| ESZMEI-VILÁGNÉZETI TAGOZÓDÁS | TARTALOM | A KÖNYVKIADÁS TÖRTÉNETE |
A nemzedékek és csoportok mozgásához hasonló változatosságot és bővülést lehet észrevenni a magyar irodalom tematikai képét, érdeklődési területét vizsgálva is.
Az 1949–1953 közti időszakban alakult ki és uralkodó voltaképpen máig a társadalmi-történeti témák iránti érdeklődés; az a törekvés, amely akár a történelem nagy mozgásait, akár a magánélet eseményeit ábrázolja, mindenekelőtt a külső valóság, a látható cselekvésekben és mozzanatokban megnyilvánuló mozgás ábrázolásával, a jól körülírt hősök bemutatásával él. Az 1949 utáni időszakban elsősorban a jelen, mindenekelőtt a dolgozó nép életének ábrázolása került előtérbe, a múltból pedig főleg a nagy történelmi eseményeket kiemelő és ugyancsak a dolgozó nép mindennapi életét bemutató művek. A kor kritikai terminológiájával szólva "cselekményes fejlődésregény"-nek lehet ezt a típust nevezni. Ez a tematika, mely rosszabb változataiban sematizmusra és külsőségekre is csábított, később is alapvető meghatározója maradt a magyar irodalomnak.
Az 1953-as évektől fogva több irányban bővült ez a témakör. A valóság bemutatásának síkján mindenekelőtt az apró tények, események, a kevésbé szemmel kísért rétegek életének bemutatása felé. E tematikai bővülésnek mintegy programját adta Benjámin László verse, a Köznapi dolgok igézete, és első jellegzetes megnyilvánulása Karinthy Ferenc riportja volt, az Ezer év. Az apró tények, a társadalomra addig nem jellemzőnek tartott, valójában azonban a mozgást, a társadalom fejlődését periférikusabb jelenségekben, vagy torzabb tükörben megmutató tényei, eseményei, a különcök, vagányok, lumpenproletárok világa ezután is az irodalom érdeklődésének középpontjában maradt. Leginkább Moldova György novellái és a hatvanas évek elején Fejes Endre Rozsdatemetője, tekinthetők ez irányzat termékének. A Rozsdatemető körül kibontakozott, rendkívül éles hangú vita nemcsak e regény ábrázolásának helyességét kérdőjelezte meg, hanem éppen a perifériaábrázolás jogosultságát is. A valóság rejtettebb, bonyolultabb tájai felé már ugyanekkor önéletrajzok, vallomások, nemzedék-regények is törtek. Egy további fejlemény: a nemzeti múlt vallatása, éppen a jelen kínzó kérdéseinek megválaszolására. Nemzeti és társadalmi haladás egysége megbomlani látszott; a nemzeti múlt felemelése került előtérbe (Illyés Gyula drámái; filmek, történeti regények sorozata).
Másrészről ugyancsak az 1953-as évektől, főleg a lírában a tematika azzal bővült, hogy a köznapi valóság felszínének látványa helyett és mellett a rejtettebb, bonyolultabb folyamatokat kezdte érzékeltetni, a társadalmi átmenet sajátságainak tükröződését a mindennapok életében, hatását a mindennapok emberének pszichéjére.
Az 1957 utáni fejlődés, a "hatvanas évek" a magyar irodalomban addig kialakult tematikát több irányban bővítette határozottan tovább. Minde-{197.}nekelőtt a történelmi dimenzió irányába: a regények és színdarabok egész sora igyekezett elvégezni azt, amit nemzeti lelkiismeret-vizsgálatnak lehet nevezni, azaz igyekezett a magyar történelem legnagyobb sorsfordulóival bátran, mély őszinteséggel szembenézni. Így került sor az addiginál mélyebben a két világháború közti időszak és 1944 ábrázolására (leghatározottabban Darvas József Részeg esőjében és főleg Cseres Tibor Hideg napokjában), a kommunista mozgalom sokirányú önvizsgálatára, múltja összetevőinek felderítésére (Mesterházi Lajos és Erdős László műveiben), a személyi kultusz éveivel való szembenézésre (megrázó erővel Lengyel József műveiben), természetesen az ellenforradalom eseményeivel való számvetésre. (Ez utóbbi rendkívül széles skálán, Déry Tibor Szerelem című novellájától Molnár Géza és Dobozy Imre műveiig történt meg.) A nemzeti önvizsgálatnak, lelkiismeret-vizsgálatnak ez a törekvése nem volt független a magyar történettudomány, általában a magyar tudomány hasonló irányú vizsgálataitól.
