BEVEZETÉS

Minden korszak irodalmának történeti képéhez szervesen hozzátartozik az irodalomról való gondolkodás, a tágan vett kritika történetének – az időszak irodalma önismeretének – az elemzése.

Irodalomkritika, irodalomelmélet és irodalomtörténetírás a szaktudomány kialakulása, történelmi fejlődése során, az erősödő munkamegosztás révén vált el viszonylagosan egymástól, különbségük azonban nem elvi, nem lényegi, hanem tárgyi és megközelítésbeli. A lényeg összeköti őket: az irodalmi művekről és folyamatokról, az irodalom és valóság viszonyáról gondolkodás tudományos fogalmi módszere, az esztétikával, irodalomesztétikával való bensőséges kapcsolat. A kritika – bevett, köznapi fogalmaink szerint – a kortársi irodalomnak az aktualitáshoz, az adott társadalmi-kulturális érdekviszonyokhoz kötött, közvetlen értékorientációs célzatú, ízlés- és tudatformáló hatni akarással átszőtt elemzése és tudatosítása. Az irodalomtörténetírás képzetéhez az elmúlt korok alkotásainak, életműveinek és folyamatainak filológiai apparátussal alátámasztott, történeti távlatú, nagy összefüggésekre figyelő és részletes műelemzésre támaszkodó, "vastagabb" szakmunkákat termő feldolgozása kötődik. S végül az irodalomelmélet az irodalom sajátos ágazati-műfaji vonásait, létezésmódját, szinkron és diakron jellegű elvi problémáit összegező tudományág; úgy is mondhatjuk: az irodalomtudományi gyakorlat teóriáját általánosítja.

Termékeny korokban s jelentős kritikusoknál, akik egyszerre mindhármat művelik, legtöbbször közvetlenül is kitapintható e sajátos megközelítések összefüggése és egymásrautaltsága. Még inkább közvetve: egy-egy korban mindig összefonódik az új irodalmi jelenségek körüli társadalmi érdekeltségű vita, az aktuális, de egyúttal stratégiai érvényű kritikai-értékelési harc, az irodalomelemző módszerek szembesítése és a hagyománykeresés, a múlt újonnan felismert tendenciáira, folyamataira rámutató, azokat új távlatból kiemelő és tudatosító irodalomtörténetírás. Az új, haladó társadalmi-művészi tartalmak előremutató, korszerű, mélyebben tudományos szempontokat adnak a régi irodalmi jelenségek elemzésére is. Az például, ami elődkereső aktualizálásnak, a múlt mához hajlításának tűnik, progresszív töltés esetén legtöbbször a valóságos, az objektív irodalmi {279.} értékeket és folyamatokat jobban megközelítő – mondhatjuk: tudományos – felismerés, s nem historizálás. Gondoljunk csak Ady Endrének "szélsőségességében" is lényegi igazságú – azóta szaktudományosan is igazolt – irodalmi értékrendjére, Petőfi-központú forradalmi irodalomszemléletére, amelyben az írói ars poetica, a közvetlen kritikai érdekeltség egyúttal a modern magyar irodalomtörténetírás számára is távlatot nyitott.

Egy harmadik síkon – a tudományos módszer jellegének síkján – még egyértelműbben kitapintható a kritikai műfajok szerves összefüggése. Hiszen bármennyire kötődik is a kritika, az irodalomtudomány – éppen tárgyánál fogva – a műalkotások világához, sőt az irodalmi élethez, bármennyire mélyen gyökerezik is az irodalmi folyamatban, bármilyen erős is benne a szubjektivitás, az emberi-társadalmi érdekeltség: módszerét tekintve – végső soron – tudományos, és nem művészi tudatformáról van szó. A kritikus a műveket, az irodalmi folyamatokat mint tőle független, "objektív valóságot" írja le és tudatosítja. Személyes átélésével, vállaló, világra segítő, újrateremtő, őrző, támogató, bíráló, elutasító magatartásával együtt is fogalmilag elemzi és értékeli az alkotói törekvéseket és jelenségeket. A társadalomtudományi módszer világnézeti tartalmának megfelelően alkalmazza az elemzés és értékelés módszerét és mércéjét. A marxista kritika és irodalomtudomány: a valósághoz kötő, sajátosan irodalmi-művészi viszony, a tartalom és forma dialektikájának konkrét történelmi minősége alapján elemez, érvel és értékel. S ez – minden különbség ellenére – egyformán vonatkozik a napi kritikára, az írói esszére és a szakmonográfiára.

