| IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA | TARTALOM | A KORSZAKFORDULÓ IDŐPONTJA |
Korszaknak azt az időszeletet nevezhetjük, amelynek eleje és vége van, két időhatár közé fogható. A mi korszakunkat, a magyar irodalom történetét 1945-től 1975-ig, valójában csak megszorítással mondhatjuk korszaknak: eleje van, lezárása nincs, az 1975-ös dátum önkényes, ugyanilyen joggal húzhattuk volna meg az időhatárt 1970-ben vagy 1980-ban is. Jelenkori irodalomról szóló történeti áttekintésnek ez a legfőbb és egyetlen igazi kockázata: az idő, az irodalom fejlődése egyhamar túlmegy a bármily közeire hozott záróponton, s a kiszámíthatatlan jövő visszaható értékmódosításait, az írópályák később bekövetkező fordulatait kényszerülünk figyelmen kívül hagyni.
1945-től 1975-ig az irodalom jellegét és fejlődését az határozza meg, hogy részese és tanúja volt egy hatalmas történelmi fordulónak, korszakváltásnak. E három évtized irodalmát legáltalánosabban a szocializmus kora irodalmának nevezhetjük, párhuzamosan avval, hogy az elmaradott, "neobarokk" Magyarország romjain egy új, másfajta világ kezdett épülni; hogy gyökeresen átformálódott a gazdasági és társadalmi rend, a mindennapi élet és a szellemi tevékenység, a gondolkodás és az ízlés, s az irodalom is teljesen új közegben élt és fejlődött tovább. A történelmi fordulót a korszakváltás történelmi folyamatossága fejezte ki igazán, s ezt a tényt az irodalomtörténeti szemlélet sem mellőzhette. Ez az új történelmi adottság jelen volt mindvégig az általános társadalmi keret és a megváltozott irodalmi intézmények formájában, de belészívódott az irodalom vérkeringésébe is, folyamatosan alakította tudatvilágát, esztétikai és eszményrendszerét. Mindezt a legszélesebb irodalmi köztudat is szakadatlanul érzékelte, sőt, a merőben új társadalmi helyzet az egyéni alkotómunkának is állandóan "közbeszóló", viszonyító pontjaként jelentkezett. Ezt a társadalomtörténetileg leírható korszakot tekintjük egyúttal irodalomtörténeti korszaknak, hozzátéve azonban, hogy e korszak történetét nem állítjuk egyszersmind az irodalom közvetlen magyarázó elvéül is. Ezért használjuk itt a legáltalánosabb meghatározást, a szocializmus korának irodalma megnevezést, hogy ezzel is jelezzük: elsősorban az irodalmat körülfogó társadalmi rendszert, közeget és intézményvilágot kívánjuk jelölni vele, vagyis az irodalomra mint társadalmi intézményre vonatkoztatjuk. Magát az irodalmat mint a műalkotások összességét, mint "irodalmiságot", amelyben a "művészetjelleg" az uralkodó, csak részlegesen és külsőleg közelíthetjük meg akkor, ha egyes darabjait a "szocializmus korában keletkezett alkotásokként" írjuk le. Az irodalmi művek körében ez a megnevezés elvont általánosság marad mindaddig, amíg az egyedi alkotások, életművek vizsgálata során nem töltjük meg sajátos, különleges tartalommal.
Három évtized elmúltával is elég közel vagyunk ahhoz, hogy a korszakot részleteiben is lássuk, észleljük a kisebb időegységek, periódusok {34.} határait: a folyamatosságon belül figyeljünk a változásokat jelző dátumokra is. Elegendő az évszámokat leírni – 1948, 1953, 1956, hatvanas évek eleje –, máris szembeszökő lesz, hogy ezek az elsősorban politikai-társadalmi fordulatokat kifejező dátumok egyszersmind az irodalmi folyamat dátumai is. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a jelzett évszámok elsősorban az irodalmi életre, az intézmények történetére, az irodalompolitika alakulására vonatkoztathatók, és nem az írói életművekre, az egyes művekre is egyúttal. Az irodalomnak ez a két szférája – irodalmi élet és írói életmű – nemcsak kivételes esetekben válik el egymástól. Az írópályákat lehetetlen volna szorosan hozzákötni az irodalmi élet viszonylag gyors ütemű változásaihoz és aszerint tagolni, ahogy a társadalmi, politikai fordulatok követték egymást.