Mindennek mintegy összefoglalásául a kommunista magatartás lehetséges voltának, a csalódás és hűség dialektikájának nagy összefoglalása született meg Benjámin László lírájában, a "vérző zászló alatt". A fasizmus emléke, a jelenben lejátszódó háborús konfliktusok és megrázkódtatások, állandósuló háborús feszültség és a személyi kultusz éveinek erre mintegy rárakódó emléke íróink, költőink egy részében az állandósult félelem, sötétség, terror képzetét, hangulatát tartotta ébren. Irodalmunkban végigvonult egy, az "embertelen kor" okozta rettegés is.
A történelmi események egyik következménye általánosságban is az, hogy megnőtt a morális téma súlya. Az elmúlt évek történelmi eseményei, az emberi magatartásformák változása, az egyén és történelem viszonya, a hatalom problémája éppen úgy, mint a hétköznapi magatartás kialakításának szüksége a változó társadalmi viszonyok között avatta fontossá és érdekessé a morális problémákat. Drámában (Illyés Gyula, Németh László), versben (Juhász Ferenc és főleg Nagy László), regényben és novellában (legelsőnek Sarkadi Imre, legnagyobb erővel Sánta Ferenc írásaiban) a morális téma előtérbe kerülése jelentős eredményeket hozott.
A hatvanas évek elejének jellegzetes konfliktuscsoportja az "erkölcs és hatalom" kérdésköre (legpregnánsabban Illyés Gyula drámáiban), illetőleg még tágabban a "politika és erkölcs" egymást olykor kizárónak látszó viszonya, másrészről a "nép és hatalom", népi és társadalmi változások egymással olykor összeütköző érdeke, világos jelzéséül a társadalomban végbemenő, még be nem fejezett folyamatoknak. Ugyanennek a kérdéskörnek másik megnyilvánulása, hogy napirendre kerül írói ábrázolásban a vezetők és vezetettek, "szakemberek" és funkcionáriusok viszonya, tehát az ország gazdasági és társadalmi élet felvetette valós folyamatok kérdése. Ugyanígy a hatvanas évek elejétől egyre erősödőn szólalt meg irodalmunkban a fiatalság témája. Az új generációk helyzetérzése, helykeresése, nyug-{198.}talansága, aktivitásterének keresése sajátos formákban nyert kifejezést lírában és novellában, filmben és drámában.
Általában: teljes tudatossággal, a felmérés, a számvetés igényével igyekezett az irodalom leírni, ábrázolni a hatvanas évek elején az egyre bonyolultabbá váló magyar valóságképet. Illyés nagy verse: a Mozgó világ lehetne e törekvés jelzője és mottója is a lírában; prózában elsősorban a "mozgó falu" ábrázolásában (Csoóri Sándor, Galgóczi Erzsébet, Sánta Ferenc), drámában és filmben érződik ez a törekvés. A sokszor fellángoló viták, amelyek látszólag a "szociográfia" műfajának jogosultságáról folytak (például a Csák Gyula könyve körüli vita 1963-ban, Végh Antal Penészlek-riportja körüli vita 1968–1969-ben), voltaképpen e valóságábrázolás módjáról, lehetőségeiről, hatásáról, az írói és közéleti felelősségről szóltak.
A hatvanas évek közepétől a magyar irodalom téma- és érdeklődési köre még egy olyan dimenzióval bővült, amely akkor már mintegy két évtizede háttérbe szorult, az elsőrendűen lélektani jellegű kérdésekkel, a pszichológiai problémák vizsgálatával. Az ember mint személyiség került előtérbe, az emberi magatartás bonyolult rétegeinek kérdése, a felszín mögött megbúvó erők játéka, a történelmi események és az ember viszonya, nem utolsósorban a magánélet és ezen belül a nemi élet szférája iránt megnövekedett érdeklődés készteti az irodalmat a pszichológiai téma mélyebb kiaknázására. (Sarkadi Imre A gyáva, Oszlopos Simeon; Szabó Magda Freskó, Az őz; Szász Imre, Somogyi Tóth Sándor kisregényei). Az így felvetődő kérdések közül egy ideig irodalmunk érdeklődésének középpontjában leginkább az egyes ember és a modern világ viszonya, az elidegenedéssel jelezhető kérdéskör állt. Megjegyzendő, hogy a hatvanas években a pszichológiai problémák tudományos aláépítése már nem annyira a mélypszichológia, mint inkább a szociálpszichológia alapján történt. E pszichológiai irányultság legnevezetesebb és élénk kritikai vitával fogadott termékei Mészöly Miklós Saulusa, Konrád György A látogatója, Szabó Magda könyvei.
Ugyanebben az időben a magyar gazdaság és társadalom mély változásokon ment át; a megindult gazdasági és társadalmi folyamatok – a tudományos-technikai forradalom körülményei között – ekkor kezdtek új formációkat létrehozni. Az urbanizáció, a régi életformák átalakulása és felbomlása, egész településformák megszűnése, a szakképzettség változásai, a műveltségkép átalakulása, a "gyorsuló idő" és a tömegkommunikációs eszközök fejlődése egynéhány jele ennek a változásnak. Az irodalom pedig – közvetve vagy közvetlenül – megkísérelte a számvetést ezekkel a jelenségekkel; az új magatartásformák, új kapcsolatok, új közösségek kialakulása, a régiek széttörése és az így keletkező űr éppúgy megjelenik a művekben, mint a gyorsuló változás okozta hiány-, szédület-, űrérzés. Az új felismeréseknek mintegy előzménye az 1962–1963-ban {199.} fellángolt vita az új életformáról (főleg az Új Írásban); az egész időszakban pedig az írói publicisztika, a riport és a népszerű tudományosság vetette fel olykor éles polémiákban a megváltozott életforma, létezésmód kérdéseit. Lírában legélesebben, de prózában és drámában is, olykor negatív formában, tiltakozásban is, már írói ábrázolást is nyernek ezek a kérdések. A jövő életformájának, életmódjának egyik legvitatottabb, legnyitottabb kérdése: a nemzet problémája, a nemzet létformája, megnyilvánulása, jellege a jövőben. Így tehát a nemzeti kérdés körül 1962 óta szüntelenül folyó viták nemcsak a nacionalizmus továbbéléséről tanúskodtak, hanem elsősorban éppen a jövő alakításáért érzett ez irányú felelősségről.
Elszórtan, de ugyanezekben az években jelentkeztek nagyobb súllyal az irodalomban a kor felvetette legáltalánosabb kérdések, a világ meglétének, pusztulásának problémája, a háború vagy béke alternatívája és a természettudomány alakította új világ, a jövő távlatainak képe. Elsőnek a lírában: úgy is, mint a jövő emberének utópisztikus képe a legfiatalabbak verseiben, és úgy is mint hatalmas víziók a világ fennmaradásáról, pusztulásáról (Juhász Ferenc A szent tűzözön regéi). Az "új létezésmód feltételei" és a jóllakató világforradalom" képe az irodalom érdeklődésének központi tárgya, és különösen a legfiatalabbaknál, az egyén helye, szerepe az egyre bonyolultabb világban.
Mintegy bevezetője a korszaknak az az éles vita, amely Király István egyes tanulmányait, cikkeit követte (Irodalom és társadalom kötetében foglalta össze őket). Ezekben a vitákban lényegileg a nemzeti probléma, a szocialista hazafiság s főleg a magyar társadalmi fejlődés értékelése, az "otthonosság"-probléma, a "mindennapok forradalmá"-nak kérdése vetődött fel. Ugyanakkor a vitában a morális-politikai és a közgazdasági-szociológiai módszer és látásmód is megütközött. A teória ezekkel a vitákkal reagált először az új kérdésekre.
Az irodalomban is erős törekvés ez időszakban elsősorban a magyar történelem újragondolása, újjáértékelése. Lírában, drámában ugyanúgy, mint a legújabb memoárhullámban, Illyés Gyula, Vas István, Tatay Sándor, Szeberényi Lehel, Kolozsvári Grandpierre Emiltől a közéleti személyek emlékirataiig. Az egész európai irodalomban, sőt a világirodalomban is észrevehető, hogy a fikció bizonyos nehézségei miatt a magnószalag, szociológiai dokumentum, s főleg az egyéni életeket a történelemmel együtt bemutató nagy önéletrajz lesz kedveltté, sikeressé. A magyar irodalomban az írói önéletrajzok voltaképpen az egyéni élet és a történelem mozgásának viszonyát firtatják, és természetesen a magyar történelem eddig nem ismert aspektusait mutatják meg. Előtérbe kerülnek a nemzeti történelem fordulói, korszakai, 1848, 1867 és főként 1945. Kevés olyan irodalom van, amelyik a történeti erők felmutatása, a nemzeti lelkiismeret-vizsgálat, önismeret terén ennyit tett volna, mint a magyar. Cseres Tibor fontos könyvével, a Hideg napokkal indult ez a hullám, és Balázs {200.} József Magyarokjától kezdve Ember Mária Hajtűkanyarjáig, Cseres Tibor Parázna szobrokjától Moldova György Szent Imre-indulójáig, Kertész Imre Sorstalanságáig a legkülönbözőbb műfajú könyvek sora szól ez évekről. Sem a nemzeti önbecsmérlés, sem a "bűntelen nemzet" tiszta végletei nem jelentkeznek, hanem az emberi és társadalmi problémák teljes bonyolultságukban bontakoznak ki: a történelem útvesztői közt útját kereső egyén és nép. Összességében is a magyar szellemi élet egyik legegészségesebb belső megnyilvánulása ez.
A másik csomópont – és ez most már történelmi regények sorozatában jut kifejezésre – az 1950-es évek problémája. A magyar szellemi életet foglalkoztató és a politikai gondolkodás voltaképpen még elintézetlen kérdései közé tartozik az 1950-es évek és ezzel kapcsolatban az 1945-49-es évek értékelése. Szükségszerűség és szabadság dialektikája bontakozik itt ki: mennyire volt szükségszerű az események sora, mi jellemezte az egyén helyzetét, útja mennyire volt meghatározott, volt-e cselekvési szabadsága? Fölvetődött a hit és hitetlenség kérdése; a párthűség és a jóhiszeműség problémája, az ún. "érintetlenség" kérdése. Megoldások, válaszok változatos sora mutatkozott irodalmunkban; Gáll István A ménesgazdája, azt próbálta ábrázolni, hogy a történelmi helyzet alakulása miatt, az egyének szubjektív jószándéka ellenére hogyan kellett némelyeknek végzetes szerepet eljátszaniok, miért volt szinte lehetetlen a helyzeteket jól megoldani. A regény felveti a lehetőség és szükségszerűség problémáját is. Ugyanakkor a mű azt sugallja: ha nagyon bonyolult történelmi folyamatnál fogva az egyén olyan helyzetbe kerül, amelyben kevés a választási lehetősége, valamilyen formában mégis kísérletet kell tennie, hogy az eseményeket helyes mederbe terelje. A másik végletben áll Sőtér István Az elveszett báránya; elsősorban a viharos, változó időben tisztán, érintetlenül maradt egyén ideálképét mutatja fel.
A személyi kultusz éveinek sötét képe, a megalázás, kiszolgáltatottság, manipuláltság csúcsai ott állnak háttérnek és emlékeztetőnek az akkor gyermek Nádas Péter vagy az akkor fiatal Konrád György műveiben. De hosszú sort idézhetnénk még fel: Boldizsár Iván fél-napló, fél-novelláit, Hegedűs Géza regényfolyamát, Katkó István kisregényét. Az időszak kérdése: hűség és hűtlenség, részvétel és elhúzódás dilemmája jelentkezik Mesterházi Lajos műveiben; az ő intellektuális feszültségű írásaiban a történelmet formáló kommunista középnemzedék belső vívódása, "csakazértis"-kitartása fogalmazódik meg.
Az irodalom általában is megfogalmazza a hit és hitetlenség, közösség és egyén, a korszerű kommunista magatartás, a kommunista ember problémáit. Többen rámutattak arra, hogy a drámákban, versekben, regényekben megjelenő testvérharc-motívum Illyés Gyulánál, Gyurkó Lászlónál, Sütő Andrásnál ennek a kérdésnek egy-egy megjelenése. A magyar irodalomban észlelhető törekvés, hogy az ötvenes évek eseményeiből vagy egyéb törté-{201.}nelmi szituációból indulva eljusson a történetfilozófiai általánosításig, korábban a hatalom elleni tiltakozásig, olykor már az ember lehetőségeiben való teljes kétkedésig. Hangot kap bizonyos mély történetfilozófiai pesszimizmus is, amely úgy érzi, eleve helytelen volt minden választás, reménytelen az állásfoglalás. A kétségbeesett reakció a történelem értelmetlenségére Déry Tibor utolsó naplójegyzeteiben éppúgy tetten érhető, mint például Konrád György A látogatójában.
A magyar irodalomnak a történelemhez és a ma helyzetéhez szorosan kapcsolódó nagy gondja a nemzeti identitás fokozott keresése; a nemzet problémája felvetődik a hetvenes években az irodalom és a kulturális élet egész területén. Nálunk a nemzeti múlt, a nemzeti sajátságok, evvel kapcsolatban a nemzeti hagyományok, a nemzeti önismeret kérdése szorosan összefügg például a társadalmi átalakulás, az életformaváltás kérdésével, mivel a hagyományos nemzeti jelleget leginkább hordozó közösségek széttörtek. Az átalakuló parasztsággal együtt a folklórnak, népszokásoknak – viselettől a játékokig – egész rendszere természetesen alakult át, oldódott el a népi közösségtől, és ez valóban hordozott nemzeti vonásokat, átörökített régi hagyományt. A mai "folklorizmus" hulláma ezeket az értékeket kísérli meg a mai társadalom szokásrendszerébe, kulturális szerkezetébe integrálni.
Egy másik tényezője a nemzeti gondolat előtérbe kerülésének az a kérdés, hogy új és új nemzetek keletkezésének, a nagy nemzetek megszaporodásának időszakában egy aránylag kis létszámú közösség hogyan, milyen módon és milyen sajátosságokkal tud megmaradni. Ilyen szempontból a "nemzeti" kiemelése együtt jár a gazdasági fejlődéssel, kulturálisan a különösség sajátos szférája keresésével.
Összefügg ez (és ezt lehet érezni a táncházmozgalomban is) a megtartó kisközösségek, a szerves csoportok keresésével. Az emberek széttört életforma után új közösségeket próbálnak létrehozni, dallal, tánccal, vagy esetleg csak a közös együttlétben. Az urbanizáció válaszreakciójaként az új közösségek keresése is előhívja a nemzeti értékekhez való ragaszkodást.
