EGY ÉVTIZED A HARMADIK PERIÓDUSBÓL (1965–1975)

Az 1960-as évek közepétől napjainkba futó időszakkal mint a magyar irodalomtörténetírás új – a felszabadulás után immár harmadik – szakaszával számolhatunk. Jóllehet ebből a periódusból egy-másfél évtized máris eltelt, nem lévén lezárt tudománytörténeti szakasz, hiányzik még a szükséges távlat részletes felmérésére, történeti analízisének elkészítésére. Az alábbiakban következő összefoglalás ezért szükségképpen még vázlatosabb és elnagyoltabb, mint az 1945 és 1965 közötti periódusokról szóló.

Az 1945 utáni első tudománytörténeti szakaszban (1952-ig) a polgári irodalomtudomány revíziója, a szocialista irodalomszemlélet alapelveinek meggyökereztetése, a népi demokrácia keretei között kibontakozó kulturális forradalom segítése állt az új irodalomtörténetírás középpontjában. E feladatok teljesítésének mértéke minősíti a tudomány belső fejlődésének eredményeit, a marxista módszer és szemlélet hegemóniájának érvényre jutását. A második szakaszban (1952–1965) nemzeti irodalmi múltunk, kulturális örökségünk analitikus feltárására, a fejlődéstörténeti kép tudományos monográfiákban való kidolgozására és az eredmények kollektív összegezésére vállalkozott a magyar irodalomtörténetírás.

A harmadik szakasz – melynek kezdőpontja az előző periódust lezáró hatkötetes akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv, illetve Lukács György esztétikája magyarországi megjelenésének éve (1965) – új feladatok és lehetőségek széles körét nyitotta meg. Addig hiányzó részletkutatások elkezdése, korszerű műelemzési módszerek kidolgozása, az elméleti-módszertani viták megsűrűsödése, új megközelítések felvétele, az interdiszciplináris kutatások elterjedése, a világirodalmi-komparatisztikai összefüggések mélyebb elemzésének kibontakozása, s nem utolsósorban az irodalomtörté-{343.}netírás marxista esztétikai és történeti megalapozottságának elmélyítése – nos, legáltalánosabban ez jellemzi a 60-as évek második felétől irodalomtudományunkat.

1965 táján egyébként lezárult az "extenzív" tudományszervezési periódus is. Ezután már elsősorban "intenzív" fejlesztés jellemzi tudományágunkat, bár természetesen az anyagi-személyi feltételek, a technikai felszereltség szűkössége, a fővárosi és vidéki kutatóhelyek, valamint az akadémiai intézeti és egyetemi kutatások aránytalansága, összehangolatlansága sok tekintetben még "extenzív" megoldásokat is igényel. Mindenesetre a 60-as évek második felére világossá vált, hogy az irodalomtörténetírás belső igényei, a szakmai fejlődés, a tudományos haladás "immanens logikája" új történeti, elméleti, módszertani kérdések és feladatok gazdag színképét bontotta ki. Ettől elválaszthatatlanul – ennek eredményeképpen – a társadalmi igényeket tudatosító művelődés- és tudománypolitika is a korábbinál ösztönzőbb és távlatosabb megbízásokat fogalmazott meg az irodalomtörténetírás számára, melyek kedvezően hatottak-hatnak vissza a tudomány belső fejlődésére is.

A szaktudományi kutatások egyre gyakrabban alapoztak meg közvetlenül is művelődéspolitikai állásfoglalásokat, elég utalni A szocialista hazafiság és a proletár internacionalizmus időszerű kérdései c. állásfoglalásra (1974) vagy a magyar irodalom és művészetek fejlődése 1956 és 1970 közötti 15 éves periódusának felmérésére. Ebben a harmadik tudománytörténeti periódusban a 60-as évek közepének két nagy jelentőségű dokumentumát (A szocialista realizmusról, 1965; Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban, 1966) követően az MSZMP Központi Bizottságának tudománypolitikai irányelvei (1969), majd a Kultúrpolitikai Munkaközösség Irodalom- és művészetkritikánk néhány kérdése c. állásfoglalása (1972) fogalmazta meg a legnagyobb nyilvánosság előtt az irodalomtudomány előtt álló feladatok ideológiai-művelődéspolitikai oldalát, szerves egységben értelmezve azt a tudományág fejlődésének belső követelményeivel; korszerűen összekapcsolva a társadalomtudományok valóságfeltáró-elemző, illetve ideológiai-tudatformáló szerepét.

Az új periódus a hatkötetes magyar irodalomtörténeti szintézis – már korábban említett – értékelésével, a tanulságok levonásával indult. Ehhez kapcsolódott az irodalomtörténeti kutatások szervezeti kereteinek megszilárdulása. Közvetlenül is hatott az irodalomtörténetírásra a társtudományok, elsősorban a történettudomány fellendülése. Meghatározó érvénnyel alakította az irodalomtudományt az a fellendülés is, ami a hazai és nemzetközi marxista esztétikát a 60-as években jellemezte. Az ezt is tudatosító 1965-ös kultúrpolitikai állásfoglalás (A szocialista realizmusról) nemcsak a realizmus-vita színvonalát emelte, nemcsak új dimenzióba helyezte az irodalomesztétikai eszmecseréket, de lényegében megkezdte a {344.} tisztázást és a görcsoldást a magyar irodalomtörténetírás és esztétika évekig bénítóan ható feszültséggócában, az ún. Lukács-kérdésben is.

