AZ ELSŐ ÍRÓKONGRESSZUS

A felszabadult magyar irodalom első egységesítő szervezeti kísérlete, a debreceni írókongresszus (1946. június 27–28.) megtartása volt. Az esemény nem keltett országos visszhangot, a gyér beszámolók így is jelzik a {108.} legfontosabb vitapontokat. A Szabad Szó beszámolója kilencnapos eseménysorozatról, "debreceni napok"-ról beszélt, a Népszava és a Szabad Nép "debreceni kultúrhét"-ről szólt, de csak az írók kongresszusáról számolt be. Juhász Géza írása a Szabad Szóban az eseménysor legsikeresebb részének az irodalmi estéket tartotta. Az ünnepséget záró hangversenyen ezernél is többen voltak. "A legtombolóbb tapsot Veres Péter, Illyés Gyula, Móricz Zsigmond Sári bírója, Csenki Imre kórusa kapta."

A kulturális eseménysorozat megrendezésével a kultuszkormányzat bízta meg Debrecent. A Szabad Szó közölte Illyés Gyula nyilatkozatát, mely szerint: "A legfontosabb, amivel nem foglalkoznak a lapok, Keresztury Dezső emelkedett, színvonalas beszéde volt. Közelebbről az a rész, amelyben bejelentette a parasztságnak a középosztályba emelését." Németh László önéletrajzi írásaiból tudjuk, hogy Illyés Gyulával együtt meg akarták teremteni a népi tehetségek nevelésének új intézményét, a Népi Művelődési Intézetet.

Az írókongresszuson a Népszava közlése szerint a többi között a következők vettek részt: Bóka László, Déry Tibor, Füst Milán, Gellért Oszkár, Gergely Sándor, Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Kassák Lajos, Komlós Aladár, Laczkó Géza, Lukács György, Nagy Lajos, Sík Sándor, Sőtér István, Vas István, Veres Péter, Zelk Zoltán, Zilahy Lajos. A főelőadást Lukács György tartotta a kongresszus első napján, június 27-én, címe: A magyar irodalom egysége és feladatai. Lukács ezt az előadást utóbb átdolgozva – másnapi záróelőadását is beleépítette – közreadta Irodalom és demokrácia című kötetében A magyar irodalom egysége címen.

Lukács előadását vita követte. Ebben Kassák Lajos az irodalom autonómiája mellett emelt szót, s azt bizonyította, hogy a jó irodalom mindig progresszív. Komlós Aladár is az irodalom önállóságát féltette a közvetlen politikai befolyástól. Barabás Tibor szerint viszont Kassák Lajos és Komlós Aladár aggodalmai alaptalanok, a világirodalomra és Petőfire hivatkozott: a népi érdek és az irodalmi szépség szintézise klasszikus értéket teremt. Laczkó Géza az író és közönsége, Balázs Béla az író és témája viszonyáról adott elő. Veres Péter elfogadta az irodalmi egységet mint célt, de a mindennapi élet realitásai közt maradt, midőn fölsorolta a létező irodalmi csoportosulásokat. Másnapi záróelőadásában Lukács György szemére is vetette, hogy leltárából kimaradtak a munkásírók. (Veres Péter ez időben éppúgy, mint korábban, úgy vélte, hogy munkásirodalom még nincsen!) De Veres Péter a csoportosulásokat az irodalmi egység akadályaiként idézte, s akarva-akaratlan a két főcsoportra koncentrált, az urbánusokra és a népiekre, a polgár- és parasztírókra. S azt mondotta, hogy a jelenkori irodalom központi és időszerű gondja a Németh László-kérdés. Ez sem önmagában, mert ha Németh Lászlóról van szó, akkor másokra is gondolni kell, így Sinka Istvánra, Féja Gézára, {109.} Kodolányi Jánosra, Szabó Lőrincre és mindarra, amit a polgári antifasizmus irodalmi fasizmusnak minősített, s követelte már a negyvenötös igazolások idején az említettek példás megbüntetését. Veres Péter szerint az irodalmi egység fő akadályozói a polgárság írói.

Illyés Gyula, aki – mint a Szabad Nép ismertetéséből tudjuk – "a hallgatóság ünneplése közepette szólalt fel", ugyancsak a polgárság retrográd politikai és irodalmi szerepéről beszélt, azután arról, hogy a magyar nép történelmi félelmeit ismernie kell az irodalomnak, végül pedig hitet tett ő is – mint Lukács György – a nép és irodalom egysége mellett. Kardos Pál közvetlenül Veres Péter után szólalt fel, s a népi – urbánus vitákra emlékeztetve kimondotta Veres Péter aggodalmának hátterét. A harmincas években a Válasz és a Szép Szó torzsalkodása mögött az antiszemitizmus izgatott, s ennek a problémának a ma is szükséges megbeszélése őszinteséget kíván.

