| FILOZÓFIAI ÁRAMLATOK | TARTALOM | VILÁGIRODALMI TÁJÉKOZÓDÁS |
Ha a világirodalomnak e rövid periódusában érvényesült irányzatait és életműveit vizsgáljuk, a külföldi literatúra következő erővonalaival kell számolnunk: a háború előtt és alatt nálunk tilalmas, de eleven irányzatokkal, melyeket a hazai művelődés alig vagy egyáltalán nem vett tudomásul, s e pár év alatt már kellőképpen nem hasoníthatott át, azaz tájékozódásbeli elmaradás miatt ismeretlen irodalmi jelenségekkel; a hosszú évekig elhanyagolt európai és figyelmen kívül maradt észak- és dél-amerikai irodalmakkal, valamint a politikai okokból gyanússá vált kultúrák (német, olasz, spanyol) irodalmi ellenzékével éppúgy, mint apolitikus tollforgatóikkal, akik nemzeti hovatartozásuk miatt szemhatárunkon kívül rekedtek.
A francia fogantatású irányzatok közül az egzisztencializmus mellett a szürrealizmus újjászületése figyelemre méltó. A mozgalom pápája, Breton az Újvilágba emigrált a háború alatt, s bár egyik-másik társa ezen a földrajzi-szellemi útvonalon már megelőzte, az ő megismerkedése az ősi mítoszokkal a szürrealista lírának adott ösztönzést, mindamellett általában a költészet is nyert az archaikus természetmagyarázatoknak nemcsak epikus ihletével, hanem a mondások, ráolvasások szerkezeteinek gondolkodásformáival is. Szürrealizmus és mitikus gondolkodás szembesítése másrészt fölszabadította a fekete-afrikai önszemlélet kifejezésmódját, és megszületett a költészetben a négritude művészete.
Breton személyes megújulásán kívül a szürrealizmus mind tarkább színképét a mozgalom s az irányzat fokozódó differenciálódásának, sőt a széthullás kezdetének kell minősítenünk. De egyelőre gazdagsága szembetűnő. René Char, az úttörők egyike, líráját esszenciális, filozofikus expresszióvá sűríti, Prévert kiadja első, igazi "chanson"-okból álló, tehát tömegek ajkára szánt dalait, az "elkötelezettek" (Aragon, Éluard) programszerűen újra elhatárolták magukat. Újabb beavatottak (André Pieyre de Mandiargues) mellett a régiek közül Michaux mélyíti el a ráolvasásokon edzett, aforisztikus "fekete humor"-át, s a szürrealizmussal mintegy pörben állva támad föl az antilíra: a tárgyak, a dolgok nyelvének megszólaltatása, és ahogy Sartre-nak Ponge nevét meglobogtató tanulmánya (1947) sarkít, mintha a költészet materializmusának útját készítené elő; a fiatalok közül ezen az úton bontakozik Pichette nyers megállapításokban fölmutatott költőisége.
A többi műfaj is ebben a vonzáskörben éled. A Giraudoux álomvilágából kinőtt Anouilh most valódi vagy klasszikus drámákból kibontott mítoszokat visz színre, a saját Flandriájában korábban sem ismeretlen Antonin Artaud "kegyetlen színház"-ának megvalósítójaként kelt nemzetközi érdeklődést, és a közönség ekkor találkozhat a provence-i ifjúságnak népi forrásaiból táplálkozó Audiberti hiedelmekből sarjadt, miszté-{56.}riumba és groteszkbe egyaránt hajló első színműveivel. A szürrealizmus és az egzisztencializmus illetékességi körén kívül színre kerül a nyílt politikai töltetű színmű (J.-R. Bloch) éppúgy, mint az ellenállás dokumentumjátékából a társadalmi szatírákba átcsapó komédia (Salacrou). A hit drámájának legművészibb megfogalmazását Bernanos adja.
Az elbeszélő próza – túl a szürrealizmus polgárpukkasztó kísérletein – az álom, a képzelgés szimbolikáját hasznosítja, mint például Julien Gracq háború utáni első regényének alapképlete a világnak álmot és valót átfedő, megzavart rendje. A szürrealizmus hittagadójaként viszont Roger Vailland az ellenállás emberi esendőségeinek szélsőségeiben mutatja föl a személyes megigazulás voluntarista lehetőségét. A regény hagyományosabb szemléletformáiként a háborús, de különösen a pilóta-élmény (Jules Roy), a megszállás tapasztalaton túli anekdotizmusa (J.-L. Bory) vagy lélektana (J.-L. Curtis), a helyi színekben dúskáló társadalomrajz (H. Bazin) jelzi a cselekmény iránti eredendő szellemi éhséget.
A mítoszok nyomában járó szürrealizmus legfőbb eredménye azonban az ősi természetmagyarázatokkal rendelkező kultúrák – Fekete-Afrika és Közép-Amerika – archaikus világképéből táplálkozó irodalmának, mindenekelőtt költészetének önmagára eszméltetése. Kibontakozik a négritude, melynek két világirodalmi rangú, egyszersmind szélső pólusait képviselő énekese a martinique-i Aimé Césaire és a szenegáli L. Sédar Senghor: előbbi a talányos mondásokkal rokon és kultúra előtti rácsodálkozás hirtelen képzeteiben, utóbbi a folklór kollektív kultuszainak himnikus elragadtatásában bukkan a költészet tiszta forrására. Senghor 1948-ban már Fekete-Afrika költői antológiáját közreadva szemléltetheti a sokáig néma földrész természeti közvetlenséggel megszólaló költészetét.
A szürrealizmus kérészéletű, helyi epilógusát éli át néhány olyan keleteurópai ország (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia), ahol az irányzatnak voltak mozgalmi hagyományai, de hangadói rövidesen vagy szakítottak múltjukkal, vagy külföldre távoztak.
A spanyol polgárháborút követő irodalmi diaszpóra még a világégés alatt, majd közvetlen utána a nemzetközi érdeklődés előterében áll, s részben megkönnyítette Latin-Amerika írásbeliségének határon túli megismertetését, részben a tengerentúli hispán nyelvterületek szellemi befogadásának köszönheti szakadatlanul növekvő megbecsülését. A spanyol költészet távolból oly zavartalanul harmonikus egyneműsége csak látszólagos, mert még a húszas években két gyökérről sarjadt: az egyik a "poésie pure" folytatásául és nemzeti változataként az intellektuálisabb líra, a másik az avantgarde, melynek legjobb képviselői a spanyol folklór színeivel, műfajaival és gondolkodásmódjával variálják az új formaalkotást.
Az "intellektuálisok" közül a legbátorítóbb hatást az óceán mindkét partján virágzó hispán költészetre az emigránsok "nagy örege", Jimenez gyakorolta, de életműve filozofikusabb teljességével Jorge Guillén termé-{57.}kenyítette meg maradandóbban a nem csak spanyol nyelvű költészetet is, és mint Lorca műveinek gondozója jelentősen hozzájárult mártírhalált halt költőtársa világhírének kialakulásához, míg Pedro Salinas az ezoterikusabb szemlélet és az élőbeszéd dikciójának ötvözésével mintegy hidat vert a spanyol líra két ága közt; a két utóbbi a poétika tudósa is lévén, amerikai egyetemek vendégprofesszoraiként a hispán költészet sajátos világképének dicsőségét öregbítették.
Az expresszív avantgarde önmegvalósító, profetikus változatának példáját adta a szintén emigráns és ugyancsak előadóként is ható Léon Felipe, míg Lorca halála után Alberti Argentínába menekülve a déli féltekén népszerűsítette a vizionárius, népi szürrealizmus közvetlen hitelességű változatának eszményét, akárcsak Altolaguirre, a szabad asszociációs dalformák mestere.
Az önkéntes száműzetést választó költők művészi példája paradox módon az otthon maradt, független lírikusok művészetét is segítette a világ elé tárni, mindenekelőtt az önmagán túlemelkedő személyiség élőbeszédének extatikus művészét, Vicente Aleixandre-t. Ami az ibériai prózát illeti, a borzongató naturalizmus jegyében születik meg a társadalmi lelkiismeret-vizsgálat regénytípusa, melynek úttörője itt Camilo José Cela: az 1942-ben megjelent Pascal Duarte családját évenként újabb hasonnemű elbeszélő művei követik. De a tengerentúli kritikai realizmus is megerősödik; mérföldköve a guatemalai Asturias regénye, az Elnök úr (1946). A szociológiai szemlélet ellenpólusán ekkor kerül a világirodalom köztudatába az argentin Borges világképének mint az abszolút káosznak fantasztikus logikájú szépprózai kifejezése.
A realizmus jegyében születik újjá az olasz próza. A nálunk is hamar ismert Vittorini mellett Pavese ragadja meg – nem utolsósorban az amerikai próza s főként Hemingway drámai párbeszédekben tetőző, lírai naturalizmusa nyomán – a társadalmi mozgásformák szimbolikáját. Háborús téma realisztikus szemléltetésével indul, de már a lírai abszurd iránti hajlamát érzékelteti Calvino első regénye, mint a neorealizmus jellegzetes olasz mesterének, Pratolininek az irányzat fő erényeit és hibáit egyszerre fölvonultató – rétegezett korrajzú és melodramatikusan érzelmes – regényei a színes társadalomkritika példái. A költők közül azok tekintélye erősödik, akik a fasizmus alatt az ermetismo belső drámáit ítélték a humánumhoz és költői kifejezéshez méltónak; így nő lassan, de föltartóztathatatlanul a félhomályos személyiségdrámák lírikusának, Montalénak becsülete, noha a töredékes dikciójú, de hagyományosabb költőiségű Ungaretti népszerűsége határon innen és túl változatlanul nagyobb, pedig önmagát ismétli. Az ő ermetismójukat mediterrán panteizmussal variáló Quasimodo a háborús szenvedések nyomán ekkor az erkölcsi fölháborodás pátoszával dramatizálja újjá líráját.
{58.} A weimari államvezetés bukása óta fokozatosan elszigetelődött és kulturálisan széthullott Németország valósággal föld alá szorított irodalmi értékei most tűnnek föl először valóságos dimenziójukban. A németül író Kafka hajdani barátjának, Max Brodnak úgyszólván magános próbálkozásai után a határok fölötti gondolatcsere – elsősorban Camus 1943-as tanulmánya, majd angol fordításának visszhangjaként – meghozza világirodalmi hírnevét. Az epikus dráma mestere, Brecht emigrációjának köszönheti gyors világhírét: a háború előestéjén írt remekeinek (Galilei élete, Kurázsi mama, Jó embert keresünk) a világégés adja meg erkölcsi aktualitását, s teszi szükségessé még a nagy csaták napjaiban színre vitelüket, de a fegyvernyugvás idejére befejezett drámai parabolája, a Kaukázusi krétakör is a világégés visszfényében teljesedik időszerű üzenetté. Ödön von Horváthnak, az Osztrák-Magyar Monarchia elégikus színpadi gyászbeszédei művészének emigrációjában bekövetkezett tragikus balesete kölcsönöz váratlan hitelt. 1945-ben, Broch pályája alkonyán jelenik meg a Vergilius halála, ez a Joyce-énál líraibb, aforisztikusabb tudatfolyam-regény, mely írója nevét világszerte megismerteti. A nácizmus népirtásának tragikus tényéről Nelly Sachs svédországi emigrációban teremt vallomásos lírát, Paul Celan pedig Franciaországban tragikus kicsengésű, drámai feszültségű költészetet. Az irodalmi élet másik partján, a politikában rövid időre megperzselődött, majd visszahúzódása után támadott s végül orvosi hivatása bástyái mögé vonult Gottfried Benn távol-keleti bölcsességgel átszőtt lírája is most teljesedik ki. De a kiábrándultság léthelyzetében az NSZK területén kibontakozóban van egy új irodalom is. Csoportosulásuk, a Gruppe 47 évente egyszer, szervezeti forma nélkül egymásnak fölolvasó írók köre; tagjainak alig akad közös poétikai jegye; mindenesetre ilyen antilírai tárgyilagosságuk. A Gruppe 47 bocsátja a hírnév útjára többek közt Böllt, Enzensberget, Ingeborg Bachmannt, de közéjük tartozott Günter Grass is.
Az angolszász kultúrkör gyújtópontja áthelyeződik a tengerentúlra. Mintha a szigetország irodalmi hullámvölgybe került volna, egyedül Dylan Thomasnak elemi erejű képekben gazdag, természeti misztikája buzog bőven, jóllehet hírnevét, s hazájában még akkor is éles viták közepette, csak pár év múlva, bohém életének befejeztével nyeri el. Az első békeévekben csupán az angol líra hősi halottai (D. Keith, S. Keyes) háborús tényköltészetének tragikus dokumentuma ragyog föl valódi fényében. A prózában Joyce Cary pikareszk-realizmusa és Angus Wilson szatírája jelent új színt.
Észak-Amerikában – s tegyük hozzá: Európában is – mindenekelőtt az úgynevezett "elveszett nemzedék" kapja meg végre a rangjához illő elismerést. Hemingway mellett ekkor jut világhírnévhez Faulkner, bár mindketten már a háború előtt nagy műveket alkottak. Ekkor koronázza meg O'Neill naturalista dramaturgiájának szimbolikáját olyan remekkel, mint {59.} az Eljő a jeges (1946). Az ugyancsak szimbolikus végkicsengésű drámai realizmus mestere, Tennessee Williams most aratja első színpadi sikereit az Üvegfigurákkal (1945), majd A vágy villamosával (1947), s ekkor viszik színre Arthur Millernek végre osztatlan elismerést szerző színműveit (Szerelmetes fiaim, 1947; Az ügynök halála, 1949). Irányzattá válik az úgynevezett chicagói realizmus (Nelson Algren, Saul Bellow), és föltűnik a lélektani realizmust fantasztikummal egyesítő Truman Capote is.
Ezzel szemben Észak-Amerika sokszínű és népes költészete e periódusban a készülődés, az erjedés állapotát éli. A pályájukat a két világháború közt kezdő írók jobbára még ismeretlenek (pl. Wallace Stevens), az új irányzatok robbanása még az ötvenes évek elején következik be. Más költői izgalmat a "háborús költők" (Randall Jarrell, Shapiro) hoznak, de angol pályatársaikkal ellentétben mint túlélők a hadi élményeket többkevesebb történetfilozófiai szkepticizmussal adják elő; mások, mint Robert Lowell, ez a "lelkiismereti tiltakozó", a vallomásos lírai magatartásban találják meg a költői személyiségrajz dramaturgiáját. Ebben a röpke időszakban lehetünk tanúi az ún. "északnyugati partvidék" költészete megjelenésének Theodore Toethke második, immár érett kötete alkalmából, aki a manierista panteizmus stílusában vázolja föl költői világképét.
A második világháború alatt a szovjet irodalom sajátos átalakulás képét mutatta. Előtérbe léptek az eseményekre közvetlenül, gyorsan reagáló műfajok, a líra, a rövid lélegzetű elbeszélés, a karcolat és a hírlapi cikk. A. Tolsztoj joggal nevezte a háborús évek irodalmát "a hős néplélek hangjá"-nak, hiszen új energiák törtek a felszínre, s a hétköznapok önfeláldozó hősiességét magával ragadó erővel ábrázolták a különböző műfajú alkotások. A világ legkülönfélébb nyelvterületeit hódították meg a művek: 1941-től 1947-ig 33 országban adták ki a szovjet írók műveit, a szocialista realizmus voltaképp ezekben az években került az érdeklődés homlokterébe. A hazaszeretet lírai közvetlenséggel megrajzolt témája, a kollektív érzés öntudata olyan alkotásokat tett a világirodalom integráns részévé, mint Szimonov Várj reám című költeményét, vagy a háború eseményeit, az ember pillanatnyi lelkiállapotát megragadó pátosszal kifejező poémákat (melyek Majakovszkij gyakorlatát élesztették újjá), mindenekelőtt Ny. Tyihonov műveit és a világsikert aratott Tvardovszkij-poémát, a Vaszilij Tyorkint (1951). Hasonló erővel ábrázolta a hazájáért minden áldozatot vállaló ember alakját Szimonov Nappalok és éjszakák (1944) című regénye. Szimonov és Fagyejev prózájában a pártosság eszménye kezdte meg hódító útját.
A Nagy Honvédő Háború győzelmes befejezése és a hatalmas pusztítás nyomán az új lendületet vevő építőmunka hőstettei kerültek az irodalmi ábrázolás középpontjába (Pavlenko: Boldogság, 1947; Azsajev: Távol Moszkvától, 1948). A közvetlen, agitatív formákat a mélyebb lélekábrázo-{60.}lásra való törekvés váltotta föl (közismertté vált példája Borisz Polevoj: Egy igaz ember (1946) című könyve). A köznapi élet alkotó munkájában alakuló emberi lélek nemes érzéseit, erőtartalékait Iszakovszkij népszerűvé vált dalszerű versei ragadták meg. Kétségtelen, a személyi kultusz voluntarista irodalomszemlélete értékes írói kezdeményeket szorított háttérbe, a szovjet irodalom ekkor megjelenő művei mégis szerves részévé váltak a világirodalomnak, új emberi tartalmakat, célokat állítva például.
A kis népek világirodalmi színtérre lépésének újabb jele tapasztalható. Ezúttal egy csakhamar jelentős megbecsülésre hivatott nemzeti literatúra, az újgörög töri át az anyanyelv korlátait. A háború előtt tiszteletet szerzett Kavafisz után a külföld megismeri Szeferisz mitológiai témáknak álcázott siratóénekeit a civilizáció katasztrófájáról, a drámaíráson edzett, idős író, Kazantzakisz pedig az újgörög néplélek regényalakban elmondott legendáiban (Zorbász, a görög, 1946; Akinek meg kell halnia, 1949) fogalmazza meg a modern Hellász antik földjének feleletét az európai tudatkeresés problémáira.
| FILOZÓFIAI ÁRAMLATOK | TARTALOM | VILÁGIRODALMI TÁJÉKOZÓDÁS |