Az újabb kutatások és viták nyomán egyértelművé vált, hogy ha lehet, sőt kell is vitatkozni Lukács György némely irodalmi-esztétikai álláspontjával (ezt ő maga igényelte is), tagadhatatlan, hogy életműve egyike a 20. századi egyetemes és hazai gondolkodás – a Lenin utáni marxizmus – csúcsteljesítményeinek. Elévülhetetlen az a kiemelkedő szerep, amit a marxista-leninista esztétika és irodalomtörténetírás megalapozásában és kiépítésében játszott. S ez nemcsak múlt időben igaz, hanem a tudományág távlatai, a társadalmi és belső szakmai feladatokat tekintve is: ez az 1971-ben lezárult életmű még hosszú ideig lesz (a vele folytatott viták révén is) alapvető mérték, elméleti-módszertani bázis a marxista irodalomtörténetírás számára. Jól bizonyította ezt a magyarul 1965-ben megjelent nagy esztétikai monográfia, az azóta sorra publikált Lukács-gyűjtemények, az 1965-től haláláig írott új, friss szellemű cikkek, nyilatkozatok, valamint az előkerült régebbi publikációk és kéziratok íve.

A Lukács György életművéhez s a megújuló marxista esztétikához, irodalomesztétikához és irodalomelmélethez fűződő alkotó viszony nélkülözhetetlen feltétele lett a magyar irodalomtörténetírás új eredményeinek, módszertani-szemléleti gazdagodásának, miként ezt az egyes életművek, az eszmetörténeti kutatások, a történetiség, a poétikai elemző módszerek, a szocialista realizmus és az avantgarde értelmezése stb. körüli újabb viták is bizonyítják.

Az irodalomtörténetírás szervezeti kereteinek 1965 utáni alakulását, módosulását illetően viszonylag kevés "extenzív" jellegű változást jegyezhetünk fel. 1969-ben újraindult az Irodalomtörténet c. folyóirat, elsősorban 20. századi profillal. 1972-ben a Kritika művelődéspolitikai-elméleti-kritikai lappá alakult át, s a régi profilt bizonyos fokig az 1974-ben induló műhelyfolyóirat, a Literatura vette át. A korábbi szakfolyóiratokkal együtt – valamint az irodalmi folyóiratok, mindenekelőtt a Kortárs, az Új Írás, a Tiszatáj, az Alföld és a Jelenkor irodalomtörténeti tárgyú érdeklődésének kiszélesedésével – tehát jelentős mértékben bővültek a publikációs lehetőségek. Ezt elengedhetetlenül szükségessé is tették a növekvő feladatok és a tudományág iránti figyelem erősödése.

Könyvkiadásunk tudománypártoló és népszerűsítő tevékenységének megélénkülése tükre, de egyúttal ösztönzője is a magyar irodalomtörténetírás és kritika 1965 utáni fejlődésének. Lehetetlen akár csak vázlatosan is jelezni e kibontakozás történetét és szép példáit, hiszen ehhez az Akadémiai, az Európa, a Gondolat, a Helikon, a Kossuth, a Magvető és a Szépirodalmi Kiadó termésének bemutatására lenne szükség. Nem szólva most a teljesen új tudományos, illetve textológiai munka könyvkiadási fedezetéről, csak felületesen jelezzük az irodalomtörténeti és kritikai tár-{345.}gyú könyvkiadás érdemeit. 1965 után népszerű, magyarázatos kiadásban lett hozzáférhetővé középkori írásbeliségünk, krónikatermésünk és kódexirodalmunk nem egy értéke. Folytatódott a klasszikus magyar líra és prózairodalom intézményesített, rendszeres közreadása – bár fehér foltok még jócskán vannak, s erre éppen a 70-es évek első felében megélénkülő, a magyar irodalmi közműveltséget és hagyománytudatot bonckés alá vevő viták mutattak rá.

A Nagy Magyar Írók, az Arcok és vallomások, az Elvek és utak, az Esztétikai Kiskönyvtár s más sorozatok a tudományág fejlődésének és az olvasói-könyvkiadói érdeklődés fokozódásának összetalálkozásából születtek. Jelentős írói életműsorozatok (illetve -kötetek) kiadása is megkezdődött, s ennek sorában olyan kiemelkedő egyéniségek esszétermése, irodalomtörténeti-kritikai munkássága vált széles körben ismertté s közvetlenül hasznosíthatóvá, mint Eötvös József, Arany János, Kemény Zsigmond, Ignotus, Babits Mihály, Lukács György, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Szerb Antal, Révai József, Németh László, Vas István, Illyés Gyula, Kassák Lajos és Illés Endre. Megindult Horváth János kiadatlan egyetemi előadásainak közreadása és legjelentősebb munkáinak újrakiadása. Levelezésgyűjtemények és folyóiratantológiák, sajátos tematikai és műfaji válogatások jelzik a könyvkiadók irodalomtörténeti publikációs tevékenységének a szakma belső fejlődését is megtermékenyítő gazdagodását.

