AZ IRODALOMTÖRTÉNETI SZINTÉZIS

A majdnem két évtizedes kollektív irodalomtörténeti kutató- és rendszerezőmunka a hatvanas évek első felében ért be. Míg az első (1945 és 1952 közötti) periódusban a hangsúly "a magyar irodalomtörténetírás revíziójá"-n, a legfontosabb alapkérdések tisztázásán volt, addig a második (1952–1965) szakasz már épületet is húzott ezekre az alapokra. Már a felszabadulást követő első években felmerült az igény egy gyorsan elkészí-{336.}tendő marxista összegzésre, mely egyszerre szolgálná a tudomány, a közművelődés, az oktatás és az ideológiai-erkölcsi tudatformálás feladatát. S nemcsak egy marxista irodalomtörténeti szintézis iránti igényről volt itt szó, hanem általában is az első korszerű, teljes magyar nemzeti irodalomtörténeti szintézisről, amelynek szükséges voltát haladottabb országokban már a 19. században, vagy legalábbis a 20. század első évtizedei során felismerték, s e felismerést produkcióban hitelesítették is.

Mint már szóltunk róla: a hivatalos konzervatív-nacionalista irodalomtörténetírás nem tudott megfelelni még ezeknek a polgári igényeknek sem; szemléletes példa erre Pintér Jenő lapos, jórészt csak bibliográfiai-szemléző jellegű, nem igazán tudományos értékű vaskos kompilációja. Igényes szintézis körvonalai (s a régi irodalomra vonatkoztatva: kidolgozott részei) csak Horváth János életművében bontakoztak ki. S feltétlenül haladó szerepet töltött be a maga korában a hivatalos tudományossággal szemben Szerb Antal Magyar irodalomtörténete, mely koncepciójában ugyan már születésekor túlhaladott, a marxisták által okkal vitatott volt, de kétségtelenül friss szemű, a modern értékek iránt fogékony esszé, s mint ilyen, közművelődési-ízlésformáló szempontból máig hatékony.

Az 1948-ban – marxista alapon – újjászerveződött Magyar Irodalomtörténeti Társaság legfontosabb távlati célkitűzése az irodalomtörténeti szintézis tudományos és közművelődési érdekű létrehozása volt.

1949-ben elkészült az első, pár oldalas összefoglalás, s még ugyanebben az évben – az Irodalomtörténet c. folyóirat közleményei tanúsítják ezt – vita is indult a magyar irodalom korszakairól, periódushatárairól. Ezekben az anyagokban – főleg Lukács György és Révai József érvelésére hivatkozva – úgy periodizálnak, hogy "a korszakhatárok egybeesnek a magyar történelem nagy fordulópontjaival és a társadalomtörténet tényeit veszik alapul". Újkori irodalmunk fő periódushatárait a következő dátumokhoz kötik: 1772, 1848, 1905, 1919 és 1945. Ez a Barta János, Klaniczay Tibor és Szauder József összegezte koncepció igényesen tükrözte a marxista irodalomtörténetírás korabeli állapotát és távlatait. E korai periodizációnak a hitelét visszamenőleg nem gyengíti sem a későbbi, a dogmatizmussal terhelt 50-es évek szűken politikatörténeti jellegű periodizációs törekvéseinek deformáló-torzító, lejárató hatása, sem az irodalomtörténeti kutatások frissebb, 60-as évekbeli – konkrét-történeti és elvi-módszertani szempontból egyaránt ugrásszerű – fejlődése.

1954-ben a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége határozatot hozott irodalmunk története nagy kézikönyvének elkészítésére. A vállalkozást két lépcsőben tervezték: a nagy kézikönyvet megelőzően egy, az egyetemi oktatás céljait szolgáló négykötetes tankönyv megjelentetését tűzték ki célul, 1956-os határidővel. Tolnai Gábort bízták meg az egyetemi tankönyv munkálatainak összefogásával, a négy kötet felelős szerkesztőiül Tolnai Gábort, Waldapfel Józsefet, Sőtér Istvánt és Bóka Lászlót jelölték. {337.} A főszerkesztői irányelvek szerint "szintézisünknek tükröznie kell irodalomtörténetünk egészén, az irodalom alkotásain keresztül a régi és az új harcát, a népi elemek jelenlétét és előtérbe nyomulását, a népköltészetet, a realizmus fokozatos kibontakozását, irodalmunk nemzeti jellegének kérdését, az irodalmi nyelv fejlődését. [...] Irodalomtörténetünk periodizációjánál alapvető szempont, hogy ne az ún. történelmi katasztrófák, hanem a nagy megmozdulások, a fellendülések legyenek a periódusokat kezdő jelenségek" (It 1954. 1. sz. 69-71.).