Egy másik kérdés a kiemelkedően tehetséges egyén és a közösség viszonya. A művek arra figyelmeztetnek, hogy a kiemelkedő egyén igen gyakran nem találja a helyét a szocialista társadalom közösségeiben, hanem vagy tragikus összeütközés, vagy elszürkülés a sorsa. Gyakori például az iskola, mégpedig az általános és középiskola mint modell – filmben, regényben, novellában. Nyilván nemcsak az iskoláról van szó sem Simonffy Andrásnál, sem Czakó Gábornál, sem a Pókfoci című filmben, hanem a kisközösség működéséről, a manipulálás és a vezetés kérdéseiről, a kiemelkedő egyén és a közösség problémáiról. Irodalmunk rákérdez egy valóban nagyon érzékeny pontra, a kiemelkedés és belesimulás, és főleg a közösség működésének belső problémáira, a vezetés vagy manipulálás eszközeire. Egy másik kérdés, amelyre irodalmunk rendkívül erősen, az {202.} eddiginél erősebben mutat rá, az új család kérdése. Az egész magyar irodalomban most vetődött fel voltaképpen új módon a házastársak egymáshoz való viszonya, a nemi erkölcs kérdése. Az egyik úttörő itt Németh László, aki az elsők között írt a nemi erkölcs problémáiról az Irgalomban. A bátor szembenézés a saját eredetttel, a felmenők látszatharmonikus életének mélységeivel (s ezen túl a magyar társadalommal, annak a családban megmutatkozó erővonalaival) egyik jele annak, hogy általában a ma világában is megváltozott a nemi erkölcs, átalakulóban a család, az együttélés új formái bukkannak fel. Művek sora erre közvetlenül is, a témában, szóhasználatban utal. A fiatalok helye, illetve helyük nem találása is az irodalom egyik középponti kérdésévé válik ekkor – ez a korábbi vagánytípustól eltérően (Marosi Gyula, Csörsz István, Császár István írásaiban) most a társadalomban helyét kereső, de még perifériára szorult fiatalok rajzában mutatkozik meg. A magyar "farmernadrágos próza" is megjelenik, amely a fiatalok útkeresését, azonosságuk jelzését ábrázolja életformában, nyelvben, magatartásban.
Mindezek és még más társadalmi kérdések, amelyekkel ez a közéleti irodalom foglalkozik, a mai magyar társadalom valós, megoldandó kérdései. Ám ez a valóságkutató irodalom is hajlamos olykor két szélsőségben látni ezeket a problémákat: az egyik oldalon a kiemelkedő, tragikus hősök rendszerint erőszakkal, sokszor halállal végződő bukását, másrészről a kisemberek szürke vegetálását rajzolva. Szürke a szürkében festéssel a kisemberek életének egyhangúsága kap a művek egész sorában kifejezést; az emberek mindennapjai monotonul, tartalmatlanul múlnak el. Fejes Endre Rozsdatemetőjétől húzódik ez a vonulat Kertész Ákos Makra című regényén át; Vészi Endre munkásnovelláiban is ez kap hangot.
A magyar szocialista irodalom egyik új, egészséges törekvése, hogy előtérbe állítja az egyén problémáit. Ezt a törekvést szokás nevezni ontológiai vagy lét-létezés-irodalomnak. Az, hogy az egyén belső problémái, helye a világban, a társadalomban középpontba került a magyar irodalomban, egészséges, természetes és az előbb említett társadalmi folyamatokból következő jelenség. A szocialista fejlődés egyre inkább önálló alkotó emberi individuumot követel meg. A régi közösségek felbomlása, ha ellentmondásosan is, de ráirányítja a figyelmet az egyén belső problémáira. A Nagy László-i teljesítmény ennek a kérdésnek világirodalmi méretű megoldása, az átmenet korszakában, a régi értékek széttörésekor újfajta hűségből, keménységből, érzelemből összekovácsolt emberi magatartás fölmutatása a világnak. Ugyanilyen érvényű a Juhász Ferenc-i modell, amely erősebben a világ helyzetébe, sőt kozmikus folyamatokba kapcsolódva próbálja ezt az új egyént megteremteni. Ebbe a vonulatba illő Vas István állandó küzdelme az ember helyéért a történelemben; Illyés Gyula halálversei; ide kapcsolódik Örkény István kitűnő műve, a Rózsakiállítás. Nem véletlen, hogy ennek az emberi problémának az egyik, köznapokban {203.} megnyilvánuló jele a betegséggel, öregséggel, a természetes halállal való köznapi szembenézés a mi békés viszonyaink között. E művek között van a helye Mészöly Miklós Saulusának, Déry Tibor Képzelt riportjának, líránk olyan vonulatának, amelyet Garai Gábor, Orbán Ottó, Tornai József és mások képviselnek.
