ESZMEI-VILÁGNÉZETI TAGOZÓDÁS

A szocialista társadalmi rendszerű Magyarország irodalmában nem egyedüli, de uralkodó szerepet tölt be a szocialista eszmeiségű irodalom. A művekben megnyilatkozó szocialista eszmeiség, természetesen bonyolult {192.} áttételekben, közvetítőkön keresztül érvényesül; a valóság által feltett kérdésekre a művek adta válaszok olykor egy-egy alkotónál pályája folyamán lehetnek szocialista vagy nem szocialista jellegűek is.

Irodalmunkban a szocialista eszmeiség erős hagyományokra támaszkodik. Már 1919–1945 között jelen voltak a marxizmustól is befolyásolt irányok és törekvések (mint a "népi írók" mozgalma), és jelen voltak olyan irodalmi törekvések, amelyeket közvetlenebbül és erőteljesebben formált, mintegy irányított a marxizmus. A kép itt korszakonként, áramlatonként változó; és a világháború előtti fejlődés következményeképpen a magyar irodalomban volt példája a megmerevített, dogmatikussá vált marxizmus hatásának, és volt példa az alkotó marxizmus irodalmi művekben, áramlatokban való jelentkezésére is; ez utóbbit világirodalmi rangon József Attila lírája képviseli.

Az egész magyar irodalom számára megtermékenyítő hatásúnak bizonyult 1945 után a marxizmus, főleg abban a formájában, ahogyan azt Lukács György és közvetlen köre képviselte.

A fordulat éve után azonban a marxizmusnak leginkább dogmatizált, kátévá merevített, erősen egyszerűsített formája terjedt el, s lett uralkodóvá a közéletben. E korszakban a marxizmus alapvető műveinek elsősorban Sztálin bizonyos munkái számítottak, közülük mindenekelőtt A dialektikus és történelmi materializmusról című vázlatos összefoglalás. Kétségtelen, hogy ez a korszak a marxizmus egynéhány alapelemét, tanítását, megállapításait szinte kitörölhetetlenül belevéste a tudatba, így az írók tudatába is, de ugyanakkor kilúgozta egyik legfőbb sajátosságát, éppen azt, hogy a változó valóság, a formálódó világ eseményeinek jelenségeinek adekvát magyarázatát adja.

Nem lehet állítani, hogy a dogmatikus marxizmus egyeduralkodásának szakaszában ne született volna néhány mű, amely a marxizmus alkotó továbbfejlesztésének kísérlete, de ezek háttérbe szorultak. Az 1953 utáni időszakban, de különösen a XX. Kongresszus után, még fokozottabban az 1960-nal kezdődő időszakban világszerte megindult a marxizmus továbbfejlesztésének, az új jelenségekre való alkalmazásának igénye. Ennek jeleként megélénkült a tudományos tevékenység a marxista szociológia, a társadalom jövőjével foglalkozó tudományok, a közgazdaságtan területén; érdekes új kezdemények születtek az irodalomelmélet, az irodalomvizsgálat, az esztétika és a művészetelmélet, a művészetszociológia, a tömegkultúra vizsgálata terén is.

A magyar irodalom érzékenyen figyelt fel mindezekre az indításokra, és a hatvanas évektől fogva általában elvetette a dogmatikus marxizmus megközelítési módját, és az új kezdemények szellemében igyekezett szembenézni a változó valóság és változó világ feltette kérdésekkel. Az alkotó marxizmus hatása termékenyítőleg hatott az irodalom tematikai és műfaji {193.} bővülésére is; ebből is érthető a magyar szocialista realista irodalom sajátos kérdező, vallató jellege is.

A marxizmus mellett a magyar irodalomban más ideológiai, filozófiai áramlatok hatása is fellelhető. E hatások közül az 1949-től körülbelül 1960-ig terjedő időszakban a magyar irodalomban hagyományos ideológiarendszerek erősebb-gyengébb továbbélése, illetve feléledése volt tapasztalható: a "népi" ideológia elemei például 1953 után és 1957 körül erősödtek fel (a kisparaszti gazdaság ideálja, az értelmiségi társadalom, a harmadik utas nacionalizmus, városellenesség stb.). Részint ennek reakciójaképpen, részint ugyancsak régi hagyományok folytatásaképpen ugyanezen időszakban polgári radikális, szociáldemokrata, liberális jellegű ideológiák is felbukkantak (például a kozmopolitizmus, a városi polgárság szerepének túlbecsülése, faluellenesség).

Már korábbi időszakokban, de különösen 1960 után a "hagyományos" nem marxista ideológiák körvonalai elhalványodtak, egymással keveredő formációk léptek fel, és új ideológiai jelenségek is voltak észlelhetők. Ezek jelenléte a nyugati irodalom és filozófia által terjesztett ideológiai hatásokból is magyarázható. Így egy időben az egzisztencializmus különféle válfajai, a polgári dekadencia főleg nihilizmusra, szkepszisre élezett formái, misztikus áramlatok és politikailag megfogalmazottabban a harmadik utasság újabb megnyilvánulásai (absztrakt hatalomellenesség, konvergenciaelmélet stb.) jelentek meg. Az 1960-as évek végén e nem marxista ideológiai áramlatoknak a magyar irodalom és kultúra területén eléggé láthatóan két fő típusa alakult ki: a szocialista fejlődéssel szemben egy "aszkétikus" vagy kisközösségekre épülő utópisztikus társadalom modelljét vallóké és "jobbos" jellegűeké.

Természetesen ezek a nem marxista ideológiai áramlatok nem csupán az ideológia szférájából magyarázhatók; rétegek, osztályok, csoportok hangulatát öntik ideológiai formákba, reális társadalmi, gazdasági problémákat tükröztetnek. Így például már az ötvenes évektől írói csoportok és társadalmi rétegek "kirekesztettség"-érzését váltotta költői áramlattá egy irányzat; a hatvanas évek végén a fiatal értelmiségiek anyagi, társadalmi helyzetének problémái a "népi-paraszti" vagy "guevarista-anarchista" jellegű elégedetlen "balos" irányzatban tükröződtek. A hetvenes évek folyamatainak hatására a balos, anarchista – rendszerint neoavantgarde formában kifejeződő – áramlatok erősödtek meg; általában a kétkedést, bizonytalanságot, aggályt, perspektívátlanságot ideológiai formákban kifejező itthoni vagy külföldi nézetcsoportok jelentkezése volt észlelhető.

Az ideológiai áramlatok hatására a magyar irodalom egészének képét az jellemzi, hogy a szocialista Magyarország irodalmán belül külön, túlnyomó, de nem egyedül álló rész a magyar szocialista realista irodalom, amely formákban változatos, a valóság jelenségeire kérdező, azokra marxista igényű választ adó, sajátos jellegű változat. A szocialista Magyar-{194.}ország irodalmának nem szocialista jellegű művei többsége az általános humanizmus alapján áll. A szocialista Magyarországon születtek, tehát kérdésfeltevéseiket, válaszaikat erősen módosítja a szocialista környezet.

Az irodalom fejlődéséhez tartozik az a jelenség, hogy tudomány és irodalom kölcsönhatása egyre szorosabb lesz, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szinte áthatják egymást. A tudomány egyre növekvő hatása megmutatkozik az irodalom műfaji skálájának bővülésében és témakörében is. Mind a társadalom-, mind a természettudományok fejlődése annyi új ismerettel, szemponttal gazdagítja az olvasót, hogy ennek óhatatlanul hatása alá kerül az irodalom, védekezik is ellene és visszhangzik is indításaira.

A hatvanas évektől fogva a magyar irodalomban is gyakoribbá vált a fél-esszé, fél-novella, a tudományos ismeretekkel teli próza, a dialógus, előtérbe kerültek azok az írók, akik valamelyik tudományágban elmélyültebbek. Még határozottabban látszik a módosulás az egyes műfajokon belül: a líra határai kitágultak, új dimenziókat olvasztott magába. E kitágulás olykor már szét is feszíti a határokat; kialakul a lírai szimfónia, a tudásanyaggal terhes költemény. A próza is intellektualizálódni kezdett: a filozófiai töltésű regény, az esszé-novella változatai jelentek meg, s mind határozottabban kezdenek feltűnni a tudományos kérdések prózánkban.

Az eszmei, illetőleg intellektuális tagozódás keretezi, olykor erősíti és színezi a felszabadulás utáni magyar irodalom egymást követő hullámainak, törekvéseinek sorát. E hullámok olykor korosztályban egymáshoz közel állók, azaz nemzedékek formájában jelentkeznek, olykor különböző időben születettek kerülnek egy csoportba.

Az 1949 és 1953 közti időszakban lépett fel az akkor harminc év körüli nemzedék, amelyet az irodalom szerkezetében elfoglalt helye miatt akkor és azóta "derékhad"-nak nevezünk. Ez az írógárda volt az, amely – több-kevesebb szubjektív jóhiszeműséggel – elkötelezte magát a szocializmus akkori modelljének építésére, a szocialista irodalom művelésére. Ezt a gárdát érte a legtöbb hivatalos megbecsülés és kitüntetés ez években, ugyanakkor belsőleg ennek kellett legnagyobb árat fizetnie, tagjait rázta meg legjobban a későbbi idők fordulata. A generáció sorsát – felemelkedését, válságait, küszködését, belső törését – mintegy összesűríti a rendkívül tehetséges és tragikus halállal elhunyt Sarkadi Imre pályája.

1950 körül indult útjára, de voltaképpen 1953 körül bontakozott ki az a nemzedék, amely már a szocializmus viszonyai között nevelkedett fel, rendszerint népi kollégiumokban, első lépéseit, első irodalmi próbálkozásait a negyvenes évek végén tette meg, de valójában kibontakozni 1953 körül kezdett. E csoport indulásán és egész útján ennélfogva végig érezhető a sajátos kettősség: hit és csalódás, a szocializmushoz való mély kötöttség és egy emberibb szocializmusért való küzdelem feszítő ellent-{195.}mondása. Az új magyar irodalomnak egy évtizedre jellegadó műveit ez a gárda alkotta meg.

1956 után lépett színre az a csoport, amelyet antológiájukról "Tűztánc"-nak neveznek. Kiélezett politikai-hatalmi helyzetben jelentkeztek: a hatalomra, a proletárdiktatúrára kellett igent vagy nemet mondani. Ez a nemzedék nagy erővel, új költői eszközöknek a hagyományoshoz való iktatásával, új tartalmak nagy erejű kimondásával tűnt fel és aratott sikert 1960 körül, de amikor a nyílt hatalmi helyzetből bonyolultabb, áttettebb viszonyok közé került az ország, lendülete lefékeződött, a csoport szétszóródott.

1960 körül egy bizonyos újjárendeződés állt be a magyar irodalomban, az ezt követő években a különféle nemzedékek és csoportosulások egységesebb képletbe rendeződtek. Ezen újjárendeződés tényezői közé tartozik, hogy a "derékhad" és az azt követő nemzedék legjelesebb tagjai új művekkel jelentkeztek, és így egységbe forrtak az utánuk indulókkal. A "derékhad" útjáról, pályájáról megélénkültek a viták; az ún. "meszesgödör"-vita (Czine Mihály egy előadásából) vetette fel létjogosultságuk, értékük kérdését.

A viszonylag egyöntetű képhez képest a hatvanas évek végén újabb mozgás volt észlelhető. Egyrészről: könyvek, versek és filmek is (Fényes szelek) nagy erővel vetették fel a közelmúlt értékelésének néhány problémáját, az elmúlt történelmi korszak helyes és helytelen tendenciáinak kérdését, mintegy nemzedéki lelkiismeret-vizsgálatra ösztönözve. Másrészt: a hatvanas években indult útjára, az addiginál sokkal inkább szétszórtan, a legfiatalabbak nemzedéke, előbb az Első ének című antológiában, majd több más gyűjteményben adva hírt magáról. A legfiatalabb költők és írók törekvésekben és világlátásban sok szempontból mást hoznak, mint az előttük járó nemzedékek, bizonyos elfogulatlansággal, ugyanakkor illúziómentességgel, egyesek bizonyos száraz józansággal tekintik a világot, mások anarchisztikusabb magatartást képviselnek. A szocializmus belső ellentmondásaira, az eszmény-valóság ellentétére különösen érzékenyen.

A legfiatalabbakkal egy időben, a hatvanas évek végén lépett fel egy "elkésett" hullám, az akkor negyvenéveseké, esszét és szépprózát, értekezést és regényt sajátosan elegyítő művekkel is (Kardos G. György, Konrád György, Maróti Lajos, Sükösd Mihály).

A hetvenes évek különleges jellemzője a fiatal – tehát harminc év körüli – írók, költők, prózaírók, drámaírók, kritikusok, riporterek, szociográfia-írók tömeges jelentkezése. Új hangot, szempontokat, kifejezőeszközöket hoztak a magyar irodalomba, s ezzel annak egész nemzedékszerkezete átalakult.