Az 1954-ben felgyorsult munkálatok, s főleg az új periodizációs viták során sajnos egy leegyszerűsítő, vulgarizáló, az irodalom viszonylagos autonómiájának elvét (az 1948-1949-es elképzelésekkel szemben is) gyakorlatilag szinte teljesen feladó elképzelés vált uralkodóvá. A konkrét kutatások, elemzések azonban így is széles mederben, sok értéket felszínre hozva folytak. 1956-ra elkészült a tankönyv részletes tematikája. (I. kötet: Tolnai Gábor, Kardos Tibor, Bán Imre; II. kötet: Szauder József, Tóth Dezső, Vargha Balázs; III. kötet: Sőtér István és Barta János; IV. kötet: Bóka László), s ezt egy többnapos szegedi konferencián vitatták meg, támaszkodva az 1955-ös realizmus-kongresszus tanulságaira.

A szellemi-ideológiai élet súlyos válsága, majd a konszolidáció átgondolásra késztette az eddigi terveket. A XX. Kongresszus, s általában a dogmatizmussal való leszámolás tanulságai egyébként már 1956 tavaszától komolyan foglalkoztatták az irodalomtörténészeket, külön konferenciák is szerveződtek e megtisztulás jegyében s érdekében. Ha volt is jele e vitákban – s általában az irodalomtörténetírás műhelyeiben – a dogmatikus és revizionista eszmei hatásnak, ha az irodalomtörténetírás marxista koncepciójának, a történeti fejlődésképnek és a módszertannak az újragondolásakor az antidogmatikus lendület szült olykor "parttalanító" gesztusokat is: az egy évtizednyi rendszeres, szintézisre törekvő kutatómunka elég megalapozottnak és eredményesnek bizonyult az összegezés 1956 utáni folytatásához, a koncepció felfrissítéséhez és a kollektív munka viszonylag gyors elkészüléséhez.

1956-1957-ben újragondolták a kétlépcsős szintézis terveit. Az egyetemi tankönyvnek szánt összefoglalás funkcióját a Bibliotheca, majd Gondolat Kiadó által megjelentetett háromkötetes, "középfokú" irodalomtörténet vállalta át. Alapfokú ismeretterjesztő összefoglalásként, jól hasznosítható zsebkönyvként 1961 óta számos kiadást ért meg a Klaniczay Tibor, Szauder József és Szabolcsi Miklós által írt Kis magyar irodalomtörténet. Az Irodalomtörténeti Intézet 1956-os megalakulása pedig lehetővé tette a korábban a távolabbi jövőre tervezett akadémiai szintézis határidejének előbbre hozását: a Sőtér István főszerkesztői irányításával elkészült hatkötetes összefoglalás (amely 1964 és 1966 között jelent meg) mintegy lezárta-betetőzte a felszabadulás utáni marxista irodalomtörténetírás két évtizedes fejlődését.

{338.} A három- és hatkötetes szintézis szerzőinek többsége azonos; sok tekintetben egybevág nemcsak az alapkoncepció, de a kötetek konkrét felépítése is, jóllehet a műfaji, terjedelmi és aránybeli különbségekkel magyarázható eltérések is szembetűnőek.

A háromkötetes összefoglalás első része a kezdetektől 1849-ig elemzi a magyar irodalom történetét. Első kiadása 1957-ben Bóka László és Pándi Pál szerkesztésében jelent meg, szerzői: Bán Imre, Gerézdi Rabán, Klaniczay Tibor, Pándi Pál, Szauder József, Tóth Dezső és Vargha Balázs. Későbbi kiadásaiban már az akadémiai szintézis első és második kötetének stílustörténeti szempontjait is alkalmazza, de itt még több szempontú, olykor kronológiai című (pl. "a XVII. század irodalma", "a XVIII. század irodalma a felvilágosodásig") periodizáció érvényesül, nem gyengítve azonban az elemző részek hitelét.

A második kötet az 1849 és 1905 közötti periódust elemzi. Első kiadása 1963-ban Király István, Pándi Pál és Sőtér István szerkesztésében jelent meg, szerzői: Diószegi András, Király István, Mezei József, Nagy Miklós és Sőtér István. Ez a kötet párhuzamosan készült a nagy szintézis

IV. kötetével; a nemzet és haladás dilemmájának irodalmi tükröződését végigkísérő alapkoncepció különösen a kötet első részét tette egységessé, feszessé.

