IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA

Az irodalomtörténet álljon meg a jelen kapujában, s ne lépjen át a jelenkorba, mivel így elveszti szilárd nézőpontját és a tudományos vizsgálathoz nélkülözhetetlen távlatosságot – utaltunk már erre a gyakran elhangzó óvásra. A távlat e felfogásban távolságot jelent, az idő távolságát, amely nélkülözhetetlen és azért gyümölcsöző az irodalomtörténeti szintézis számára, mert az eltelt idő – úgymond – elvégzi a mérlegelés, rostálás, összevetés munkáját, azt az értékkiválasztást, a fontos és a lényegtelen megkülönböztetésének munkáját, amely nélkül elképzelhetetlen irodalomtörténeti összefoglalás. A másik érv, amellyel eltanácsolják az irodalomtörténészt a jelen tanulmányozásától, a pályák lezáratlansága: a jövőben még alakuló életművek egykönnyen rácáfolhatnak a bármily hitelesnek tetsző korábbi ítéletre, mintegy bosszút állhatnak az irodalomtörténet elhamarkodottan rögzített írópályaképein, értékelő megállapításain.

Ezzel szemben azt mondhatjuk, hogy bár igaz: az irodalomtörténet és a kritika nemcsak vizsgálatának tárgyában, hanem részint módszertanában is különbözik egymástól, alapelveikben mégis megegyeznek. Amint a kritika {27.} nem élhet meg a történeti vonatkozások ismerete nélkül, ugyanúgy irodalomtörténet sem készült még a kritikai szempontok mellőzésével. Az irodalom e kétfajta megközelítése szükségképpen kiegészíti egymást. Horváth János a húszas évek elején még annak érdekében emelte fel szavát A magyar irodalom fejlődéstörténete elméleti alapvetésében, hogy szűnjék meg az áldatlan viszony, s az irodalomtörténet régebbi korokat vizsgáló "filológiai", vagyis történeti, és az újabbakat búvárló "esztétizáló" két irányzata ne szakítsa szét a tudományos munkakört és módszert, hanem olvadjon össze; békében férjen meg benne az egymást kiegészítő elemző és összefoglaló szakfeladat. Az irodalomtörténet korszerűsítésének igénye kívánta ezt, de Horváth Jánosban föl sem merült a gondolat, hogy rendszerezésének alapelveiről szólva az irodalomtörténet és a kritika viszonyáról külön is értekezzék. Vezéreszméje az volt, hogy az irodalomtörténetet odáig kell vezetni, "ameddig a tiszta történeti érdeklődést aktuális szenvedélyek nem zavarhatják". Annak kiemelésében, hogy az elemzés és összefoglalás legyen az irodalomtörténet két egymásra utalt eljárásmódja, benne foglaltatott az egyoldalú történeti vizsgálódás meghaladásának igénye és a kritikai műalkotás-elemzés fontosságának elismerése. Rendszerében az irodalomtörténet mégsem lépett szövetségre a kritikával, útját állta ennek a magyar irodalmi fejlődés klasszikus tetőpontjáról, beteljesüléséről, a "nemzeti klasszicizmus"-ról vallott felfogása. A magyar irodalomtörténetírás ezen a nyomon haladt tovább még évtizedekig, s azt a szétválást sem tudta igazában megszüntetni, amelyről Horváth János beszélt. A "filológia" és az "esztétizálás" alkalmanként továbbra is szembekerült egymással, az előbbi úgy tűnt fel, mint az egzakt tudományosság letéteményese, az utóbbi pedig – tudományos körök szemében – az impresszionista rögtönzés megbélyegző jegyét viselte magán. Pintér Jenő monstruózus irodalomtörténetének jelenkorra is kiterjedő zárókötetein kívül az egyetemi, professzori szaktudomány a "tiszta történetiség" elvét érvényesítette stúdiumaiban, s csupán a nem céhbeli, botcsinálta irodalomtörténetírók merészkedtek odáig, hogy szintézisvázlataikba, irodalomtörténeti kísérleteikbe saját koruk irodalmi anyagát is belefoglalják, Schöpflin Aladártól Várkonyi Nándorig, Németh Lászlóig. Elutasították, illetve figyelembe se vették a történetiség mereven alkalmazott szempontjait azok az írók, esszéírók, akik a Nyugat szemléletfelszabadító örökségét fejlesztették tovább, s egyik legfőbb törekvésük éppen az volt, hogy a múlt és jelen között termékenyebb, ösztönzőbb kapcsolatot létesítsenek. Az irodalomtörténetírás tudományos, módszertani aggályossága bizonyos határon belül jogosnak ismerhető el, de abban, ahogy a jelent kirekesztette vizsgálódási köréből, valójában már nem kizárólag, sőt elsősorban nem is a tudomány tisztaságán őrködő metodológiai megfontolások játszottak szerepet. Az egyetemeken művelt szaktudomány valójában attól az irodalomtól szakadt el és került tőle mind {28.} távolabb, amely Adyval jelentkezett, a Nyugatban meghatározó jelentőségűvé nőtt, s a két háború közötti időben még tovább radikalizálódott. Az irodalomtörténetírás módszertani tisztaságának védelme igazában a korabeli jelen irodalmától való távolságtartást fejezte ki, nemzeti és morális pátosszal hivatkozva a fölülmúlhatatlan klasszikus értékekre. Oldotta ezt az elzárkózást a szellemtörténeti irányzat, de ahhoz nem eléggé, hogy az etnikai sajátosságok, a nemzet szellemi és erkölcsi értékei fölmutatására elsőrendűen hivatott és didaktikus célzatú irodalomtörténetírás klasszikus hagyománytiszteletét befolyásolhatta volna.

