VILÁGIRODALMI TÁJÉKOZÓDÁS

A háború befejezése után szinte azonnal megindult a magyar irodalom bekapcsolódása a világirodalom vérkeringésébe, eleinte természetesen a befogadás révén. Mindenekelőtt a nemrég még korlátozott vagy félig-meddig tiltott területek ismertetése indult meg. Az 1949-ig terjedő időszakban a tájékozódás három fő iránya különböztethető meg: 1. a nyugati, elsősorban a francia és az angolszász literatúrák; 2. az orosz, illetve szovjet irodalom és 3. a kelet-közép-európai irodalmak iránt.

A nyugat-európai tájékozódás előterében a francia irodalom állt, részben a mélyre nyúló kapcsolatok s azok fontos új fejleményei miatt. Az első antológia, Rónay György Új francia költőkje (1947) lényegében egy háború előtti gyűjtemény kiegészítése révén lehetett az élő francia költészet tükre. Az elmélyült bevezető tanulmány s a jegyzetek jóvoltából kalauz a szó legjobb értelmében.

A félbeszakadt kutatás és fordítás munkája minden vonatkozásában új erőre kapott. Gyergyai Albert France centenáriumáról emlékezett meg a Magyarokban, tudatosította a Gide-Martin du Gard-Duhamel fejlődési vonalat, a Műveltségben kedves kritikusának, DuBos-nak állított emléket és a Mit olvassunk? sorozatban 50 francia regényről szólva a műfaj evolúcióját rajzolta meg; lefordította Camus híres regényét, a Közönyt is. Nobel-díja alkalmából Gide-ről a Diárium is megemlékezett (Báti László), s rövid időre a Valéry-kultusz is föléledni látszott: a Magyarokban Somlyó György újabb fordítását adta közre, s ugyanott jelentek meg Rónay György és Szegzárdy-Csengery József tanulmányai is. Nálunk részben már {61.} ismert szerzőkről (Gouilloux, Queneau, Aymé) írt Cs. Szabó László a Válaszban (1948). Jó és kevésbé jó hagyományokat folytatott a könyvkiadás, amikor kiadta Ramuz-t (Ádám és Éva, 1945; Rémület a hegyek között, 1947), Maurois több, elsősorban életrajzi regényét (pl. Franklin, 1948; A szerelem hét arca, 1948). Ezzel szemben piacra került Paul Morand Rohanó élete, is (1947). A jó hagyomány folytatásaként végre teljes szöveggel jelenhetett meg Malraux Emberi sorsok című regénye (1945), melyet A királyok útja (1947) követett. A "magas" irodalom arányát javította Bernanos műve, a Quine tanár úr (1947), s a klasszikusok közül Voltaire regényeinek, Montesquieu Perzsa leveleinek, illetve Rabelais művének részleges (Pantagruel) megjelentetése (1945, 1948). Fordítók és kiadók közös érdeme, hogy ha "olvasmányos" regényt adtak ki, az is valódi irodalom volt, mint Romain Gary Hajnal felé című könyve (1947) vagy Simenon Néger negyede (1946).

A francia irodalom iránti figyelem előterében természetszerűen az ellenállás irodalma állt. A Magyarok, valamint az Irodalomtudomány már 1946-ban közölte Rónay György Aragon- és Eluard-fordításait, közreadott szemelvényeket az Irodalmi Szemle 1948. októberi száma is az ellenállás irodalmából, de a tárgykör igazi otthona az 1946 decemberében, Gereblyés László szerkesztésében először megjelent Nagyvilág, a Magyar-Francia Társaság folyóirata lett. Idevágó fordításait a költő-főszerkesztő egyébként külön is publikálta (Francia ének, 1948). E lap rendszeresen bemutatta a francia ellenállás verseit mint a közéleti költészet egyik mintáját. Aragont Eluard-ral együtt, 1946–1947-ben a Forum is bemutatta, 1948-ban ismét mindkettőt. A Válaszban Illyés adta közre Aragon híres partizánballadájának átültetését (Ballada arról, aki dalolva állta a kínszenvedést). Aurélienjére mint a patriotizmus példájára – noha kritikai észrevételekkel – cikkben hívta föl a figyelmet, mint ahogy az újabb francia irodalom jelenségeit is érintette a Franciaországi változások lapjain (1948). Az érdeklődést Aragon és felesége, Elsa Triolet magyarországi látogatása és a Madách Színházban tartott előadóestjük csak fokozta. A francia ellenállás más költőinek háború alatt írt verseit (Desnos, P. Seghers, sőt Supervielle) már a folyóiratokból is megismerhette a közönség, az ellenállás kiemelkedő prózaírójára, Vercors-ra a könyvkiadás irányította a figyelmet (A tenger csendje, 1946; Út a csillag felé, 1948). Ezt a tárgykört képviselte még Pierre Courtade is (Franciák és németek, 1947). Triolet prózáját több mű népszerűsítette (Milyen kár volt, 1946; Művész a viharban, 1947; Fegyveres kísértetek, 1949).

A másik új problematika, az egzisztencializmus és irodalma is – mint említettük – élénk és széles körben foglalkoztatta az irodalmi köztudatot. A könyvkiadás e vonatkozásban gyorsan cselekedett: Sartre színművei közül 1947-ben megjelent A tisztességtudó utcalány és a Temetetlen holtak, regénysorozatából ("Les chemins de la liberté") a Férfikor (1948) {62.} és elvi írásai, mindenekelőtt az egzisztencializmusról írt programtanulmánya (1947); Camus Közönyéről már szóltunk.