Az 1965 utáni irodalomtörténetírás "szociológiájához" az említettek mellett még több jelenség hozzátartozik.

A 60-as évek derekától-végétől egy új irodalomtörténész-nemzedék markáns jelentkezésével is számolni kell. Nehézségektől kísérve, egyenetlenül, de erősödőben van az egyetemek tudományos-kutató tevékenysége is, s néhány új intézmény, mindenekelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeum is bekapcsolódott a szervezett irodalomtörténeti kutatásokba. Jellegzetes műhelyek kezdenek kialakulni a budapesti és vidéki egyetemeken, illetve egy-egy folyóirat, egy-egy iskolateremtő pedagógus- és tudósegyéniség körül. Kedvezően hatott a hazai irodalomtörténetírásra a magyar tudomány nemzetközi kapcsolatainak kiszélesedése, a két- és több oldalú együttműködések produkciót is eredményező sűrűsödése, illetve a magyar marxista irodalomtudomány egyetemes tekintélyének megerősödése.

Az irodalomtörténetírás 1965 utáni konkrét eredményeit számba véve, mindenekelőtt a segédtudományi bázis megerősödéséről kell szólni. Teljes vagy részleges kritikai kiadás áll már rendelkezésünkre Balassi, Rimay, Mikes, Batsányi, Fazekas, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Mikszáth, Vajda, Jókai, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila összes műveiből. A textológiai munka – nem kevés gonddal, új ellentmondásokkal, de – tovább folytatódik, így pl. 1973-ban új Petőfi kritikai kiadás közreadása kezdődött el. Elérhető közelségbe került egy új szerkesztési elvű József Attila kritikai kiadás. A Régi Magyar Költők Tára - XVII. század, a Régi {346.} Magyar Drámai Emlékek, a Régi Magyar Prózai Emlékek, a Bibliotheca Hungarica Antiqua, a Fontes, az Új Magyar Múzeum, a Magyar Századok, az Irodalom és Szocializmus stb. című textológiai jellegű (vagy ilyen funkcióval is rendelkező) sorozatok, valamint a lezárult Magyar Klasszikusok helyett 1973-ban indult Magyar Remekírók kötetei – hogy másokról ne is beszéljünk – kiemelkedő szerepet töltenek be az irodalomtörténeti kutatások filológiai megalapozásában, illetve népszerűsítésében.

A hatvanas évek második felétől nagymértékben bővült az irodalomtörténeti kutatások bibliográfiai fedezete. Kozocsa Sándor kötetei, Bor Kálmán és V. Kovács Sándor rendszeres ItK-beli repertóriumai mellett néhány "tematikus" bibliográfiát is érdemes megemlíteni: a korábbi időszakból Galambosi Ferenc Nyugat-repertóriumát (1959), majd a Varga Rózsa és Patyi Sándor készítette A népi írók bibliográfiáját (1972), a József Farkas szerkesztésében megjelent A magyar sajtótörténet irodalmának válogatott bibliográfiáját (1973), Vitályos László és Orosz László Ady-bibliográfiáját. A régi magyar irodalom és írásbeliség tanulmányozása szempontjából döntő jelentőségű, hogy Szabó Károly RMK-jának modern folytatásaként, bővített kiadásaként – Borsa Gedeon, Hervay Ferenc, Holl Béla, Kafer István és Kelecsényi Ákos munkája jóvoltából – megindult a Régi Magyarországi Nyomtatványok c. sorozat. Botka Ferenc kiterjedt bibliográfiai tevékenysége is kiemelést érdemel: a huszadik századi kutatások számára nélkülözhetetlenek a szocialista irodalom forrásait, folyóiratait és az ún. szocialista irodalomtörténeti kutatásokat feltáró munkái; az ő szervezőkészségének eredményeképpen indult meg a Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei c. sorozat is. 1973-ban az Irodalomtudományi Intézet kiadásában megkezdődött a nagy akadémiai bibliográfiai szintézis publikálása. A sorozat szerkesztői: Vargha Kálmán és V. Windisch Éva; az első kötet V. Kovács Sándor, Stoll Béla és Varga Imre munkája, a második Kókay Györgyé.

Az 1965 utáni periódus szaktudományi eredményeinek jelzésekor – miként a korábbiakénál is – lehetetlen felsorolni s főleg értékelni valamennyi új távlatokat nyitó, új felismeréseket publikáló tanulmányt és monográfiát. S még inkább megoldhatatlan a tudósi portrék felrajzolása, az "iskolák" jellemzése, a viták dokumentálása és értékelése. Az irodalomtörténetírás "műfajait", "technikáját" tekintve azonban érdemes regisztrálni, hogy megszűnőben van a korábbi időszak portrémonográfia-központúsága. Nemcsak abszolút számokban, de relatíve is növekedett az új, sajátos megközelítésű, nem ritkán vitairat jellegű könyvtanulmányok száma. Szaporodnak az egy szerző tanulmányait összefoglaló, s így az egyéni koncepciót és módszert "extenzív" monográfia nélkül is élesen felvillantó, termékeny tudományos eredményeket felhalmozó kortársi tanulmány- és esszékötetek.

