| AZ IRODALOMTÖRTÉNETI RENDSZEREZÉSRŐL | TARTALOM | IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA |
Az irodalom vizsgálatának többféle módszere létezik, s ezek mindegyike az irodalomnak egy-egy meghatározott oldalára irányul, ebben rejlik e módszerek jogosultsága és önállósága. Kétségtelen, hogy mindaddig, míg az irodalomtörténet legfőbb feladatának a textológiai, kronológiai, életrajzi, eszme-, művelődés- és ideológiatörténeti vizsgálatokat tekintette, nem szentelhetett elegendő figyelmet az irodalomtudomány igazi tárgyának, a műalkotás elemzésének. Így érhette legújabban oly sűrűn a vád, hogy nem önálló tudomány, hanem különböző tudományágakból összehordott ismeretek heterogén gyűjteménye, afféle "mindenes" tudomány; nem vizsgálta felül pozitivista alapjait, ehelyett átlépett más tudományágak területére, folytonosan határsértéseket követett el, s ezzel végzetes zava-{21.}rokat idézett elő saját rendszerének logikai felépítésében. Az irodalom művön kívüli életének, kapcsolatainak kutatása hovatovább fontosabb vizsgálati területévé nőtt, s többet foglalkozott a társadalmi intézményekkel, koreszmékkel, történelemmel, politikával, az író életrajzával, mint a művekkel. Az irodalomtörténet tudományos illetékességi körének ez az extrapolálása főként azért kezdett valóban veszedelmessé válni, ment két irányú túlzásban csapódott ki: az adatok túlhajszolt gyűjtését és önkényes oksági összefüggések létrehozását vonta magával.
Az irodalomtörténetnek vissza kell találnia a műhöz, a művekhez, de sajátos feladata marad az is, hogy az irodalmat történeti létezésmódjában fogja fel. A műalkotás és az írói életművön belüli műalkotások egyediségükben léteznek, ám ha túlhaladunk rajtuk, s a művek nagyobb csoportját vesszük szemügyre, máris átkerültünk az irodalomnak abba a körébe, ahol nem különálló vagy egymás mellett levő műalkotásokkal, hanem a művek egymásutániságával találkozunk. Ilyen esetben már nemcsak művekkel, műalkotások csoportjával van dolgunk, hanem idővel, időhosszúsággal, amit röviden és a napi szóhasználatban történetiségnek szoktunk nevezni. Az irodalomtörténet feladata az, hogy az időben szétszórt műveket ne csupán a csupasz kronológiai leírás szintjén rögzítse, hanem az egyes művek között fedezzen fel összefüggéseket, hasonlóságokat és eltéréseket, az elszigetelt irodalmi tényeket folyamatokba rendezze. Külsőlegesen ez az eljárás ahhoz hasonlít, ahogy a történész rekonstruálja a múltat; forrásai segítségével visszaidézi azt, ami egykor létezett. A hasonlóság azonban csak látszólagos, és a kétféle kutatói munka épp a lényegben tér el: a történelmi események múltja a maga fizikai valóságában többé már nem teremthető újjá a leggondosabb forráskritikai elemzés segítségével sem, s noha erről a feltámasztott történelmi múltról nem állítható tetszés szerint bármi – ennek a források útját állják –, az sem mondható róla, hogy valóságosan újjászületik a történész tanulmányában. A történeti tényt vagy eseményt csak rekonstruálni lehet: bármily alapos és széles körű utánajárással is voltaképpen csak hihetővé lehet tenni azt, ami egykor tényszerűen megvolt. Ezzel szemben az irodalomtörténet tényei adottak: ezek a műalkotások, nem kell rekonstruálni őket, egy fakszimile kiadás bármily rég keletkezett művet még külső mivoltában is úgy képes reprodukálni, "ahogy volt". A másik különbség a forrás