1949–1953

Az 1949-től kezdődő időszak irodalompolitikájának politikai alapkoncepciója a következő volt: a fordulat évétől már létrejött az egységes szocialista magyar társadalom, a fő hatalmi forma a proletárdiktatúra, lehetséges és szükséges a magyar társadalom, gazdaság gyors szocialista fejlesztése, a kommunizmusba való átmenet siettetése. A politika ezt a fejlesztést szorgalmazta, és hibásan gazdaságilag és politikailag elérhetőnek, illetőleg már elértnek tartotta. Ez a gyorsított fejlődés ugyanakkor a hidegháború légkörében ment végbe, kiélezett külpolitikai helyzetben, az állandó fenyegetettség, felfokozott éberség közepette.

A politikai koncepcióból következett, hogy a kulturális politika is közeli, megvalósítandó célnak látta az egységes szocialista realista magyar irodalom létrejöttét, sőt 1951-ben már megvalósítottnak deklarálta. Az egységes szocialista realista magyar irodalom elképzelése, "modellje" szerint a marxizmus áthatotta íróinkat, alkotóinkat, a szocialista irodalom monopolhelyzetben van, tehát a magyar irodalomban nincsenek s nem is lehetnek eszmei, felfogásbeli, ideológiai különbségek. A szocialista realizmus esztétikai megalapozásában a magyar kulturális politika a marxista {149.} esztétika eredményeire, a Szovjetunió gyakorlatára, s kisebb mértékben a magyar forradalmi munkásmozgalom hagyományára épített. A szocialista realizmus történelmileg kialakult, helyes, egy egész irodalmi korszakot átfogó ismérveit a kulturális politika megmerevítette, kánonná, előírássá emelte, s a napi kritika, a könyvkiadás gyakorlata pedig még türelmetlenebbül, merevebben követelte meg, kérte számon ezt az eszményt az íróktól. Így a kulturális politika elméletében és gyakorlatában helyes, történelmileg igazolt és helytelen, szubjektivista, voluntarista elemek keveredtek, s ez annál nagyobb kárt okozott, mert a helytelen elvek merev megkövetelése kompromittálta a helyeseket is.

A szocialista realizmusnak az a történelmileg kialakult sajátossága, hogy a művek a történelmet a maga valódi mozgásában, forradalmi fejlődésében, marxista tudatossággal ábrázolják, annak követelésévé vált, hogy az irodalom az aktuális politikához igazodjék, s a napi politikai gyakorlatot igazolja. Ezért válhattak az alkotások gyakran a párthatározatok illusztrációivá. A realizmus eszménye a gyakorlatban a 19. századi kritikai realizmus szolgai másolásának megkövetelésévé, a műfaji, kifejezésbeli skála szűkítésévé torzult. A típusalkotás engelsi elvének eltorzításával csak az egysíkú, szürke alakokat, a politikai gyakorlat szócsöveit nevezték tipikusnak. A "pozitív hős"-ből ideális tulajdonságokkal felruházott, feddhetetlen hősök váltak. Egyoldalúan, mereven túlhangsúlyozta a kritika és a kulturális politika a témaválasztás fontosságát; sőt, a (külsőségesen felfogott) munkás-, paraszt-téma arányainak megszabására is sor került. A primitívségre hajlamos bírálat eszmei, esztétikai, a szerkezetre vagy a stílusra vonatkozó ismérvek helyett egyedül a témát tekintette döntőnek, a mű eszmeiségét minősítőnek.

Tévesen értelmezett pártosság, közéletiség és laposan deklarált stílus-demokratizmus összegeződött a "Lobogónk: Petőfi" jelszóban, s evvel párhuzamosan kezdődött a magyar irodalmi hagyomány, sőt a magyar forradalmi irodalom más áramlatainak (József Attila), az igazi Petőfinek háttérbe szorítása.

Az 1949–1953-as évek kulturális politikája erőteljesen hangsúlyozta, sőt megkövetelte az irodalom, az írók közéleti szerepét, s ebben nemcsak a Szovjetunió kulturális politikáját követte, hanem voltaképpen a haladó magyar irodalom legjobb hagyományaihoz is kapcsolódott. A népközelség, a közösségért élő, a népi és pártos irodalom eszménye folytatása volt a magyar irodalom legjava addigi szerepének, törekvésének; s ez a szocialista és "népi" mozgalmak hívei közül is sokakat meghódított. Itt is ellentmondásos helyzet alakult ki; az irodalom közéleti felelősségének, szerepének deklarálása helyes volt, de ez gyakran csak a napi politikához való igazodást jelentette, illusztrációgyártásban merült ki. Ellentét alakult ki tehát közéleti szerep- és feladatvállalás és szocialista elkötelezettség között; azok, akik a szocialistává válás olykor nehéz, gyötrelmes útját ön-{150.}magukkal is megküzdve járták végig, beleütköztek elmélet és gyakorlat, kimondott elvek és valóság éles ellentmondásaiba.