A legújabb irodalomtudományban megérett a felismerés, hogy az irodalomtörténetnek együtt kell működnie a kritikával; mind többen hangsúlyozzák a történeti és kritikai oldal szoros összetartozását. A hazai szaktudományban legutóbb Sőtér István szentelt tanulmányt irodalomtörténetírás és kritika egymásrautaltságának. Az irodalomtudomány dilemmáiban a történeti és kritikai elv szembeállításának tarthatatlanságát fejtegeti, s azt helyezi gondolatmenete középpontjába, hogy "ha a műből, a mű benső világából indulunk ki, – majd a mű egyediségét megszüntetve, tehát a műalkotást más művek rendszereivel, soraival szembesítve, illetve az irodalom történeti folyamatainak dialektikus mozgásába beállítva, mintegy a külső világból szemléljük a művet, s térünk hozzá vissza. Ez az út, a mű benső világából a "környező" irodalomtörténeti közegbe, és ismét vissza a műhöz: az irodalomkritika és az irodalomtörténet, az esztétikai és a történeti elemzés olyan egységét hozza létre, melyben mindkét stúdium egymást gazdagíthatja, egymásra támaszkodhatik."

Ebben az értelmezésben a dilemma feloldásának az az útja, hogy az irodalomtörténet nem in situ tárgyalja a műveket, hanem szemléletét, módszerét felfrissíti a kritika nézőpontjával, mely az alkotásokat eleven, a jelenben ható művészi erő megtestesítőiként veszi tudomásul. Ami azt jelenti, hogy a történet felől indulva el kell jutni a kritikai értékeléshez, amely a művet, történeti vonatkozásai megőrzésével, mintegy számunkra valóvá avatja. Kézikönyvünk dilemmája azonos a fenti dilemma általános módszertani tartalmával, de hangsúly vetése szükségképpen fordított: az élő irodalom irodalomtörténeti áttekintése során a kritikai ítélet felől haladva kellett a történeti rendszerezéshez eljutnunk. Az élő irodalom folyamatairól, tudatviszonyairól, alkotóiról, műveiről képet adó összefoglalásnak az a legfőbb gondja tehát, hogy miként lehetséges a művek, életművek kritikai megítélését irodalomtörténeti összefüggésekbe állítani.

A kritika nem történeti folyamatokkal, hanem jelenbeli műalkotásokkal kerül szembe, tevékenységi körébe a kortárs irodalom tartozik, napi feladata az, hogy a folyton változó irodalomról, az új művekről, a fontos, jó és kevésbé jó alkotásokról véleményt formáljon és a közvéleményt tájékoztassa. Átfogóbb és mélyebbre hatoló tennivalója pedig az, hogy a jelenkori irodalomról nyújtson szélesebb körű értékelést, járuljon hozzá az {29.} irodalmi tudat és közvélemény alakításához, mutasson rá az értékrangsorokra, a kor jellemző törekvéseire, a műfajok változására, az írópályák alakulására. A kritika ebben az értelemben, ahogy mondani szokták, a jelen irodalomtörténete, ám ha ez így volna, szükségtelen lenne irodalomtörténet és kritika viszonyáról külön értekezni. A kritika nem irodalomtörténet, mert nem történet, viszont a kritikai és a történeti megközelítés között szakadék sincs, a kettő kiegészíti egymást; sőt, olyan véleményt is olvashatunk nem egyet, hogy nincs semmi különbség közöttük. A két diszciplínát összebékítő felfogás nálunk csak a legutóbbi időben kezd meghonosodni; a két háború közötti időben, de még azután is egy ideig, az irodalomtörténetírás filológiai tudománynak számított, művelése akadémiai és egyetemi státushoz volt kötve, a kritikát viszont jobbik esetben tudományos princípiumokkal nem rendelkező írásművészetnek könyvelték el s átengedték az íróknak és hírlapíróknak. A marxista irodalomértelmezés a kritikát tudományos rangra emelte, ám ezzel együtt, az ötvenes évek elején, méltóságától meg is fosztotta, mert napi politikai feladatok normatív ideológiai szolgálatára rendelte.

