| Irodalom | TARTALOM | ESZMÉNYEK ÉS DOGMÁK |
FEJEZETEK
Az 1948-as fordulat nemcsak az állami, gazdasági és társadalmi életben tette meghatározó erővé a kommunista pártot, hanem a kulturális politikában is. Sőt, azzal is számolnunk kell, hogy az uralomra jutott proletárdiktatúra olyan szereppel ruházta fel a kulturális politikát – s benne a művészet – és irodalompolitikát –, amilyet az irodalomtörténet korábban aligha ismert. A fordulat évétől az 1953. júniusi határozatokig e szerep kiformálója Magyarországon Révai József (1889–1959) volt. 1949-től népművelési miniszter, 1950-től az MDP főtitkárhelyettese, az ideológiai és kulturális élet közvetlen irányítója, aki nemcsak gyakorlati intézkedéseiben, hanem cikkeiben, vitairataiban, sőt, irodalomtörténeti megnyilatkozásaiban is a párt korabeli szűkebb vezetőségének koncepcióját érvényesítette. Személyének előtérbe állítása azonban csak a szerep hozzáidomítása volt a megváltozott körülményekhez, a párt munkamegosztásában elfoglalt helye már a koalíciós időkben kialakult. Amikor 1944 októberében hazatér a Szovjetunióból, már történelmi múltja van: a Magyar Kommunista Párt alapító tagja, a Tanácsköztársaság neves publicistája, s az illegális mozgalom fontos személyisége. A felszabadulás évében azonnal tagja lesz a párt központi vezetőségének és politikai bizottságának, az Ideiglenes Nemzetgyűlésben a kommunisták egyik képviselője, majd a párt parlamenti vezérszónoka és a Szabad Nép főszerkesztője. Tevékenysége tehát nem mérhető csupán az irodalomtörténet eszközeivel, ezért politikai munkájának értékelését ez a fejezet nem is tekinti tárgyának, bár számol vele, hogy irodalompolitikai, kritikai és irodalomtörténeti megnyilatkozásai is részei annak a szélesebb összefüggésnek, amely a korabeli párt általános politikája és ideológiai irányítása között természetesen megvolt.
A koalíciós években Révai József elsősorban politikus és ideológus. Új írásainak első nagy gyűjteménye, az Élni tudtunk a szabadsággal (1949) a nagyon tevékeny és sokoldalú publicista megnyilatkozása. Az új magyar kulturális és irodalmi életben azonban a felszabadulás pillanatától kezdve jelen van, mert a történelem ekkor teszi lehetővé, hogy a két világháború között írt műveit szembesítse azzal a szélesebb nemzeti közösséggel, amelynek problémái irodalomtörténeti és történelmi témáihoz elvezették. {120.} Magyarországon ekkor jelenik meg először vagy legálisan az Ady (1945), a Marxizmus és népiesség (1946), a Marxizmus és magyarság (1946), majd a Marxizmus, népiesség, magyarság (1948), amely kötetekhez ekkor csak egyetlen irodalmi gyűjtemény csatlakozik, a Petőfi (1949). Révai József irodalmi tevékenysége 1948 után éled újjá, aminek jele két gyorsan egymás után megjelenő kötet, az Irodalmi tanulmányok (1950) és a Kulturális forradalmunk kérdései (1952). Az 1945 utáni magyar irodalom története közvetlenül e két utolsó gyűjtemény értékelését igényli, bár a régebbi tanulmányok is korszakunkban kerültek az irodalmi élet eleven áramába, s – Lukács György műveivel együtt – első ösztönzői voltak az új irányú magyar kritikai és írói kísérleteknek. Az 1945 utáni korszakok sem érthetők meg e tanulmányok nélkül, sem az új magyar irodalom egész folyamatában, sem pedig Révai József életművében. Nélkülük nem érthetők az eredmények, még kevésbé azok az ellentmondások, amelyek végül is a szocializmus eltorzulásának dokumentumaivá tették Révai József 1948 utáni irodalmi vitairatainak és tanulmányainak nagy részét is.
Szemléletének és módszerének jellegét az elmélet és gyakorlat egységének helyreállítása alakította ki. E jellegzetességében az a különös, hogy mind a szemléletek, mind pedig a módszerek történetében voltaképpen követő volt, hiszen az irodalom marxista megközelítésére már előtte is többen kísérletet tettek, az elmélet és gyakorlat egységének megteremtésében pedig a tudomány régi törekvéseivel találkozhatott. Ő azonban – mint Lukács György is – éppen a marxizmus alkalmazásával igyekezett megteremteni a szétszakadt egységet, s ezáltal integrálta az új szemléletet és a régen vágyott módszert. Erre az összefüggésre már egyik első méltatója, Szigeti József is utal, midőn Révai munkáit "történetpolitikai" tanulmányoknak minősíti. S ezt érezte meg az a nemzedék is, mely a felszabadulás után benne és Lukács Györgyben a felfedezőt látta meg, akiknek művei a magyar irodalmi gondolkodás korábban nem ismert útjait nyitották meg. Amint – korabeli tanúként – Sőtér István írja, "Révai nagy tanulmányainak igazi funkcióját akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük kezdeményező szerepüket, s azt a nevelő hatást, melyet nem egy nemzedékre sugároztak ki. Vannak művek, melyeknek igazi nagysága nem a teljességben rejlik, s nem is a végsőknek tekinthető megoldásokban. Az úttörő, a gyökeresen újat mondó, a merész, a felfedező művek ilyenek ... A kulcs, mellyel az új kapukat tárta: a marxista–leninista tudomány kulcsa volt, s ez a kulcs addigra már a természet és a történelem megértéséhez sokakat segített közelebb, de a mi nemzeti történelmünk és kultúránk valóságához Révai előtt senki sem tudott ily színvonalon, ily közel kerülni. Írásainak legmélyebb hatása a kaputárás lendületéből, öröméből, a megértés, a fölismerés forradalmi jellegéből fakad. Forradalmi tudomány volt az övé, s forradalmi volt a hatása is: a magyar társadalomtudományok soha nem tapasztalt föllendülése született meg sugallata nyomán."
| Irodalom | TARTALOM | ESZMÉNYEK ÉS DOGMÁK |