A magyar irodalom műfaji skálája, képe is gazdagodott az elmúlt években. Az egész időszakon át továbbra is a líra a reprezentatív műfaj. Igaz, nem a vers a legolvasottabb, de más irodalmakhoz viszonyítva elterjedtsége még mindig viszonylagosan nagy. A kor leglényegesebb kérdéseit mind a közélet, mind a magánélet köreiben, hazai s világméretekben is elsőnek a líra mondja ki. A történelem, a társadalom minden egyes változásának mintegy előfutára, előrejelzője. A szocialista társadalom 1960-as években bekövetkezett átalakulásának is – előnyeivel, hátrányaival, problémáival egyetemben – mindenekelőtt a líra adott hangot (Garai Gábor, Váci Mihály, Ladányi Mihály költészete). A hatvanas-hetvenes évek átmeneti helyzete, embereket, rétegeket átformáló, felforgató ereje Nagy Lászlónál, világtávlatokká tágítva Juhász Ferencnél fejeződik ki. A formagazdagságnak, kifejezőeszközök változásának, kompozíciós sokszínűségnek is a líra nyújtja a legtöbb példáját. Meglepő a megoldások, változatok sokasága; ilyen szempontból Weöres Sándor mindig eleven újítókészségétől Tandori Dezső nyelvi kísérleteiig széles a skála. Líránk gyors ütemben módosul, gazdagodik; áramlatainak, iskoláinak száma állandóan gyarapodik. Ez az út korszerűsítéssel is járt, a kortárs világirodalomhoz való igazodással, az új valóság felvetette kérdések megválaszolásának szándékával; ugyanakkor költészetünk hermetikusabb, zártabb is lett; nőtt az olvasó és alkotó közötti távolság is. A hatvanas–hetvenes években a líra jellege tovább változott: egyre erősebb a képközpontúság, a szabad asszociációs formálás; eluralkodik a "magánmitológia" is.
A líra mellett bővülőben és gazdagodóban van a próza is. A magyar irodalom hagyományos prózai műfajai és ábrázolásmódjai mellett ebben az időszakban új törekvések is észlelhetők. A drámai novella, az életkép, a zsánerkép, illetve a magatartásformákra felépített regény (a Móricz Zsigmond-i, illetve a Nagy Lajos-i típus) mellé megjelent az analitikus lélektani regény több változata (Németh László, Déry Tibor regényei e törekvés két különféle irányának jelzése) és az absztrakt parabola is. 1949 után a "nagy változások" kora jött el: a nagyregény, a többkötetes nemzedékregények követték egymást, az 1953 utáni fejlődésben a novella, később a kisregény került előtérbe. A próza és a dokumentum, próza és önéletírás, próza és értekezés határterületein a legkülönfélébb keverék műfajok, átmeneti változatok is fejlődésnek indultak. Az 1960-as években a szociográfia és "magnó"-dokumentumirodalom, másrészről az emlékiratirodalom fellendülésének lehettünk tanúi. Az 1970-es években újra feltámadt a család- és nemzedékregény (Szabó Magda, Nádas Péter, Lengyel {204.} Péter), erősödött az intellektuális esszéregény, s főleg az ironikus, a groteszk elemekkel vegyes elbeszélés és regény.
A hatvanas években megújult a magyar dráma is: a nemzet és az emberiség sorskérdéseivel foglalkozó történelmi dráma, hagyományosabb és újabb formájában is, a lírai színmű, az intellektuális töltésű parabola, a groteszk és a vígjáték is. Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Sarkadi Imre, Hubay Miklós, Örkény István, Dobozy Imre, Gyurkó László művei már egy új drámatörténeti szakaszt rajzolnak ki. Fontos eredmények születtek a drámától nem független, de egyszersmind a novellától is befolyásolt műfajban, a filmben.
Stílustörekvésekben, ábrázolási irányokban is egyre gazdagodó a magyar irodalom.
Az 1949–53-as évek stílusideálja sajátosan értelmezett stílusrealizmus volt, amely a magyar irodalom bizonyos hagyományaiból és a dogmatikus esztétikából táplálkozott. Ez a realizmus fő törvényül egy eléggé vulgárisan értelmezett közérthetőséget vallott, tehát elvben a stílusdemokratizmus alapján állt, a gyakorlatban a 19. századi klasszikus kritikai realista irodalom- és művészeteszményt követte, de úgy, hogy a magyar irodalom sajátos fejlődésvonalához képest ez az ideál Móricz Zsigmond prózájának jellegzetességeivel bővült. Már a fejlődés kezdetén is szinte csak elvontan élt az eszmény: a magyar irodalom élő gyakorlata állandóan szélesítette a hagyományos realizmus skáláját.