kezelésében, felhasználásának módjában mutatkozik meg. A történész akkor jár el lelkiismeretesen, ha a múltat múltszerűségében vizsgálja, a forrásokat filológiai-kritikai vizsgálatoknak veti alá, hogy azok egy adott kor, időpont, vagyis a múlt hiteles dokumentumaiként korabeli értelmük szerint legyenek használhatók. Az irodalomtörténetnek is célja, hogy az irodalmi tények, a művek egykori értelmét felfedje és megvilágítsa, de akár bevallja, akár nem, a jelen számára is értelmezi jelentésüket, mert így válik teljessé munkája, hacsak nem akar szigorúan tárgyhoz kötött filológiai feltárást végezni. {22.} Ahol az irodalomtörténész és a történész munkája közötti hasonlóság nem külsődleges, hanem tartalmi, érdemi jellegű, az az irodalom időbeli folyamatának a rekonstrukciója, annak a kapcsolatrendszernek a feltárása, amelyet az irodalomtörténet a művek között és körül létesít, mert az már a mi magyarázatunk, a mi feltevésünk, a mi fikciónk. Absztrakció, mely a tények között összefüggéseket teremt, a műveket irányzatokba, mozgalmakba csoportosítja, fejlődést és hanyatlást olvas ki a jelenségekből, szakaszolja, részekre bontja az idő megszakítatlan folyamatát. A történelem, vagyis a megtörtént történelem eltűnik az időben; a történet: a történelemről szóló utólagos rekonstrukció. Az irodalom történelme – amennyiben a művek alkotják a gerincét – nem illan el az időben, ezt a történelmet az irodalomtörténet közvetlenül, kézbe vehetően tanulmányozhatja. Ami eltűnik, a mű írója és a mű szűkebb-tágabb környezete. Az irodalomtörténet rekonstrukciós munkája tehát arra irányul, ami kiváltója, feltétele, közege volt a műalkotásnak, ami túlmutat rajta, ami esetleg szorosan hozzátartozott, de nem ő maga volt. Az irodalomtörténész erőfeszítése azt célozza, hogy ezt az eltűnt környezetet rekonstruálja, nyilván avégből, hogy ebből az anyagból a műalkotásokra és az írókra vonatkozó ismereteket nyerjen, továbbá azért, hogy a művek "magányosságát" megszüntesse, közöttük idő- és térbeli összefüggéseket teremtsen. Az irodalom időbeli létezése éppúgy tény, mint ahogy a műalkotás az, amelyet lehet nem tudomásul venni, ám ebben az esetben a művek csak a befogadói tudat jelen idejében élnének, s kérdés, hogy a befogadói érzékelés ilyen mértékű megterhelést hogyan bírna el, hol volna a határ az anyag felhalmozásában, s nem kényszerülne-e a történetiségét elvető irodalomkutató előbb-utóbb a pusztán aktuális befogadás mellett másfajta rendezőelvhez folyamodni, ha anyagán úrrá akarna lenni. Egy művet meg lehet érteni önmagából, ám jelentése mélyebben tárul fel előttünk, ha azt más korabeli, korábbi vagy későbbi műalkotásokkal egybevetjük, s igazából innen nyeri értelmét a diakronikus vizsgálat, ezért ragaszkodik hozzá az irodalomtörténet, s nem amiatt, mert más rendezőelvet az időrendnél föltalálni nem volt képes. Az irodalom folyamatának diakronikus vizsgálata azért nélkülözhetetlen, mert részint objektív létezésre irányul: a művek benső összefüggésére, a magányos művek ugyanis kapcsolatra lépnek egymással, vonatkoznak egymásra és ezáltal magyarázzák is egymást, s aki ezt tagadja, a történetiséget nemcsak mint módszert, hanem mint szemléletet veti el, pedig valójában azt a tapasztalatot, amit a történetileg létrejött művek tanulmányozása során szerzett, igazában el nem felejtheti, ki nem törölheti tudatából, csak azt teheti meg, hogy nem hivatkozik rájuk. Az irodalom diakronikus folyamatossága elsősorban azt jelenti, hogy még mielőtt az irodalomtörténeti vizsgálódás az irodalmi folyamatokra irányult volna, a műalkotások valamilyen formában már viszonyba léptek egymással. Az irodalom történetisége mindenekelőtt az időben elszóródott művek lazább-sűrűbb viszonyrendszerében ölt látható alakot, s ezt az {23.