Az egzisztencializmus poétikai fejleményeinek jellemzését és értékelését Sőtér István két Válasz-beli tanulmánya oldotta meg a legszerencsésebben (A szabadság útjai, A reménytelenség útjai). Az is fontos, amit Sartre filozófiájáról előadott, de mikor a filozófia tételes jelenlétéről beszélt, már a poétika síkján gondolta végig a jelenséget, s tudott hiteles képet nyújtani a logikus kompozícióról, a részletfestés és az előadás drámai ritmusának erejéről. Sartre legfőbb vívmányát abban jelölte meg, hogy a műfajnak ez az erkölcsi fölfogása új távlatot nyit az alakformálás, a regényírás egésze számára. Gondolatmenetében úttörő az a felismerés, hogy Camus sokkal inkább sztoikus, mint egzisztencialista. Ma a francia kritika is ezt az álláspontot vallja, s mikor a Pestist antifasiszta parabolaregényként méltatta, a máig legmeggyőzőbb értelmezés alapját vetette meg. Kezdeményeinek méltó folytatására akkor nem került sor. A megújuló francia regény általánosabb képének megrajzolásához Murányi-Kovács Endre járult hozzá több tanulmánnyal, írt Vailland-ról és Claude Morganról is a Diáriumban.

Hasonló érdeklődés övezte a francia szürrealizmus képviselőit. Az irányzat nagyjaival (Aragon, Éluard) az ellenállás irodalmában is találkozhatott az olvasó, de Tardos Tibor már 1945-ben az irányzat egészéről is tudósított A szürrealizmus Franciaországban című beszámolója lapjain, mely a Magyarokban jelent meg. Különösnek tetszik, hogy az újabb francia színműírást Sartre-on kívül csak Anouilh Euridikéje képviselte (1946). Ezzel szemben friss fordítások könnyítették meg Molière kultuszának újjáéledését (A nők iskolája Heltai Jenő, A férjek iskolája Vas István, Az embergyűlölő Jankovich Ferenc, A fösvény Illyés Gyula átültetésében 1949), s még Musset-t is új tolmácsolások mutatták be legjobb – színműírói – oldaláról.

A másik, sokáig korlátozott s ekkor "fölszabadult" irodalmi terület az angolszász literatúráké, de ez csábítja legjobban és rögtön a könyvkiadás szórakoztatóiparát is. Tucatszám jelennek meg a bestsellerek és a limonádé könyvek; az áradatban viszonylagos kilátót jelent Priestley, Deeping, Knittel vagy Bromfield, de újra találkozhatott az olvasó Pearl S. Buck, Maurier, Hutchinson, Aldridge, James Hilton stb. műveivel is.

A járt út elve az angol-amerikai írók bemutatásában – legalább eleinte – még inkább érvényesült. Bizonyára régebben elkezdett munka fejeződött be s került nyilvánosság elé Vas István Angol barokk líra című gyűjteményével (1946), s Eliot hazai megismerése is egy messzebbről eredt folyamat medrében ment végbe. A felszabadulás előtt a Válaszban Hamvas Béla írt Eliotról, a Nyugatban Halász Gábor; Babits is ismerte. A Válasz 1948-ban Swinburne-nel együtt festett róla portrét, elemző tárgyilagossággal; a következő évben Nobel-díja alkalmából Lutter Tibor (kinek {63.} írásán érezhető, hogy a marxista esztétika ekkor még nem volt felkészülve ilyen differenciált elemzésre) keményen elmarasztalta.

A költők közül egy-egy versért föllobbanva Szabó Lőrinc főleg nemzedéktársait fordította a Diáriumban, mely egyébként klasszikusokat (Burns, Shelley) közölt szívesebben. Hogy a Válasz figyelme az oxfordi költőcsoportra (Auden, McNeice stb.) irányult (Fazekas László fordításai révén), annak az is oka lehet, hogy az angol kritika e költőket, ellentétben az egzisztencialistákkal, már igazolta, s lírájukban sok közéleti vonás mutatkozott.

A könyvkiadás – és részben a színházpolitika – a kipróbált Wilderhez fordult: a Vígszínház új korszakát A mi kis városunk előadásával ünnepelte, s a Szent Lajos király hídja újabb kiadása (1947) után rendre megjelent a Kabala (1947), a Sorsom az ég (1947) és a Németh László ajánlotta Caesar (1948). Bizonytalanul, de folytatódott a Huxley-kultusz is (A Mona Lisa-mosoly, És megáll az idő, És múlnak az évek, 1946). Upton Sinclair sok könyve régi ismeretséget újított fel, Dreiser emlékét Omló bástya című regénye élesztette föl (1947). Cronin közönségére éppúgy számítottak (A beteg láztalan, Az élet elébe, 1948), mint Maugham-éra (Ashenden, 1946; Borotvaélen, Akkor és most, 1947) vagy Charles Morganéra (A láng, 1.946; Az üres szoba, 1947; Tükörkép, 1948). Szerencsés folytatásul, az elbeszélés újszerű művészetével hatott Virginia Woolf költői, mégis erős és hiteles prózája (Orlando, 1945; Clarissa, Flush, 1947).

A periódus fejlődéstani jelensége, egyszersmind érdeme Hemingway szenvedélyes realizmusának közvetítése. E funkciót a spanyol polgárháborúról szóló regényével (Akiért a harang szól, 1945) és szociális érdeklődésének ébredését jelző Gazdagok és szegények (1948) című műve révén kellett betöltenie. Egy másik erős realistát, Erskin Caudwellt csak az időszak végén juttattak el a kiadók a közönséghez (Dohányföldek, 1948; Embervadászat, 1949); Steinbecket az Érik a gyümölcsön (1945) s a Lement a holdon (1945) kívül szórakoztatóbb könyvei (Kedves csirkefogók, 1946; A kék öböl, 1947) népszerűsítették, s mindezeknél hatékonyabban a korszak egyik legnagyobb színpadi sikere, az Egerek és emberek. A hagyományok felelevenítéséhez tartozik még, hogy Conrad eddig lefordítatlan és legjobbnak tartott regénye, a Lord Jim is megjelent (1949). A hagyomány kiteljesítéseként értékelhető az is, hogy Kardos László szerkesztésében Poe összes verseit az új olvasók is megismerhették (1949).

A műfordítás új aranykorának jele, hogy szaporodtak az eleven nyelvű, szövegű és mondható Shakespeare-fordítások (III. Richárd, Vas István, 1947; Othello, Mészöly Dezső, 1949), 1948-ban aztán az új négykötetes Shakespeare-kiadás is megjelent.

A hiányok nem kevésbé jellemzők a korra. Az oxfordi csoport utáni angol és az észak-amerikai költők a horizonton kívül maradtak, hiányzott {64.} Faulkner és Tennesse Williams, a fiatalabb angol drámaírók szintén. Ennek az a magyarázata, hogy a periódus elején még nem volt hírmondójuk vagy megfelelő fordítójuk, s az időszak végén ők is dekadensekké minősültek. Az igazi vidám irodalmat viszont olyan színvonalas angolszász írók művei példázták, mint Eric Knight Sam Small csodálatos élete (1945) és a Lassie hazatér (1946), kissé halványabban Erskine Pénelopé férje (1946), Jerome K. Jerome Három ember kerékpáron (1947) s Wodehouse könyvei (Kedélyes kastély, 1948; Bessy, 1947). William Saroyan neve sem volt ismeretlen, ekkor látott napvilágot magyarul az Úriember (1945) és az Egy amerikai közlegény kalandjai (1947). A történelmi regényt Graves Jézus királya képviselte (1947).

Az angolszász nyelvterületről származó legnagyobb nyereség kétségkívül Joyce Ulyssese volt Gáspár Endre tolmácsolásában (1947). Formateremtő, stílusépítő példájának elevenségére vall, hogy számos tanulmányt hívott életre (Szentkuthy Miklós, Sarkadi Imre, Devecseri Gábor, Vajda Endre). Lawrence-től viszont csak a Szénaboglyák közt novellái (1947) kerültek az ekkori olvasó elé.

A nemzeti irodalmak közül érthető okok folytán a német és az olasz híre volt a legrosszabb, mégis mindkét irodalomnak volt olyan szellemi-erkölcsi tartaléka, amely folyamatosságukat biztosíthatta. A német irodalomét a klasszikus szerzők mellett mindenekelőtt Thomas Mann. Őt a szigorú és elvszerű kritika és a nagyközönség már korábban is méltányolta, a nácizmus elleni küzdelme után most kivételes népszerűséggel övezte, egymás után publikálták magyarul is a még kiadatlan műveit. Megjelent politikai, antifasiszta cikkeinek gyűjteménye, az Európa vigyázz! 1947-ben és az Egy szélhámos vallomásai. Ezt követte A törvény (1947), majd Freud-könyve; az olvasók kezébe került Kerényi Károllyal folytatott levelezése is. 1949-ben a Doktor Faustus-szal és Az elcserélt fejekkel egészült ki a kép.

A nácizmus írói ellenzékének képviselői közül újra közreadták Werfelt; legjelentősebb, ekkor piacra került műve A Musa Dagh negyven napja (1948), de 1947-től elbeszéléseit is olvasni lehetett magyarul. Megjelent Toller Fecskekönyve (Franyó Zoltán fordításában, 1947), és Stefan Zweignek nemcsak népszerű történelmi életrajza (Marie Antoinette, 1947), hanem elmélkedőbb írásai is (Búcsú a tegnaptól, 1945). Az olvasmányos történelemírás kedvelői ismét megkaphatták Emil Ludwigot (Lincoln, 1946), a még irodalmi igényű olvasók Félix Saltent (pl. Amiről az erdő mesél, 1947), s megjelent Albert Schweitzer önéletrajza is (Orvos az őserdőben, 1946). A periódus vitathatatlan értékének számító Anna Seghers-mű, A hetedik kereszt 1949-ben jelent meg.

A német irodalom ekkori terjesztése azt is szemlélteti, az időszak szellemi élete hogyan csinált a szükségből erényt. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a klasszikusok legjava nyugodtan megjelentethető, s a fordí-{65.}tók kipróbált német nyelvtudása ezen a téren jól kamatoztatható. Ezért adták ki igen hamar Heine forradalmi verseit (Gáspár Endre átültetésében, 1946), de egyre-másra jelentek meg rövidebb elbeszélő művei is (pl. Napóleon dobosa, 1947 stb.). Korszerű nyelven, Vas István fordításában került forgalomba Goethe Vonzások és választások című regénye (1949), s végre válogatott verseinek a legjobb költő-műfordítók által szép, természetes stílusban tolmácsolt gyűjteménye (1949). Újra a közönség elé került, Déry Tibor átültetésében, Schiller leghaladóbbnak tekinthető drámája (Haramiák, 1949), és megjelent egy finom Rilke-válogatás, Lukács László posztumusz munkája (1945). Ez a jó tendencia másképpen is érvényesült: jelentős fordítók személye még vitatott szerepű nagy írók megjelenését is biztosította, így Schöpflin Aladáré Hauptmann regényeinek újrakiadását (A soanai eretnek, 1946); Gábor Andoré A bunda (1947) c. színművét. Kafkáról Hubay Miklós elmarasztaló cikke adott életjelt az Újholdban.

A német nyelvterület valamelyest rejtettebb klasszikus értékei közül Kardos László Kleist Kohlhaas Mihályát tette közzé (1948), Gáspár Endre pedig Mörike Mozart prágai utazását (1947). Megjelentek Keller elbeszélései, és a dokumentumértékű széppróza ekkor legnépszerűbb képviselőjének tudósításai, Egon Erwin Kisch könyvei (Íme, Ausztrália, 1948; Kína titka, 1949). Jellegzetes tünete e korszaknak, hogy irodalmi tudatából hiányzott Brecht életműve; formateremtő elvei a modernség más jelenségeivel együtt rekesztődtek ki.

Az olasz irodalom megismerésének folyamatosságát nemcsak a klasszikusok, hanem már a háború alatt kibontakozó neorealista áramlat művei biztosították. Korábbi tájékozódás eredményeként Borgese Útvesztője már 1946-ban megjelent, s régi kapcsolat újult fel Pirandello műve, Az ostoba ember révén is (1947). Ismét kiadták Dante Isteni Színjátékát (1945), s megjelenhetett Boccaccio Dekameronjának jó válogatása (1947), valamint a korunkra már kissé elavult Manzoni-regény, A jegyesek (1947). Igen korán, 1946-ban sor került a neorealizmus néhány olyan művének közreadására, melyek később is felső szintjeit képviselték ennek az irányzatnak, így Silone Bor és kenyér (1946), Carlo Levi Ahol a madár se jár (1948), és Vittorini Milánói rapszódia (1949) című munkái. Ily módon, váratlan ellentmondásként, éppen az olasz irodalom felől kaptuk a legfrissebb ösztönzést.

A spanyol nyelvű, irodalmak sohasem álltak világirodalmi érdeklődésünk előterében. Ehhez képest novumnak tekinthető, hogy a felszabadulás utáni első antológia Gáspár Endre és Pál Endre közös munkája, a Lira hispanica (1944) a spanyol költészetről adott áttekintést. Ezután Cervantes két kisebb művét ültette át Gáspár Endre (Preciosa, a szép cigánylány, 1946; Az üvegdiák, 1948). A hispán irodalom valódi értékeiről mintegy elöljáró beszédként látott napvilágot András László vékony Garcia Lorca-kötete, a {66.} Cigány románcok (1947), Hubay Miklós írt tanulmányt róla a Válaszban. A jó realista prózát keresve aztán, az időszak végén Amado Arany gyümölcsök földje (1949), Icaza Indián átok (1949) s Neruda Amerikája, révén a portugál brazil irodalomhoz is eljutottunk.

A legelevenebb és egyre tágasabb érdeklődés a háttérbe szorított orosz, illetve szovjet-orosz irodalom iránt nyilvánult meg. A tájékozódás nyitányát a különböző periodikákban figyelmet fölkeltő kapcsolattörténeti tanulmányok jelezték (Komlós Aladár, Radó György). A tájékozódás hitelességének és élénkségének bizonyságául a legkülönbözőbb irodalmi és művelődési ágak rétegkutatásainak eredményei is napvilágot láttak, pl. Dégh Linda tanulmánya a népmeséről, Gellért Endréé Sztanyiszlavszkijról stb. A folyóiratok, mozgékonyabbak lévén a kiadóknál, hamarabb hírt adtak az orosz nyelvű kultúra értékeiről. Az első folyóirat, a Magyarok Képes Géza Majakovszkij- és Szabó Lőrinc Puskin-fordításait közölte, egyébként kiváltképpen a megjelent könyvek kritikai elemzésével népszerűsítette az orosz, illetve szovjet irodalmat (Gladkov, Alekszej Tolsztoj és mások műveit). Következetesen elsősorban az Irodalomtudomány foglalkozott az orosz nyelvű literatúrával. Már beköszöntő száma (1945. december) közölte Lányi Sarolta Puskin-, Lermontov- és Igor-ének-fordításain kívül Szejfullina és Zoscsenko novelláit, s azután Jeszenyin, Majakovszkij, Blok, Kolcov, Gorkij verseit, valamint Katajev, Tyihonov, Solohov, A. Tolsztoj, Platonov, Szimonov, Fagyejev, Leonov és Gorkij szépprózájával mélyítette el a szovjet írók ismeretét. Ezt a tájékozódást a hosszabb életű Forum folyóirat folytatta. Tvardovszkij, Majakovszkij és Szimonov versei után addig olyan, nálunk ismeretlen költőkről is hírt adott, mint Rilszkij, Scsipacsov, Antonovszkij, Malisko, Iszakovszkij, Saginyan stb.; az elbeszélő prózát pedig Ehrenburg, Polevoj epikájával, valamint Belinszkij és Lenin Gogolról és Tolsztojról szóló írásaival hozta közelebb az olvasókhoz, de közölt cikket Nyekraszovról (1947) és Csehov dramaturgiájáról is (1949).