A harmadik kötet irodalmunk 1905-től napjainkig tartó fejlődését követi végig (1967). Az első kettőhöz képest szembetűnő sajátossága, hogy felépítése egészen szorosan követi az (akkorra már megjelent) akadémiai V. és VI. kötetet: annak bevallottan rövidített, tömörített, népszerű kiadása, sokszor szó szerinti szövegazonosságokkal. Szerkesztői: Béládi Miklós és Bodnár György; szerzői: Béládi Miklós, Bodnár György, Bori Imre, Czine Mihály, Csanda Sándor, Diószegi András, Illés László, Imre Katalin, József Farkas, Kenyeres Zoltán, Kiss Ferenc, Komlós Aladár. B. Nagy László, Nagy Péter, Pomogáts Béla, Rába György, Szabolcsi Miklós, Tamás Attila, Tóth Dezső, Ungvári Tamás, Varga József és Vargha Kálmán.

Bármennyire más jellegű, részletesebb, tudományosabb igényű is a hatkötetes emennél: a szerkezeti-műfaji problémák lényegében közösek. Németh G. Bélának a háromkötetes változat második kötetére vonatkozó problémafelvetései az akadémiai szintézisre is érvényesek: "fejlődésrajz vagy portrésor, zárt, egységes szemléletű és stílusú történeti mű vagy egyéni felfogású és hangú esszék gyűjteménye, műelemzés elsősorban vagy keletkezéstörténeti inkább, művek és írók történeti leltára, catalogue raisonnée historique vagy csak bizonyos esztétikai fokot megütő írók és művek számbavétele, az eszme- és formatörténet elemzése-e inkább vagy az irodalmi élet történetének rajza? Egy olyan nagyon összetett műfajú könyvben, amely egyszerre kíván a nagyközönség tájékoztatója, az irodalom ténytörténeteinek tudományos összegezése s egy korszak eszmetörténetének szintézise lenni, a fölsorolt s a hozzájuk hasonló ellentétes sajátos-{339.}ságoknak nemcsak a jogosultsága van meg, hanem a szükségessége is" (ItK 1964. 89.).

A hatkötetes akadémiai szintézis (a továbbiakban: Kézikönyv) a magyar irodalomtörténetírás kiemelkedő, egyéni kutatásokon alapuló, de kollektív teljesítménye. Nemcsak a marxista irodalomtörténetírás eddigi eredményeit összegezi, de az első igényes összefoglalás a tudományág egész magyarországi története során. Természetesen nem oldhatta meg irodalmi múltunk valamennyi vitás kérdését (sosem lehet egy "végleges" szintézis a célkitűzés, a tudomány fejlődésének mondana ez ellent), s nem kevés szerkezeti gondot okoztak a Németh G. Béla megfogalmazásában jelzett belső műfaji, szerkezeti, tematikai ellentmondások.

Vannak – a szerzők egyéni álláspontjából eredő – hangsúly-, sőt nézetkülönbségek, s olykor élesen szembetűnik a portré- és folyamattörténeti megközelítés konfliktusa. Történeti távlatból aligha tagadható a társadalomfejlődési és esztétikai folyamatok egymásra vonatkoztatásának gyakori erőtlensége, illetve nyersesége, az irodalomelméleti és poétikai alapozás gyengesége. Mindezek azonban aligha befolyásolhatják a vállalkozás pozitív értékelését: a széles anyagfeldolgozás; a forrásfeltárás, az elemzés és a történeti koncepcióba rendezés egysége; a marxista történetiségnek a teljes irodalomfejlődésen át való következetes érvényesítésére törekvés; az egyetemes fejlődésre, a világirodalomra való kitekintés – mind-mind aligha túlbecsülhető tudományos és közművelődési érdeme e munkának.

A hatkötetes marxista szintézis az egységes alapkoncepción belül elég markánsan tükrözi irodalomtörténetírásunk két – korábban már jellemzett – felfogástípusának jelenlétét és vitáját is. Mint Kenyeres Zoltán bizonyította (It 1969. 42.), nem szabad túlbecsülni a periodizáció jelentőségét, hiszen az eltérő szempontú periodizációk is takarhatnak azonos koncepciót, s fordítva: egy rokon tagolású és megnevezésű korszakolás is megengedhet elvileg lényegesen eltérő értékelési-elemzési megoldásokat. S valóban: a "művelődés- és stílustörténeti", illetve a "társadalomtörténeti-esztétikai" rendszerezés különbségei, belső ellentmondásai nem törték meg a hat kötet viszonylagos egységét. Már csak azért sem, mert ha például teoretikusan, módszertanilag vitatható is a korstílusok fogalmának szintézisalapozó érvényessége, az kétségtelen, hogy a stílustörténeti-művelődéstörténeti rendszerezés a régi irodalomban sokkal magától értetődőbb, mint a felvilágosodást követő két évszázadban. Ezért is fogadhatta tehát lényegi egyetértéssel s nagyrabecsüléssel az első két kötetet az is, aki egyébként elvileg vitatkozik a stílustörténeti periodizációval, s a kötet periódusainak tartalmi értelmezésével és belső tagolásával sem tud minden vonatkozásban azonosulni.

