A hatvanas évek realizmus-vitája

Ezek az elméleti eredmények azonban jobbára az után öltöttek szilárdabb formát, miután a publicisztikus modernizmus-vita 1963-tól átnőtt a realizmus-vitába, s ennek konklúzióit kamatoztatni lehetett az itteni kérdések megválaszolásában is. E – szám szerint harmadik – realizmus-vita középpontjában a lukácsi realizmusfogalom állt. Mint említettük, Lukács 1948-tól radikálisan függetlenítette az általa módszer- és értékkategóriaként felfogott realizmust mindenfajta stiláris kötöttségtől, s egyben tagadta azt, hogy egyáltalán léteznék egy realista stílus. Nem mindenki követte azonban ezen az úton: többen fenntartották a "nagy realizmus" koncepcióját, mondván, hogy a kiteljesedett realizmusra az jellemző, hogy a módszer realizmusa visszahat a formára és a stílusra is, szükségszerűen realisztikussá téve ez utóbbiakat (Kiss Lajos), s a modernizmus-vitában is erőteljesen érvényesültek a realisztikus stílust értékhangsúllyal kanonizáló törekvések.

Ezzel a felfogással szemben léptek fel azok az irodalomteoretikusok (Klaniczay Tibor, Miklós Pál, Nyírő Lajos, Szabó György, Szili József), akik azt a nézetet képviselték, hogy a realizmus a 19. század polgári irodalmában uralkodó stílus, és semmi több. Elvetendő tehát az "örök realizmus" történetietlen koncepciója, mely szerint az irodalom fejlődésének mindegyik szakaszában a realizmus és antirealizmus küzd egymással; a realista stílus előtt és után számos más, vele egyenrangú stílusirányzat {264.} létezett, amelyeket nem lehet a realizmus sémájára értelmezni. E realista stílus az érték szempontjából közömbös; mint minden stílusirányzatban, különböző értékű és ellentétes társadalmi tendenciákat képviselő művek egyaránt megférnek keretei között, s a szocialista irodalom számára már csak azért sem lehet a realizmus valamiféle mérce, hiszen ez a polgári irodalom reprezentatív stílusa volt.

A lukácsi realizmusfogalom védelmezői (Almási Miklós, Heller Ágnes, Hermann István, Király István, Szigeti József, Zoltai Dénes) viszont arra mutattak rá, hogy egyrészt a történetietlenség vádja nem helytálló, hiszen Lukács egyértelműen leszögezte, hogy jóllehet e kategória minden periódusra egyaránt vonatkoztatható, egyben azonban periódusonként más és más alakban lép elénk, kritériumai történetileg változók, másrészt pedig e fogalommal senki nem kanonizálhatja a 19. századi realisztikus stílust, hiszen a realizmus ebben az értelemben a stiláris sajátosságoktól független módszer.

A vita során az 1960-as évek közepére egyre világosabbá vált, hogy a két nézetcsoport két – noha egyazon szóval jelölt – fogalomról beszél. Ezeket a leghatározottabban meg kell különböztetnünk ugyan egymástól, de – amint ezt elsőként Sőtér István hangsúlyozta, s amint ez azóta az uralkodó vélemény – e két fogalom nem zárja ki egymást, nincs köztük ellentét, s mindkettőre egyaránt szükségünk van. A vita fontosabb megnyilatkozásait A szocializmus irodalma (1966) c. gyűjtemény bocsátotta közre, s egy másik válogatás francia nyelvű fordításban is megjelent (Littérature et réalité, 1966).

E nézetcserék során számos más művészetelméleti-irodalomelméleti fogalom tartalma is pontosabbá, világosabbá vált. A realizmus módszer- és stílusfogalmának kettéválasztása például szolgált a naturalizmus körüli fogalomzavarok megszüntetésére (Czine Mihály), s a kritikai realizmus átértelmezésére, amelyet korábban a realista módszer és stílus egységében fogtak fel, az új koncepcióban viszont az expresszionizmus vagy szürrealizmus jelentősebb képviselői is ide tartozhatnak. A kritikai és a szocialista realizmus közötti azonosságok és különbségek elemzése terén is fontos eredmények mutatkoztak. A korábbi, merev szembeállítás helyett az a dialektikus álláspont vált uralkodóvá, mely szerint a kritikai realizmus, jóllehet elkötelezettségei kétarcúak, fegyvertársa a szocialista realizmusnak a szocialista építés viszonyai között is. A szocialista realizmust a kritikaitól megkülönböztető jegyek sorában a pártosságot illetően a lukácsi felfogás hódított teret, s új – fontos – vonásként jelentkezett a szocialista irodalom humanizmusának sajátosságait feltáró elemzések egész sora (Almási Miklós, Diószegi András, Gondos Ernő, Hermann István, Köpeczi Béla, Szili József). A megszilárdult elméleti pozíciók birtokában a Fischer–Garaudy-féle "parttalan realizmus" elgondolást a magyar irodalmárok (Csetri Lajos, Illés László, Köpeczi Béla, Nyírő Lajos) kellő kritikával fogadták.