Más folyóiratok idevágó publikációja nem állt arányban a szükséglettel. A Tiszatáj által közreadott válogatás, a Válaszban Szegi Pál elemző cikke Osztrovszkijról, a demokratikus Új Idők szemelvényei klasszikus íróktól (Puskin, Tyutcsev), illetve az "olvasmányos" elbeszélések Lermontovtól Ilf és Petrovig terjedő skálán inkább az érdeklődés körének szélességét, mint mélységét példázták. Hasonló jelleggel, bár jobb fordításokat közölt a Diárium is, itt értékelő írások is megjelentek. Az 1947-es könyvnapi számban Kovács Endre már átfogó fejlődésrajzot írt a szovjet irodalom útjáról, s mind a regény, mind a líra jelenségeiről számot adott. A Budapest Nyekraszov- és Blok-verseket jelentetett meg, s a magyar könyvbarátok lapja, az Irodalmi Szemle Pausztovszkij- és Turgenyev-novellák mellett elvi cikkekkel is segítette a tájékozódást. Kassák lapjai közül az Alkotás a művészi kifejezésformáknak szentelt egy-egy tematikus számot, {67.} a szovjet művészet eredményeiről is írt, s olykor kritikai számvetést is publikált. A napilapok főként a folyóiratok megindulásáig s a könyvkiadók újjáéledéséig saját ügyüknek tekintették a szovjet művészet ismertetését. Kelemen János a Szabad Szóban Solohovot, Péchy Blanka a Világban a szovjet színjátszást ismertette, a Népszava pedig még 1947-ig is közölt cikkeket a szovjet irodalom eszméiről.

A könyvkiadás ebbe az irányba tette meg első, tájékozódó lépéseit. Ilyen szerepet töltött be Győri Juhász Jenő munkája, az Orosz költők antológiája (1945). Így jelent meg 1945-ben a Honvédő Háború novelláinak gyűjteménye, A nagy ütközet, ugyanennek a tematikának dokumentum jellegűbb változata, a Gyűlölet és a Halhatatlan hősök című versantológia. A "Kincsesház"-sorozat folytatásaként Trócsányi Zoltán 1947-ben jelentkezett Az orosz irodalom kincsesházával. A háború megrázó, nagy élményét idézte Pervomajszkij Budapesti levél című verseskötete, melyet az Officina tett közzé (1945). Az első figyelemre méltó költői áttekintést Lányi Sarolta adta (Orosz költők, 1947), melyet Képes Géza esszékkel kísért fordításai – A szabadság magvetői (1949), Szovjet versek (1949) – követtek. A prózáról Szőllősy Klára és Trencsényi-Waldapfel Imre munkája, az Új orosz elbeszélők (1948) adott számot.

A gyűjtemények, válogatások után kibontakozó folyamatban eleinte a tempó és a módszeresség is bizonytalan volt. Kezdetben főként a nagy orosz realisták nevei vonzották a kiadókat, de a sor nem a legnagyobbakkal kezdődött. Lev Tolsztojnak csak 1947-ben jelent meg néhány kevésbé fontos írása (Egy szegény asszony élete, Ne játssz a tűzzel, Egy ló története), míg a Karenina Anna régi fordításának "átnézett" változata – akárcsak a Kozákok és a Kreutzer-szonáta – csak 1948-ban, a Háború és béke pedig szintén a régi átültetésben, 1949-ben került a közönség elé. Dosztojevszkijtől csupán a Fehér éjszakák (1947) meg a Bűn és bűnhődés (1949) jelent meg ebben a periódusban. A Csehov-kiadás szerencsésebben alakult. Színművei közül ugyan csupán A medve és más egyfelvonásosok (1945) láttak ekkor napvilágot, regényei közül A párbaj és a Három esztendő (1947), de több önálló novellafordítás, illetve szűkebb válogatás után Lányi Sarolta átültetésében A tokbabújt ember (1948), Szőllősy Kláráéban a Válogatott elbeszélések (1947) reprezentálni tudta a gazdag életművet. Gogol Bulyba Taraszának régi fordítása és a Leánynéző című színdarabja már 1945-ben megjelent, de a Holt lelkek csak 1949-ben került újra a könyvpiacra.