Mindezzel persze korántsem akarjuk csökkenteni a portrémonográfiák {347.} és életrajzok jelentőségét, hiszen ebben a tudománytörténeti periódusban is több értékes írói pályakép-monográfia született, s néhány korábbi monográfia új, korszerű átdolgozásban látott napvilágot. A korszak legjellegzetesebb, legizgalmasabb tudományos műfajaként azonban a több szerző tanulmányait központi téma köré szerkesztő gyűjteményes kötetek említhetők; ezek ebben az 1965 utáni évtizedben váltak az irodalomtudományfejlődése, a viták, a sok szempontú megközelítések rendszeres, termékeny s tipikus formájává. (S azt talán említeni is fölösleges, hogy az új tudományos felismerés, a korszerű teljesítmény nem könyvhöz kötött; arra azonban végképp nincs lehetőség ebben az összefoglalásban, hogy az 1965 és 1975 közötti évtizednek nemcsak a legértékesebb könyveit, de folyóiratokban közreadott jelentős irodalomtörténeti szaktanulmányait is felsoroljuk.)

A korszakmonográfiák, eszme- és műfajtörténeti könyvtanulmányok közül a következőket említjük példaként: Csóka J. Lajos: A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása Magyarországon a XI–XIV. században (1967); Dán Róbert: Humanizmus, reformáció, antitrinitáriusok és a héber nyelv Magyarországon (1974); Kókay György: A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei (1970); Mezei Márta: Felvilágosodás kori líránk Csokonai előtt (1974); Bíró Ferenc: A fiatal Bessenyei és íróbarátai (1976); Pándi Pál: Kísértetjárás Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. I–II. (1972); Fenyő István: Az irodalom respublikájáért (1976); Németh G. Béla: Türelmetlen és késlekedő félszázad (1971) és Rába György: A szép hűtlenek (1969).

Az egy-egy korszak (vagy központi téma és szempont) köré rendezett irodalomtörténeti jellegű tanulmány- és esszékötetek közül az alábbiakai emeljük ki: Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig (1968); Kardos Tibor: Élő humanizmus (1972); Kovács Sándor Iván: Pannóniából Európába (1975); Klaniczay Tibor: A múlt nagy korszakai (1973), Hagyományok ébresztése (1976); Bán Imre: Eszmék és stílusok (1975); Baróti Dezső: Írók, érzelmek, stílusok (1971); Wéber Antal: Irodalmi irányok, távlatból (1974); Szauder József: Az estve és Az álom. Felvilágosodás és klasszicizmus (1970); Pándi Pál: Első aranykorunk (1976), Petőfi és a nacionalizmus (1974); Sőtér István: Az ember és műve (1971), Werthertől Szilveszterig (1976); Barta János: Költők és írók (1966); Fekete Sándor: Mezítláb a szentegyházban (1972); Németh G. Béla: Mű és személyiség (1971), Létharc és nemzetiség (1976); Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig (1966), Vereckétől Dévényig (1972); Sőtér István: Tisztuló tükrök (1966); Rónay György: A nagy nemzedék (1971); Szabolcsi Miklós: Jel és kiáltás (1971), Változó világ – szocialista irodalom (1973); Nagy Péter: Táguló világ (1968); Béládi Miklós: Érintkezési pontok (1974); Király István: Irodalom és társadalom (1976); Bodnár György: Törvénykeresők (1976); Pándi Pál: Kritikus ponton (1972) stb.

{348.} Írói portrémonográfia készült Berzsenyi Dánielről Merényi Oszkár (1966) és Vörösmarty Mihályról Horváth Károly (1968) műhelyében; Petőfí-életrajzok Dienes András (1968) és Fekete Sándor (1973) tollából, Petőfi prózastílusát elemző monográfiát írt Martinkó András (1965). Arany Jánosról Keresztury Dezső (1967), Jókairól Nagy Miklós (1969), Péterfy Jenőről Zimándi P. István (1972), Reviczky Gyuláról Mezei József (1968) és Széles Klára (1976), Bródy Sándorról Juhász Ferencné (1971), Adyról Király István (1970; 1972*), Varga József (1966) és Vezér Erzsébet (1969), Babitsról Kardos Pál (1972), Szabó Lőrincről Kabdebó Lóránt - több kötetben - és Rába György (1972), Szerb Antalról Poszler György (1973) készített monográfiát stb.