A korszak egésze mérlegelésekor számításba kellett venni az intézményekben megtestesülő irodalmi élet fordulópontjait, nyomon lehetett követni, miként hatottak az írópályákra, milyen lehetőségeket nyitottak az alkotás előtt, mire ösztönöztek és mitől óvtak, milyen eszményrendszert sugalltak, vagy adminisztratív eszközök révén miféle megszorításokkal éltek. Mindezt a Kézikönyv szerkezeti felépítésével, az anyag elrendezésével kellett és lehetett elsősorban érzékeltetni.
Ezt tartották szem előtt a Kézikönyv szerkesztői is, amidőn az önként adódó 1945-ös dátum mellett a fordulat évében, 1948-ban jelölték meg azt az egyetlen belső korszakhatárt, amely az egységes folyamatot két részre, a szocializmus kora irodalmát előkészítő periódusra (1945–1948) és a szocialista korszak irodalma kibontakozását tárgyaló nagyobb szakaszra (1949–1975) bontotta. Ám ezt a tagolást is csupán az irodalom életét – az intézmények, a kulturális politika változásait – bemutató két fejezetnél és a műfajok – a költészet, széppróza és drámaírás – történetét áttekintő folyamatrajzoknál érvényesíthettük. Az irányzatok, nemzedékek (csoportok) és íróportrék fejezeteit csak erőszakosan lehetett volna ily módon 1948 előtti és 1948 utáni részre kettéosztani.
Nagy, forradalmi értékű társadalmi átalakulás idején a folytonosság, illetve a folytonosság megszakítása központi kérdéssé válik. Hogy ez irodalomtörténeti szempontból hogyan jelentkezik, arra egyetlen példát ragadunk ki. A fordulat éve radikális gazdasági-politikai változást hozott, s az alapokban és a felépítmény intézményrendszerében lezajló gyökeres átalakulás az írótársadalomban is mélyreható ideológiai formálódást indított el, amelyet a polgári, kispolgári nézetek folytonosságának – részint adminisztratív intézkedésekből eredő – korlátozódása, visszavonulása, másrészt a marxista világnézet térhódítása jellemzett. Ez az irodalmi-ideológiai átalakulás azonban szükségképpen elmaradt a tulajdon- és hatalmi viszonyokban bekövetkezett változástól; annak fordulat jellegével szemben lassúbb ütemű, folyamatszerű volt, továbbá a politikai hatalom egyértelműségével szemben szükségképpen átmeneti képleteket hívott {35.} életre. Irodalomtörténetünknek számolnia kellett ezzel a ténnyel is, s mind a műfajtörténeti áttekintésekben, mind az egyéni alkotói pályák rajzában igyekeztünk rámutatni a belső folytonosság és megszakítás mozgására, dialektikájára, amelyet főként a népi íróknak, a "harmadik nemzedék" és a "derékhad" íróinak pályamódosulásaival jelezhettünk.
A folytonosság–megszakítás kérdéskörének létezik azonban egy átfogóbb: az egész korszakra vonatkozó jelentéstartalma is, s a Kézikönyvnek ezzel az általános érvényű kérdéssel is foglalkoznia kellett.
A kontinuitás – diszkontinuitás viszonya mindenekelőtt a két korszak, az 1945 előtti és utáni periódus egymáshoz fűződő kapcsolatában s emellett az 1945 utáni fejlődés menetét tekintve vizsgálható. Ami a felszabadulás utáni korszakot illeti, ebben az időszakban a folytonosság – megszakítás kérdése három területen merül fel: először, természetszerűen magában az irodalomban, az írópályák és a művek világában; másodszor, az irodalomhoz szorosan kapcsolódó kulturális politika irányító, befolyásoló tevékenységében; s végül, harmadszor, a politikatörténetben, a politikai változásokban, amelyek szintén nem hagyták teljesen érintetlenül az irodalom köreit. Irodalomtörténeti áttekintésnek azonban elsősorban az irodalom jelenségeivel kell foglalkoznia, s így a kontinuitás – diszkontinuitás kérdéskörét is mindenekelőtt az irodalom tényeit szemmel tartva lehet vizsgálni. Az alkotások genezistörténete nem tapad szorosan a politika és a kulturális politika alkalmankénti gyors váltásaihoz és változásaihoz, noha tudjuk, hogy akadnak művek, melyek épp az ezekre visszhangzó azonnali válaszadás igényével születtek.