} időbeli összefüggéshálózatot az írói alkotómunka állítja elő, létrejön az alkotásokkal együtt, beleépül a művek egyéni világába. A műveket lehet elszigetelt magányosságukban szemlélni, ám az irodalmi alkotásoknak ez a fajta bemutatása mindig erőszaktétel, valami olyantól fosztja meg azokat, amit mélyen akarnánk megismerni, ami létükhöz hozzátartozik. Nemcsak az olvasók a befogadók – elsősorban az írók azok, ha másfajta, alkotói értelemben is, s nem kivételesen, hanem minden korban; bár változó intenzitással. Az írók is befogadók, nyitottak koruk irodalma és a hagyományok előtt. A műalkotás: emberi alkotás, melyből ki lehet szűrni és mellőzni az emberi motívumokat, ezt az eljárást jogosultnak is tekinthetjük; azt a mozzanatot azonban, hogy a művek nem szeplőtelen fogantatás eredményeként jönnek a világra, már bajos elfelejteni. Az író életrajza teljesen mellékes vagy elhanyagolható lehet, a mű textológiai és filológiai oldala úgyszintén háttérbe szorulhat, ám az, hogy a művek szerzője egy adott kor embereként kapcsolódott az előzményekhez, saját műveihez éppúgy, mint saját idejének irodalmához, s a számára fontos régebbi írókhoz, könyvekhez – s ezek száma lehet egy vagy százegy, a mennyiség nem számít –, az éppúgy tény, mint az önmagában létező alkotás, amely az olvasói tudatban élménnyé alakul át. Ha az idő oldaláról szemléljük a művet (életművet), két szubsztanciális vonást fedezhetünk föl benne: egyik részről azt, hogy egyedi, megismételhetetlen és abszolút, másrészről pedig azt, hogy folytatás és folyamat része, amely az abszolútat nem relativizálja, hanem egy, a műveket egymásra vonatkoztató rendszer elemeként állítja elénk. Az irodalom nem művek önálló szigeteiből áll, hanem művek szigettengeréből, amely az időben egyre tágul és növekszik.
Az irodalomtörténetnek tehát kétféle történetiséggel akad dolga. Az egyikkel találkozik: ez a művek benne rejlő sajátossága, elválaszthatatlan az alkotástól, együtt születik vele, ezt nevezhetjük belső történetiségnek. A másikat alkotja, megszerkeszti, amidőn ebbe, a már létező belső történetiségbe a diakrónia módszerével beleavatkozik, és a művek spontán képződött időbeli folyamatosságát korszakokra bontja, a periódusokat megnevezi, s a művek halmazát egymás melletti és utáni csoportokra osztja; áramlatokat, irányzatokat, iskolákat, mozgalmakat különít el benne; megfigyeli a hagyomány és az újítás mozzanatát. Ebben az eljárásban nyilatkozik meg az irodalomtörténetírás külső történetisége, amely már nem közvetlenül a művek benne rejlő sajátossága, hanem az irodalomtörténetíró utólagos rekonstrukciója, elvonatkoztatása és rendszeralkotása. Felmerül a kérdés, szabad-e különválasztva beszélnünk belső és külső történetiségről, nem viszünk-e ezzel a megkülönböztetéssel zavart a fogalomalkotásba. A külső történetiségre ugyanis már készen van a megfelelő fogalmunk, a diakrónia, s jogosnak tetszik a föltételezés, hogy a belső történetiséget a szinkrónia helyett használjuk. A diakrónia és a szinkrónia az irodalom megközelítésének módszere, az irodalomtörténet metodikai {24.