Céljait a kulturális politika 1949 után az adminisztratív és eszmei eszközök kombinálásával óhajtotta elérni. Néhány magyar író – politikai okokból, illetőleg ürüggyel – börtönbe került (Faludy György, Gara László, Határ Győző, Havas Endre, Horváth Zoltán, Ignotus Pál, Justus Pál, Kárpáti Kamil, Pálóczi-Horváth György). Az írók nagy részét a törvénytelen perek sorozata személyében kevésbé érintette, inkább a publikálási lehetőségek megvonásában, folyóiratok megszüntetésében, általában az irodalmi élet egész körének szűkebbre vonásában érzékelték az adminisztratív eszközök érvényesülését. Minden eddiginél nagyobb súlya lett az eszmei-szakmai befolyásolási tényezőknek, elsősorban a pártvezetők politikai és kulturális megnyilatkozásainak, beszédeinek, a Szabad Nép cikkeinek. A kulturális politika legfőbb irányítója ez időszakban a párt Politikai Bizottságának tagjaként Révai József volt, az ő 1950. márciusi Megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez című tanulmánya az akkori kulturális politika elvi összefoglalása. Jelentős szerepet játszott e politika végrehajtásában Horváth Márton, aki előbb a párt illetékes osztályának vezetője, majd a Szabad Nép szerkesztője volt. Mellettük ez években pártmunkások és kritikusok, elsősorban a Szabad Nép munkatársai: Fekete Sándor, Gimes Miklós, Keszi Imre, Molnár Miklós, Szigeti József, az írók közül Aczél Tamás, Barabás Tibor, Darvas József, Devecseri Gábor, Gergely Sándor, Illés Béla, Kuczka Péter, Méray Tibor, Sándor Kálmán, Tamási Lajos, Urbán Ernő és mások cikkei, beszédei támasztották alá a kulturális politikát.

Az 1949-es időszak kulturális politikája elvi alapvetéséül, mintegy bevezetőjéül az ún. Lukács-vita szolgált. A vita, amely a kulturális aspektuson túlterjedően, politikai kérdéseket is érintett, voltaképpen a párt 1945-1949-es időben folytatott kulturális politikája, s annak egyik teoretikusa, Lukács György nézetei elleni küzdelmet jelentette. A vita azt célozta, hogy világossá váljék: nem a népfrontpolitikára épülő, a szövetségesekre nagy súlyt vető, esztétikailag a "nagyrealizmust" eszményül kitűző kulturális politikáé a jövő, hanem egy gyorsabb ütemet követelő, hevesebb, türelmetlenebb, eszmeileg és esztétikailag egysíkúbb, ugyanannak a realizmuseszménynek lapos, vulgarizált változatát eszményül kitűző kulturális politikáé. Ez az irányváltás pedig logikusan következett a párt politikájából, a nemzetközi helyzetből; párhuzamos volt a párt szövetségi politikájában bekövetkezett szektás torzulással; indoklásául szolgált a nemzetközi helyzet, a kiélezett hidegháborús légkör. De alapjául szolgált az osztályharc automatikus éleződésének ugyancsak szektás tétele, a gazdasági fejlődés voluntarisztikus meggyorsítása, a proletárdiktatúra szervezeti formáinak teljesen a szovjet fejlődéshez való igazítása. Ezért merült fel nagy súllyal a vitában a szovjet kultúra és irodalom szerepe mint feltétlen {151.} és részleteiben is követendő, példamutató mintáé, ami annyit jelentett, hogy a személyi kultusz korszaka esztétikájának és irodalompolitikai gyakorlatának torzításait is át kívánták ültetni a magyar gyakorlatba. Ezért és így bírálták Lukács Györgynek azokat a megnyilvánulásait, amelyek – egy korábbi fázisnak megfelelően – a kritikai realizmus nagy teljesítményein alapuló irodalom eszményét állították követendő például. A torzításoktól, személyeskedéstől sem mentes vitában ugyanakkor bírálták Lukács Györgynek a szocialista realizmussal, a pártossággal, a világnézet érvényesülésével kapcsolatos egyes koncepcióit. E bírálatokban akadtak részletigazságok, de a támadás egésze nem a valóság mozgását figyelembe vevő, szintetikus, sokárnyalatú szocialista realista művészet elképzeléseinek irányából indult, hanem voltaképpen visszalépve egy szűkösebb, zártabb, szektásabb irodalom felfogásához. Lukács György Bírálat és önbírálatában (1949), valamint 1950-ben megjelent cikkében – a politikai események, az időközben kibontakozó magyarországi személyi kultusz, a Rajk-per nyomására is – egyes ponton látszólag igazat adott bírálóinak (a fejlődés tendenciája félreismerésében és a szovjet kultúra kérdésében). Ugyanakkor már ekkor felhívta a figyelmet arra a jelenségcsoportra, amelyet ekkor "sematizmus"-nak neveztek.