Irodalomtörténetünk szerkezeti vázát abból kiindulva építettük föl, hogy az irodalom mint társadalmi intézmény és mint az emberi cselekvés és kommunikáció sajátos válfaja a társadalmi összfolyamat része, de ezen belül, a művek, irányzatok és műfajok a maguk összefüggésrendszerében egyszersmind önálló fejlődésrendet alkotnak. Ezt tudva azzal a kérdéssel kellett foglalkoznunk, hogy magát az irodalmat nem mint egy korszak történeti képződményét, hanem mint egyedi művek és alkotó egyéniségek összegeződését miként rendszerezzük, miféle elvek szerint csoportosítsuk. Az előbb láttuk, hogy korszakunkat egyetlen időegységnek fogtuk fel, amelyet a korszakot áttekintő fejezetekben, elsősorban az intézményrendszer változásait bemutató részben osztottunk csupán egy kisebb és egy nagyobb egységre. A korstílus vagy a stílusirányzat fogalmát rendszerező elvként nem használhattuk. Azt kellett fölismernünk, hogy az 1945 utáni magyar irodalomban nem létezik egységes korstílus, s továbbá azt, hogy nem oldható meg a sokrétű anyag elrendezése a stílusirányok kategóriái szerint sem. Osztjuk azt a felfogást, amely szerint az irodalmi korszak különnemű jelenségeket, fejlődési szakaszokat, ábrázolási módszereket foglal egybe. A korszakban több irodalmi periódus él egymás mellett és egymásba keveredve, egyidejű és egymás utáni mozgásban, szövevényes {36.} összetételek, átmenetek és változatok formájában. Nem tekinthetjük tehát egynemű jelenségnek, hanem csakis különfajta irányzatok és stílusok közös medrének, amelynek legfőbb ismertetőjegye épp a különnemű törekvések összefogása. Ha mármost korszakunkat korszakstílusban vagy stílusirányzatokban próbáltuk volna megragadni, olyan stílusmodelleket kellett volna létrehoznunk, mintegy megszerkesztenünk, amelyek ezt a szövevényes mozgást, különféleséget és többértelműséget lineáris ábrákba rendezték volna, s épp az egyéniségeket, az egyedi stílusváltozatokat s főként pedig a stílusnál többet mondó, összetettebb jelentésű ábrázolási módszereket mosták volna egybe a deduktív elvonatkoztatás logikája szerint.
Ezért folyamodtunk a korszak hosszmetszeti átnézetében a műnemek szerinti tagoláshoz. Elfogadtuk a hagyományos líra, epika, dráma megkülönböztetést mint alapvető kategorizálási elvet; arra ugyanis nem vállalkozhattunk, hogy az irodalomnak e három műnemre való felosztását elméletileg vitassuk, illetve, hogy az ettől eltérő csoportosítások valamelyikét próbáljuk alkalmazni anyagunk rendezésénél. De a három műnemet nem kezeltük változatlan, kánonikus hierarchiának, e hármas tagoláson belül igyekeztünk rámutatni a műfaji változatokra, keveredésekre, közvetítésekre, a műfajoknak azokra a felbomlásaira és újjáalakulásaira, amelyekben, az előzmények folytatásán túl, az állandó, a vegyes jellegű és az új jelenségek megmutatkoztak. A kevés kivételt most figyelmen kívül hagyva, valójában mindig műfajvariánsokkal van dolgunk, "tiszta" megvalósulási formáikkal két területen találkozhatunk: a konzervativizmus szabályőrzésében és a szórakoztató irodalom közönségigényt szemmel tartó műfajváltozataiban. Lukács írja Az esztétikum sajátosságában, hogy a "lírán, az epikán és a drámán kívül nem jött létre új irodalmi műfaj", viszont "minden jelentős műben újjászületik a műfaj". Az állandóságnak és a folytonos változásnak, a megőrzésnek és az újításnak különféle példáit tárják elénk a műfajok változásai, amelyek sohasem korlátozódnak egyetlen irányzatra. A műfaji átalakulások átcsapnak az irányzatok körén, nem tartják tiszteletben azok határait, egyidejűen több irányzatban jelentkeznek, ilyenformán ismételten arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy korszakunkat irányzatok szerint semmiképpen sem tagolhatjuk.