A tudományos módszer szemléleti, és nem műfaji, nem stiláris kérdés. A gondolatrendszer objektivitása és egyúttal – vele szerves egységben – világnézeti fedezete, a valóságfeltárás és a tudatformáló, ideológiai funkció egysége, az elemzés és értékelés, tárgyiasság és általánosítás következetessége a jellemző rá. Ebből az is következik, hogy a kritikus személyessége és érdekeltsége, az irodalmi élmény bensőséges közvetítésének igénye, a mű iránti tisztelet, sőt alázat, a stílus "művésziessége" koránt sincs elvi ellentmondásban a tudományos módszerrel. Sőt: segítheti az objektív – kritikai-irodalomtudományi – mondanivaló átadásának, közvetítésének hatékonyságát. Ha működésének vannak is individuális oldalai: a kritika alapvetően és elsősorban nem a szubjektív hangulatok közvetítése, nem az olvasói benyomások, a művészi élmény újraírása, interpretálása. Feladatát és szerepét az irodalom önismeretének társadalmi-esztétikai érvényű tudatosítása adja. Irodalom és valóság történelmileg konkrét viszonyának felejtésével a kritika, az irodalomtudomány annak révén képes tudományos igényű képet adni e művészeti ág sajátos fejlődéséről, hogy egyúttal társadalmi-világnézeti-emberi tartalmakat is megfogalmaz és állást foglal velük kapcsolatban.

{280.} Kritika és irodalomtudomány – lényeges műfaji különbségeik ellenére is – tehát egyaránt tudományos jellegű tudatformának tekinthetők: az irodalomtól – a művészi teremtés szubjektivitásban fogant objektivitásától – megkülönböztethető önálló szellemi alkotótevékenységnek. Ezért – az irodalmi folyamatban való aktív részvételük, a vele való szerves kapcsolatuk ellenére – sem tárgyalhatók s elemezhetők pusztán belülről, az irodalom alakulásának alárendelten. Hiszen ha – egyrészről – döntően hat is rájuk az irodalom változása, pl. a korszaknyitó jelentős művek kisugárzása, s ha – másrészről – ugyanannak a társadalmi-történelmi változásnak a tükröződései is: szembetűnő lényeges önállóságuk is a művészettel "szemben". Társadalomtudományként és eszmékként is "működnek".

Fontos figyelni a tudomány, a kritika és "társműfajainak" sajátosan belső, esztétikai-szakmai-módszertani kérdéseire is, hiszen egy viszonylagos immanenciával is számolhatunk e téren (pl. az értékelvek, kategóriák, műelemzési megközelítések fejlődésével). A kor felvetette problémákra felel ugyanakkor a kritika, nemcsak a műről mond bírálatot, hanem – s ez is az értékelés döntő tényezője – a mű és valóság (korántsem mechanikus) szembesítésekor az életről, a társadalomról is. Egyes periódusokban a kritika olykor szinte nagyobb hatósugárral, komolyabb közvéleményformáló erővel is rendelkezhet, mint maga az irodalom. A jelentős művészeti tendenciák viszont legtöbbször megtalálják és "kitermelik" a maguk kritikai önismeretét, támogatását is: éppen a rokon világnézeti tartalmak révén. Az irodalomtudományi-kritikai szféra erős társadalmi ideológiai kötöttsége magyarázza hangsúlyos közéleti, kultúrpolitikai, közművelődési szerepét, elkötelezettségét és felelősségét is. Ha valaha: különösen szembetűnő ez a szocializmus időszakában.

Ezt a társadalomtudományok lényegéből fakadó kötöttséget a múltban –de olykor ma is – többfelől szokták vitatni: egyrészt például a "kritika-művészet"-elv impresszionista, szubjektivista kritikai eszménye, elméletellenes eklekticizmusa felől, másrészt a szakmai fejlődés belső törvényszerűségeit merev önelvűséggé abszolutizálva, a tudományos valóság feltárás és tudatformáló-ideológiai funkció egységét tagadó szcientista álláspont oldaláról. Nem ritka a tudomány történetében a kritika közvetlen politikai-ideológiai szerepének torzult felfogása sem. A marxista kritika e vitaközegben kellett hogy kiküzdje saját minőségét évszázadunkban, folyamatosan (s ez a folyamat ma is tart) elsajátítva persze – az "átfunkcionálás" értelmében – minden értéket a polgári módszerektől. S e folyamatba beleértjük önkorrekcióját is.