Szervezeti téren az 1945–1949 között megjelent folyóiratok megszüntetése vezette be e szakaszt. 1948–1949-ben megszűnt az Alkotás, a Kortárs, a Magyarok, az Új Idők, a Valóság és végül a Válasz (ez utóbbi 1949 júliusában). Átalakult és az új kulturális politika vezető orgánumává lett a Csillag. A "koalíciósabb" szerkesztést (Németh Andor névleges főszerkesztősége és Méray Tibor névleges szerkesztése mellett a lapot tulajdonképpen Király István irányította) előbb folyamatosan váltotta fel az elvi, a szocialista realizmusra orientáló kritikai hang, a szépirodalmi közlemények erősebb szűrése. 1950 szeptemberében a szerkesztést Aczél Tamás vette át.

Noha a Csillagnak a magyar irodalom egységéről vallott programja már a fordulat előtt is tartalmazott kirekesztő mozzanatokat – szerzői, munkatársi gárdájának köre fokozatosan szűkült –, a szerkesztés gyakorlata ekkor már meglehetős önkénnyel alkalmazta az "egész magyar demokráciát" igenlő vagy tagadó álláspont szelekciós elvét. Míg Király István irányítása alatt az elvi orientáció változása nem járt együtt a struktúra radikális átformálásával – a lapot továbbra is bizonyos fokú nyitottság jellemezte –, az 1950. szeptemberi számtól kezdődően az elvi cikkek már a puszta tárgyilagosság hangnemét is gyanakvással szemlélik. Irodalmi köntösben ugyan, de mind türelmetlenebbül ostorozzák a harcos állásfoglalás rovására érvényesülő "álobjektivitást", a "szociáldemokratizmus" megnyilvánulásait, a naturalizmust, a formalizmust és a pszichologizmust. A lap szerkesztésében beállt változások ilyen módon nemcsak irodalomszemléletét határozták meg (proletárhegemónia, harc az egységes szocialista rea-{152.}lista pártirodalomért), de jelentős részben arculatát is módosították. Mind nagyobb teret kaptak az elvi-politikai tartalmú viták, s ezzel egyidejűleg korlátozottá vált a világirodalmi tájékozódás is: a szovjet irodalmi művek mellett több-kevesebb rendszerességgel csak más népi demokratikus irodalmak alkotásai bukkannak fel. A szocialista realizmus torz értelmezésével és az esztétikai értéknek a közérthetőségre, illetve a preferált témákra való korlátozásával a Csillag a szektás kulturális politika feltétlen, később "túllicitáló" orgánumává lett. Szépirodalmi rovatának fokozatos szürkülése folytán ekkor már csak egyes párttag írók, a népiek és a "fényes szelek"-kel indult néhány fiatal költő írásai láttak benne napvilágot (Aczél Tamás, Benjámin László, Galgóczi Erzsébet, Karinthy Ferenc, Keszthelyi Zoltán, Kónya Lajos, Kuczka Péter, Nagy Lajos, Örkény István, Simon István, Tóth Gyula, Veres Péter stb.). Általában elmondható, hogy a lírai művek szinte kizárólag az ünnepélyes, emelkedett szólam, az ódai, himnikus hangvétel vagy az idilli, zsánerképszerű megjelenítés változataira íródtak, a kispróza pedig a munkástematika tendenciózus realizmusára, illetve a népi irodalom epikai konvencióira szorult vissza. A szerkesztés mindazonáltal bizonytalanul ingadozott az engedékenység és a "túlteljesítés" között – Örkény Lila tintája például itt látott napvilágot –, de ugyanitt közöltek értetlen bírálatokat, szőrszálhasogató értekezéseket, az irodalmi fejlődés kritikus jegyeire figyelmeztető elemzéseket (Keszi Imre), s nemritkán személyeskedő indulatú jegyzeteket, más irodalmi lapokat támadó írásokat is.