Gorkij ugyan kezdettől elsőrendű példaként szerepelt sok elméleti írásban, de műveinek kiadása lassabban haladt. Epikáját 1945-ben az Ilja gyermekkora, 1946-ban a Boldogtalan szerelem képviselte – jelentős művei csak 1947-től jelentek meg: Az én egyetemeim, Az Artamonovok, Aki az életet keresi (Foma Gorgyejev), Az anya; novellái Makai Imre fordításában, Ember születik címen 1948-ban; teljes életrajzi trilógiája – {68.} az Életem – 1949-ben jelent meg, s ugyanebben az évben adták ki a teljes Klim Szamgint és a Vergődést. Színművei ugyancsak 1947-től láttak napvilágot: előbb a Jegor Bulicsov és a többiek, 1949-ben pedig a Kispolgárok, Ellenségek és a Vassza Zseleznova. A novella, kisregény gyors forgalmazhatósága magyarázza, hogy Puskintól A postamester és A kapitány lánya már 1945-ben megjelent. Igaz, az Anyegin is, de Mészöly Gedeon véglegesnek nem tekinthető vállalkozásában, s két kis drámája is két esztendővel előzte meg a Borisz Godunovot (1947), válogatott versei azonban még várattak magukra. Nyilvánvaló, hogy az orosz nyelvű irodalom átültetését és befogadását a jó fordítók hiánya is akadályozta. Ezért képviselte ebben az időszakban Turgenyevet az Apák és fiúk, míg Áprily Lajos lírai prózafordítása, az Egy vadász feljegyzései csak később, 1950-ben jelent meg. Ugyanígy hiányzott sok Lermontov-mű, de 1949-re elkészült A démon. Viszonylag hamar jelentek meg Korolenko, Kuprin, Leszkov novellái és regényei.

A magyar közönséget megragadta az új szovjet irodalom realizmusa és a történelmi hősök alakjából sugárzó önfeláldozás és pátosz. Nagy sikert aratott a polgárháború néhány klasszikusa (Furmanov: Csapajev, 1945; a korábbi csonka kiadás után a teljes Csendes Don). Bábelt ekkor még nem fordították le. A korábbi forradalmi mozgalmak és az első ötéves tervek hangulatát idézték Katajev regényei (Távolban egy fehér vitorla, 1946; Hajrá!, 1948), a Honvédő Háborút Szimonov műve, a Nappalok és éjszakák (1946); kiadták Osztrovszkij Az acélt megedzik és Polevoj Egy igaz ember című regényét is (1946, ill. 1947). Nemcsak az ifjúságnak szánták Fagyejev Az ifjú gárda, s még kevésbé a Tizenkilencen c. művét (1947).

A szovjet irodalom a két világháború közt, sőt a háború éveiben sem volt ismeretlen Magyarországon. A könyvkiadás ezért nyúlt először a kiemelkedőnek, jelesnek tudott írókhoz, költőkhöz, jóllehet az elmúlt évek alatt egyikük-másikuk már, vagy épp akkor más fénytörésben jelent meg, mint korábban. Így adták ki rögtön 1945-ben Ilf és Petrov Tizenkét szék című művét és – új címmel – Az aranyborjút; 1946-ban Zoscsenko Teterkin és a többiekjét; az elbeszélő Tyihonovot a Kalifa (1949) című kisregénye és novellái, a pártos költőt válogatott versei (1949) képviselték, Majakovszkij Lenin-poémája 1946-ban, válogatott versei 1947-ben, Amerikai útinaplója 1949-ben könyvalakban is megjelent, s úgyszintén Ehrenburg Európa útjain (1947) és Vihar (1948) című regénye, valamint Alekszej Tolsztoj regényei és elbeszélései. (Nyikita gyermekkora, 1946; Golgota, 1946; Nagy Péter, 1945–47-ig; Válogatott művei, köztük A sánta herceg, 1948). De a kitűnő Leonovot sokáig csak a Sáskajárásból (1949) ismerhette a közönség, Fegyint az Első örömök (1948) és A diadalmas esztendő (1949) tették ismertté, a kiadott Pausztovszkij-könyvek megfeleltek a várakozásnak, jelentőségét színes kisregényei is sejtetni tudták (Kara–Bugaz, 1948; Mezítlábas Odisszeuszok, 1948); {69.} Solohov művészi útjáról 1947-ben az Új barázdát szánt az eke adott új hírt. A válogatás bizonytalanságára vall, hogy Csernisevszkij fontos könyvét (Mit tegyünk?, 1949) jóval gyöngébb új művek (Gorbatov: Akiket nem lehet leigázni, 1946; Pavlenko: Boldogság, 1948) is megelőzték. Szembeötlő figyelmet, széles körű visszhangot Makarenko pedagógiai regényei (Igor és társai, 1948; Az új ember kovácsa, 1949) keltettek, s a vegyes termésből kiemelkedett Szolovjov A csendháborítója is (1947), s néhány ma is játszható színmű, főként Rahmanov Viharos alkonyata (1945). Az ifjúsági művek közül Gajdar Timur és csapata (1946) című regénye bizonyult a legtartósabb olvasmányélménynek, a felnőtt irodalom könnyed igényességét a Kaverin írta Két kapitány-típusú regények biztosították (1947).

A hazai könyvkiadásban 1948 után megfigyelhető lett a személyi kultusz hatása. A szovjet irodalom néhány problémamentes, lapos, sematikus műve is az olvasók elé került. Ám ezek a vegyes értékű művek (melyek közül hibáival együtt is komoly visszhangja volt Azsajev Távol Moszkvától című regényének) sem feledtették el az igazi értékeket. A magyar olvasók tudatában ekkor lettek nyilvánvalóvá a Nagy Honvédő Háború iszonyú áldozatai; a mindennapok ösztönzőivé a pozitív, önfeláldozásra mindig kész, történelmi távlatokban gondolkodó hősök váltak.

Az orosz-szovjet és a nyugati irodalmak mellett világirodalmi tudatunkban a harmadik nagy "fehér folt" föltérképezése a kelet-közép-európai irodalmak rendszeres ismertetésével kezdődött el.

