörténet valamikor önálló ágazatot képezett, ma azonban kérdései már összeolvadnak az egész irodalomtudomány elvi és módszeri kérdéseivel. Az összehasonlító módszer nem áll többé külön, s az, amit a szó régebbi értelmében lehetett összehasonlításnak nevezni, annyira részletkérdéssé vált, hogy művelése aligha teszi lehetővé az irodalomtudomány mai, legfontosabb kérdéseinek megközelítését. Az olyan komparatisztika, mely hatások kibocsátását és befogadását vizsgálja, jogosult marad ugyan továbbra is, és tanulságos eredményeket is hozhat, de semmiképp sem tarthat igényt arra, hogy különálló tudományággá váljék.
A komparatisztika terminusának egykori értelme ma már nem fejezi ki az irodalomnak azt a felfogását, melyet a mai "komparatisták" műveikben gyakorlatilag érvényesítenek. Mert a komparatisztika fogalma újabban az általánosságra, a világirodalmiságra való törekvést jelenti, s az irodalmak "összehasonlításának" régebbi eljárásait a mai gyakorlatban azok szembesítő, együttes vizsgálata váltotta fel. Eszményi célját, tehát valamennyi irodalomnak együttes vizsgálatát persze az irodalomtudomány sohasem érheti el, mert akárcsak valamennyi európai irodalomnak együttes és alapos vizsgálata is emberileg aligha valósítható meg. De már maga az igény, hogy egy-egy nemzeti irodalom keretein túljussunk, s az irodalmi jelenségek, irányzatok érvényesülését, módosulásait több irodalomban együttesen szemléljük: jelentős változást és előrelépést jelent az irodalmak hagyományos, tehát egyetlen nemzeti irodalomra szorítkozó vizsgálásához képest. De még maga az eszményi cél is megközelíthetővé válik, ha a mai értelemben felfogott összehasonlítás terén sikerül a kollektív munka új megoldásait létrehoznunk. Elképzelhető olyan műhely, amelynek tagjai különböző nemzeti irodalmak szakértőiből kerülnek elő, de olyan szakértőkből, akik valamely közös elv alapján vizsgálják az általuk ismert irodalmat vagy irodalmakat.
Ha a komparatisztikán többé nem azt értjük, hogy egy-egy író milyen hatásokat bocsátott ki, illetve fogadott be, – hanem azt, hogy egy-egy irányzat, egy-egy művészeti iskola, módszer, esztétikai szemlélet miként bontakozott ki valamely korszakban, s egy vagy több korszak nemzeti irodalmaiban –, vagyis, ha összehasonlító és általános irodalomtudományon minél több irodalomnak, s legalább elvben magának a világirodalomnak történeti és esztétikai vizsgálatát értjük: akkor elkerülhetetlen, hogy válasszunk az előttünk megnyíló módszertani lehetőségek között.
Nem kétséges, hogy az egyes irányzatok közti kapcsolatoknak, írók egymásra hatásának, irodalmi "utóéletek"-nek (fortune littéraire) tanul-{454.}mányozása, sőt a Stoffgeschichte is fontos adalékokat szolgáltathat a mélyebb összefüggések megértéséhez. De látnunk kell, hogy a komparatisztika legfontosabb alkotásai is inkább csak a körülményeket tisztázzák adataikkal, nem pedig a legfontosabb összefüggéseket. Mert egy-egy irodalmi hatás kisugárzását csak kismértékben érthetjük meg a közvetítők (fordítók, utazók stb.) működéséből. Önmagában még az is csak korlátozott érdekességű tény, hogy Byron vagy Goethe milyen korokban, milyen irodalmakra, írókra hatott. Adalék jellegű marad az ilyesmit feltáró kutatás, hiszen sem Byron vagy Goethe életművét nem érthetjük meg jobban belőle, sem azokat az írókat, akikre hatottak. A magyar komparatisztika tehát másodlagos jelentőséget tulajdonított a hatások, és általában a recepció kutatásának.