A kulturális politika és az irodalmi élet másik központi orgánuma a kéthetenként megjelenő Irodalmi Újság volt, amely 1950. november 2-án indult meg Illés Béla főszerkesztésével és több szerkesztő (legtovább Molnár Miklós, Hámos György, Enczi Endre, majd ismét Hámos György) közreműködésével. Indulása az írókongresszus előestéjére esett, programja, arculata, állásfoglalásai ilyen módon közvetlen előkészítői is a kongresszus vitáinak. Cikkei, tanulmányai, nagyobb elemzései általában a kulturális politika elveit hangsúlyozták, különösen az első szám programadó írása (Illés Béla: Irodalmunk időszerű kérdései) amely élesen szembehelyezkedett a koalíciós irodalompolitikával. A népért és a népnek írni programját hangsúlyozva a lap olyan irodalmi – politikai-művelődéspolitikai publicisztika gyakorlatát alakítja ki, amely a műveknek, az irodalmi élet jelenségeinek eme időszerű, politikai tartalmú rétegét emeli ki, s kevésbé vagy csak közvetve foglalkozik az esztétikai alakítás kérdéseivel. Cikkei, elvi állásfoglalásai rendszerint egész irodalmunk helyzetére vonatkoznak, az irodalmi fejlődés karakterisztikus mozzanatait ragadják meg, s nemegyszer (különösen az 1953-at követő szakaszban) élénk, hosszan tovagyűrűző vitákat váltanak ki. A kezdeti periódusban gyakoriak az elfogultan szektás okfejtések: aktualitás címén az Irodalmi Újság is a tematika normatív szerepét vallja, s az irodalmi (sőt, gyakran politikai) publicisztika eszközeivel – az {153.} írók világnézeti következetességének, harcosságának, a pártosság és a néphez való hűség egyértelmű bizonyítékait számonkérve – élesen hangot is ad elégedetlenségének. Vezető publicistái (Boldizsár Iván, Hámos György, Háy Gyula, Illés Béla, Molnár Miklós, Somlyó György) mellett egy-egy vitatott mű vagy probléma kapcsán mások is megszólalnak (Fekete Sándor, Karinthy Ferenc, Király István, Kónya Lajos, Lukács György, Örkény István stb.), az eszmecsere, a vita, az irodalmi levélváltás számos lehetőségét kihasználva. Szépirodalmi anyaga nagyjából a korban átlagos színvonal körül mozog, némi másodlagosság azonban kétségtelenül jellemzi: az Irodalmi Újság elsőrendűen akkor is az irodalmi élet publicisztikai fóruma, ha világirodalmi anyagot közöl (Amado, Ehrenburg, H. Fast, Broniewski, Hikmet, Neruda, Seghers, Tyihonov stb.). Cikkanyagába más művészeti ágakról szóló írások, tudósítások is beilleszkednek, együtt az építőmunkáról írott riportok műfajaival, tárcákkal, s többnyire politikai célzatú, tendenciózus karikatúrákkal (Kaján Tibor).

A vidéken megjelenő folyóiratok ez idő tájt nemcsak a ritkább (negyedévi, majd kéthavonkénti) megjelenés miatt nem tudtak önálló, markáns arculatot kialakítani: minthogy vonzásuk kevéssé érvényesülhetett az egész magyar irodalom, az irodalmi élet amúgy is megszűkült mezőnyére, voltaképpen már az is eredménynek számított, ha sikerült meghaladniok a központi szólamok hol ügyetlenebb, hol túllicitáló ismétléséből is táplálkozó provincializmust. A pécsi Sorsunk (1941–1948) utódjaként 1952-ben megindult, Szántó Tibor szerkesztésében kéthavonként megjelenő Dunántúl elsősorban a szélesebb tájegység íróinak, költőinek volt az orgánuma, s hogy valamelyest – különösen 1953 után – képes volt kiemelkedni a pusztán regionális érdekeltségből, az az átlagosnál nagyobb nyitottságának, illetve a tájegységi irodalmi hagyományok mellett bizonyos modern irodalmi törekvések vállalásának volt köszönhető. Bárdosi Németh János, Csorba Győző, Kalász Márton, Takács Imre versei viszonylag magas színvonalú lírát jelentettek például a Tiszatáj vagy az Építünk versrovatához képest, s a sokáig közepesnél is gyöngébb prózai anyag is – igaz, már csak 1955 – 1956 táján – mutatott eredeti vonásokat (Kodolányi János, Mándy Iván, Mészöly Miklós). Az 1947-ben komoly erőkkel megindult Tiszatáj ekkorra már igen sokat veszített a vonzerejéből, s hogy profilját meglehetős nehézségekkel tudta csak kialakítani, azt jól mutatja a szinte évenkénti szerkesztőváltozások sora. 1950-től kezdődően Forgács István, Lődi Ferenc, Somfai László, Kékesdi Gyula, Dér Endre, Nagy Sándor, majd Kiss Lajos váltották egymást a lap élén, de a Szeged környéki irodalmi élet képviseletében alig-alig nyújtott többet, mint a tájegység irodalmi-művelődési hagyományainak ébrentartását, s e tradíciókon belül is szűkös keretekre szorítkozott. Többnyire szegedi illetőségű vagy Szegedről elszármazott írók, költők írásait közölte (Lődi Ferenc, Nagy Sándor, Szabolcsi Gábor, Tóth Béla), s kritikai rovata vonzásában is csekély {154.} számmal nevelődtek kritikusok. A világirodalmi tájékozódás terén azonban van némi jelentősége annak, hogy a Tiszatáj tudatosan fordult a népi demokratikus irodalmak, különösen a román felé.