A román irodalom népszerűsítésének viszonylag nagyobb lendületet adott a debreceni Magyar–Román Társaság működése (és lapja, a Keleti Kapu). Itt jelentették meg A nap lakodalma című balladáskötetet (1947) és a Vitéz Korbeát (1948). Gondozásukban, de már a Budapesti Irodalmi Intézet kiadásában látott napvilágot a Mai román líra (1947) még kissé hézagos válogatásban. Az első Eminescu-válogatás viszont Jékely Zoltán méltó tolmácsolásában szólalt meg magyarul (1947).

Újabb román költőket elsősorban folyóiratok közöltek, pl. Jebeleanut a Forum (1947). A próza nagy realistáját, Sadoveanut előbb a moldvai pásztoréletből vett, a népszokásokat megörökítő remekéből, A baltából (1947), majd a Moldvai szélből (1949) ismerhettük meg. A kelet-európai problémákkal következetesen foglalkozó Valóság című folyóiratban Gáldi László (1947) és Köpeczi Béla (1948) foglalkozott a román literatúrával, utóbbi az általános társadalomfejlődéssel kapcsolatban. Köpeczi Béla egyébként már 1945-ben a Dunatáji valóság tágabb összefüggésében tükrözte a magyar-román közös gondokat. Vidéki folyóirataink közül elsősorban a Tiszatáj közölte a román irodalmat, főként költők műveit. Eftimiu könyvének (Szent Nepomuk lovagjai, 1947) kiadását a régi tájékozódás folytatásának tekinthetjük.

{70.} Jelentős adósságot törlesztett az Anonymus Kiadó, amidőn 1945-ben az Infanteriszt Švejk megjelentetésével reflektorfénybe állította Hašekot. Hasonló szellemi-eszmei nyereséget jelentett Fučik Üzenet az élőknek magyar kiadása (1947). S jelentősen gazdagította a színképet Čapek két könyve, Harc a szalamandrákkal (1948), a fantasztikus irodalom előfutára, és kedves, szórakoztatva tanító műve, Nehéz a kertész élete. A háborús évek realizmusa szólalt meg Drda Néma barikádjában (1949), melyet Palotai Erzsi ismertetett meg a magyar közönséggel. A realista igény jegyében jelent meg a szlovák Jilemnický Töretlen földje (1948) és Olbracht Annája (1949) a húszas évek korképeként, s Zápotocký Új harcosok sorakozója (1949), Csehszlovákia vezető politikusának tanúságtétele.

A délszláv irodalmak bemutatásában Csuka Zoltán vállalt úttörő szerepet. Ő ültette át jó érzékkel a később Nobel-díjas Ivo Andric főművét, a Híd a Drinánt (1947), melynek gyors visszhangja is támadt. Az immár nemzetközi hírű költő, a partizánháború mártírja, Ivan Goran Kovačić Jamáját (másik címe Tömegsír lesz) szintén Csuka Zoltán adta közre előbb a Forumban, majd könyv alakban (1947). Kovačićot 1946-ban a Válaszban tanulmányban méltatta Illyés Gyula, majd ugyanott 1949-ben Somlyó György. A népköltészet iránti érdeklődés általános jeleként Csuka Zoltán Délszláv népballadákat publikált (1947), és tanulmányban vázolta fel A délszláv irodalom alapvonásait. A múlt század klasszikus értékeinek bemutatását Petar Petrović Njegoš Hegyek koszorúja című dramatizált eposzával kezdte Csuka Zoltán, a fejedelem-poéta eszmeileg legérettebb alkotásával, mely Crna Gora népének kiirtásáról szólván történelmi mementó is volt (1948). Borislav Stankovic regényének átültetésével azt jelezte Csuka Zoltán, hogy folyamatos munkára készül (Gúzsbakötött élet, 1948). Ő tette közzé a horvát Nazor regényét is, de ez a termékeny nekilendülés a politikai kapcsolatok elmérgesedése folytán hamar megakadt. A legjelentősebb horvát író, a jugoszláv írószövetség akkori elnöke, akit korábban már Németh László is e térség fontos jelenségeként méltatott, Miroslav Krleža még sokáig nem jelenhetett meg nyelvünkön. Branko Ćopić egy verse olvasható még egy antológiában, továbbá egyetlen novellája.

A bolgár irodalom közvetítése e periódusban a tapogatódzásnál tartott. Botev, a "bolgár Petőfi" versei folyóiratok szórvány közléseiben (Forum, Új Idők stb.) gyéren feltünedeztek ugyan, és 1949-ben egy megemlékező kötet is napvilágot látott róla, különben az egész nyelvterületet Zahari Sztojanovnak a balkáni háborúról írt regénye képviselte (Pokol, 1947).

Meglepő, de tény, hogy a lengyel irodalom sem váltott ki akkor méltó figyelmet. Egyedül az Újhold közölt tanulmányt a kortárs lengyel prózáról Izabella Czermakowa tollából A mai lengyel próza címmel, és Wanda Wasilewska Szivárvány című műve jelent meg 1947-ben. Az ok egyszersmind kortünet: a szakértők és nyelvismerő fordítók hiánya.