A több szerzős gyűjtemények, tematikus tanulmánykötetek közül a következők érdemelnek feltétlenül kiemelést: Janus Pannonius (1975, szerk. Kardos Tibor és V. Kovács Sándor), Mesterség és alkotás. Tanulmányok a felvilágosodás és a reformkor magyar irodalmáról (1972, szerk. Mezei Márta és Wéber Antal), Irodalom és felvilágosodás (1975, szerk. Szauder József és Tarnai Andor), Petőfi és kora (1970, szerk. Lukácsy Sándor és Varga János), Petőfi tüze (1972, szerk. Tamás Anna és Wéber Antal), Az el nem ért bizonyosság (1972, szerk. Németh G. Béla), Petőfi állomásai (1976, szerk. Pándi Pál) stb. Nagy jelentőségűek az ún. kapcsolattörténeti tanulmánykötetek (pl. magyar – orosz, magyar – francia, magyar-lengyel), melyek a bővülő komparatisztikai kutatások eredményeit foglalják össze. 20. századi irodalmunk, főleg a szocialista irodalom fejlődésének elemzéséhez és nemzetközi összefüggéseinek feltárásához nagymértékben járul hozzá a Szabolcsi Miklós, Illés László és József Farkas szerkesztette Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből c. tanulmánykötet-sorozat (I.: 1962; II.: Jöjj el, szabadság!, 1967; III.: Meghallói a törvényeknek, 1973; IV.: Vár egy új világ, 1975).

Különösen intenzív érdeklődéssel fordul az újabb magyar irodalomtörténetírás egy-egy korszak, korstílus és irányzat komplex "belső" elemzése felé, bevonva e kutatásokba a rokon és társtudományok, történészek, művészet- és művelődéstörténészek képviselőit is. Fellendült például az ún. középkorkutatás, új megvilágítást nyert az Anonymus-kérdés, a gesták és krónikák fejlődéstörténete. Termékeny – irodalomelméletileg is tanulságos – viták bontakoznak ki Balassi Bálintról Varjas Béla, Horváth Iván, Julow Viktor, Komlovszki Tibor, Nemeskürty István és mások tanulmányaiban. Nemzetközi összefüggésekbe ágyazottan kezd kirajzolódni a magyar reneszánsz és annak kései, de rendkívül fontos újsztoicista-manierista szakasza, főleg Klaniczay Tibor, Pirnát Antal, Keserű Bálint, Kovács Sándor Iván, Stoll Béla munkáiban. Részletkutatások és új értelmezési kísérletek foglalkoznak a barokknak nevezett XVII. századdal, annak különböző irányzataival és műfajaival, pl. Bán Imre, Tolnai Gábor, Gyenis {349.} Vilmos, Angyal Endre, Varga Imre, Tarnóc Márton, Bitskey István és Agárdi Péter munkáiban.

Szauder József – életmű súlyú – kezdeményezései nyomán szinte új tudományág született, mely a 18. század és a felvilágosodás problematikájával új megközelítésekből foglalkozik, elég itt Köpeczi Béla, Tarnai Andor, Hopp Lajos, Mezei Márta, Baróti Dezső, Bíró Ferenc, Csetri Lajos, Vajda György Mihály, Julow Viktor, Szörényi László munkáira utalni. Szorosan összefügg e kérdéskörrel a rokokó, a klasszicizmus, a szentimentalizmus körüli kutatások fellendülése, s általában a stílusszempontú megközelítéseké. Elsősorban Szauder József, Julow Viktor, Szilágyi Ferenc, Juhász Géza, Pándi Pál, Sőtér István új feltáró munkálatai és elemzései jóvoltából fellendültek a Csokonai-kutatások. Értékes új tanulmányok foglalkoznak a romantikával, s itt is kulminálnak a legszemléletesebben a különböző irodalomtörténeti felfogástípusok vitái, hogy csak Sőtér István, Fekete Sándor, Szauder József, Tóth Dezső, Horváth Károly, Wéber Antal és mások újabb írásaira utaljunk. Jelentős értékekkel gyarapodott 1965 óta a Berzsenyi-, Vörösmarty- és Eötvös-irodalom. Orosz László, Pándi Pál és Sőtér István tanulmányai jelzik a Katona József – mindenekelőtt a Bánk bán – iránti tudományos érdeklődés újraelevenedését.

Nem foglalkozhatunk itt az összes (mégoly fontos) tudományos témával, csak a korábbi szakaszokhoz viszonyítva szembetűnő új eredményekre, kutatási hangsúlyokra és területekre utalhatunk. Így a romantikakutatások jelzését követően arra, hogy a 60-as évek végétől a Petőfi-kutatások örvendetes fellendülésének lehetünk tanúi. Ezt kétségtelenül ösztönözte a költő születésének 150. évfordulója, de a tudomány fejlődésének önmagában is szükségszerű kívánalma volt ennek az évekig kevés újat termő, a köztudatban sematizálódott "ágazat"-nak a fellendülése. Pándi Pál, Fekete Sándor, Sőtér István, Lukácsy Sándor, Martinkó András, Kiss József, Mezősi Károly, Kulin Ferenc, Szigethy Gábor és mások kutatásai nyomán szinte egy Petőfi-tudomány bontakozott ki a 60-as évektől. Új megközelítések és éles nézetkülönbségek jellemzik a 19. század második felére irányuló kutatásokat és értékeléseket, hadd utaljunk csak Barta János, Németh G. Béla, Komlós Aladár, Keresztury Dezső, Mezei József, Nagy Miklós, Horváth Károly, Imre László, Szegedy-Maszák Mihály és Szörényi László, Pór Péter és Veres András írásaira. Külön említésre méltó az Arany-, Kemény- és Madách-kutatások és -viták megélénkülése is.