Milyen irányzatokról beszélhetünk a 20. században, különösen az avantgarde utáni periódusban? A szecesszió, szimbolizmus, impresszionizmus, naturalizmus – az "esztétizáló modernség" – a századfordulón még körülhatárolható irányzati jelenségként mutatkozik előttünk, ámbár már akkor sem definitív zártságban; az irodalomtörténeti kézikönyv V. kötete nem is választotta ezeket a stílusirányokat rendszerezése alapelvéül. S ahogy múlik az idő, úgy lesz egyre bizonytalanabb, határozatlanabb az irodalom irányzati felosztása, különösen a tízes-húszas évektől számíthatóan, attól kezdve, hogy a modernség másik, lázadóbb, nyugtalanabb válfajának, az {37.} "avantgarde modernség"-nek mozgalmai egymás mellett és egymást követően felléptek. A magyar irodalomban az avantgarde mozgalom virágzása idején sem játszott akkora szerepet, mint például a franciában, főként, mert nemigen támaszkodhatott Baudelaire, Rimbaud, Lautréamont, Mallarmé típusú hazai előzményekre. Hatása mégis jelentékenynek bizonyult: a két háború közötti időben és a felszabadulás utáni szakaszban is fölbukkantak többnyire a költészeti poétikát átalakító stíluselemei, főként József Attila, Radnóti Miklós, Déry Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor, majd Juhász Ferenc, Nagy László és mások életművében; Szabó Dezső, Tamási Áron epikájában, a Nyugat harmadik nemzedékének szépprózájában. De nemcsak az avantgarde szemlélet- és formaújításainak tulajdonítható a zárt irányzati rendszerek felbomlása: általános jelenségként figyelhető meg, hogy az írói alkotómódszerek különféle irányzati stíluselemeket, technikai fogásokat egyesítenek és alakítanak át az alkotói célnak megfelelően, s azt vehetjük észre, hogy egy-egy kiemelkedő írói életmű több stílusirányzat keresztezési pontján helyezkedik el. A huszadik század folyamán a stílusirányok közötti határok még elmosódottabbakká lettek, s az irányzatok közötti átmeneti változatok a gyakoriak, a tiszta megvalósulások a ritkábbak. E tekintetben az avantgarde-ot némileg kivételnek tekinthetjük, mivel iskolái, izmusai az expresszionista aktivizmustól a dadaizmuson át a szürrealizmusig elsősorban az esztétikai programadásban, szemléletmódban, az újat, mást akarás irányában, de a költői eszközhasználatban is viszonylag jól megkülönböztethető és szétválasztható irányzatokat képviselnek. Az avantgarde-nak ez a mozgalmi periódusa igen hamar lezárult, s ami utána következett, stíluselemeinek a továbbélése, az irányzatok felbomlásához járult hozzá, illetve az irányzatkeveredés meglevő tendenciáját mélyítette el. Ezt árulja el az irodalomtörténet szóhasználata is, midőn expresszionisztikus, szürrealisztikus stb. jelenségeket ír körül: a fogalmi korlátozás, a főnév jelzővé átminősítése olyasmit fejez ki, hogy az irányzatnak nem teljes rendszere, hanem csak bizonyos elemei maradtak fenn és épültek hozzá egy másfajta szemléletmódhoz. Amilyen jó eligazítást nyújtanak az avantgarde irányzati műszavai történeti-filológiai értelemben és szinkronikus vizsgálatok esetében, az expresszionizmus, dadaizmus, szürrealizmus fogalmának diakronikus meghosszabbítása, hosszmetszeti értelmű használata annál kérdésesebb és kétségesebb eredményekkel jár.
Még részleges érvénnyel sem alkalmazhattuk a modernség és a huszadik századi realizmus fogalmait, melyek Király István Ady-monográfiájában középponti jelentőségűek s az elemzéseknek mintegy esztétikai pilléreit alkotják. Mind a két fogalom: gyűjtőfogalom, túl tágak ahhoz tehát, hogy anyagrendezési elvként hasznosíthatók legyenek, de mint esztétikai-ismeretelméleti kategóriáknak nem is ez a rendeltetésük, hanem az, hogy nagy áramlatokat, uralkodó tendenciákat megnevezzenek, mint ahogy az {38.} idézett korszakmonográfiában is ezt a szerepet töltik be. S ugyanígy le kellett mondanunk az avantgarde utáni korszak jelenségeit összefogni hivatott új realizmus kategóriájáról, mely szintén gyűjtőnév, s egyaránt jelöli az avantgarde vívmányait átalakítva befogadó és az avantgarde ellenében létrejövő realista törekvéseket. Ugyanakkor, ha rendezési alapelvként nem alkalmaztuk is őket, az elemzések során annál többet meríthettünk e fogalmak tudományos jelentéstartalmából.
Az elmondottak miatt kényszerült a 20. századot és a legújabb kort tárgyaló irodalomtörténetírás arra, hogy ne stílusirányzatokban, hanem irodalmi mozgalmakban gondolkozzék, s rendszerezésében a Nyugat, az avantgarde, a népi és a szocialista irodalmi mozgalmat különítse el egymástól, tudván azt, hogy oly gyűjtőfogalomként kell használnia őket, melyek eszmetörténeti, ideológiai és esztétikai törekvéseket, és ezen belül különböző stílusirányzatokat és alkotói módszereket egyesítenek. E mozgalmak a két háború közötti irodalom folytatásaként éltek tovább a felszabadulás után, átörökítették a befejezetlen múltat a jelenbe, egyszersmind kezdeményezően léptek föl, készen a változásra, a belső megújulásra, s az átalakulás különböző fokozatait képviselve illeszkedtek be az irodalom újszerű rendszerébe. Az irodalmi mozgalmak határai sincsenek szigorúan lezárva, nyitva áll az út egyikből a másikba, az effajta átmenetekre számos példát kínál az 1945 utáni irodalom története csakúgy, mint arra, hogy e mozgalmak miként alakultak át; hogy igazában megszületésük és virágzásuk idején teljesítették ki a mozgalmi megnevezésükbe foglalt tartalmakat. Később a változás jegyei, keveredve a megmaradó elemekkel, a mozgalmakon belül létrehozták a megőrzés és változtatás módosult egységét. Az alkotói módszerek, az eszmei és poétikai minőségek különbözései, esetleg ellentétei egyazon mozgalmon belül is érvényesítik hatásukat, s ilyenformán az irodalmi mozgalmakat mindig sokszorosan tagolt képződményeknek kell felfognunk.
Az irodalmi mozgalmak időbeli történetük folyamán még tovább tagolódnak aszerint, hogy föltűnnek bennük az egymást követő generációk. Az irodalmi generáció fogalmát nem lehet sem kizárólag mereven születési évszámokhoz kötni, sem csupán az írói föllépés egyazon történeti időpontjához kapcsolni: a nemzedéket ennél tágabb jelentésű fogalomnak kell tekintenünk. A nemzedék tíz-tizenöt év intervallumában született írókat tömörít, de nem válogatás nélkül mindegyiküket, hanem közülük csak egy bizonyos számú befolyásos, jelentékeny egyéniséget. Azokat, akik a gondolat és írás különbözőségeivel együtt is, szellemi értelemben kortársaknak tekinthetők, mert ugyanazon történelmi indítékok, eszmei, irodalmi hatások jegyében kezdtek dolgozni, többé-kevésbé ugyanabban az időben és ugyanolyan körülmények közt, ugyan saját szándékaiknak megfelelően, de fő irodalmi-esztétikai törekvéseiket nézve mégis a közös alap vonzásában. Így a születés és az irodalomba lépés időpontja, a közös {39.} élmények és tapasztalatok, s főként azonban a programokban és művekben testet öltő hasonló törekvések együtt alakítják ki a nemzedékeket, formálják a nemzedéki tudatot. A magyar irodalom történetében legszabatosabban az egymást követő Nyugat-nemzedékek írhatók le, nevezetesen az első három generáció, melynek históriája – ha az elsőé már nagyon csonkán is – áthúzódott a felszabadulás utáni időbe is és bizonyos időszakokban meghatározó szerepet játszott az irodalom arculatának alakításában és új lehetőségei feltárásában. A Nyugat-nemzedékek fellépési sorrendjét természetesen nem mércének fogjuk fel, hanem irodalomtörténetírásunkban meghonosult viszonyítási alapként kezeljük. Beszélhetünk általában is a század első nagy évtizedének első, második és harmadik nemzedékéről az irodalom egész történetére kivetítve, s a Nyugat generációs rendjével párhuzamosan a népi írók és a szocialista mozgalomban tevékenykedők csoportjában is megkülönböztethetünk második és harmadik nemzedéket. Viszonylag jól elkülöníthető nemzedéki csoportokat figyelhetünk meg az 1945 után jelentkező írók egymásutánjában is. Egyetlen kivétellel. Az ötvenes évek legelején született meg a "derékhad" kifejezés, mely nem generációs, hanem irodalompolitikai fogalom. A bontakozó új szocialista irodalom szilárd bázisát képező írók tartoztak bele, függetlenül korosztályuktól és alkotói múltjuktól. Az elnevezés tovább élt, mint a kulturális koncepció, amely létrehozta, aztán az irodalom megváltozott fejlődésmenete hatályon kívül helyezte. A "derékhad" tárgyalására mint történeti jelenségre ennek ellenére ki kellett térnünk.
Ha végigtekintünk mindazon, amit e fejezetben érintettünk, akkor a fogalomhasználatban egy folyton szűkülő jelentéstartalmú fokozatosságot vehetünk észre. A korszak, korszakperiódus, műfaj, mozgalom (irányzatcsoport), generáció az irodalomnak azt az idő- és térbeli dimenzióját tárja elénk, amelyben a nagyobb egységek kisebbekre osztódnak, egyszersmind közelebb is jutnak a tulajdonképpeni tárgyhoz: a művekhez és a művek sorozatához. A korszaktól a nemzedékig terjedő sor az irodalom viszontválaszát foglalja magába. Azt, ahogyan az irodalom a társadalmi fejlődéshez, körülményekhez, időponthoz, helyhez kötődik. Ezzel nem szoros oksági meghatározottságot állítunk fel, mondván, hogy a társadalmi körülmények mintegy megszabják, "előírják", hogy milyen jellegű műalkotások születhetnek meg. Azt jelezzük ilyenformán, hogy a körülmények alkotják azt a mozgásteret, amelyet a mindenkori társadalmi lét az irodalom kibontakozása számára kínál. Értékítéleteinket nem közvetlenül innen kívánjuk levezetni, hanem a művek elemzéséből, a művek egymásutánjából, amelynek alapvető összefogó kerete az írói életmű, az életpálya. A korszak, korszakperiódus, mozgalom, generáció olyan fogalmak, amelyek nem tartalmaznak közvetlenül értékmozzanatokat, viszont segítenek megvilágítani a művek világát, amelynek egyediségén mindig át csillannak a {40.} társadalmi mozgástér adottságai, ösztönzései, a tematikus kínálattól a poétikai választásokig.
A művekhez érve, az elmondottak összefoglalásául, Lukács Györgynek a mű immanenciájáról szóló gondolataira hivatkozunk. Az értékelés alapjának azt tekintjük: minél szervesebb egy műalkotás immanens beteljesülése, annál jobban tud eleget tenni annak a társadalmi megbízatásnak, amely életre hívta. A műalkotás eszerint önmagát hordozó intenzív teljesség, a műnek a kritika által felszínre hozott jelentéstartalma az egész alkotást átjárja, annak minden részletében, valamennyi összefüggésében megnyilvánul. Az ideális az, ha az alkotásnak eme sajátos működési rendjét az elemzés minden ízében átvilágítja. Irodalomtörténeti kézikönyv erre természetesen nem vállalkozhat gyakorlati okokból: az anyag bősége és a terjedelmi kötöttség majd mindig ellentétbe kerül egymással, és határt szab az elemzés sokoldalúságának. Ez arra kényszeríti az együttdolgozó munkatársakat, hogy csak a legfontosabbnak vélt jelentésmozzanatokra hívják fel olvasóik figyelmét. De egy kézikönyvnek is törekednie kell, hogy megkísérelje összekapcsolni az időbeliséget hangsúlyozó, hosszmetszeti fogalomrendszert a keresztmetszeti műelemzés értékítéletet kifejtő eljárásaival. Ez a csatlakoztatás – az előbb fejtegetett irodalomtörténeti és a kritikai módszer egyesítése – olyan feladat, amelyet megközelíteni lehet, tökéletesen megoldani lehetetlen. Minden hasonló munka legfőbb nehézsége abban áll, hogy az irodalomtörténeti "pluralizmust" – a mozgalmak, irányzatok mellérendelt szemléltetését – egy ponton fel kell váltania az elhagyás, kiválasztás, kiemelés értékítéletének: a mellérendelést értékhierarchizálásba kell futtatnia. Ennek a feladatnak igyekezett a mi kézikönyvünk is eleget tenni.
| IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA | TARTALOM | A KORSZAKFORDULÓ IDŐPONTJA |