A kritika nem függetleníthető az időtől, egy adott kor jelenbeli történetisége hatja át, s az irodalomtörténet mi más lehetne, mint műértékelés, a múltban keletkezett mű jelenbeli olvasata. Történetiség és kortársi értékelés nem játszható ki egymás ellen, mert bármennyi erőfeszítést teszünk is annak érdekében, hogy a múltat a maga saját szellemében élesszük újjá, visszatekintő tudatunkat a jelen táplálja, tapasztalatainkat és ismereteinket a jelenből merítjük. S ugyanígy a ma születő kritikai ítéletalkotás holnap már a tegnap múltjába süllyed, történeti veretet kap, a múlt dokumentumaként lép elénk. (Vegyünk kézbe egy húsz-harminc évvel ezelőtt kritikákat egybegyűjtő antológiát, legott tapasztalni fogjuk a jelennek ezt a múltba áthajlását.) Az irodalomtörténetet a kritika azért sem szoríthatja ki a helyéről, mivel az irodalomtörténet hatásköre számos olyan területre kiterjed, ahová a kritika nem kíván belépni. Ilyen a szöveg- és forrásvizsgálat, az irodalom intézményeinek, az irodalomról való gondolkodásnak, az irodalom szerepének a története, az életrajz és az irodalomhoz kapcsolható eszmetörténet – ez mind az irodalomtörténet fennhatósága alá tartozik. De az irodalom történeti nézőpontú tanulmányozása középpontjában is az író műve áll: a mű, a művek sora, az irodalom mással fel nem cserélhető legfőbb ténye, s ugyanerre szegeződik a kritika figyelme is, elsősorban erre, a műértelmezés létének értelmére és céljára.

A kritika ítéletet alkot, melyet a mű esztétikai alapozású megfigyeléséből vezet le. Ebből egyenesen következik, hogy elveket, kritériumokat alkalmaz vizsgálata során, ám ezek képviselete semmiképpen sem vonhatja maga után azt, hogy a kritika az általános szabályokat rávetíti az egyediségében különös műalkotásra, mert ez az eljárás nem lenne egyéb dogmatikus normák merev, netán zsarnoki számonkérésénél. A kritika nem {30.} számonkérés, hanem megfigyelés, elemzés, érzékenység és fogalmi tisztázás szétbonthatatlan egysége. Célja az érték felfedezése, a minőségek megkülönböztetése, az esztétikai ítélet fogalmi nyelven történő közvetítése. Hogy a kritika elveket képvisel, azt csak az impresszionizmus vonta kétségbe, midőn a fogalmi műveletek helyett a vizsgált tárgy költői parafrázisát alkotta meg, az irodalom irodalmát.

Irodalomtörténet és kritika együttműködése a végletektől tartózkodás révén, bizonyos egyensúlyi helyzet megteremtése árán valósulhat meg. Be kell hatolnunk a múltba, vissza kell állítani azt, ami volt, s ez a kívánalom az irodalomtörténetírás számára azt a kötelezettséget írja elő, hogy a kort, a művet mindenekelőtt saját ízlése, tudata, mércéje szerint ítélje meg. Egy régi alkotást érteni kell saját egykorú indítékai, eszméi, esztétikai célzatai szerint is. Egyedüli célunk azonban nem lehet a historizáló nézőpont érvényre juttatása. Ezt ki kell egészítenie a jelenkori értelmezésnek, s anélkül, hogy aktualizálásra törekednénk, a művet a mi mai értékrendszerünkkel is szembesíteni kell. A mű beszéljen a saját nyelvén, mi legyünk minél odaadóbb hallgatói ennek a beszédnek, de ne ítéljük magunkat némaságra: nekünk is el kell mondanunk, hogy mit gondolunk erről a nyelvről. A mű önmaga és az, ami benne van, de ahhoz, hogy a benne levő feltáruljon, az csak a mi részvételünkkel mehet végbe annak révén, amit gondolunk róla. A történeti és kritikai szempont interferenciája, egymásba hatolása, kölcsönössége veti meg a műértelmezés alapját, eltávolodva a historizálás és az aktualizálás egyoldalúságától.