{71.} A világirodalom távolabbi forrásairól már Képes Géza finn és észt költőket bemutató antológiája, az Északi vártán (1944) is hozott üzenetet. Távoli és mégis ismerős világ rokon gondjaival váltott ki érdeklődést a dán Nexő regénye, a Szürke fény (1961). Egyébként az északi irodalmak ebben az időszakban alig voltak jelen a magyar irodalmi élet vérkeringésében. A Mit olvassunk? sorozatnak, amelyben Kreutzer Sándor ötven regényről tudósított, az egész skandináv nyelvterületet föl kellett ölelnie, hogy körképe kereteit kitölthesse. Máskülönben a régi nevek, Sigrid Undset és Selma Lagerlöf voltak forgalomban, megjelent az "olvasmányos" holland Ammers-Küller is (Álarcosok, 1945).

Régi, a legrégibb, az antikvitáshoz fűződő kapcsolat is földerítette a korszak hangoltságának megfelelő műveket. Már 1945-ben kiadták Longos Daphnis és Chloé című művét, 1947-ben Erdődy János jóvoltából az új Horatius-kötet is elkészült (Trencsényi-Waldapfel Imre mai Horatius-képünket is meghatározó előszavával), ugyanakkor jelent meg Trencsényi-Waldapfel Imre Szophoklész-fordítása, az Antigoné. E fordítások már az új műfordítói ideál – a klasszikusok korszerűsítésének – jegyében születtek, s e szándék avatta igazi könyvsikerré az Odüsszeiát (1947) s az ugyancsak Devecseri Gábor által fordított Homéroszi himnuszokat. Lukianoszból egyelőre, mintegy mutatóba, a Lukios vagy a szamár című mű jutott el a közönséghez 1948-ban. A periódus végére Erdődy János elkészítette Ovidius Tristiájának magyar változatát (A száműzetés dalaiból, 1949). A vállalkozó kedvet s a korszak nyitottságát is minősíti, hogy már 1947-ben megjelenhetett Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel Imre közös munkája: Görög versek címen az ókori görög költészet vázlatos panorámája.

Az már a görögországi polgárháború művelődéstörténeti visszhangja volt, hogy 1949-ben kiadták az újgörög nyelvből fordított regényt, Hadzisz Lambrinosz művét, a Grammosz hőseit, továbbá egy folklorisztikus tárgyú válogatást Vörös a nap félkorongja címen. Az újgörög irodalom közvetítése ezután sokáig ennyiben is maradt.

A magyar kultúra demokratikus szellemű világképépítésének új fejleményeként kezdődött el a kelet-európai sorsközösség módszeres tudatosításának munkája. Ennek eredményeként jelent meg 1947-ben A magyarság és Kelet-Európa című, nemzetek szerinti fejezetekre bontott tanulmánygyűjtemény, és ilyen szerepet töltött be Gáldi László A Dunatáj irodalmi fejlődése című tanulmánya mint művelődéstörténeti helykeresésünk tükre, hasonlóképpen Gál István Magyarország és Kelet-Európa című munkája (1947). Átfogóbb igénnyel mérlegelte történelmi helyzetünket és föladatainkat Keresztury Dezső Helyünk a világban (1946) című könyve. Több kapcsolat- és eszmetörténeti kötet pedagógiai iránytűként segítette művelődéstörténeti köztudatunk alakulását, pl. Dezsényi Béla Magyarország és Svájc, Bertha Kelemen Magyarok és svédek című munkái. (Ebben a könyvtípusban, egyszersmind sorozatban a legtöbb indítást, az {72.} amúgy is leggazdagabb kapcsolattörténeti tárgy sokszínű feldolgozása, Sőtér István Magyar-francia kapcsolatok című könyve tartalmazta.)

Végső soron a Kelet-Európára irányuló figyelem fejleményeként értékelhetők a rövid életű Emberség című folyóirat "Jószomszédság" című rovatának idevágó írásai is. Ugyanígy az Új Szántás hasonló publikációi. Természetesen mindkét periodika helyet adott a szomszéd népek szépirodalmának is. A Vigilia kereszténység és demokrácia problémakörét megvilágító írásokat közölt, elsősorban a neotomista Maritaint, de kiterjedt figyelme francia költőkre és írókra is: a skála Claudeltől Jouve-on át a nem katolikus Aragonig terjedt.

A korszak jellemző kiadványaiként illeszkedtek a bővülő irodalmi világképbe a humanizmust szépirodalmi elevenséggel meggyökereztető filozófusok könyvei: mindenekelőtt Erasmus A béke panasza és Nyájas beszélgetések című művei, melyek mai értékét Stefan Zweig Erasmus-életrajza segített felismerni. Sajnos, ez a hasznos kiadványtípus csak olyan másodkiadásokban talált társakra, mint amilyen Morus Tamás Utópiája volt Kardos Tibor átültetésében (1943).

Az Egyetemi Nyomda a gyorsan és könnyebben kiadható munkákból indított olyan füzetsorozatot, amely tudományt és művelődéstörténetet egymás mellé rendelve számíthatott az értelmiség érdeklődésére. E sorozatban jelent meg Heidegger Mi a metafizika?, Gide Az irodalmi hatás, Rilke Levelek egy fiatal költőhöz című műve, valamint Huxley, Powys és Valéry közérdekűnek gondolt munkái. Az utóbbinak éppenséggel két tanulmánya, A lélek és a tánc, meg az Európa nagysága és hanyatlása (1945). A közönséggyarapítás szándékára vall, hogy ez a sorozat tette közzé Casanova emlékiratainak néhány részletét, s ennek részeként jelent meg Stefan Zweig Casanova című életrajzi regénye (1947).