Felesleges s lehetetlen akár csak felsorolni is azokat a 20. századi írókat, akik munkásságának filológiai feltárása és elemzése megújult az 1965 és 1975 közötti évtizedben. Inkább arra utalunk, hogy milyen megközelítések, kutatási irányok erősödtek fel az egyes életművekre, folyamatokra, irányzatokra vonatkozó kutatásokon belül. Az írói életművekről kialakított képet jelentősen gazdagították azok a kritikai szövegpublikációk, {350.} amelyek például Babits Mihály, Lukács György, Szabó Lőrinc, Krúdy Gyula műhelyéből kerültek elő. A József Attilára emlékező több memoár kiadása, Vas István, Illyés Gyula, Illés Endre s más írók emlékirat jellegű publikációi, számos dokumentumkötet és folyóiratantológia hasonlóképp említést érdemel.

A 20. századi magyar műfajtörténeti kutatások közül Rónay György, Király István, Szabolcsi Miklós, Rába György, Kiss Ferenc, Kenyeres Zoltán, Németh G. Béla, Vörös László, Pomogáts Béla, Tamás Attila, Fülöp László, Lengyel Balázs és Balogh László líratörténeti; Béládi Miklós, Bodnár György, B. Nagy László, Szabó B. István, Tóth Dezső, Juhász Béla, Mezei József, Kis Pintér Imre és Sükösd Mihály epikaértelmezései; valamint Nagy Péter, Kocsis Rózsa, Hegedűs Géza, Hermann István, Almási Miklós, Bécsy Tamás és Ungvári Tamás drámakutatásai említhetők többekéi mellett. A korábbinál részletezőbb, sokoldalúbb kutatásokban láthatóan felerősödött az eszme- és stílustörténet, az összehasonlító művészettörténeti, a műelemző-poétikai és a világirodalmi megközelítés. Jól jellemzi a kutatás gazdagodását például az a tény, hogy egy évtizeden belül egyetlen alkotásról, József Attila Eszmélet c. verséről két könyv (Szabolcsi Miklós és Szuromi Lajos tollából) és tízet megközelítő számú elemzés, tanulmány is született.

A különböző 20. századi irodalmi irányzatokra vonatkozó kutatások és elemzések sorából a szocialista, a "népi" és az avantgarde irányzatra, illetve a Nyugat második és harmadik nemzedékére vonatkozó tudományos érdeklődés számos új eredményét említhetjük a periódus jellemzőiként. A már említettek mellett ebben a vonatkozásban Illés László, Lackó Miklós, Botka Ferenc, Bojtár Endre, Bata Imre, Csűrös Miklós, Rónay László, Czine Mihály, Görömbei András, Grezsa Ferenc, K. Nagy Magda, Csaplár Ferenc, Dersi Tamás, Ilia Mihály, Bokor László, Hajdu Ráfis Gábor s mások tanulmányaira kell elsősorban utalni. A korábbinál lényegesen intenzívebb figyelemmel fordult irodalomtörténetírásunk a határon túli magyar nemzetiségi irodalmak felé.

1965 után bontakozott ki az az új tudományterület is, amely a 20. század második felének, a felszabadult, szocialista Magyarország irodalmának vizsgálatát tűzte ki célul. A Tóth Dezső összeállította Élő irodalom című kötet (1969) már e kutatások eredményeinek fontos állomása. A Kortársaink című sorozat (szerk. Béládi Miklós és Juhász Béla) portrékötetei, idősebb és fiatalabb kritikusok tanulmány-, esszé- és kritikakötetei s nem utolsósorban ez a kézikönyv is a jelenkori irodalom tudományos kutatásának irányait és eredményeit tükrözi.

A hatkötetes irodalomtörténeti kézikönyv megvitatása, erényeinek és ellentmondásainak tudatosítása jó kiindulópontot szolgáltatott a magyar irodalomtörténetírás megújulásához a hatvanas évek derekától. Ennek a megújulásnak, a kutatási irányok és hangsúlyok sokoldalú kibontakozásá-{351.}nak az eredményeképpen a hetvenes évek közepére – ismét csak mindenféle "véglegesség" igénye nélkül – már jóval részletezőbb és árnyaltabb kép bontakozott ki a magyar nemzeti irodalomról, mint amit akár csak egy évtizeddel korábban a "tudományos közmegegyezés" felmutatott.

A korábbinál szervesebb világirodalmi beágyazás, a diakrón és szinkrón megközelítések, a poétikai, műfaj – és stílustörténeti dimenziók kibontása, az eszme-, kritika-, művelődés-, sajtó – és intézménytörténet fellendülése, az esztétikum társadalmiságának, történelmiségének és relatív autonómiájának alkotó marxista értelmezése, a szövegkritikai módszerek finomodása irodalmunk "fővonulatainak" és bőséges "mellékágainak" egyaránt új értékeire (és sajátos ellentmondásaira) világított rá. Az addigi – sokszor véglegesnek tűnő – értékkonszenzust ezáltal természetesen új viták, nézetpolarizálódások is "megterhelték", elég csak felidézni azokat az eszmecseréket, amelyek például az 1772-es korszakhatár létére, Kazinczy Ferenc szerepére, Petőfi világképének eszmetörténeti gyökereire, Arany János lírájának modernségére, a szecesszióra, a Nyugat "két szárnyának" egymáshoz való viszonyára, 1919 korszakhatár-voltára, a "népi irodalmi" mozgalom eszmei-esztétikai ellentmondásaira és örökségére, az Ezüstkor – nemzedék humanizmusának jellegére kérdeznek.