} fogalomtárában foglal helyet, s mindkettő az irodalomtörténeti intervenció eszköze. A belső történetiség – mint az előbb jeleztük – az irodalom immanens tartozéka, elsősorban nem metodikai kategória, hanem közvetítő fogalom a diakrónia és a szinkrónia, a kronologikus folyamatosság és az egyidejűen szemlélt struktúrák, irodalmi keresztmetszetek között. A belső történetiség annyit jelent, hogy az irodalomtörténetnek nagyobb figyelmet kell szentelnie az irodalmi folyamat mindenkori individualizáltságára: arra, hogy a művek, miközben egy folyamatosság részeiként helyezkednek el az irodalom történetében, egyúttal külön entitások, magukba zártan őrzik valamikori jelen idejüket, egyszersmind több szálon kapcsolódnak is az előzményekhez, a múlthoz, melyet a műalkotás teremtője hordott magában mint ismeretet, tapasztalatot, emlékezetet. A külső történetiség, mely a diakrón módszerrel létrehozott absztrakció, egy-egy irodalmi korszak stb. általános jegyeit foglalja össze, s az irodalomtörténet ezt a folyamatosságot úgy tudja igazán hitelesen elénk állítani, ha minél inkább támaszkodik mindama felismerésre, amit a történeti individualitás – a belső történetiség – elemzéséből merített. Ilyenformán a belső történetiség közvetítő, áthidaló szerepet tölt be a diakrónia és a szinkrónia között, közelebb viszi egymáshoz a történeti, hosszmetszeti és az egyidejű, egy adott jelen időben kiterjedő vizsgálatot. A belső történetiséget azonban nemcsak az irodalmi alkotások sajátosságaként kell kezelnünk. Amint ugyanis felismertük, hogy a műegyediség egyúttal történeti individualizáltság is, ez meghatározza szemléletünket s ilyenformán alakítja módszertanunkat is. A belső történetiség is kihat a módszerre, ha azon a szemléleti alapon állunk, hogy a mű nemcsak szövegstruktúra, függetlenül létező nyelvi entitás, hanem olyasvalami létező, amelynek környezete van és az időben jött létre. A módszer és a szemlélet nem választható el oly módon egymástól, hogy egyiket a másiktól függetleníthetnénk, mert bizonyos fajta szemléletnek csak egy bizonyos fajta módszer felelhet meg. S ugyanígy, az irodalomvizsgálat esetében, a módszert intencionálja maga a tárgy; az, amit vizsgálunk, részint megszabja azt, hogyan, milyen eszközökkel közeledhetünk hozzá. A belső történetiség lehetne az a kategória, mely a műegyediségtől, annak máshoz nem mérhető voltától kiindulva és annak műalkotásjellegét megőrizve átvezetne a tudományos megismerés kategóriáihoz, vagyis összeköttetést létesítene a mű szubjektivitása és az irodalomtörténet fogalmi rendszerének objektivitása között. Markiewicz, és vele együtt sokan mások abban látják az irodalomtörténeti módszer tudományos tisztasága megőrzésének egyedül lehetséges módját, hogy a kutatásban gazdaságos, érthető és viszonylag egyértelmű fogalmi apparátust kell működtetni: "Mert az egyes irodalmi mű a maga egyediségében, a maga megismételhetetlen jegyeivel közvetlenül nem hozzáférhető a tudományos leírás számára – ez egyébként nemcsak a tudományos, hanem minden műszó jelentésének általános {25.} voltából fakad. Az irodalmi művet csak közvetve foglalhatjuk a megismerés kategóriáiba, az általános fogalmak lehetőleg sűrű, de finom szövésű hálóján át írhatjuk le" – állapítja meg Az irodalomtudomány fő kérdéseiben.