A Tiszatájhoz hasonlóan negyedévi megjelenéssel induló Építünk a debreceni írócsoport irodalmi és kritikai folyóirata volt, mely 1954 végén vette föl az Alföld nevet. A Koczogh Ákos szerkesztette lap szerkezete nagyjából megegyezett a többi folyóirat felépítésével ("Akik előttünk járnak", "Új ország épül", "Haladó hagyomány" c. rovatok), s fő erőit szintén a tájegység alkotói (Balogh László, Boda István, Juhász Géza, Kardos Pál, Kiss Tamás) adták. S bár az egyetemen feltűnt fiatal kritikusok rendszeresebben kaptak nyilvánosságot (Kiss Ferenc, Kovács Kálmán), sőt egy-két fiatal prózaíró indulásánál is sikerrel bábáskodott az Építünk (Csák Gyula), önálló, igazán számottevő vonásokkal nem gazdagította az irodalmi színképet.

A szervezeti átalakulás másik ténye az volt, hogy megerősítették, s közéleti súllyal ruházták fel a Magyar Írók Szövetségét és annak pártszervezetét. 1949-ben szigorú tagrevízió során sok írót kizártak, 1951-ben az Írószövetség I. kongresszusa volt az időszak legfontosabb nyilvános közéleti eseménye. (Az Írószövetség elnökei: 1945 és 1951 között: Gergely Sándor, Illyés Gyula és Kárpáti Aurél, főtitkárai: 1945–1946-ban Boross Elemér, 1946–1949-ben Barabás Tibor, 1949–1951-ben Devecseri Gábor, 1951–1953-ban Kónya Lajos.)

A kulturális politika végrehajtásában jelentős szerepet kapott a fiatal kritikusok ekkor felnövekedett csoportja. Legtöbben közülük a háború előtti utolsó években végezték el az egyetemet, pályájukat 1945 után kezdték, majd 1949 után, alacsonyabb-magasabb szinten, a kulturális politika irányelveinek megfelelően dolgoztak. Közéjük tartozott Király István, Lukácsy Sándor, Mészáros István, Molnár Miklós, Nagy Péter, Pándi Pál, Rényi Péter, Simó Jenő, Szabolcsi Miklós, Szigeti József.

Nehéz megítélni, hogy e korszak kulturális politikája milyen folyamatokat indított a magyar irodalomban. Voltaképpen rendkívül rövid periódusról van szó; alig három évről, és így az irodalmi folyamatok sem bontakozhattak ki teljesen.

A kulturális politika eredményeképpen mindenekelőtt a magyar irodalomnak sajátos látszategysége keletkezett. Az irányítás szándéka szerint az új magyar irodalom alkotóelemei az emigrációból hazatért kommunista írók, a volt "népi" írók balszárnya és centruma, és végül az újonnan fellépett, a párthoz frissen csatlakozott fiatal írók egy szárnya voltak (az Illés Béla, Veres Péter, Kuczka Péter nevével jelezhető csoportok). Olyan írók és olyan áramlatok, amelyek nem voltak beilleszthetők ebbe a kulturális politika kívánta modellbe, elhallgattak vagy elhallgatásra kényszerültek; a megmaradtak viszont önmagukban homogén egységet alkottak. Csonka, ám csonkaságában egységes irodalom keletkezett így.

