| A HATVANAS ÉVEK | TARTALOM | ESZMEI-VILÁGNÉZETI TAGOZÓDÁS |
A hatvanas évektől – nagyjából 1968-tól – a világirodalom és a magyar irodalom mozgásában is új, bonyolult folyamatok kezdődnek.
A nemzetközi munkásmozgalom differenciálódása (a kínai kérdés), sikerei és újabb problémái (elsősorban az 1968. évi csehszlovákiai események) rendkívül mélyen hatnak érzületileg és gondolatilag irodalmunkra. Hat a világpolitika konkrét eseménytörténete is: mindenekelőtt az árrobbanásban megmutatkozó világgazdasági korszakváltás, amelynek – közgazdászaink véleménye szerint is – olyan fokú hatása lesz a világ képére, mint utoljára a 19. század elejének vagy méginkább a 17. század robbanásszerű változásainak. Ugyanakkor Magyarország belépett a gazdaságilag közepesen fejlett országok sorába.
Társadalomtörténetileg befejeződött Magyarországon a társadalom gazdasági és társadalmi struktúráinak szocialista átalakulása. Elsősorban befejeződött a mezőgazdaság szocialista átalakulása (kb. 1963–1964-ben), ennek következménye is a népességstruktúra fokozódó átrétegződése. Hatását főleg a hetvenes években kezdtük érezni. Ismertek az iparátalakítás, ipartelepítés hatásai, a foglalkozásszerkezet átalakulása. Az ország mindennapjai és felszíne az átalakulások – kedvező és meghökkentő – jeleit mutatta. Egy alapjában bonyolult, sok eredményt hozó gazdasági-társadalmi folyamat zajlott, amely azonban állandóan ellentmondásokat, új és új kérdéseket vetett fel. Ismeretesek a keletkező új ellentmondások, egy részük éppenséggel antinómia, azaz pillanatnyilag feloldatlan ellentétpárok formájában jelentkezett.
A fejlődés bonyolult ellentmondásai határozzák meg tehát a hetvenes évek általános helyzetét. Ilyen körülmények között a magyar irodalomban továbbra is folytatódik a hatvanas évek magyar szocialista-realista irodalmának nagy vonulata, de a fent jellemzett új közegben. A felszíni ellentmondások között gyakran új problémákkal kerül szembe az irodalom, és annálfogva részint új területek, érzések és magatartások jelentkeznek, részint ha nem megtorpanás is, de bizonyos fokú tanácstalanság, sőt olykor a távlat- és meggyőződésvesztésben való tetszelgés észlelhető.
A kulturális politika ez időszakban a pártkongresszusok értékelésével, elvei valóraváltásával igyekezett irányítani a fejlődést, segíteni az irodalom kibontakozását. Hangsúlyosabbá vált a "tiltás, tűrés" mellett a szocialista kezdemények "támogatásának" igénye. A korábbinál kevesebb elvi dokumentum látott napvilágot, ugyanakkor a fellendülő társadalomtudományi kutatás új megállapításai (a filozófia, de főleg a közgazdaságtan, a szociológia, a történelem, a lélektan, a nyelvészet területén) adtak segítséget a világ és az ország jelenségeiben való eligazodáshoz.
Az elvi dokumentumok között kiemeljük az MSZMP KB mellett működő kultúrpolitikai munkaközösség állásfoglalását Irodalom- és művészet-{184.}kritikánk néhány kérdéséről (1972), mely a szocialista realizmus-vita elméleti eredményeinek a marxista kritikában való bátrabb alkalmazását szorgalmazta.
Az 1973. januári országos agitációs, propaganda és művelődési tanácskozás is a párt kultúrpolitikájának folyamatosságát húzta alá, hangsúlyozva, hogy az alapelvek nem változtak: "Változatlanul a marxista világnézeten, a társadalmi-közéleti felelősségvállaláson alapuló szocialista, a nép, a haladás ügye mellett elkötelezett, hiteles, magas színvonalú művészetet igényelünk – ez a szocialista valóság igénye" (Aczél György: Az ideológiai és kulturális élet néhány időszerű kérdése).
Az MSZMP XI. kongresszusának programnyilatkozata már ennek az igénynek egyre bontakozó megvalósulásáról, teljesüléséről adott hírt; arról, hogy "a szocialista társadalom kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy a művészetek eleget tehessenek sajátos valóságfeltáró és tudatformáló hivatásuknak".