Ez az önmagát gazdagító, új és új vívmányokkal gyarapodott modern realizmus lesz uralkodóvá 1953 után, de mindenekelőtt az 1960-as években. A hagyományos realizmus, s a plebejus epika eszközei a magyar irodalomban éppúgy gazdagodnak a brechti technikával, mint Hemingway novelláival, a belső monológgal, mint a lírai képfüzérrel. A magyar irodalom hagyományaiból érthetően ez a realizmus a szociográfia, a tényleírás felől is gyarapodik. Ilyen módon elmondható, hogy a hatvanas évek közepére a magyarországi szocialista realizmusnak többfajta változata alakult ki: egy valóságközelibb, epikusabb, közvetlenebb stílusmodell (Váci Mihály, Galambos Lajos), egy izgatottabb, kérdezőbb, drámaibb, szaggatottabb, lírai töltésű, vallomásos (Darvas József, Nagy László, Lengyel József), s egy elvontabb, intellektuális (Garai Gábor, Sánta Ferenc) modell.
Ez az önmagát gazdagítás oly módon is történt, hogy a magyar irodalom az 1910-es években indult és a két világháború közötti ún. klasszikus avantgarde eszközeiből és áramlataiból is magához hasonított bizonyos eszközöket (pl. a szabadvers változatait, az asszociációs technikát, a szavalókórusszerű szerkezetet stb.), s mindezt egy magasabb realista szintézisbe olvasztotta. Ugyanígy az 1960-as években indult ún. neoavantgarde áramlatok eredményei is, hol szervesen, hol szervetlenül, de tovább éltek a magyar irodalomban. Példája ennek az is, ahogyan az ún. abszurd dráma sajátos változatai kifejlődőben vannak, vagy ahogy az absztrakt parabola, {205.} próza egyre inkább alkalmassá válik bonyolult intellektuális tartalmak közvetítésére. A hatvanas évek végén a lírában egyre nagyobb szerepet kapnak a vizionárius elemek, s egyre érezhetőbbé válik a költői kép egyeduralma. A lírában kiteljesedett a "hosszú vers" (Juhász Ferencnél), a tömör lírai szimfónia több tételben (Nagy Lászlónál), felbukkan a tárgy-vers, a "tört-vers" sok válfaja; s evvel párhuzamosan egy újfajta népiesség is. A magyar irodalom – főleg a líra, de rajta kívül a próza, a film is – egyik legállandóbb törekvése a népiesség új változatainak keresése és integrálása egy magasabb stílusegységbe. Ismét és ismét felbukkan a magyar és világfolklór számos motívuma, a népballada ritmikája, képkincse, reális-leíró vagy szürrealisztikus-álomszerű, ráolvasó-varázsló szerkezetben, jeléül egy mély s mindig megújuló törekvésnek. A hetvenes évek elején ez a "népi szürrealizmus"-nak is nevezhető irányzat még jobban megerősödött. Az elvontabb, intellektuális-fogalmibb és folklorisztikus-képszerűbb stílusrétegek állandó villódzása, váltakozása egyik legfeszültebb hatóereje irodalmunknak. Általában: a hatvanas évektől a direkt ábrázolás mellett egyre nagyobb teret hódít az áttett, indirekt ábrázolás, s az ezt hordozó különféle műfajok.
Ennek a fejlődésnek folyamán a magyar irodalom az addig háttérbe szorult humoros, s főleg ironikus, groteszk hangvétellel és műfajokkal gazdagodott. A magyar irodalom hagyományosan komoly, sőt komor alapkaraktere ezekben az években kezdett változni; az irónia nemcsak az ellenzéki, a szkeptikus, a kívülálló álláspontjának hangulati velejárója, hanem a társadalmi renddel együttélőknél a belső távolságtartás, a problémák általuk adott új megfogalmazási eszköze.
| ESZMEI-VILÁGNÉZETI TAGOZÓDÁS | TARTALOM | A KÖNYVKIADÁS TÖRTÉNETE |