A hatások és kapcsolatok jelenségeit a nemzeti irodalmak közegében vizsgálva azt kell látnunk, hogy ezek az irodalmak fejlődésük bizonyos szakaszain áthasonítják (asszimilálják) más irodalmak bizonyos megoldásait, vívmányait. Az áthasonítás mindig a befogadó irodalom szükségletei szerint megy végbe, s mindig az irodalom tükrözte történelmi-társadalmi folyamatokkal kapcsolatos. Néha ugyanaz a jelenség másféle tartalmat, értelmet fejez ki hazájában, és másfélét az áthasonító irodalmakban. A szimbolizmus saját szülőföldjén mentes bármifajta forradalmi programtól, Kelet- és Közép-Európában azonban épp a forradalmi költészet eszköze lesz. Verlaine, Mallarmé, Corbiére költői eszközei Bloknál vagy Adynál olyan eszmék kifejezésére hasonulnak át, melyek az előbbiektől idegenek. Ilyen megvilágításban magának a hatásnak a fogalma is bizonytalanná válik. Hisz az eredmény, melyet a hatás kibocsátója létrehoz, független emettől, sőt, néha szándékaival, törekvéseivel ellentétes. Aki az európai szimbolizmus történetét meg akarná írni, olyan jelenségről számolna be, melyben az irányzat létrehozói, első képviselői nem ismernének a maguk művére, s a forradalomtól irtózók a forradalom hirdetése részeseinek érezhetnék magukat.
A magyar komparatisztika felfogása szerint azonban ezek a paradox jelenségek világosakká, logikusakká válnak, mihelyt a nemzeti irodalmak áthasonító törekvései felől szemléljük őket. A romantika Lengyelországban nem ugyanazt jelenti, mint Németországban, Shakespeare más arcot mutat Victor Hugo, és mást a magyar népiesség felé. Mégpedig azért, mivel minden irodalom a maga történelmi szükségletei, fejlődési igényei szerint választja ki magának azt, amire szüksége van, s formálja, hasonítja át a kiválasztottat olyanná, amilyenként azt használni tudja. Kelet-Európa népei a 18–19. század fordulóján, polgárosodásuk kezdetén szókincsüket a kapitalizálódás eszmeiségének kifejezése érdekében reformálják meg, majd műfordítások útján megismerni, később utánozni kezdik a nyugati irodalmakat, műfajokat kölcsönöznek tőlük, s végül mindezt – többnyire {455.} a népköltészet segítségével – nemzetivé hasonítják át. Az áthasonításnak ebben a folyamatában a kisebb tehetség néha mintául szolgálhat a nála nagyobb számára (ahogyan ezt Béranger és Petőfi esetében is láthatjuk), s pl. Bürger balladái a valódi, nagy drámai erejű kelet-európai parasztballada felfedezését segítik elő. A fejlett, polgárosult országok irodalma felől érkező hatások azért érvényesülhetnek a 19. század elején, mivel Kelet-Európa elmaradott országai nagy erővel indulnak meg a kapitalizálódás útján. De ezek a hatások áthasonulnak a kiválasztó irodalmak igényei, viszonyai szerint. A francia irodalom a második világháború alatt és után választja ki magának Kafkát, a német egzisztencializmust és az amerikai regényt, s hasonítja is át a maga szükségletei szerint. A kiválasztás, az áthasonítás periódusai után némelyik irodalomban a bezárkózás periódusa köszönt be, s a kapuk kitárásának, majd bezárulásának ezek a ciklusai mindig az illető irodalom társadalmilag-történelmileg meghatározott helyzetéről, szükségletéről is tanúskodnak.