A viták, az értékrend-módosulások, sőt – polarizálódások – vitatható, sőt tévutas kitérőik ellenére is – termékenyek; egyrészt ez a tudomány haladásának szükségszerű útja, másrészt ez alapozza meg az antitézisre és az analízisre építő majdani szintéziseket is. Az újraértékelések egész sorának, az irodalomtudomány fejlődésének természetes dinamikájában tehát az igazság spirális megközelítésének lehetünk tanúi, s e folyamatban – még ilyen rövid távlatból is – érzékelhetők a sokirányú tájékozódás, az új, termékeny felismerések és koncepciók, a marxista elmélyülés, valamint a dezorientáltság és az eklekticizmus egyidejű tünetei. Mérleget aligha készíthetünk még e befejezetlen tudománytörténeti szakaszról, azt viszont azért már ma is állíthatjuk, hogy fő tendenciaként – ha nem is ellentmondásmentesen, de – a marxista történetiség megújulása említhető. Érdemes ennek tükrében szemügyre venni a szakasz irodalomtörténeti vitáinak néhány elméleti-módszertani vonatkozását.

A komparatisztikai kutatások megélénkülése, a világirodalmi horizont kitágulása újra felvetette "világirodalmiság" és "nemzeti jelleg" vitatémáját. A magyar nemzeti irodalom értékei is új fényben tűnnek fel a világirodalmi távlat jóvoltából, a kelet-európai országok rokon társadalmi- irodalmi fejlődése tudatosodásának tükrében. Ez az alapvető szemléleti kitágulás és módszertani-tematikai fejlődés természetesen éles vitákban, konfrontációkban kristályosodott ki. Nem marxista nézetek általában ott erősödhetnek meg, ahol a dogmatizmus szűkítő szemlélete kutatási űrt hagyott, s ahol a módszertani-megközelítésbeli újítás és az antidogmatikus lendület egy időre elhomályosíthatja a világszemléleti-esztétikai frontokat.

{352.} Így újulhattak fel például az avantgarde árnyaltabb megítélésének, a megnőtt világirodalmi távlatnak és a komparatisztikai megközelítésnek az árnyékában – természetesen nem az alábbi "szélsőséges" jellemzés kristálytiszta modelljeiként – absztrakt-modernista-kozmopolita hátterű felfogások. Érvényesült olykor irodalomtörténetírásunkban az avantgarde formalista, immanens felfogása, az "önelnevezéses" izmusokhoz mérő normativitás, amelyik például Adyban elsősorban a szecesszió, a szimbolizmus mesterét látta, vagy amely 20. századi irodalmunk úttörését nem Adytól, hanem – az egyébként szintén félreértelmezett – Kassáktól számítja. Ez a normatív stílustörténeti szempont olykor a régebbi korszakok értékelésében is gondot okoz: igaz, még a hibás konklúzió is számos értékes részeredményt hozott napvilágra.

A nemzeti irodalom kontinuitásának sajátszerűségét és értékét lebecsülő modernista normativitás "ellenpólusaként" helyenként érvényesült 1965 utáni irodalomtörténetírásunkban egy másik torz felfogás is. Ez a szemlélet a Horváth János-i "nemzeti klasszicizmus" és a népi írók némelyikének eszmeköréből egyaránt táplálkozó konzervatív-nacionalisztikus normatívák alapjáról a felelős nemzeti önkritikában, a nemzeti irodalom gondolati, érzelmi, stiláris "nyitottságában", illetve a magyar értékek objektív, marxista szemléletű világirodalmi viszonyításában, a tudományág módszertani gazdagításában veszélyt, nemzeti nihilizmust, dezilluzionálást látott. Az erkölcs történetietlen felfogása pedig az etikum és esztétikum viszonyának, az irodalom társadalmi-morális küldetésének félreértelmezéséhez vezetett nem egy esetben.

Irodalomtörténetírásunknak ezektől a – korántsem eredendően, csak a felszínen "urbánus-népies" színezetű –nem marxista pólusaitól – ha nem is tagadhatunk némi áthallást – elkülöníthető az a tény, hogy a marxista irodalomtörténetíráson belüli felfogástípusokban is érvényesül némi hangsúlytevési eltérés a nemzeti irodalom és a világirodalmiság mértékfogalmai között. A realizmuselmélet talaján álló irodalomtörténészek a "konkrét valósághoz kötöttség", a "hic et nunc-tudat", az internacionalista távlatú "forradalmi hazafiságélmény" fogalmai révén mintha élesebben hangsúlyoznák a társadalmi-nemzeti problematika esztétikai értéket is minősítő súlyát, s egyben az irodalmi fejlődéstörténet "hosszmetszeti", előremutató, irányzatok és világnézetek harcában tükröződő ellentmondásos dinamikáját. Az ún. "önelvű", illetve "stílustörténeti" iskola viszont inkább a komparatisztikai analógiák, az egyetemes-világirodalmi sajátosságok, poétikai vívmányok "keresztmetszeti", korszakokra-periódusokra konkretizált szinkrón mértékével dolgozik. E vitákhoz persze az irodalomtörténészi gyakorlat nyújtja a perdöntő érveket, s ebből a szempontból igen tanulságosak az eszmetörténeti kutatások eredményei.

