A KORSZAKFORDULÓ IDŐPONTJA

Annak bizonyításául, hogy az 1945-ös fordulat nem készületlenül érte az irodalmi életet, föl kellene sorakoztatnunk a két háború közötti magyar irodalom számos kiemelkedő életművét, fontos irányzatát, azt a teljes hagyományrendszert, amely folytatható előzményként, ösztönző példaként élt a kor irodalmi tudatában. Ennek fölvázolására itt most azért nem térhetünk ki, mivel az 1945 utáni irodalom hagyományképe mélyreható változásokon ment át az idők folyamán, a Móricz Zsigmond-emlékkönyv megjelenésétől, a "Lobogónk: Petőfi" jelszó meghirdetésén át a Bartók-modell megfogalmazásáig, a József Attila-tradíció hatvanas – hetvenes évekbeli értelmezéséig. A hagyománytudat változásaira az irodalmi fejlődés történeti áttekintése során, a megfelelő helyeken utalunk majd, s most csupán az 1945 utáni magyar irodalom egyik legközvetlenebb és legközelibb előzményét, a Magyar Csillag szerepét érintjük.

{41.} A Magyar Csillag fényét – ahogy Illyés Gyula írta – a régi Nyugattól vette, de jelentőségét az adta meg, hogy rendkívül időszerű eszmetisztító munkát végzett néhány rövid esztendő alatt, s az irodalmi ellenállás központjaként, a maga eszközeivel, a fordulat előkészítésében közreműködött. Illyés Gyula Első állomás című szerkesztői programcikkének köztudatba átment kifejezése, a "szekértábor" metafora csupán saját szövegkörnyezetében pontos és találó kifejezés. A folyóirat tevékenységének egyik oldalát: a védekező összefogás, a megóvás, az értékmegőrzés akkor mindennél fontosabb irodalmi morálját hangsúlyozta. A másikat: az eszmék tisztázását, a jövőelőkészítés tervszerűségét már kevésbé. A Magyar Csillag nagyon sokat tett az értékes irodalom összefogásáért, a különböző irányokhoz tartozó írók együttes megszólaltatásáért. Ami a Magyar Nemzet hasábjain – Szabó Zoltán szerkesztésében – Szellemi honvédelem címen elindult, az folytatódott szélesebb körben Illyés folyóiratában. A Magyar Csillag feloldotta, gyakorlatilag megszüntette a népi – urbánus szembenállást, s a folyóirat szerkesztője nem jelszavakkal, még csak nem is az ellentétről szóló vitákkal akarta száműzni lapja hasábjairól ezt a veszedelmes antagonizmust. A legjobb erőket juttatta nyilvánossághoz, nem törődött a címkékkel és a származással, a megtévesztő jelzőkkel; az irodalmat több irányzat természetes együttélésének fogta fel. Legendákat oszlató nagy eseménynek számított, hogy a folyóirat lapjain együtt szerepelt Kassák és Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Nagy István; hogy Sárközi György, Radnóti Miklós, Halász Gábor, Szerb Antal, Vas István Zilahy Lajossal, Illyés Gyulával, Cs. Szabó Lászlóval, Veres Péterrel, Szabó Zoltánnal, Örley Istvánnal együtt lépett a nyilvánosság elé. Egymás mellett népiek és urbánusok, parasztok és polgárok, hagyományosak és modernek.

A Magyar Csillag azzal a programmal indult, hogy "konokul irodalmi mértékkel akar mérni", s ehhez mindvégig tartotta magát. A negyvenes évek elején jóformán a Magyar Csillag volt a magyar irodalom: a jobbik része föltétlenül. Az irodalmi értéket, a minőséget állította középpontba; nem irányokat és programokat becsült elsősorban, hanem írókat, s őket nem külső jegyek alapján ítélte meg, hanem alkotásaikon. Eszményi irodalmi intézmény szerepét töltötte be azzal, hogy mindazt becsülte, "ami a szellemiekben érték és magyar". Ebben a mondatban a fogalompár éppúgy fontos, mint a fogalmak sorrendje. A Nyugat humanista hagyománya és a népi irodalomszemlélet nemzettudata fonódott össze a Magyar Csillag programjában: tragikusan nehéz időben az emberi jogok, az irodalmi értékek és a népi érdekek védelmezőjeként mert föllépni. Negyvennyolc száma azokban az években jelent meg, amikor már alig működött nálunk valamirevaló irodalmi folyóirat; majdhogynem egyedül kellett a legmagasabb eszményeket képviselnie. A megőrző eszményvédelem egyúttal fölkészülés volt: az irodalom fölkészülése a történelmi változásokra. Amikor a Magyar Csillag megszűnte után egy esztendővel a fordulat {42.} valóban bekövetkezett, és Debrecenben megjelent a Magyarok első száma, a magyar irodalom egyik legközvetlenebb és legélőbb, mert törés nélkül folytatható hagyománya volt az a szellemi, irodalmi és erkölcsi igényesség, mely Illyés Gyula folyóiratának lapjain alakot öltött. A magyar irodalom óriási vérveszteségekkel, de a történelmi fordulóra való feleletadás képességével érkezett a felszabadulás kapujába.