Becsületesebb dolog, ha bevalljuk, hogy az irodalomtudomány még nem talált fel olyan objektív fogalmi apparátust, amelynek működtetése révén teljesen kiküszöbölhette volna az irodalmi mű egyediségének jelenlétéből a vizsgálóra sugárzott hatást. Az irodalomtörténész ugyanis – és mindenki más, aki az irodalommal hivatásszerűen foglalkozik – a rendelkezésére álló rengeteg műből, szövegből eleve kiválasztja azt, amit részletesebb vizsgálatnak kíván alávetni. A tudományos kutatómunkának erről az első aktusáról sem feledkezhetünk meg a fogalomkészlet jellegének minősítésekor. A válogatás szempontjait egy előlegezett módszer- és jelentéshipotézis adja: az irodalomtörténész tehet úgy, mintha ártatlan, a művektől megérintetlen volna, ám ha őszinte, be kell vallania, hogy ártatlanságát rég elvesztette: válogatói szempontjaiban értékelő döntések is bennefoglaltatnak. Elvileg lehetetlen, hogy kor és helyszín felett álló válogatási nézőpontokkal közeledjünk az irodalomhoz: ízlésünk, olvasásunk minősége, tapasztalatunk, a világról szerzett ismeretanyagunk mind belejátszik abba, mit emelünk ki a művek sorozatából. Igaz a mondás, hogy nemcsak mi olvassuk a művet, a mű is olvas minket. Amidőn az irodalomtudomány azt a magas célt tűzi ki maga elé, hogy csak ő olvasson és erről kizárólagos érvényű jelentésmegfejtést adjon, megfeledkezik arról, hogy az irodalmi alkotás nem ontológiai értelemben vett tárgy, vagyis nem tiszta objektum, hanem az emberi teremtőerő működése révén létrejött szubjektivitás foglalata. Ha nem rekesztjük ki figyelmünk köréből azt, hogy az irodalom szubjektivitás, azzal még nem mondunk le az ésszerű fogalomhasználatról, ám ilyen esetben inkább az irodalom tudományos megközelítéséről beszélhetünk. Irodalomtudomány vagy az irodalom tudományos értelmezésére törekvés egymással szembe nem állítható tudományos felfogás, de hogy teljesen nem azonosítható irodalomszemléletet rejt magában az egyik és a másik, az az elmondottakból kiderülhetett. S a két felfogásmód közötti különbség egyik kulcsszava a belső történetiség.
A külső történetiség megléte magával vonja azt a föltételezést vagy állítást, hogy az irodalomtörténet az irodalmi folyamatokban törvényeket vagy törvényszerű ismétlődéseket ismer fel, a genetikus elv elfogadása ugyanis magába foglalja azt az ítéletalkotást, hogy az irodalom időbelisége törvényszerűen jelentkező formációkban testesül meg, melyek oksági következetességgel tűnnek föl az irodalom életében, és összességükben a fejlődés rendjét tárják a szemlélő elé. Törvény, törvényszerűség, kauzalitás, determináció, fejlődés: ezek azok a kérdéskörök, melyekkel az irodalomtörténet elméletének kikerülhetetlenül foglalkoznia kell. Az, hogy ezeket az általános fogalmakat hogyan határozzák meg, milyen jelentés-{26.}tartalommal ruházzák fel, mindig annak a függvénye, miként ítéljük meg az irodalom létezési módját: immanens törvényeknek engedelmeskedő képződménynek tekintjük-e, avagy olyannak, amelynek létezéséből – létrejöttéből, belső értékeiből – a külső feltételek és ösztönzők nem zárhatók ki; ellenkezőleg, e tényezőket hozzá tartozóknak ismerjük el. Az irodalom immanens vagy külsőleg determinált fejlődéséről folyó eldöntetlen vita helyett, tárgyunk szempontjából, ezúttal nagyobb figyelmet az érdemel, hogy a külső meghatározóknak milyen szerepet tulajdonítunk az irodalom történeti folyamatának alakulásában. A történetiség elvével szembeni fenntartások ugyanis nagyrészt abból eredtek, hogy a történeti módszer merev alkalmazása egyoldalú és hierarchikus determinációt állított fel a társadalmi valóság fejlődése és az irodalom fejlődési folyamata között, s az utóbbit az előbbinek alárendelte, s az irodalmat mintegy nagyobb erők játéka tükrének fogta fel. Az irodalom nem függetleníthető attól a sok összetevőjű, az idő és a helyszín által meghatározott környezettől, amelyben a mű megszületik. Az irodalom azonban éppen azáltal, hogy összetevői, a műalkotások tárgyiasított szubjektivitásnak tekinthetők, nem függetlenül az adott környezettől és nem afölött lebegve, mégis korlátlan mozgástérben helyezkednek el. Míg a belső történetiség az egyediségre, illetve a korlátlan mozgásteret kihasználó történeti individualizáltságra irányítja figyelmünket: a külső történetiség, evvel összhangban, tehát nem elsőbbségre törekedve, azt is megmutatja, miben áll az irodalom "nem függetlenül" való létezése.
| AZ IRODALOMTÖRTÉNETI RENDSZEREZÉSRŐL | TARTALOM | IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA |