ELLENTÉTEK ÉS EGYSÉGTÖREKVÉSEK

Legszembeötlőbben Lukács György 1947-es állásfoglalásaiban észlelhető, hogy a lezajlott viták nemcsak sebeket ejtettek, de belátásokat is érleltek. Amíg korábban a téves gondolatok elemzésére, a tévedések gyökerének, elvi alapjának felfedezésére irányult figyelme, 1947-ben elvi szigorát egyre több megértés árnyalta. Óvott attól, hogy jelentős műveket alkotóik politikai megingásaiból magyarázzon a kritika, például Kosztolányi Dezső életművét a Pardon-rovatból (Magyar irodalom – magyar kultúra). Feltűnő az a figyelem és elégedettség, mellyel Kolozsvári Grandpierre Emil már idézett számvetését fogadta, a megbecsülés, amellyel Vas István oppozíciójának megértésére törekedett, az elégedettség, mellyel Kovács Endre aktivitást sürgető bírálatát nyugtázta, s elégedetlenség a {111.} kritikával szemben, amely nem vette észre Sőtér Istvánnak a realizmus felé fordulását. Kérlelhetetlen szigorúság és megértés helyes arányát hangsúlyozva, az értékes partnereknek kijáró toleranciával kezelte vitafeleit. Közben Supka Géza, Zsolt Béla s a volt polgári radikálisok kihívásai a népi írók, elsősorban Illyés Gyula "magasrendű" műveinek védelmére késztették. Az Erdei Ferenc, Darvas József konstruktivitásában mutatkozó lehetőségek csak véglegesebbé tették a polgári radikálisokkal való szembenállását.

De a polgári jellegű csoportosulásokból is egyre többen váltak ki s közeledtek a marxizmushoz. Eltávolodott Zsolt Bélától Bóka László, Gyárfás Miklós, az Újholdtól Benjámin László, Darázs Endre, s az 1948-as évfolyamban Gyárfás Miklós a jövőt jelenné idéző látomásról elmélkedve hangolta össze a teljesség régi elvét a szocialista realizmus forradalmi romantikájával (Látomás az irodalomban).

E folyamatot az MKP felől a párt ekkori egyik vezető kritikusa, Keszi Imre tüzetes áttekintéssel is regisztrálta. Felhívta a figyelmet arra, hogy Martyn Ferenc és Bán Béla, akiket absztrakt művészekként tartottak számon, újabban realista, "sőt félreérthetetlenül társadalmi-politikai képeket" festenek. Másik példája Déry Tibor, aki a szürrealista kísérletezéstől fordult a realizmushoz, a harmadik Sőtér István, akinek "realizmusa nem példaszerű, de ő az az írónk, akinek belső fordulatában talán legbiztatóbban [...] érvényesül az írói, művészi fordulat szükségességének mozzanata". Hivatkozott még Somlyó Györgyre, aki belátta, hogy a realizmus nem korlátozza az emberi teljesség kifejezését, s hasonló fejlődést észlelt Zelk Zoltán, Benjámin László lírájában.

Az új alapon szerveződő egység feltételei tehát érlelődtek, de eközben a kül- és belpolitika feszültségei is fokozódtak. Az 1947 késő nyarán lezajlott választási küzdelmekben a koalíció ellenzéke minden erejét bevetette a balratolódás megakadályozására, de a két munkáspárt egyesülése az SZDP jobbszárnyának ellentámadásai ellenére, az utóbbiak teljes vereségével végződött. A harcokból legnagyobb pártként kikerülő MKP elérkezettnek látta az időt, hogy az irodalom ügyeinek nagyobb figyelmet szenteljen. Miután a politikai ellenállás sokszor valóban az irodalom fórumain talált támaszpontot – ezt Horváth Márton tette szóvá a legélesebben –, ez az irodalmi folyóiratok ellen hangolta a politikát. Ennek következményeként marxista részről éles bírálatok érték a Választ, az Újholdat, a Magyarokat, s 1948-ban e lapoknak s velük még egy sor folyóiratnak be kellett szüntetnie működését. Súlyos vesztesége volt ez a magyar irodalmi életnek, kihatott a megszülető szocialista irodalom egész szervezetére.

A jó irányú folyamat torzulása későbbi fejlemény, ennek ekkor még csak előjelei mutatkoztak. Előjelek, melyek eleinte csak a lukácsi gondolatok érdesebb, egyszerűsítő fogalmazásában vagy a bírálat ingerült hang-{112.}súlyaiban észlelhetők. Kétségtelen ugyanis, hogy Horváth Márton vagy Keszi Imre kezdettől másként kezelték a bírált jelenségeket, mint Lukács György, aki a szóban forgó tárgyat objektívebben jellemezte, feltárta gyökereit, összefüggéseit, s eközben minősített is. Keszi Imre is törekedett erre; az elemző szigor alkalmazására, s ekkori írásait tartalmazó könyve, A sziget ostroma (1948) sok eredeti megfigyeléssel támasztotta alá a közös álláspontot. Otthonossága a művészetben, kivált az irodalom és a zene dolgaiban, avatottsága és szakértelme meglepő gyorsasággal hangolódott a marxista esztétika útmutatásaihoz. Nemcsak dicséretre vagy bírálatra kiszemelt példákat látott, hanem folyamatokat is. Észlelte például a "harmadik nemzedék" apolitikusságának genezisét is, ugyanígy a sokat kárhoztatott attentizmust. Természetrajzát is történelmi összefüggései felől vázolta fel, s így jutott el a szigetgondolat, az álom, ábránd és csoda vonzásának engedő esztétika bírálatához. A korszerű műeszményt eleinte Lukács György realizmuselméletének jegyében képzelte el, s a bírált tendenciákat ehhez viszonyította, ezzel az eszménnyel konfrontálta. Később a forradalmi romantika gondolatával avatta dinamikusabbá szemléletét, s mértékében a szovjet irodalom példáiból elvont követelmények is fölerősödtek. "Az író próféta, nem azért, mert ihlete varázslatszerűen felfedi előtte a jövőt, de azért, mert tudása és intenciója együtt megmutatják neki a jelennek azon mélyét, amelyben a jövő érik. Vajon eljutott-e irodalmunk jelenünk felismeréséig, – hogy a jövőről ne is szóljunk, felbukkantak-e vajon csak jelen, aktuális társadalmunk élvonalbeli emberei, szellemi és erkölcsi irányítóink, élmunkásaink, a földet tíz körmükkel is megművelő újgazdáink, hídépítőink, az értetlen és ellenséges érzületű környezetben maguk körül lassan fényt gyújtó értelmiségi embereink, íróink alkotásaiban? És aki erre azt a nyegle ostobaságot válaszolná, hogy az írónak nem lehet tárgyat szabni, az elárulja magáról, hogy társadalmi helyzetének vagy szellemi képességeinek korlátai nem engedik meg, hogy felismerje jelenkorunk igazi arcát."

A lukácsi esztétikától való elhajlás tendenciája – melynek gyökerei az MKP kulturális irányítóinak voluntarista felfogásában rejlenek – mind a tematika féltésében, mind a bírálat érdességében megmutatkozik. Keszi általában és kezdettől mély ellenszenvvel viseltetett az "elit értelmiség" arisztokratizmusa iránt, de 1947-től ezt a művészmagatartást egyre inkább a politikai tartózkodást, sőt ellenállást megillető elbánásban részesítette.

Az a meggyőződés, hogy az irodalomban tapasztalható passzivitás politikai ellenszenvet álcáz, egyebek között Horváth Márton írásaiban vált uralkodóvá. Így volt a múltban – az irodalom vállalta a politika feladatait is –, s így van a jelenben is – fejtegette, s a reakció, amely a politika fórumairól kiszorult, az irodalomban talált menedéket. A koalíciós idők szellemi sokszínűségét "mocsári virágzás"-ként jellemezte (Lobogónk: Petőfi), s benne három fontosabb góc fertőzését észlelte: a Márai Sándor {113.} képviselte polgári mentalitásét, a Németh László, Sinka István, Tamási Áron nevével jelölhető eszmerendszerét és az absztrakt és avantgarde törekvéseket jelölő weimarizmusét. Legállandóbb gondja Illyés Gyula ingadozása volt, melyet Illyés és a nép, Illyés és a munkásosztály viszonyának alakulásaként interpretál. Illyés hűségét kevesellve, s a teljesebb azonosulást megbélyegzés és tisztelet végletei közt inogva szorgalmazta.

Elemzésekre ritkán vállalkozott, a művek politikai jelentésére, hatására szorítkozott, s követelményei között is a közvetlen hatás feltételei: a közvetlen politikum, az egyszerűség és közérthetőség álltak előtérben. Abban a meggyőződésben képviselte ezeket, hogy jelenünk győzelmek sorozata, csak az irodalom és művészet vesztegel, íróink elzárkóztak a marxizmustól, irodalmunk magára hagyta a pártot és a népet. Hiányolta a dalokat, a plakátokat, amelyekből erőt meríthetne a kor küzdő embere. A népiség mint norma, a nép mint minősítő hatalom az ő bírálataiban jutott vezető szerephez. Sokat remélt az írók átnevelésétől, az új tehetségektől s az új olvasóközönségtől. Az adott állapotban is észlelt biztató jeleket, és nagy erőforrásként, eszméltető példákként interpretálta a szovjet irodalom alkotásait. Különben elégedetlenség hatotta át cikkeit, magatartása ennek jegyében alakult. Sűrűn zárta rövidre a polgárinak ítélt tendenciák, a nyugati orientáció és az amerikai imperializmus közötti távolságot, s honosította meg az irodalomirányítás iskolamesteri fölényét: a sommás ítélkezést a szebb jövő bizalmával elegyítő gondolkodást. Azt az irodalompolitikusi magatartást, mely az alkotás természetével nem számolva, de aktuálpolitikai szerepét túlértékelve, kénytelen sokszor magával is ellentétbe kerülni. Egy ideig Lukács György megnyilatkozásainak publicisztikus érvényesítésére szorítkozott, később témáit, példáit megtartva, hangja nyersebb, érvelése türelmetlenebb lett. Aztán összhangban a párt türelmetlenné vált politikájával, Lukács György tévesnek minősített nézeteivel is szembefordult.

A régóta sürgetett fordulat azonban nemcsak intézményeket szüntetett meg, művészeket állított félre, hanem erőket is mozgósított, tehetségek új rétegeit segítette kibontakozni. Az írók figyelme belső nézeteltéréseikről az országot újjáépítő erőkre, emberekre, a forrongva alakuló valóságra fordult. Ennek nyereségei kétségtelenek, ám ezek elemzése már a következő korszak történetéhez tartozik.