Az eddigi kutatások kollektív összegezése a hatkötetes irodalomtörténet. Ugyanakkor számos témát kismonográfiaszerű alapossággal, {340.} újdonságérvénnyel éppen a Kézikönyv – célirányos egyéni kutatásokat felmutató – fejezetei dolgoztak ki először marxista irodalomtörténetírásunkban, arról nem is beszélve, hogy a részletkutatások minőségi összegezése eleve alkotó-teremtő tudományos érvénnyel bír. (Ezért nem hagyhatók említetlenül ebben a tudománytörténeti összefoglalásban az egyes kötetek önálló tudományos teljesítményt nyújtó szerzői.)

A kézikönyv első két kötete a régi magyar irodalom 1772-ig számítható több évszázados folyamatát elemzi. Az első és második kötetet Klaniczay Tibor szerkesztette; az elsőt Gerézdi Rabán, Klaniczay Tibor, V. Kovács Sándor, Pirnát Antal, Stoll Béla és Varjas Béla; a másodikat Bán Imre, Hopp Lajos, Klaniczay Tibor, Pirnát Antal, Stoll Béla, Tarnai Andor és Varga Imre írta. A szerkesztő munkatársai: Varjas Béla és V. Kovács Sándor. A hatkötetes szintézisnek kétségtelenül ez a legegységesebb, legkövetkezetesebb szerkezetű része, bár ezt természetszerűleg megkönnyítette a régi irodalom kevés csúcsot felmutató természete s a megfelelő történeti távlat is, ami a többi kötet szerkesztői és szerzői számára egyre kevésbé állt rendelkezésre. Bár Klaniczay a "tiszta" stílustörténeti periodizáció helyességét elvileg ugyanúgy vitatja, mint a politikatörténetiét, és ezért egy – a nagy gazdasági-társadalmi átalakulásokat is tükröző – művelődéstörténeti korszakolást javasol programtanulmányában, az általa szerkesztett kötetekben, főleg a II. kötetben gyakorlatilag a stílusszempont dominál: a reneszánszot és a barokkot helyezi a korszakolás centrumába. Kétségtelenül egységessé válik így a folyamattörténet, és számos irodalmi jelenség is új fénybe-perspektívába került. A bírálatok némelyike azonban joggal tette szóvá azt, hogy olykor elmosódnak mind a kelet-európai fejlődés (éppen Klaniczay elemzései nyomán is világossá vált) sajátosságai, mind pedig az egységesnek vélt korszakokon belüli világnézeti-művészi tendenciák éles konfliktusai, különbségei.

A III. kötet a felvilágosodás és a reformkor, irodalmunk első "klasszikus korszaká"-nak tükre. Szerkesztője: Pándi Pál; szerzői Dezsényi Béla, Fenyő István, Horváth Károly, Julow Viktor, Lukácsy Sándor, Mezei Márta, Orosz László, Pándi Pál, Solt Andor, Sőtér István, Szauder József, Tarnai Andor, T. Erdélyi Ilona, Tóth Dezső és Wéber Antal. A szerkesztő munkatársai: Fekete Sándor és Lukácsy Sándor. Ez a kötet – nem utolsósorban a konkrét irodalmi valóság erős társadalmi-közéleti kötöttsége miatt is – az előzőeknél szorosabban kapcsolja össze a társadalmi-történelmi és az irodalmi-művészi fejlődés síkjait és szakaszait; markánsan aláhúzza a nemzeti polgárosodás és a forradalmi fejlődés nem törések nélküli, de előrelendülő dinamikáját. A kötet bírálóinak többsége – konkrét lecsapódásaként a két irodalomtörténeti iskola vitájának – a stílustörténeti periodizálást és fejlődésképet, a klasszicizmus és romantika periódusainak központba állítását hiányolta innét. Úgy tűnik mégis, hogy az a "realizmusközpontú" társadalomtörténeti-esztétikai orientáció és {341.} módszer, melyen ez a kötet épül, hitelesebben képes visszaadni az irodalom valóságos mozgásfolyamatait, mint a stílustörténeti feldolgozás. De kétségtelenül ezen a koncepción belül is gazdagabban és árnyaltabban lehetett volna foglalkozni a stílusok és irányzatok (az említettek mellett még pl. a felvilágosodás és népiesség) problematikájával, s a jövőben a tartalmi-eszmei és a formai-poétikai megközelítés is egészségesebb arányokat kíván.