A haladó közéleti-társadalmi indítékok, az időszerű érdekeltség, a pártosság – ennek akár egészen nyílt vállalása – a társadalomtudományokban, s így a kritikában többnyire a tudományos objektivitás gazdagodását s nem szegényedését eredményezi. Amikor viszont történetietlenül aktualizálóvá, értékhamisítóvá válik az irodalomtörténetírás, amikor eltorzulnak {281.} a kritikai normák, akkor ez nem általában a kritika társadalmi-világnézeti meghatározottságából, illetve elkötelezettségének jellegéből, hanem a konkrét társadalmi-politikai-kulturális fejlődés torzulásaiból, ellentmondásosságából fakad. Az esztétikai érték- és ízlésítélet konkrét történetiségét, az utókor szemében már meghaladott hangsúlyait ugyanakkor tévedés, sőt tudománytalanság eleve hibának, megbicsaklásnak tekinteni: a tudomány-, a kritika- és az eszmetörténetírás végzetes félreértése lenne ez. Különösen fontos ezt szem előtt tartani a felszabadulás utáni irodalomkritika és -tudomány elemzésekor: hiszen például az "ötvenes évek" kritikai sematizmusának, a dogmatizmusnak a problémái egy történetileg meghatározott tudományos-irodalmi érdekeltség túlhajtásából, nem a marxista módszer lényegéből, hanem annak ellenére, annak eltorzulásából fakadtak. Miként e tévedések helyrehozása és a tudomány további gazdagodása sem történhetett meggyőzően a módszertani alapelvek "egzaktságra" és "önelvűségre" hivatkozó feladásával, a marxista szemlélet visszavonásával.

A kritikát, az irodalomtörténetírást és az irodalomelméletet a magyar szellemi életben nem választják el egymástól szakadékok. Ahol mégis ilyenekre lel a diakron vagy szinkron vizsgálódás, ott kitűnik: mindegyik műfaj épsége és tudományos hitelessége veszélyeztetve van – a belterjesség, a társadalmi problémaérzéketlenség, az esztétikum hamis értelmezése, a folytonossághiány vagy a rossz tradicionalizmus, esetleg az aktualizáló prakticizmus okán. Az 1945 utáni irodalomkritikai gondolkodásnak nagy nyeresége, hogy megindult a század első felében tipikussá vált szétszakadás káros hagyományának fokozatos (bár nem egyenes vonalú) leküzdése. A periódus folyamatában dialektikusan erősödik meg múlt és jelen, hagyomány és korszerűség, történetiség és érték, esztétikum és világkép társadalmi funkciókon nyugvó egységben látása. S ettől elválaszthatatlanul: mind szembetűnőbb az irodalomtörténetírás, a kritika és az elmélet – a munkamegosztást, a megközelítésbeli eltéréseket nem gyengítő – kölcsönös egymást gazdagítása. Szervesen összefügg e mozgásfolyamattal (okként és okozatként egyaránt) a magyar marxista esztétikának a fejlődése is.

Az irodalomtörténetírás szétágazóbb, összetettebb problematikájú a kortársi irodalmat erős aktuális érdekeltséggel figyelemmel kísérő kritikánál. Fejlődésének felvázolásához és tudománytörténeti megítéléséhez nélkülözhetetlen lenne az egyes irodalomtörténeti korszakok (reneszánsz, felvilágosodás stb.) sajátos elméleti-történelmi problémáival, vitáival való szembenézés csakúgy, mint az irodalomkutatás szervezeti kereteinek, műhelyeinek, fórumainak és "belső" történetének bemutatása. Egy alapos tudománytörténeti áttekintésnek vállalkoznia kellene a különböző módszertani kérdések megválaszolására, a társtudományi kapcsolatok és a segédtudományi-filológiai bázis feltárására, és nem utolsósorban a jelentős tudósegyéniségek – ha nem is életrajzi portréjának, de – szellemi-{282.}tudománytörténeti szerepének felvázolására. Minderről azonban le kell mondjon az alábbi összefoglalás. Arra törekszik, hogy megfogalmazza a tudományág önismeretének konszenzust képező fő kereteit és tartalmait, így csak néhány elvi és folyamattörténeti szempontot ragad ki a kínálkozó témák közül. Egyúttal azonban megkísérel tájékozódni és történeti távlatból állást is foglalni az irodalomtörténetírás néhány elvi-metodikai vitakérdésében.

Mivel a határon túli magyar irodalom kérdéseivel a könyv más fejezetei foglalkoznak, s mivel ezekben a részekben sor kerül a külföldön élő-dolgozó magyar kritikusok és irodalomtörténészek bemutatására is, ehelyütt csak a magyarországi magyar irodalomtörténetírás a témánk (a komparatisztika és más nemzeti irodalmakkal, a világirodalommal foglalkozó kutatások összefoglalása nem ennek a fejezetnek a tárgya).