A közép- és kelet-európai irodalmakat azon az alapon állítják szembe a nyugatiakkal, hogy amazok a népköltészet segítségével akarnak nemzeti irodalmakat létrehozni. A magyar komparatisták szerint ez a felfogás azért megtévesztő, mivel a népköltészet valódi szerepét nem ismeri fel. Közép-és Kelet-Európa irodalmait élénk áthasonító (és ugyanakkor újító, teremtő) tevékenység jellemzi a 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben. Ezek az irodalmak ekkor átveszik a három fejlett és polgárosult nyugati irodalom vívmányait, irányzatait. Ezek azonban összetorlódnak bennük, úgy, hogy a barokk, a klasszicizmus, a szentimentalizmus stb. gyors egymásutánban, sőt egymásmellettiségben jelentkeznek ezekben az irodalmakban a 18. század végén. A fejlett és polgárosult példák követése nem jár együtt az áthasonítás gyors megvalósításával, ami ezeket az irodalmakat ideiglenesen megfosztja nemzeti jellegüktől. A 18. század végétől kezdve, de még inkább a 19. század első felében Közép- és Kelet-Európa irodalmai azért fordulnak a népköltészethez, hogy annak, valamint egyéb nemzeti hagyományoknak felhasználásával a megszerezni kívánt nyugat-európai vívmányok áthasonítását megvalósítsák, s irodalmuk nemzeti jellegét új, korszerű formában teremtsék meg. Ennek a többnyire népköltészeti alapon végbemenő áthasonítási folyamatnak eredményeként jön létre Közép- és Kelet-Európában a 19. század derekán olyan irodalom, mely a nyugati, polgárosult irodalmak korszerű vívmányait már áthasonította, a maga nemzeti és történelmi hagyományaival összhangba hozta, s ily módon saját új és korszerű nemzeti jellegét megteremtette.
Ezt az áthasonítási folyamatot azonban nemcsak a népköltészet segíti elő, hanem e nemzeti irodalmak régi alkotásainak felfedezése s újbóli felhasználása a nemzeti jelleg megteremtése érdekében. A nemzeti jelleg ilyenféle érvényesítésére az első törekvések a 18. század skót, illetve német irodalmában jelentkeznek először, s Közép- és Kelet-Európa romantikái-{456.}ban élnek tovább. Ezek a romantikák hajtják végre a vívmányok áthasonításának műveleteit, mégpedig olyan módszer segítségével, melyet Percy és Burns, a fiatal Goethe és Herder alakítottak ki. Az, amit Közép- és Kelet-Európa nemzeti irodalmainak kialakulásán értünk, lényegében ezeknek az áthasonítási folyamatoknak sikeres lezárulását, és a nemzeti hagyományokkal való összhangba hozását, tehát világirodalom és nemzeti irodalom egy sajátos szintézisének megteremtését jelenti.
A magyar komparatisták a hatás-kölcsönhatás kérdését a nemzeti irodalmak felől közelítették meg, mivel ezeket a jelenségeket csak a nemzeti irodalmak szükségletei, igényei felől lehet megérteni. A hatások – és a szükségletek – éppúgy lehetnek előrevivőek és hátramozdítóak, éppúgy segíthetnek, mint árthatnak, s akár így, akár amúgy: egy-egy irodalom, egy-egy alkotó helyzetéből, társadalmilag-történelmileg meghatározott tudatából nyerik indítékaikat. Egy olyan monográfia, mely Byron fortune littéraire-jéről szólna, csak adalékokat tudna nyújtani Byron hatásáról, de sem magának a hatásnak természetét, sem Byron művének értelmét nem tudná megvilágítani. De olyan monográfia, mely azt vizsgálná, hogy Byronra miért és miként volt szüksége különböző korszakokban a német, az orosz, a magyar irodalomnak, s ezek az irodalmak hogyan értelmezték, hogyan hasonították át a "maguk képére" Byron hatását: egy ilyen monográfia sokat mondhatna ez irodalmak bizonyos fejlődési szakaszának természetéről, sajátságairól, s talán magának a byroni műnek is olyan aspektusait fedné fel, melyek esetleg egy angol irodalommal foglalkozó kutató számára nem lehettek egészen világosak.