A hetvenes évek során a társadalmi szükségletek, a fejlődéssel járó növekvő igények a közoktatás és közművelődés kérdéseit helyezték előtérbe. Az MSZMP KB Oktatáspolitikai határozata (1972) az iskolarendszer tartalmi, minőségi fejlesztését irányozta elő; középpontban az általános iskolával kapcsolatos tennivalókkal.
A közművelődés társadalmi-politikai fontosságára a XI. Kongresszus hívta fel a figyelmet. 1974-ben született az MSZMP KB közművelődési határozata, mely a tömegek igényeit és a megvalósítás társadalmi fontosságát egyaránt jelezte. Aczél György előadói beszédében a művészet tudatformáló szerepét így méltatta: "Történelmünk során még sohasem volt olyan reális lehetőség mű és közönség, alkotás és befogadó tömeges találkozására, mint ma a szocializmusban. [...] Még fokozottabb figyelmet kell fordítani arra, hogy a művészeti értékek a nagyközönséghez valóban eljussanak, a szocializmus távlatait megértő, a szocialista világnézetet és erkölcsöt formáló művek a köztudat részévé váljanak."
Már Szirmai István életében jelentős kultúrpolitikai irányító szerep jutott Aczél Györgynek, aki Szirmai halála után a kulturális politika fő irányítója lett. Politikusként került posztjára, s a párt általános politikája felől közelítette meg a kulturális élet kérdéseit. A megközelítés ilyen jellegét kívánta meg maga a kulturális politika, s Aczél György kezdeti tevékenységére épp az e területen érvényesítendő folytonosság szolgálata volt a legjellemzőbb. A folytonosságot azonban a változással fejezte ki. Írásaiban, beszédeiben következetesen sürgette a felszabadulás utáni politika folyamatának egységét, ezen egység történeti tudatosulását.
Pártdokumentumokból, amikhez személyes hozzájárulása tisztéhez kötött kötelessége volt, saját politikai akadémiai és más alkalomra szánt előadásaiból, cikkeiből nemcsak a politikus arculata rajzolódik ki, hanem a kultúrára, művészetre, irodalomra fogékony marxista gondolkodóé is, {185.} akinek jelentős része volt abban, hogy az általános politika sajátos területen való alkalmazásának elvi és gyakorlati elképzelése részleteiben is konkrét alakot öltsön.
Írásaiban gyakorlat és elvek kölcsönössége és a történetiség érvényesítése folytán nemcsak a kulturális politika alapelvei, hanem a belőlük kifejlődött rendszer működése is kifejezésre jutott. A munkásmozgalmi politika folytonossága, a korszak marxista–leninista világnézeti hegemóniája, a kultúra és az alkotás szabadságának történeti érvényű értelmezése, a jelszó tömörségű elvhármas, a támogatás, a tűrés és a tiltás működtetése a kulturális politikai gyakorlatban, a kulturális szféra teljességének belátása, a művészi teljesítménynek nem közvetlen agitációs szerepre való korlátozása jellemezte Aczél György elméleti-irányító munkáját. Erre az elvi alapra épült rá a kulturális politikai tevékenység közvetett irányítási módszereinek és a centralizmus-decentralizmus kölcsönössége jegyében tervezett intézményességnek a rendszere, amely a "nagyobb szabadság – nagyobb felelősség" jegyében az alkotóműhelyek kezébe adta át a közvetlen irányítás eszközeit.
Aczél György írásaiból a hatvanas–hetvenes évek magyar kulturális életének fejlődéstani képe is kibontakozik. Míg a konszolidációs években az irodalmi, művészeti élet ideológiai kérdései álltak a kulturális politikai irányítás elképzelésének fókuszában, a hetvenes évek elején már a közműveltség és az iskolaügy problémái jutottak hangsúlyosabb szóhoz. A közműveltség és a közoktatás ügye pedig úgy fogalmazódik újra a hetvenes években, hogy abban a kor kihívása jut szóhoz a kultúra egyetemességét érintve. Aczél György azokkal vitatkozik, akik a hatvanas évek lendületét szembe akarják állítani a hetvenes évek elmélyültebb kulturális folyamataival. Ebben is a folytonosság és újítás dialektikája jegyében ítéli meg a kulturális folyamatot.