{155.} A kulturális politika és a politika erőfeszítéseinek hatására rendkívül gyorsan megnövekedett az irodalom politikai szerepe, politikai súlya és fontossága. Az írók közéleti szereplése, közfunkciói, az irodalom tényeinek közismertté és közüggyé válása a folyamat kétségtelen eredménye. S evvel párhuzamosan ugrásszerűen megnövekedett az olvasási kedv is, elsősorban a magyar irodalom és a szovjet irodalom művei iránt. A marxizmus–leninizmus könnyen, gyorsan, egyszerűen elsajátíthatónak látszott, a napi politikai egyetértés ideológiai képzettségnek tűnt, s a neofita, gyors csatlakozás előnynek a lassabb, szervesebb tudás felett. S e gyorsan, könnyen elsajátított tudás birtokában azután írók és kritikusok egy része hangzatos-türelmetlenül ítélt, ítélt el és deklarált. Mindezt szubjektíve, többször jóhiszeműen is. A magyar irodalom alkotóinak egy része őszintén, lelkesen és aránylag gyorsan csatlakozott a kulturális politika kitűzte célokhoz, igyekezett a szocialista realista irodalom új egységének részévé válni. Igaz lelkesedéstől áthatott művek, a perspektíva nagyságától megrészegült sorok, becsületes erőfeszítések jelzik ezt a később kétségbevont, megtagadott őszinteséget.

A korszak – eleinte a nehézségeket is elfedő – lelkesítő légköre, a szemmel látható, gyors társadalmi változások, az ország tapasztalható átalakulása, az új eszmények szolgálatának vágya is magyarázza, hogy az időszakban jelentős művek születhettek. Ehhez járult, hogy a párt kulturális politikájának helyes elemei is voltak, amelyek vonzónak tűntek, s hogy legjobb képviselői, mint Révai József, intellektuálisan magas színvonalon képviselték ezt a politikát. Ez a kulturális politika általános elveiben összehangozni látszott az olvasók igényeivel, a magyar irodalmi fejlődés hagyományaival, sőt a világirodalmi fejlődéssel. A torzulások és szűkkeblűségek – s másrészről eszmény és valóság közti feszültség – csak később, lassanként váltak érezhetővé. Az 1948–1949 utáni évek lendülete, hangulata, a bizakodás és a remény, az átalakuló ország látványa, a megnyíló távlatok az ekkor alkotó, a párt politikájában bízó íróknál új hangú versekben, novellákban jelennek meg. Benjámin László Örökké élnije, Illyés Gyula Két férfije, Juhász Ferenc Sánta-családja ennek az örömnek, bizakodásnak – s nem utolsósorban a kulturális politika biztatásának – köszönhetik létrejöttüket. "Nem a tél jön, itt tavasz van, és mindörökre az marad" – énekelte ekkor Juhász Ferenc. A későbbi hibák tehát egészségesen, szervesen indult irodalmi fejlődést, legalábbis irodalmi irányzatot torzítottak el.

1949–1951-ben irodalmunkban jelentős művek is születtek, amelyek maradandó értékei a magyar szocialista irodalom első szakaszának. Evvel kapcsolatban állapította meg A felszabadulás utáni magyar irodalom néhány kérdéséről szóló állásfoglalás: "A párt alapjában helyes irodalompolitikája nélkül nem születtek volna meg olyan figyelemre méltó alkotások, mint Illés Béla Honfoglalása, Rideg Sándor Sámsonja, Sándor Kálmán {156.} Szégyenfája, Szabó Pál Új földje, Veres Péter Próbatétele, Benjámin László Tűzzel-késsel című verseskötete, Juhász Ferenc Apám című elbeszélő költeménye, Simon István lírája. Még azoknak az íróknak az alkotásaiban is fellelhető a párt irányításának, szocialista irányvételének termékenyítő hatása, akik részben vagy egészében fenntartották régi nézeteiket (Illyés Gyula Petőfi és Bem, Ozorai példa, Tamási Áron Bölcső és bagoly). Ezek az alkotások több más, ebben a korszakban született művel együtt a magyar irodalomnak ma is értékei." Hadd tegyük ehhez hozzá: az időszak vége felé látott napvilágot néhány mű, amely a legjobb új törekvéseket maradandó érvénnyel sűrítette (Déry Tibor: Felelet, Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Sarkadi Imre: Tanyasi dúvad, Szeptember, Benjámin László, Juhász Ferenc, Simon István lírája).