1849 és 1905 közötti irodalmunkat foglalja össze a Sőtér István szerkesztette IV. kötet, melyet Diószegi András, Gergely Gergely, Horváth Károly, Komlós Aladár, Kovács Kálmán, Mezei József, Nagy Miklós, Németh G. Béla, Németh Lajos, Osváth Béla, Somogyi Sándor, Sőtér István, Szabolcsi Bence és Vajda György Mihály írtak. A szerkesztő munkatársa Somogyi Sándor volt. Ennek a kötetnek a rendszerezése is társadalom- és eszmetörténeti szempontú, bár néhány kérdésben láthatóan a III. kötettől eltérő módon fogalmaz. Ez a kötet zárja le tulajdonképpen a vitát a Horváth János-féle nemzeti klasszicizmus-koncepcióval, marxista szemlélettel elemezve a sokat vitatott, felstilizált vagy éppen alulértékelt korszakot. A kötet nem egy bírálója viszont – a feltétlen elismerés mellett – joggal utalt a belső szerkezeti-koncepcionális ellentmondásokra, vagy pl. a stílusszempont váratlan előbukkanására a harmadik alperiódusban, s általában a századvégi modern irányzatok vitatható túlértékelésére. Lukács György és Fehér Ferenc pedig az ún. Arany-korszak "apologetikus" értékelését hibáztatta, bár nem elég meggyőző, hiteles érvekkel, de kétségtelenül továbbgondolásra sarkallva a szaktudományt.

A legnehezebb dolga kétségtelenül a 20. századi irodalmunkat Adytól 1945-ig (illetve egy rövid vázlat formájában 1965-ig) feltáró V. és VI. kötet szerkesztőjének, Szabolcsi Miklósnak volt. Az előbbit Bodnár György, Czine Mihály, Ferenczi László, Hanák Péter, József Farkas, Kiss Ferenc, Komlós Aladár, Osváth Béla, Rába György, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, Varga József és Vargha Kálmán; az utóbbit Béládi Miklós, Bodnár György, Bori Imre, Czine Mihály, Csanda Sándor, Diószegi András, Illés László, Imre Katalin, József Farkas, Kenyeres Zoltán, B. Nagy László, Nagy Péter, Osváth Béla, Pomogáts Béla, Rába György, Szabó György, Szabolcsi Miklós, Szeli István, Tamás Attila, Tóth Dezső, Ungvári Tamás és Vargha Kálmán írták. A szerkesztő munkatársa Rába György, Béládi Miklós és Bodnár György volt. Ez a rész támaszkodhatott előzményként a legkevesebb irodalomtörténeti kutatásra, a rövid időtávlat – szükségszerűen – itt bizonytalanítja el legjobban az értékszempontokat, s teszi eleve hangsúlyosabbá a politika- és eszmetörténeti érdekeltséget, illetve megközelítést. A portré- és folyamatszerűség ellentmondásai is itt okozzák a legnagyobb gondot, a periódushatárokat átlépő életművekkel vagy az irányzatilag nehezen besorolható, nagy jelentőségű egyéniségekkel. Mégis: a sok jogos bírálat sem vonta kétségbe a 20. századi rész úttörő {342.} jelentőségét, a számos monográfiaértékű fejezet felfedezésszámba menő gazdagságát, sőt – egy-két életmű túl- vagy alulértékelését leszámítva – az alapkoncepció és az értékrend helyességét. Elég sokan kérdőjelezték meg viszont az 1919-es periódushatárt. E kétségbevonás indokainak egy része technikai, mivel az V. kötet tartalmazza az 1919-en túlnyúló életművek (Babits, Kosztolányi, Móricz stb.) jelentős részét is; más része viszont koncepcionális jellegű. Úgy véljük azonban, hogy az újabb felismerések és érvek (lásd pl. Szabolcsi Miklós: A Tanácsköztársaság irodalma. Kr 1969. 4. sz. Sz. M.: Változó világ – szocialista irodalom. 1973) csak aláhúzzák ennek az egyszerre történelmi, politikai, eszme- és irodalomtörténeti periódushatárnak a jogosságát.

Mindezek a viták azonban már egy új távlatokat nyitó periódus történetébe tartoznak.