A magyar komparatisztika szerint a hatások, a kapcsolatok vizsgálatát csak akkor végezhetjük el eredményesen, ha ez a vizsgálat elvezet bennünket a kapcsolatok legmélyebb okainak feltárásához. A kapcsolatok ilyen tanulmányozása pedig egy-egy nemzeti kultúra vagy irodalom fejlődésének leglényegesebb folyamataira is ráirányítja figyelmünket. Az egyes nemzeti irodalmakat és kultúrákat azonban nemcsak konkrét érintkezéseikben kell vizsgálnunk. Jobban megértünk egy-egy nemzeti irodalmat, ha azt más irodalmakkal szembesítve tanulmányozzuk, még akkor is, ha esetleg közvetlen kapcsolatot, "hatást" nem mutathatunk ki közöttük. Egy-egy nagy kulturális területnek (például Európának) fejlődése bizonyos organikus egységben megy végbe. A történelem folyamatai nem elszigetelten zajlanak le, hanem a nemzetek széles csoportját érintő, meghatározó módon. Lehetnek az egyes népek, nemzetek fejlődésében, e fejlődés történeti folyamataiban nagy időbeli eltérések és késések, mégis a kialakuló történelmi formák előbb-utóbb érvényesekké válnak az elmaradottabbakra is. A kapitalizmus nemcsak egyes nyugati országokban alakul ki: a kapitalizálódás, a polgárosulás Európa valamennyi nemzete előtt azonos szükségként jelenik meg, illetőleg ez a folyamat ugyanilyen szükségként jelentkezik más országok népeinél is. Ugyanígy a szocializmus rendszere se {457.} marad kelet-európai jelenség, hanem világviszonylatban történelmi szükségszerűséggé válik.
A magyar komparatisták figyelembe vették azt a szükségszerűséget, hogy a történelmi folyamatok széles körű egysége sajátos módon jelentkezik a különféle nyelven megszólaló irodalmak külön-külön megvalósuló fejlődésmenetében; az irodalom bizonyos folyamatai, irányzatai, fejlődési szakaszai az azonos kultúrájú népeknél lényegileg egységesen jelentkeznek. Ez az egység persze az egyes nemzeti irodalmakban lényeges módosulásokkal, variációkkal jár együtt. A 19. század regény- és drámairodalmában a realizmus ábrázolási módszere intenzív igényként jelenik meg a legkülönbözőbb nemzeti irodalmakban. A 19. századi francia regény részben kezdeményezője a realista ábrázolásnak, részben pedig maga is csak egy világirodalmi törekvés megvalósulásának egyik eleme. A 19. századi regény és dráma realizmusa nem elszigetelt jelenség, hanem a legtöbb európai irodalomban azonos módon jelentkező szükségszerűség is. Ugyanezt mondhatjuk el a romantikáról (mely néhol a realizmussal vegyülten jelentkezik), továbbá a szimbolizmusról és sok más irodalmi irányzatról. A nemzeti irodalmak fejlődésében számos párhuzamos, analóg jelenséget figyelhetünk meg (ilyen pl. a realista ábrázolási igény jelentkezése), melyek nem feltétlenül hatásokról tanúskodnak, illetve, amelyek az esetleges hatások érvényesüléseinek mélyebb okát képezik.
A magyar komparatisztika fontos felismerésnek tekintette, hogy a legkülönbözőbb nemzeti irodalmakban végbemennek olyan folyamatok, érvényesülnek olyan irányzatok, melyek egységes fejleménynek tekinthetők még akkor is, ha az egyes nemzeti irodalmakban ennek az általános érvényű folyamatnak nagyon is különböző variánsait figyelhetjük meg. Eszerint a marxista komparatisztikának a nemzeti irodalmakat a folyamatok egysége felől is vizsgálnia kell, rámutatva az egységen belül kialakuló különbözésekre, sajátságokra, ellentmondásokra. Más irodalmak sorában pl. a francia irodalom is magasan polgárosult fokon van már akkor, amikor pl. a magyar irodalomban a polgárosodás törekvései jelentkezni kezdenek. De magának az irodalomnak polgárosodása azonos – habár nem szükségképp egyidejű – igény mind a francia, mind a magyar irodalomban. Ennek az igénynek nyomon követése a különféle nemzeti irodalmakban: az összehasonlítás, a szembesítés módszerét írta elő a magyar komparatisták számára.
A magyar komparatista iskola szerint egy-egy irodalmi jelenséget töredékesen, sőt, akár tévesen foghatunk csak fel, ha azt csupán egy-egy nemzeti irodalom keretén belül vesszük szemügyre. A nemzeti irodalmak törvényszerűségének valódi megismeréséhez akkor juthatunk el, ha az egyes nemzeti irodalmakat egymással szembesítve vizsgáljuk. Amennyire idejétmúltnak és szűkösnek érzi ma már a magyar komparatisztika a nemzeti irodalmak önelvű vizsgálatát, ugyanannyira hiányosnak érzi a {458.} nyugati irodalomtörténetírásnak azt az eljárását, mely csak bizonyos "nagy" irodalmakat (angol, francia, német – esetleg spanyol és olasz) vesz figyelembe. Hasonlóképp csak töredékes képet nyújthatnak az olyan vizsgálatok, melyek a román, a szláv, a germán stb. nyelvű irodalmak körére korlátozódnak.
A komparatisztikának ez az újabb, magyarországi felfogása igen távol áll attól az összehasonlítási szemlélettől, melyet a pozitivizmus teremtette filológia alakított ki, s mely főként a motívumok vándorlásával, kölcsönzésével, a hatás és a befogadás tényeivel vagy akár az eszmék különféle jelentkezéseivel foglalkozott. Mégis, a komparatisztikának ez az új magyarországi felfogása magába emeli és új funkcióban érvényesíti a régebbi módszert is. Ha pl. az európai felvilágosodás szintézisét akarjuk megteremteni, elkerülhetetlen, hogy a 18. századi angol filozófiának a francia és a német gondolkodásra gyakorolt hatását, valamint a három nemzeti felvilágosodásnak Közép- és Kelet-Európában érvényesülő ösztönzéseit ne vizsgáljuk. A vizsgálat új módja azonban figyelembe veszi egy-egy nemzeti irodalom belső szükségleteit, melyek a hatások befogadását szükségessé teszik, és figyelembe veszi azt az áthasonító tevékenységet is, mely a befogadóknál a befogadott példákat, ösztönzéseket módosítja, új arculattal, új funkcióval ruházza fel. Mi több, a vizsgálat új módja számon tartja azokat a párhuzamos fejlődési tendenciákat is, melyek azonos történelmi viszonyok közt azonos hatások befogadását vagy hasonló jelenségek, formációk kialakítását mozdítják elő. Ez utóbbi törvényszerűségnek vizsgálatát a szovjet kutatóknál kifejlesztett tipológiai módszer segíti elő, mely az új komparatisztikának egyik értékes eszközévé válhatik, s melyet a magyar komparatisztika is alkalmaz. Hatás és befogadás, párhuzamosság és különbözés szövevényeinek vizsgálata mindinkább arra késztet bennünket, hogy a jelenségeket mozgásukban, dialektikus viszonylataikban vizsgáljuk. Az új komparatisztikának tehát szükségszerűen alakul ki a dialektikus igénye és jellege.
A komparatisztikának a magyar kutatóknál kialakult, új szemlélete a történetiség alkalmazásának új lehetőségeit is megnyitja. A történetiség elvének komparatisztikai alkalmazása azonban kétféle lehetőség közt kínál választást. Nyomon követhetjük valamely irányzat, illetve alkotói módszer fejlődését, alakulását több irodalomban, s különböző, egymást követő történeti korszakokban. Ez a vizsgálati mód kirekeszti a többi irányzathoz tartozó jelenségeket, s minden irányzatot egyértelműen "tisztának" feltételez, ami a valóságban csak ritkán fordul elő. A jelenségek összetettségével ez a módszer keveset törődhet, s a sajátos változatok, vagyis a különbözések és eltérések érzékeltetése helyett inkább az azonosság, az egyneműség kidomborítása a célja. Ha ezzel a módszerrel akarjuk megírni pl. az európai romantika történetét, akkor olyan történeti sort nyerünk, melynek elején (a 18. század utolsó évtizedében) csak a német romantika {459.} szerepel, majd ehhez a 19. század kezdetén az angol és a francia romantika kapcsolódik, s fokozatosan, a század dereka felé haladva, Közép-Európa nemzeti romantikái következnek, sőt, Kelet-Európa bizonyos irodalmaiban a század közepén kezdődik csak a romantika kialakulása, vagyis olyan időpontban, amikor az néhány nyugati irodalomban már véget is ért. Annak ellenére, hogy ez a tárgyalási mód is számon tarthatná a késésből és az új fejlődési szakaszok egymásmellettiségéből származó bonyolultságokat, mégis, a történetiség azáltal szenvedne így csorbát, hogy a tárgyalásból kirekesztődnének a nem romantikus jelenségek, s bizonytalanná válna a többféle irányzathoz sorolható vagy többértelműnek, átmenetinek stb. tekinthető művek elhelyezése. A francia romantikában pl. főként Victor Hugo maradna meg egyértelműen a romantika irányzatának fejlődésvonalában, Balzac, Musset vagy Flaubert pedig részben, vagy pályájuk bizonyos szakaszain tartoznának oda.
Valamely irányzat különböző irodalmakban létrejövő, különböző változatainak és az idő folyamán kialakuló, különböző szakaszainak összehasonlítása valójában kiragadja tényleges összefüggései közül azt, amit összehasonlítva vizsgálunk. A valódi összefüggések azonban tüstént szemléletesekké válnak, mihelyt egyazon korszak különböző, egymásnak akár ellentmondó, egymást akár tagadó, de közös történelmi okokból eredő irányzatait és jelenségeit hasonlítjuk össze. Például a francia forradalom évtizedének különböző irodalmakban fellépő, egymással hol párhuzamos, hol pedig egymással ellentétes jelenségeit, melyek csaknem kivétel nélkül a forradalom létrehívta problematikára reagálnak. Több, egymást követő korszak ilyen komplex jelenségeinek további egybevetése pedig az egyes irányzatok fejlődésmenetét éppúgy kirajzolja, mint a kortársi jelenségekhez való viszonyulásuk módosulásait. Ha pl. a francia forradalom évtizedében a német romantikát éppúgy a forradalomra való reagálásnak tekintjük, mint Goethe és Schiller "klasszikáját" vagy az antikizálás újbóli megerősödését a francia irodalomban, s ezek mellé állítjuk az angol, az olasz stb. irodalmak más nemű jelenségeit, úgy ezek szembesítéséből egy korszak valódi összefüggéseinek felismeréséhez juthatunk el. A 19. század első évtizedeit pedig ezzel a korábbi évtizeddel összehasonlítva a romantika mozgalmának kiterjedését láthatjuk az angol és a francia irodalom felé, valamint a klasszicizmus felszámolásának meggyorsulását a francia irodalomban stb., ami együttesen a korszak történelmi viszonyaiból válik érthetővé, és egyszersmind maguknak e viszonyoknak megértéséhez is sajátos nézőpontot szolgáltat. Egy-egy korszakon belül az összefüggések mind szélesebb körének feltárása (az összehasonlítás, illetve a szembesítés által) mind az irodalom, mind a korszak lényegének megértéséhez vezethet el. Az egymást követő korszakok összevetése, egymással szembesítése pedig a folyamatok, az irodalmi fejlődésmenetek ütemét, irányát és konkrét összefüggéseit tárja fel előttünk.
{460.} Az általános, a világirodalmi szintézis ilyen megalkotása különösen igényli a korszakolás és az irodalmi zónák kérdéskörének tisztázását, a korszak és a zóna összefüggéseinek, viszonyának kidolgozását. A világirodalom korszakai szélesebb értelemben egybe kell essenek a művelődés, a tudomány, a művészetek korszakaival, tehát végső soron: a világtörténelem korszakaival. Ez utóbbinak korszakolása pedig a társadalmi fejlődés, az osztályharc, a gazdasági és a politikai folyamatok alapján jön létre. A világtörténelmi korszakot az irodalom vonatkozásában igen tág keretnek kell tekinteni, s éppúgy számolni kell az egyenlőtlen fejlődés különféle jelenségeivel, mint azzal is, hogy az irodalom igen gyakran közvetetten, áttételesen fejezi ki a világtörténelmi valóságot. Egységes "stíluskorszakok" nincsenek, s még egy-egy nemzeti irodalom akármelyik korszakán belül is többnyire különböző irodalmi irányzatokkal, egymástól különböző alkotói módszerekkel és stílusokkal találkozunk. A "stíluskorszak" egységet feltételez ott, ahol épp a különbözések, a változatok gazdagságában lehet megtalálnunk az irodalmi folyamat lényegét és izgalmát.
A magyar komparatista elmélet egyik fontos tétele szerint az irodalom és a művészetek egyenlőtlen fejlődése éppúgy, mint ugyanannak az irodalmi irányzatnak különböző idejű jelentkezései az egyes irodalmakban lehetetlenné teszik, hogy a világirodalom egységes "stíluskorszakaival" számolhassunk. De még a társadalmi formák egyenlőtlen fejlődése is arra figyelmeztet, hogy egy adott korszakot többnyire a különböző társadalmi formák egységében kell felfognunk. A 19. század első felét éppen az jellemzi, hogy egyes országokban már létrejött és kivirágzott a kapitalizmus, mások pedig még a hűbéri rendszer valamelyik fejlődési szakaszában vannak. A 19. század első felében pl. a magyar irodalom tudatát is erőteljesen meghatározza ennek a különbözésnek, illetve elmaradásnak újbóli és újbóli átélése.
A korszakot általában egységes jellegűnek szokták tekinteni, pedig az egység felé mutató jelenségekkel csaknem minden korszakban szemben áll a különbözés jelenségeinek gazdag csoportja. A irodalmi fejlődés az európai nemzetek mezőnyében nemcsak időbeli egyenlőtlenségeket, hanem egymástól nagyon is eltérő nemzeti, helyi sajátságokat mutat. Persze, ezekkel az eltérésekkel együtt járhat valamely viszonylagos hasonlóság is, a nemzeti irodalmak bizonyos csoportjain belül. A világirodalom szovjet kutatói a viszonylagos hasonlóság ilyen csoportjelenségei alapján alakították ki az irodalmi zónák rendszerét, melyet a magyar komparatisztika is gondolkodásába illesztett. Ez a rendszer nem állandó és változatlan, hanem néha korszakonként változik. A 18. század második felének Európájában újabban megkülönböztetjük az ibér zónát (ideértve Dél-Amerikát is), a francia–angol, azaz nyugati zónát (ideértve Észak-Amerikát), – az olasz–germán (skandináv), azaz középső zónát, – a középső keleti zónát (Habsburg-birodalom, Balkán félsziget) és a voltaképpeni keleti zónát {461.} (orosz birodalom és balti népek). Ennek a zónarendszernek kijelölői maguk is hangsúlyozzák, hogy ez az elrendezés nem marad változatlan a különböző korszakokban. A széles keretként felfogott világtörténelmi korszakon belül ezek a zónák a társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődés különböző szintjein állnak, s a fejlődés egyenetlenségének jellemvonásai valamennyiükben sajátosan érvényesülnek. Ugyanezek a zónák természetszerűleg az irodalmi folyamatnak is külön-különféle állapotát képviselik, s némelyikük váltakozó kölcsönhatásban is áll egymással. Ha ismét a 18–19. század fordulóját vesszük példaként, mintegy a 19. század első három évtizedéig bezárólag, úgy a romantika irányzatának más-más szintű, sőt, más-más jellegű változataival találkozunk hol egyidejűleg, hol esetleg egymás után a különböző irodalmi zónákban. Az irányzatot késéssel átvevő zónák romantikaváltozatait befolyásolják a kérdéses irodalom nemzeti hagyományai és sajátságai, azaz annak a nemzeti irodalomnak addigi múltja, de ezek a késéssel megkezdődött romantikák egyszersmind az irányzat olyan újabb, esetleg fejlettebb vagy sikeresebb példáinak hatása alatt is állnak, mely példák más irodalmak romantikájának immár hosszabb ideje tartó kifejlődése során jöttek létre. Az 1820–1830-as években kialakuló magyar romantika például nem ismétli meg a romantikát létrehozó német irodalom 1790-es évtizedét, hanem részint a romantikánál koraibb Sturm und Drang hagyományait őrzi meg, részint pedig a német romantikánál újabb keletű francia romantika példáit és tanulságait asszimilálja.
Korszak és zóna, világirodalom és nemzeti irodalom dialektikus viszonyának, s a fejlődés egyenlőtlenségének egyik sajátos, történeti következménye az a viszony, mely az egyes irodalmakban a maguk teremtette, nemzetileg sajátos elemek és a követett, de áthasonított, idegen példák közt jön létre. A francia romantikára visszhangot adó magyar irodalom oly mértékben asszimilálja a francia romantika példáit, s oly mértékben ötvözi azokat össze nemzeti sajátságokkal, hagyományokkal és egyéni leleményekkel, hogy az így kialakuló, szerves képződmény merőben új, sajátos változatot képez, s pl. Jókai romantikus regénymódszerét nem lehet Victor Hugóéval azonosnak tekinteni.
Az összehasonlító-szembesítő tárgyalásnak egyik külön, fontos fejezetét jelentené az irodalmi jelenségeknek a különböző művészetek jelenségeivel és irányzataival való összekapcsolása. Bizonyos, hogy az irodalom törekvéseinek, eszményeinek párhuzamaival találkozunk a zenében, az építészetben, a képző- és iparművészetben is. Az összevetésnek ilyen eljárásai közben azonban óvakodnunk kell attól, hogy teljes "stíluskorszaki" azonosságot akarjuk kimutatni a költészet és a bútorművészet, a regény és a szobrászat stb. között. Egyrészt számolnunk kell a fejlődés itteni, fokozottabb egyenlőtlenségeivel, pl. azzal, hogy a romantika a zenében hosszabb életűnek látszik, mint a költészetben. Másrészt figyelembe kell vennünk {462.} az irodalom és a különböző művészeti ágak közt fennálló, alapvető, sajátsági eltéréseket. Lukács György nagy esztétikai rendszerezése dolgozta ki az irodalom és a többi művészeti ág esztétikai sajátságainak különbözéseit. Ezek a különbözések lehetetlenné teszik, hogy direkt és közvetlen azonosságot mutathassunk ki az irodalmi és az egyéb művészeti alkotások között, noha bizonyos törekvések és hajlamok azonosságát, rokonságát helytelen volna tagadni.
Az új magyar komparatisztika világirodalmi szintézisek létrehozására törekszik oly módon, hogy a jelenségek szélesebb köréből a szűkebbet, vagy éppen az egyedit, a jelenségek szűkebb vagy éppen egyedi szintjéről pedig a szélesebbet, az általánost kívánja megérteni, s a végső ismeretet a kettőnek dialektikus szintéziséből próbálja kialakítani. Az ilyen szintézis csaknem szükségszerűen kialakul, ha az összehasonlítást, a szembesítést egy-egy konkrét történelmi-kulturális korszakon belül, annak különféle irányzatai, jelenségei között végezzük el, s az egymással összehasonlított, szembesített irányzatokat és jelenségeket a korszakon belüli mozgásukban szemléljük.
| AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ IRODALOMTUDOMÁNY | TARTALOM | Összefoglaló általános művek |