Hatékonyan befolyásolták Aczél György írásai a hatvanas és hetvenes évek irodalmi tudatát, hozzájárultak a kritikai értékrend alakulásához, s mert olyan formát nyertek az általa képviselt alapeszmék, hogy abban a kifejezés eredetisége is nyilvánvaló, természetesen simulnak bele abba az értékszerkezetbe, amelynek számontartása az irodalomtörténetírás dolga.
Kultúrpolitikai munkásságáról több kötet ad számot. Az Eszménk erejével (1970) című kötet darabjai – tanulmányok, cikkek, előadói beszédek, interjúk – a hatvanas évek kulturális politikájának legfontosabb elvi és gyakorlati kérdéseit fogalmazzák meg. A kötet alapvető mondanivalói közül kiemelendő a már a címben is felhangzó gondolat: a kulturális irányítás legfontosabb eszköze az eszmei ráhatás; ez a folyamat azonban dialektikus: a művészetnek nem csupán visszhangoznia, ismételnie kell az ideológiát, hanem megtermékenyítő módon újra is kell azt teremtenie. Másik gondolati alappillére az egyes megnyilatkozásoknak az a többször is hangoztatott kultúrpolitikai alapelv, mely szerint a marxizmus a szocia-{186.}lizmus jelen történelmi állapotában nem kíván monopolhelyzetet elfoglalni, hanem hegemóniára törekszik. A kultúrpolitika számol más eszmék, irányzatok létével és hatásával is, azonban szükségesnek tartja az ezekkel való szüntelen konfrontációt.
Már ebben a kötetben is szép számmal szerepelnek a közművelődés problémáit taglaló írások, ez a témakör a következő kötet (Szocialista kultúra – közösségi ember, 1974) egyik központi kérdéskörévé emelkedik, az oktatás-nevelés témakör mellett. A hetvenes évek társadalmi fejlődését, gondjait tükrözve a kultúrpolitikában is előtérbe került az életmód, a szocialista ember életformája; s az, hogy a kultúrának milyen szerepet kell vállalnia ennek alakításában. Aczél György őszintén, az ellentmondásokat is feltárva, a továbblépés igényével elemzi az ehhez kapcsolódó kérdéseket. Elvetve az elit- és tömegkultúra hamis kettősségét, a művész és művészet szabadságát abban látja, hogy hatni tud, hogy élő, eleven erővé változik a társadalom legszélesebb rétegeiben.
Az életforma, az életmód kérdéskörének egyik legfontosabb gondolata a stabilitás és a forradalmi változás kettős, a társadalomban egymás mellett, egymással összefonódva érvényesülő igényének a felismerése.
A kultúrának az a feladata a forradalmiság és állandóság harmóniájának kialakításában, hogy felkeltse a tömegekben az új iránti igényt. "A tartalmas emberi életnek egyik döntő feltétele a kultúra – írja Aczél György –, amely segít kialakítani a közösségi gondolkodást, felelősséget és a szocialista eszményekhez méltó életre ösztönzi az embereket."
Harmadik kötete (Egy elmaradt vita helyett, 1975) a vitát választja alapformául gondolatai kifejtéséhez, az "elmaradt vita" – Alain Peyrefitte visszalépése miatt – nem hangzott el a francia televízióban; de a France Nouvelle című folyóirat főszerkesztőjének kérdései nyomán mégis megfogalmazódtak a kétféle ideológia és társadalmi rendszer szembesüléséből kiszikrázó gondolatok, melyeknek elsődleges célja az igazság és a valóság feltárása.
A kulturális politika "mozgó osztaga" voltaképpen a kritika kellene hogy legyen. A hetvenes években a kritika átfogó szerepe tovább csökkent, bár az iránta támasztott igények – kulturális politika, közönség és művészek részéről egyaránt – tovább nőttek. Új kritikusegyéniségek jelentek meg (a középnemzedék soraiból főleg Bata Imre, Faragó Vilmos, Kiss Ferenc), és fiatalabb teoretikusok és kritikusok jelentős csoportja lépett fel (Agárdi Péter, Alföldy Jenő, Kis Pintér Imre, Könczöl Csaba, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos, Tarján Tamás).
Mind az 1960-as évek, mind az 1970-es évek magyar irodalmának is fő vonulata – értékben és teljesítményben is – a magyar szocialista irodalom valóságot kérdező, valóságot bíráló műveinek sora. Sokrétűbb, belső szerkezetében is bonyolultabb lett a szocialista magyar irodalom ez időszakban.
{187.} Amikor a mai magyar szocialista irodalom kiemelkedő műveiről beszélünk, akkor (csak példának) Illyés Gyula racionalista verseitől Utassy József indulatos felkiáltásáig, Balázs József móriczi típusú realizmusától Galgóczi balladásságáig, Mesterházi paraboláin keresztül Thurzó Gábor Belváros és vidékének lírai prózájáig, Örkény István groteszk hangvételű drámáitól Hernádi Gyula avantgarde eszközöket felhasználó művéig (Vörös rekviem) terjed a skála, vagy témában Szabó Magda Régimódi történetétől Cseres Tibornak a negyvenes éveket vallató művein keresztül Moldova György vasútriportjáig. Ebbe az erős vonulatba tartozik az újonnan felvirágzott magyar szociográfia éppen úgy, mint a magyar parabola és groteszk. Ezen a vonulaton belül erős csoportot jelent (bár számban nem annyit, mint a hatvanas években) a mai magyar valóságot közvetlenül vallató művek sora, a szépirodalmi és nem szépirodalmi műveké egyaránt.
Ehhez a csoporthoz sorolhatók a hetvenes évek közepén megjelentek közül Galgóczi Erzsébet, Balázs József regényei, novellái; korosztályban gondolkodva Mesterházi Lajostól, Fekete Gyulától kezdve Czakó Gáborig, Simon Istvántól kezdve Karinthy Ferencig. A mai magyar valóságot közvetlenül visszaadó törekvést jelenti líránk egy sajátos – Illyés Gyula, Vas István, Garai Gábor, Ladányi Mihály nevével jelezhető – vonulata is. Ez a közösségi, a mai magyar valóság előbb említett bonyolult problémáival foglalkozó irodalom egyetlen műként olvasva, több fontos társadalmi kérdést rendkívüli erővel vetett fel.
Irodalmunk bizonyos elzártság és szünet után a világirodalmi áramlatokkal akkor szinkronba került. Ennek oka és eredménye is, hogy a realizmus – s külön a szocialista realizmus – ismérvei, határai kitágultak, új vonásokkal gazdagodtak. Jellegzetes fejlemény ezenfelül – és ugyancsak más irodalmakkal egy időben következett be –, hogy az irónia és poétikai eszközei, a stilizálás, a groteszk általánossá lettek: prózánk nyelvhasználata erősen differenciálódott, beléptek a csoport-, rétegnyelvek; líránkban szinte uralkodóvá lett a "népi szürrealizmus"-nak nevezett alakzat: elterjedtek a nem direkt ábrázolás eszközei és formái a parabolától az idézetmontázsig; a neoavantgarde újabb hullámai is megérintették irodalmunkat.
A hetvenes évek irodalma tehát a régi kérdéseket másképpen kezdi megválaszolni, és új kérdéseket is tesz fel. Megtartva közéleti jellegét, az irodalom inkább kérdező, határozatlanabb és kereső, nem fogad el kész igazságokat, érzékenyen reagál az új ellentmondásokra. Eszmei és ábrázolásbeli színképe is szélesebb, olykor egyenetlenebb is a hatvanas évekénél.
A hetvenes évek irodalma, ha még nem teljesen új minőség is a hatvanas évekhez képest, de mintegy a változások lassú felhalmozódásával egyre észrevehetőbben előkészítője, vagy talán már első felvonása a szocialista magyar irodalom egy új szakaszának.
{188.} A hetvenes évek során a magyar irodalom folyóirat- és kiadvány szerkezete még változatosabbá alakult. A folyóiratok színvonalasabbak lettek, határozottabb arcélt öltöttek, új orgánumok indultak, terjedelmük is gyarapodott; az irodalmi vonatkozású publikációk száma (ideértve a kritikai irodalmat és az irodalom különféle határterületeit: az igényes publicisztikát, a népművelés, más művészeti ágak irodalmát stb.) jelentősen megnőtt. Ez a változatosabb kommunikációs struktúra lényegében már 1970-re létrejött, és többé-kevésbé egyenletesen fejlődött az egész évtizedben, némi megtorpanást 1977-ben a központi papírtakarékossági intézkedések okoztak. Egyik fő jellegzetessége a vidéki folyóiratok előretörése volt, melyek nemegyszer rugalmasabbnak, szellemileg frissebbnek és mozgékonyabbnak bizonyultak az országos lapoknál. Más részt erősen megnövekedett a napilapok irodalmi rovatainak, mellékleteinek orientáló tevékenysége. Ugyanígy egyre komolyabb hatást gyakoroltak az irodalom önismeretére és folyamataira a nem sajátosan irodalmi periodikák, mindenekelőtt a Valóság, a Világosság, valamint az egyházak kiadványai közül a Vigilia. Az átalakított Kritika – Pándi Pál szerkesztésében – határozott elvi programmal, elkötelezett marxista eszmeiséggel, a realizmus esztétikája jegyében értékelte a magyar irodalmat, teoretikus napi bírálataival is igyekezett minél inkább gyakorlatközelben maradni. Számos vitát kezdeményezett nemcsak irodalmi, hanem művelődéspolitikai, közművelődési kérdésekről is, teret adva közismert ideológusoknak – Almási Miklós, E. Fehér Pál, Király István –, és igen sok fiatalt megszólaltatva – Agárdi Péter, Hajdu Ráfis Gábor, Kulin Ferenc, Vasy Géza stb. – gondoskodott a marxista kritika utánpótlásáról. Tematikus számokat, irodalmi dokumentumokat is közreadott. A Kritika aktuális irodalomirányító programot igyekezett megvalósítani, a szaktudományos problémákat pedig értelemszerűen a szakmai lapoknak engedte át. Közülük a legfontosabbak: az MTA Irodalomtudományi Intézete kéthavi folyóirata, az Irodalomtörténeti Közlemények előbb Szauder József, Klaniczay Tibor, majd Németh G. Béla főszerkesztésében, mindvégig Komlovszki Tibor szerkesztésében; a Magyar Irodalomtörténeti Társaság folyóirata, a Nagy Péter szerkesztette, negyedévenként megjelenő Irodalomtörténet; a Világirodalmi Figyelő utódává lett Helikon – Köpeczi Béla főszerkesztésében és Hopp Lajos szerkesztésében – és az 1974-ben megindult, főleg huszadik századi magyar irodalmi problémákkal foglalkozó Literatura. A Literatura, melynek főszerkesztője Sőtér István, szerkesztője pedig Béládi Miklós, a régi Kritika hagyományait folytatja, negyedévi folyóirat és kis publicitással rendelkezik. Az irodalom tudományos orgánumairól szólva meg kell még említenünk a bölcsészegyetemek évkönyveit, közülük színvonalában kiemelkedik a Debrecenben megjelenő, Barta János szerkesztette Studia Litteraria és az Acta Litteraria Szegedinensis Keserű Bálint szerkesztésében.
{189.} Áttérve a kifejezetten irodalmi – szépirodalmat közlő – lapokra: a hetvenes évek talán legszembetűnőbb sajátossága irodalmunk legújabb nemzedékeinek a térhódítása lett. A "központi", fővárosi lapok esetében nem történt különösebb differenciálódás. Nyilván a könyvkiadás gyarapodásával és merészebb külföldi tájékozódásával is összefügg, hogy a Nagyvilág – 1973-tól Kéry László szerkeszti – már nem egyedüli hordozója a friss világirodalmi tájékozódásnak. 1975-ben havi lapként társult mellé a Szovjet Irodalom, főszerkesztője Király István. Továbbra is az Élet és Irodalom reagál leggyorsabban az irodalmi és közéleti eseményekre – hetilap voltából következően, s megnövekedett terjedelemben. Előbb Nemes György, majd Jovánovics Miklós szerkesztette, s mindkettejük mellett Faragó Vilmos, kinek egyénisége annyiban is befolyásoló, hogy az Élet és Irodalom inkább a publicisztika felé nyitott. Fő műfajai a riport, tárca, interjúk, közérdekű viták s egy időben az átlagosnál keményebben ítélő kritika. 1976 tavaszán újabb irodalmi hetilap alakult, a Csanádi Imre, Benjámin László és Fekete Sándor gondozásában megjelenő, ofszet nyomású, színes-képes, művészeti, kritikai, valamint ismeretterjesztő feladatokra is vállalkozó Új Tükör új, eleven színt hozott irodalmi sajtónkba. A legváltozatosabb szerzői névsorral a Kortárs dicsekedhetik, kevés jelentős magyar író akad, aki ebben az évtizedben itt nem szerepelt. Itt jelentek meg először Weöres Sándor, Illyés Gyula, Vas István, Cseres Tibor és mások fontos művei folytatásokban; számos íróportrét közölt és új, rövidebb műfajok meghonosítására törekedett. Szerkesztője, Kovács Sándor Iván 1971-ben vette át Simon Istvántól ezt a funkciót. Az Új Írás elsők között ismerte fel a nemzedékváltás jelentőségét, 1969-ben ankétot rendezett a fiatal írókról, teret is adott nekik. A tehetséges fiatalok felkarolásáról később sem mondott le: bizonyítja a "Fiatalok a jövőnek"-rovat. Az írások irodalmi színvonala a hetvenes években itt is emelkedett; szerkesztője 1968 közepétől Jovánovics Miklós, 1974 decemberétől Juhász Ferenc.
A hetvenes évek egyik leghatározottabb arcélű folyóiratává a Tiszatáj vált Ilia Mihály szerkesztői érdemeinek köszönhetően. Ilia 1972-től 1975-ig vezette a lapot, de befolyása már korábban, Andrássy Lajos, illetve Havasi Zoltán főszerkesztése idején is érvényesült, és sokban hasonló szerkesztői elveket vall az őt felváltó Vörös László is. A lap rendszeresen közölte a szomszédos országok magyar irodalmának legjava termését, és állandó rovatokban tájékoztatott ezekről az irodalmakról, bőséges kitekintést adva a román, jugoszláv, szlovák, lengyel stb. szellemi élet kezdeményezéseiről is. Nemcsak az irodalom, hanem a történelem, folklór, szociográfia vonatkozásai felől is közelítette a magyarságtudat problémáit. Sokfelé érdeklődött: legerősebb rovatai mégis a vers és a tanulmány, leggyengébb a próza volt. Több szempontból hasonló volt az Alföld kibontakozása is 1968–1978-ig Kovács Kálmán, majd Juhász Béla főszerkesztése alatt. Segítette a lapot {190.} Debrecen nagy hagyományú és e korszakban is eleven irodalmi élete, de jelen voltak hasábjain a magyar irodalom legjelesebb személyiségei is. Emlékezetesek a folyóirat különszámai: a fiatal íróké, a debreceni irodalmi tanácskozások közzététele stb.
A Tiszatáj mellett a Jelenkor képviselt még határozottabb szellemi irányt, amikor elsősorban irodalmunk kísérletező áramlatai felé tájékozódott. (Szederkényi Ervin 1964-ben vette át a lap szerkesztését.) Szépprózai közleményei és tanulmányai keltettek figyelmet, színházzal és képzőművészettel is sokat foglalkozott, publicisztikájából kiemelkedtek rendszeresen megjelenő író-riportjai. A többi vidéki lap sem színvonalban, sem hatásban nem tudta a fentiekkel felvenni a versenyt. Sokféle kezdeményezése és tájékozódási kísérlete ellenére a miskolci Napjaink sem tudott az országos irodalmi vérkeringésbe végül is igazán tevékenyen bekapcsolódni. Főszerkesztője Nagy Zoltán volt, majd 1976-ig Gulyás Mihály, utóbb Papp Lajos. A havi lapokkal szemben pedig eleve hátrányban voltak a ritkábban megjelenő gyűjtemények. Ezek általában tájjellegű irodalmi antológiaként indultak, és csak hosszú egzisztenciális küzdelmek után válhattak valódi periodikává. A szombathelyi Életünk 1969-ben alakult kéthavi folyóirattá Kulcsár János szerkesztésében, s hosszabb ideig a helyi írók fórumaként működött, 1977-től Pete György, az új szerkesztő új munkatársakkal bővítette a lap szerzőgárdáját. A tatabányai Új Forrás Komárom megyei antológia alcímmel 1971-től évente három füzetet adott ki, jelenleg kéthavonta jelenik meg Payer András szerkesztésében. A kecskeméti Forrás 1969-ben indult, évi tíz számmal, mindenekelőtt problémafeltáró riportokat és szociográfiákat közölt. Főszerkesztője Varga Mihály, majd Hatvani Dániel. A békéscsabai Új Auróra – Filadelfi Mihály és Tóth Lajos szerkesztésében – főként a helyi és környékbeli vagy onnan elszármazott írók munkáit adja közre, egyelőre inkább antológia-, mintsem folyóiratszerűen. A fiatal nemzedékek orgánuma a Mozgó Világ. Már a hatvanas évek közepétől erős igény volt rá, 1971-ben három száma látott napvilágot, 1975 végén Veress Miklós szerkesztésében indult meg kéthavi folyóiratként. Sokféle formai, tipográfiai kísérletezés után sikerült szélesebb körű figyelmet is felkeltenie, ma havilapként teret ad az újabb nemzedékek íróinak.
A periódus irodalmi életét közvetlenül befolyásolták a napilapok irodalmi rovatai is. A három legfontosabb napilap közül kettő 1977-ig irodalmi melléklettel is rendelkezett. A Népszabadság mindenekelőtt ideológiai elemző cikkei és kritikai állásfoglalásai révén orientált, elsősorban Almási Miklós, Bata Imre, Falus Róbert, E. Fehér Pál, Gyertyán Ervin, Hajdu Ráfis Gábor, Héra Zoltán, Nagy Péter, Pándi Pál, Rényi Péter, Szabolcsi Miklós, Tóth Dezső írásaival. A Népszava irodalmi rovata, melyet Gerő János szerkeszt, kiemelten foglalkozott a munkásirodalom ügyével. Nyolc évig Szép Szó címmel heti négy oldal terjedelemben jelent {191.} meg. A Magyar Nemzetnél Baróti Géza, Mátrai Betegh Béla, Ruffy Péter, Antal Gábor körül alakult ki igényes irodalmi rovat. A lap elsősorban a Nyugat-hagyományok vonzáskörében alkotó írókat foglalkoztatta, inkább az értelmiségi közönség igényét tartva szeme előtt. Nagy hatású volt Pernye András zenekritikai rovata.
Az említett irodalmi fórumok mellett még két folyóirat volt különösen nagy hatással az irodalmi élet belső folyamataira, reflexióikkal ösztönzően alakították ezeket a mozgásokat. A Valóság – főszerkesztője Körösi József – tényfeltáró, elemző, elméleti-tudományos tevékenysége a társadalomtudományok úgyszólván minden területén érvényesült. A szerkesztők egy részének kifejezett irodalmi érdeklődése is közrejátszott abban – Gyurkó László, Lázár István, Nácsa Klára, Sükösd Mihály –, hogy a lap rendszeresen és szinte kiemelten foglalkozott irodalmi kérdésekkel (az esztétikától kezdve az irodalom gyakorlati-közérzeti gondjain, könyvkritikákon át a szociográfiáig), és számos írót, irodalmárt megszólaltatott. Csakúgy a Vigilia is, amelyet 1978-ban bekövetkezett haláláig egyik legkiválóbb irodalomértőnk, Rónay György szerkesztett; mind szépirodalmi közléseivel, mind kritikáival, mind pedig a nem katolikus írókkal folytatott dialógusaival nagymértékben hozzájárult irodalmunk tárgyilagosabb önismeretéhez.
1972-ben indult az irodalmi, kulturális lapok anyagából minőségi, orientáló szempontok szerint újraközölt írásokat, tematikus összeállításokat, vitákat megjelentető Látóhatár című havi folyóirat Szabolcsi Miklós főszerkesztésében, és a szűkebb szerkesztőség, Agárdi Péter, Czine Mihály, Kenyeres Zoltán, R. Takács Olga és Tarján Tamás közreműködésével.
A Könyvvilág a teljes magyar könyvkiadásról ad részletes tájékoztatást havonta, főszerkesztője Kristó Nagy István.
A kulturális politika alakulását történelmileg nyomon követve igyekeztünk megrajzolni a magyar irodalmi élet fejlődését. Az irodalom mozgásának, állapotának azonban nem egyetlen meghatározója a kulturális politika, az irodalom sajátos fejlődése, műfajok, ábrázolásbeli törekvések viszonylag önálló mozgása, a változó valóságnak nem a kulturális politikán keresztül érkező hatásai ugyancsak alakítják. A következőkben néhány vonással az irodalom egészének fő tendenciáira utalunk tehát. A műfajok történetét áttekintő fejezetek az itt csak jelzett törekvéseket részletesen tárgyalják majd.
| A HATVANAS ÉVEK | TARTALOM | ESZMEI-VILÁGNÉZETI TAGOZÓDÁS |