Alig vált karakterisztikussá azonban ez a kulturális politika, s bontakozott ki nyomán az irodalmi élet, már megmutatkozott a benső hasadás, következetlenség, és más súlyos problémák bukkantak felszínre. Azt lehet mondani, hogy az 1949 utáni évek kulturális politikai modellje befejezetlen, felépítetten épület volt, még saját törvényei, elképzelései szerint sem teljesedhetett ki.

A kulturális politika legfőbb buktatója az volt, hogy az a valóság, amelyre épített, amelynek ábrázolására és követésére hívta fel az írókat, nem felelt meg az elképzeléseknek; a magyar társadalom és gazdasági szerkezete nem a voluntarisztikus, szubjektivista elképzeléseknek megfelelően alakult, hanem sok nehézséggel és problémával küzdött. A valóság és az eszmény, a megkövetelt és a tapasztalt közti távolság egyre növekedett, és ez az érzékenyebb alkotóknál művekben is jelentkezett, és válságot okozott. Az időszak két jelentős irodalmi vitacsoportja is ezt jelezte. Már 1950-ben Révai József cikkében felvetődött a magyar irodalom nagy problémájaként a sematizmus, azaz a lapos ábrázolás, az irodalom illusztrációvá változtatása, a lélektelen hősök és a sablonos cselekmények eluralkodása. Az 195l-es írókongresszus mind Darvas József referátumában, mind Révai József beszédében már a sematizmus elleni harcot tűzte ki fő kérdésként. Révainak jelentős része volt abban, s ez érdeme is, hogy a sematizmus elleni fellépést központi kérdéssé tette. A sematizmus felszíni jellemzése helyesnek is bizonyult; de a jelenséggel foglalkozó kulturális politika, kritika és Révai József maga sem vette figyelembe, hogy a sematizmus alapoka épp a valóságban megmutatkozó torzulásban s elsősorban a párt politikájának szektás vonásaiban keresendő, tehát nem irodalmon belüli oka van, hanem a "valóság" és "elvárás" közti feszültségből ered.

Az 1951-es írókongresszuson, azt megelőzőleg és után is éppen a legjelesebb írók mutattak rá – önkritikusan-fájdalmasan – a sematizmus jelenségeire, kutatták okait és megnyilvánulásait (Benjámin László, Juhász Ferenc, Déry Tibor és mások). Ennek az önvizsgálatnak folyamán időn-{157.}ként már ekkor világossá vált, mik az alapvető okai a valóság és elvárás közti szakadásnak.

Az 1951-es írókongresszus után, 1952 első felében egynéhány mű kísérletet tett a valóság szélesebb ábrázolására, a stíluslehetőségek bővítésére. Ezekben a törekvésekben az új vágya és a régi esztétikai polgári elképzelések keverednek. A magasabb színvonalú, mélyebb szocialista művekért való nehéz, önmagukkal is vívott küzdelemben az alkotók olykor korábbi nézetekhez is visszanyúltak. A merev, értetlen kritika és az irodalmon belüli csoportharcok azonban nem a higgadt tisztázásnak, a valódi értékek felszabadításának, hanem objektíve a dogmatikus kulturális politikának kedveztek. Az 1952-es költészet-vita, az 1952 nyarától megélénkülő viták sora jelezte, hogy az eszmény és valóság összeütközik. Legelsőnek "balról" jövő, éles, türelmetlen támadások értek műveket, folyóiratokat, jelenségeket (Juhász Ferenc: Új versek, Sarkadi Imre: Rozi, az Új Hang szerkesztését bíráló vita). Ez eszmeiséget, éberséget élesztő vitasorozat végpontja Révai József 1952. nyári cikke volt, a Megjegyzések egy regényhez (Déry-vita). 1952 nyarán-őszén így kísérlet történt arra, hogy a jelentkező ellentmondásokat éles kritikai harccal, ideológiai eszközökkel oldják fel (a Révai-cikket követő kritikai hullám, a Csillag "balról" való bírálata). De az ellentmondások, problémák – előrejelzéséül az elkövetkező évek fejlődésének is – csak sokasodtak: a magyar irodalom látszólagosan egységes szerkezetében megmutatkozó hasadások, repedések nyilvánvalóvá váltak Déry Tibor Felelet című művének, illetve Révai József cikkének 1952 őszi vitája (az ún. Előadói iroda vitája) során. A Déry Tibor művei körüli vita egyrészt felszínre hozta, hogy íróink egy részét kétely és zavarodottság fogta el a valóság jelenségei láttán, hogy a személyi kultusz éveiben az általános félelem légköre lett uralkodó, hogy sok kommunistának tartott író aggodalmának kifejezést is adott emiatt. Másrészről a Déry Tibor könyvének ábrázolásmódjáról folyó vita elsősorban a hősök, az illegális párt ábrázolásában hozott felszínre véleménykülönbségeket, és mutatta az eszmény és valóság, a tapasztalt és megkívánt közötti szakadékot. Bár ezek a viták mindvégig a pártegység platformján folytak, egyre izgatottabbak és hevesebbek lettek, bizonyos kérdésekben Révai József tekintélye ellenére sem sikerült egységre jutni, és a párt álláspontjától lényegesen eltérő vélemények is érvényesültek. Ezekben a vitákban irodalmi és ideológiai kérdések (pl. az "individualista moralizálás") címén mindvégig politikai kérdésekről esett már szó.

Az 1951 végétől 1953 elejéig terjedő időszak egyúttal a személyi kultusz időszakának utolsó szakasza is. A Szovjetunióban lezajlott egyes viták ugyanilyen mély folyamatokra figyelmeztettek. Az 1951-es konfliktus-vita már előrevetette a későbbi nézeteltérések árnyékát.

1952 második felében a magyar kulturális politika vezetése igyekezett levonni a sematizmus-, valamint a Déry-vitából és az Előadói iroda {158.} vitájából a tanulságokat. Ennek következtében bizonyos személyi és szervezeti változásokat hajtottak végre, egyes klikk- és frakcióharcokba túlságosan belebonyolódott irodalmi funkcionáriusok leváltására is sor került. Előbb 1952 februárjában a differenciálódás elősegítésére, a szocialista irodalmon belüli szélesebb skála kibontakozására megindult a Csillag mellett a fiatalok folyóiratául szánt Új Hang, Benjámin László szerkesztésében.

Bár az új folyóirat kezdettől fogva elkülönítő színt képviselt, tulajdonképpen nem volt nemzedéki orgánum: Zelk Zoltán vagy Illyés Gyula mellett léptek színre olyan – korábban esetleg már másutt is publikáló – fiatalok, mint Bihari Sándor, Csoóri Sándor, Fábián Zoltán, Fekete Gyula, Szécsi Margit. Sajátos, új kezdeményezés volt a később sokat vitatott – mert burkoltan a többféle esztétikai megközelítés létjogát elismerő – "Mérleg" c. rovat. Itt többnyire fiatal írók, pályakezdők műveit közölte a lap, melyekhez javarészt már beérkezett írók, literátorok fűztek elemző-kritikai reflexiókat. Ha tehát érvényesült a generációs szempont, az elsősorban az ilyen törekvésekben, illetve a kritikai rovat fiatal írók köteteire orientált szerkesztésében mutatkozott meg. A lap kétségkívül már indulása idején is tágabban értelmezte a líra poétikai színképét, s így hamarosan úgy lett ellenlábasa a Csillagnak, hogy a sematizmust tagadva sem volt jelentősen magasabb szépirodalmi közleményeinek színvonala. Az antisematizmus, a balos tendenciák kritikája azonban csak irodalompolitikai többletet jelentett volna a lap oldalán. Az átgondoltabb és szisztematikusabb szerkesztési koncepcióhoz jelentős mértékben járultak hozzá a lap kritikai rovatának közleményei. Ezeket néhány idősebb kritikus (Keszi Imre) mellett elsősorban Lukács György közvetlen körének tagjai írták (Heller Ágnes, Mészáros István stb.), sőt, hamarosan új rovat jelentkezett, amely már kifejezetten esztétikai és irodalomelméleti kérdéseket is tárgyalt (többek között a realizmus mibenlétéről, a pátosz, a szatíra problémáiról jelentek meg benne esszék, tanulmányok).

Ezzel párhuzamosan a Csillag szerkesztése Aczél Tamás kezében mindinkább dogmatikussá merevedett, a lap egyre jobban belebonyolódott a rosszízű klikkharcokba. 1953 februárjától kezdve a lap szerkesztését ismét Király István vette át, aki már az első számoktól kezdve új szerkesztői elképzelést igyekezett érvényesíteni: a szocialista realizmus alapján állva, de az addiginál sokkal szélesebben és bátrabban igyekezett támaszkodni a volt népi mozgalom egyes íróira, fiatalabbakra s a magyar kultúra kimagasló értékeire. Az Új Hang szerkesztését később Fekete Sándor vette át.

Ilyen körülmények között, tehát a változás és átalakulás állapotában, mintegy az újjáértékelés előtt érte a magyar kulturális politikát és az irodalmi életet Sztálin halála, majd később az SZKP XX. kongresszusa.