Nem szükséges ezúttal 1945 történelmi jelentőségét méltatni, s külön beszélni arról, hogy ezzel a dátummal az ország, a nemzet életében új korszak kezdődött. 1945 a politikában egyértelműen a szakítást hangsúlyozza. Magától értetődőnek tartjuk azt is, hogy e dátumot egyúttal irodalomtörténeti korszakhatárként kezeljük, részint szintén a folytonosságmegszakítás időpontjaként, hiszen a megdőlt rendszernek is volt irodalma, s attól a kibontakozó új szükségképpen elhatárolta magát. Mégis arról, hogy a fordulatnak irodalmi, irodalomtörténeti szempontból valójában mi volt a tartalma, megoszlanak a vélemények. Azt a kérdést tehetjük fel ugyanis, hogy vajon lezajlott-e az irodalomban is a politikaihoz hasonlítható éles, radikális fordulat és 1945 mint történelmi határvonal a két korszak között vonható különbségeket, csak a különbségeket testesíti-e meg? Vagy inkább azt kell látnunk, hogy ennek az esztendőnek nem megszakító, hanem fölerősítő hatása volt, s ilyenformán a magyar irodalom demokratikus folytonossága és egyúttal az értékes, továbbvihető irányzatok előtt szabadította fel az alkotás lehetőségeit: nem elválasztó vonal, hanem összekötő kapocs a két korszak között.

A felszabadulás évében benne rejlik, hogy egyszerre előre és hátra "magyarázza" az irodalmat. Abban, hogy mit mondunk 1945-ről, az is benne van, miként vélekedünk az 1948-ig tartó periódusról, de az is továbbá, milyen kép él bennünk a két háború közötti korszak irodalmáról. Lukács György írta a Forumban (1947-ben), hogy a megelőző forradalom nélkül létrejött forradalmi átalakulás azt hozta magával, hogy ennek az átalakulásnak adekvát eszméi és művészi formái nem érlelődhettek meg évek, sőt évtizedek viharos előkészítő folyamatában. Összefoglalásul azt állapította meg, hogy "az írókat lelkileg messzemenően készületlenül találták azok a nagy feladatok, amelyek elé a kor állította őket". A készületlenségről szóló tétel mindenekelőtt azt jelentette, hogy Lukács elégedetlen volt az akkori jelen irodalmával, szerinte inadekvát volt a kor és az irodalom viszonya, hiányoztak a kor lényegét megragadó realista művek. De a tétel, visszamenő hatállyal, utalt a két háború közötti időre, a magyar irodalom gyengéire, elégtelenségeire. Eszerint 1945 az irodalomban nem éles, radikális szakítást jelző határvonal, de azért nem az, mert sem előtte, sem pedig utána nem tudott eléggé megfelelni a rá váró feladatoknak. Később, 1949 után elhangzottak a negyvenötöt követő évek irodalmáról még súlyosabban elmarasztaló szavak is, miszerint tele volt akkor az irodalom "burzsoá szemét"-tel. {43.} Az irodalom korszakos változása hosszabb, több évre tehető időtartamban zajlott le: elkezdődött már a negyvenes évek elején s folytatódott 1945 után is, s nem a "fölkészületlenség", hanem a fölkészülés jegyében. A harmincas években, a negyvenes évek elején megjelent művek érzékeltették azt a mélyreható válságot, katasztrófahangulatot, lelki-közérzeti meghasonlottságot, amelyből egy rendszer végóráinak képe állt egybe. S a levertséget tükröző könyvek sora mellett föltűntek a változtatást sürgető alkotások, a negyvenes évek elején pedig már a közeli fordulat előjeleivel és óhajával telt meg az irodalom. 1945 valóban felszabadulást hozott az írók nagyobb és értékesebb hányadának; a háború, a pusztulás és az ostrom után az alkotómunka szabad kibontakozására nyílott tér és lehetőség.

Az 1945-öt követő néhány esztendőt fő vonásaiban kezdeményező jellegűnek, föllendülőben levőnek, művészileg ígéretes szakasznak tekinthetjük. Lényeges kérdésekről szóló viták zajlottak ekkor; értékes, jó művek jelentek meg, föllépett egy nagyon tehetséges nemzedék, és kiválóan szerkesztett folyóiratok juttatták nyilvánossághoz az írókat. A magyar irodalom új szakaszát ilyen értelemben köthetjük 1945-höz. Politikai dátumhoz kapcsolható irodalmi korszakhatár azonban csak úgy tölti be a szerepét, ha a fordulat magából az irodalom változásaiból, a művek belső jegyeiből, az új minőségek megjelenéséből is kiolvasható. Ilyen mélyreható változás nem következhet be egyik napról a másikra. Egyetlen példát kiragadva: az 1945-öt követő években is továbbélt és tenyészett egy ideig a selejtes, szórakoztató irodalom; tömegével láttak napvilágot silány könyvek; folytatódott az a könyvkonjunktúra, mely a háború alatt vette kezdetét. Ennek ízlésrontó hatására már akkor többen figyelmeztettek. Számos példát idézhetnénk az írói elégedetlenségre is. Voltak, akik úgy látták, hogy az irodalom, mintha mi sem történt volna, ott folytatta a munkát, ahol az ostrom előtt abbahagyta; mások meg egyenesen mély szellemi válságról beszéltek. Bizonyos, hogy az irodalom nem alakult át olyan gyors ütemben, ahogyan ezt sokan remélték. Mégis, azt kell mondanunk, hogy a magyar irodalom legjobb erői elébe mentek az 1945-ös demokratikus fordulatnak; nemcsak várták, hanem műveik szellemével meg is idézték ezt a változást, majd pedig részt vettek az új szellemi légkör megteremtésében, az új irodalmi tudat formálásában. Mindennél fontosabb, hogy új művek is jelezték – ha egyelőre jórészt csupán tematikusan és hangulatilag – a mélyreható fordulatot. Ilyenformán tekinthetjük 1945-öt irodalmi korszakhatárnak, s hogy az utána következő három évtizedet mi avatja irodalomtörténeti korszakká, arra kézikönyvünk teljes anyagával kívánunk válaszolni.