Másnap elsőnek Déry Tibor emelkedett szólásra. A háború és béke kérdéséről szólt, és arról, hogy ismét veszély a faji elvakultság, a nacionalizmus, a társadalmi elnyomás, vagyis a legyőzött fasizmus; az íróknak kötelességük ellene tiltakozni; majd határozati javaslatot terjesztett elő a béke ügyéről. Ezt a kongresszus egyhangúlag elfogadta. Az elfogadott határozat a Szabad Szó július 2-i számában jelent meg. Ez a határozat, mint az a tény is, hogy az írók üzemet látogattak Debrecenben, és hogy írókongresszusnak nevezték összejövetelüket, éppúgy a kommunisták meghatározó jelenlétére utal, mint a főelőadó személyének megválasztása.

A második napon, Déry Tibor után a szociáldemokrata Bóka László tartotta meg előadását Magyar író vidéken címen. Az előadást követő vita azonban visszakanyarodott a főelőadásra. Kárpáti Aurél a polgári irodalom értékei mellett szólt, amire ismét Barabás Tibor válaszolt. Nem a történelmi értékek, hanem az élő retrográd és reakciós polgári tendenciák ellen folyik a baloldali küzdelem – mondta a többi között. Szabó Árpád az írói alkotótevékenységet sürgette, utána Sík Sándor szólalt föl.

Hogy a vitában mi volt fontos, azt Lukács György záróelőadása minősítette. Veres Péter és Illyés Gyula felszólalását emelte ki. Ők a nép és irodalom egysége mellett tettek hitet, de velük is volt Lukácsnak vitája. Kifogásolta, hogy Veres Péter kihagyta leltárából a munkásírókat, ami pedig Németh Lászlót illeti, az ő tehetségét Lukács György is nagyra tartja, és nincs akadálya annak, hogy Németh László műveivel jelen legyen az irodalomban. Beszámolt arról, tudomása van róla, hogy a Nemzeti Színház igazgatója – Major Tamás – darabot kért Németh Lászlótól. Az információt a kongresszus megelégedéssel vette tudomásul. De Németh László elméleteivel és azok hatásával vitatkozni kell – mondotta Lukács György –, mert a "harmadik út" katasztrófába vitte volna a magyarságot. A kommunisták szektarianizmusukat leküzdötték, de föllépnek minden reakciós ideológiával szemben, s a népi táborban éppen Veres Péternek és {110.} Illyés Gyulának kötelessége a reakciós ideológiával szembeszállni. Illyés Gyula történetbölcseleti pesszimizmusával vitázott Lukács György, s azt mondta, hogy a munkás-paraszt magyar államnak, a népi demokráciának nincs oka félni a történelmi fordulat következményeitől.

Lukács György az egységet tehát a népieknek ajánlotta föl mint vitapartnereknek. A polgári oppozícióra nem reagált, mintegy kikapcsolta azt a vitából mint a párbeszédet lehetetlenítő mozzanatot, elévült problematikát. Valóban, a kommunisták már negyvenöt májusában képtelenségnek minősítették az írók igazolását. Akkor Darvas József kezdeményezte az "új szellemi frontot", és Révai József a Szabad Szó hasábjain mondott igent a Szabad Népben megjelent Darvas-elképzelésre. Ettől fogva a kommunista kulturális politika egységkoncepciója a népi oldalra koncentrált. Révai József ugyan nem volt ott a debreceni írókongresszuson, de Lukács György előadásában is az egységelképzelés érvényesült, mint esztendővel korábban Révai cikkében. A népi írókat kell megnyerni, mert mellettük jelentős tömeg rokonszenve lobog. A polgári radikalizmus viszont, amely az antifasizmus jegyében a számonkérést követelte, nem számított már politikai erőnek. Az irodalmi életben így maradt föloldatlan a népi – urbánus ellentét. A gyors politikai változások újabb és újabb kritikus helyzeteket teremtettek, s ezeket mindig motiválta a kibeszélhetetlen viszály, amelynek tartalma a felszabadulás után is súlyosbodott. A debreceni írókongresszuson nem voltak jelen, vagy nem szóltak azok, akik a fasizmus kérdésében az antifasiszta polgári radikalizmus kemény álláspontját képviselték. A népiek képviselői fölvetették a kérdést, hogy a polgári radikálisoknak a fasizmussal kapcsolatos felelősségrevonás dolgában nincs igazuk, de Lukács György ezt a kérdésfelvetést nem tekintette időszerűnek, s ugyanígy a polgári irodalom érdekében tett felszólalásokra sem kívánt válaszolni.