A kritika nem létezhetik irodalomelméleti alapvetés nélkül; ahhoz ugyanis, hogy értékelni tudjon, mindenekelőtt az szükséges, hogy elméletileg tisztázott elvekkel, fogalmi készlettel rendelkezzék. Csak így lehet világos tudata arról, hogy a műveket mihez viszonyítsa, mihez képest állapítson meg róluk bármit is. A kritika mindig összevetés, hasonlítás és megkülönböztetés. Választás és viszonyítás is, szűkebb vagy tágabb körre vonatkozó "képzettársítás", amely lehet diakronikus vagy szinkronikus irányú, kifejtett vagy csupán halványan érzékeltetett mozzanat. Az asszociációkkal is arra mutat rá, hogy a mű nem magányos, pontszerű képződmény, hanem egy bonyolultan szerveződött lánc egyik szeme. A "képzettársítás" szó itt persze metafora, a kritika fogalmakkal végzi utalásait, melyek a stílusra, műfajra, jelentésre, szerkezetre stb. vonatkozhatnak, s e fogalmakkal szemben legfőbb kívánságunk az lehet, hogy egyértelmű tartalmat, értelmileg ellenőrizhető jelentést foglaljanak magukba. Mert csak az ilyenformán képzett fogalmak alkothatnak rendszert, egységes kritikai felfogást, hozhatják létre az elvek összetartozását.

A kritika fogalmai segítségével írja körül, határozza meg a mű jelentését, az értelmi tartalmú fogalmak módszerré szerveződnek és az értelmezői eljárás számára vezérfonalat kínálnak. A kritika nem ösztönös, nem a puszta tetszésen vagy nem tetszésen alapuló önkifejezés, hanem elveken {31.} nyugvó rendszeres kifejtése a tárgyra vonatkozó tudnivalóknak. De ezek az elvek nem teljesen külsődlegesek: az elveket a művek hosszantartó tanulmányozása szülte, belőlük származtak el, általánosítható jegyeik összefoglalásának tekinthetők. Ilyenformán a keletkező új művek árnyalják és finomítják az irodalomról szóló általánosításokat, a fogalmak tartalmát bővítik vagy szűkítik, módosítanak rajtuk, új elemeket tesznek hozzájuk. A kritika elméletét, amelyet a gyakorlatban alkalmazni kell, az elméletírók szövegezik, de a művek teremtik. A mű az elsődleges, az elmélet a posteriori képződmény, amit azért érdemes hangsúlyozni, mert némelykor már-már fordított viszonnyal találkozhatunk, amidőn az elmélet az öntudat oly magas, becsvágyó fokára hág, hogy onnan széttekintve a művet, az irodalmat nem is ürügynek, hanem elhanyagolható maradék mennyiségnek tekinti, s csupán önmaga rendszerének logikai tisztasága fölött őrködik. Az elmélet és a kritika, amely önmaga fogalmi körén belül találja meg érvényessége zálogát, s az irodalmat mint tisztátlan empíriát, zavaros egyediséghalmazt kirekeszti figyelméből, s lemond arról a kötelezettségéről, hogy tételeit az irodalom eleven mozgásával szembesítse, így az absztrakció légüres terébe jut és a konceptuális önelemzés útjára lép. Ez a fajta "hermafrodita" elmélet kevés segítséget tud nyújtani a kritikának, s talán nem is célja, hogy efféle alacsony szintű gyakorlatiságba tévedjen. A kritika csak olyan elméleti rendszertől remélhet támogatást, amely nem elvont konstrukció, hanem művekre vonatkozó, illetve vonatkoztatható elvek gyűjteménye.

A kritika tartóváza fogalmilag tisztázott ítéletekből épül föl, de ahhoz, hogy ez a váz ne csak szilárd, hanem belsőleg hiteles is legyen, valamilyen formában föl kell szívódnia belé a műélvezetnek, a művészi gyönyörködésnek, az ízlésnek és az olvasói élménynek is. E lejáratott szavaknak, fogalmaknak vissza kell adnunk félremagyarázás nélküli értelmüket. Manapság az irodalomtudomány tudományos tisztasága bemocskolásának, szentségtörésnek, főbenjáró bűnnek számít, ha merjük kijelenteni, hogy pusztán fogalmak működtetésével nem érthetjük meg az irodalmat, csak elvont ábráját alkothatjuk meg. Mindenfajta irodalomértelmezői munka – utaltunk már rá – a kiválogatással, megkülönböztetéssel kezdődik, egyféle előzetes ítéletalkotással, amelyben az ízlésnek, a rokon- és ellenszenvnek, az intuíciónak van döntő szava. Ebben lényegbevágó szerepet visz saját értékfelismerő érzékünk, érzékenységünk, amit a rövidség kedvéért olvasói élménynek nevezhetünk. A félreértés eloszlatása végett egy megjegyzés kívánkozik ide: jól tudjuk, hogy az olvasói élmény csupán első lépcsőfoka az irodalom megismerésének, és egyáltalán nem szükséges, hogy az irodalomtörténeti tanulmányba azon mód, ahogy kiváltódott, változtatás nélkül beépüljön. Sőt, az a kívánatos, ha kívül marad a tudományos értekezés körén. De a megelőző szakaszban jelen van, akarjuk vagy sem, onnan nem száműzhető, sőt, mivelhogy az irodalomtudomány is a nyelvet hasz-{32.}nálja, és nem létezik nyelv nélküli módszere, diszkrét formában esetleg alakot ölthet a tudományos tanulmány nyelvi stílusában is.

Balgaság szemérmesen hallgatni arról, hogy létezik úgynevezett kritikai érzék, amely magába foglal ösztönös hajlamokat, ráérzéseket, rendszeresen finomított érzékenységet, kiművelt olvasási készséget, s amely még innen az irodalmi tárgy módszeres vizsgálatán, az érték felismerésére törekszik. Hogy az irodalmi alkotás legelőször a kritikus tudatában mint azonosulást vagy ellenkezést kiváltó élmény jelenik meg, az éppúgy tény, mint ahogy másfelől, a módszeresség oldaláról kívánalom és szükségesség, hogy a mű kritikai tudomásulvételének ez csupán kezdeti foka legyen, és hogy az élmény racionalizálása során a benyomást elemzéssé és ítéletté kell fejleszteni, fogalmi nyelvre kell átültetni.

A kritika konkrét művekkel találkozik, ezek legfőbb létismereti jegye az egyediség, a mással föl nem cserélhetőség. Ha ezt a megismételhetetlen tárgyat, amely alkotássá a mi tudatunk, érzékelésünk révén alakul át, csupán az általános fogalmak rácsával vesszük körül, egykönnyen kicsúszik rajta számos, esetleg nagyon fontos jellemvonása. Ezért nem elegendő a művet csupán logikailag koherens fogalmi hálózattal beteríteni. A fogalmi magyarázat, ismét hangsúlyozzuk, nélkülözhetetlen és meghatározó jelentőségű; amit mondunk, annyi, hogy egymagában nem merítheti ki a tárgyat. A fogalom önmagában elvont, élettelen; a meztelen fogalmi hálózat robotszerű működésre képes, ami úgy viszonylik a telítettebb elemzéshez, mint a robotember az élő emberhez. A kritikának megértőnek kell lennie. A megértés – sem az elnézéssel, sem a relativizáló mindennel azonosulással nem tévesztendő össze – a mű intenciójának legteljesebb tudomásulvételét jelenti. A megértés a kritikai érzékből fakad, hozzásegíti a kritika művelőjét ahhoz, hogy e képesség ösztönzéseit kihasználva, elméletileg megalapozott fogalmait átbocsássa a műélvezet, az olvasói élmény emocionális szűrőjén. A fogalomrendszer ezáltal nyer egyedi tartalmat, a mű egyéniségéhez tapadó jelentésárnyalatot, amely végül az értelmi értelmezés finomításában lesz igazán gyümölcsöző hatású.

Megtehetjük természetesen azt is, hogy az olvasói élményt, a beleérző intuíciót teljesen kirekesztjük figyelmünk teréből, sőt, e mozdulatnak jogossága mellett még a hasznosságát is beláthatjuk. A szubjektivitást valóban nehéz úgy szabályozni, kordában tartani, hogy a személyesség a tudományos megbízhatóságot erősítse, ne pedig aláássa. Számolnunk azonban a külvilág intervenciójával akkor is kell. S a külvilágot mi magunk, az irodalmat tanulmányozó irodalomtörténészek, kritikusok visszük be a műalkotások világába, amit elhallgatni lehet, tudni mindenképpen illik róla.