Impozáns monografikus eredmény, az új szociális eszmék reformkori történetének feldolgozása hitelesíti Pándi Pál elméleti megállapításait: "A {353.} lehetséges külföldi hatás vagy a hazai előzmények felkutatása és számontartása valójában csak akkor jelent termékeny szellemi műveletet, ha nem válik öncélúvá, ha az eszmék előzményeinek és hálózatának a leírását szolgálja, s nem tolakszik a minősítő lényeg rangjára. Szükségtelen itt részletezni azt, hogy még az előzmény és a hálózat, az inspiráció és a szellemi párhuzamosság kutatása sem szakadhat el a valóságalapok hasonlóságainak és különbségeinek, tendenciális egyirányúságának és eltérésének az érzékelésétől. Ellenkező esetben eltűnik a jelenségek valóságos képe, megszűnik a különbség a törvényszerű, a jelenségszerű és a véletlenszerű között. Amikor azt állítjuk, hogy egy művészileg (és nemcsak művészileg) kifejezett gondolat minőségét-jellegét mindenekelőtt valóságérvényesítő gazdagsága, életigazsága határozza meg, nem tagadjuk azt a lehetőséget, hogy a különböző eszmei hatásoknak is része lehet abban, hogy a tudós, a művész, a politikus rátalál, rádöbben a környező valóság lényeges vonásaira, törvényszerűségeire. Hogy milyen mértékben s miként tesz fogékonnyá a környező valóság élménye az ideológia iránt, arra a valóság általános-ismeretelmélet primátusán belül csakis a konkrét esetek, helyzetek konkrét elemzése alapján válaszolhatunk. Bizonyos azonban, hogy az eszmei hatás csakis valóságos viszonyokkal kontaktusba kerülve válhat szervessé egy műben, egy gondolatrendszerben" (Kísértetjárás Magyarországon. 1972. I. kötet. 15.).

A hatvanas évek elejétől-derekától észrevehetően sűrűsödtek az új módszertani, ezen belül a korszerű poétikai-műelemzési törekvések irodalomtudományunkban. A marxista irodalomtörténeti módszer elvileg egyszerre műközpontú és tartalomközpontú, mindenféle megközelítésre fogékony. Ezen az egységen belül azonban a felszabadulás utáni első egy-másfél évtizedben a legfontosabb újjáértékelő feladatok, illetve a tudomány időszerű célkitűzései az eszmei-történeti megközelítést tették szükségszerűen hangsúlyossá. A dogmatizmussal terhelt évek illusztratív-átpolitizáló irodalomfelfogása ezt a "történelmi" munkamegosztást és ideiglenes hangsúlytevést azonban szinte kizárólagos módszerré merevítette; a látszólag tartalmi megközelítés a formai-poétikai mező kutatásának krónikus elhanyagolásával magát a marxista tartalomközpontúságot is gyengítette. S hiteltelenítette is sokak szemében – indokolatlanul.

A 60-as évek derekának irodalomelméleti fellendülése megismertette a magyar kutatókat azokkal a modern 20. századi formaelemző iskolákkal és módszerekkel is, amelyek a magyar polgári irodalomtudomány fejletlensége miatt korábban jórészt ismeretlenek voltak, s később a dogmatikus tudománypolitika szűkítő tendenciái révén alkotó vitában nem is integrálódhattak a marxista irodalomtudományba. E hiátus természetessé tette, hogy a 60-as évek során megkezdődő – a konzervativizmussal, az impreszszionista áltudományossággal, a dogmatizmussal máig nem könnyű harcot vívó – ismerkedési-elsajátítási tendencia vitatható, "túllicitáló" megoldási {354.} kísérleteket is hozott. Érvényesült olykor a polgári formalizmus történelmietlen – neopozitivista filozófiai gyökerű – szemlélete, a nyelvi-szemiotikai megközelítés nemritkán az "irodalmi nyelv" és az "irodalmiság" rövidre zárásához, a kommunikációs helyzet esztétikai értéket formalizáló leegyszerűsítéséhez vezetett. Nem mindig történt meg a poétikai-formai kutatási eszközkészletnek az idealista világnézeti-módszertani törzsről való leválasztása, illetve történeti-materialista átfunkcionálása és integrálása. Ezekkel a szükségszerű tévedésekkel, a természetes vitákkal együtt is a módszertani-megközelítésbeli gazdagodás periódusa az 1965 és 1975 közötti évtized.

Ezekkel a vívmányokkal szoros összhangban – de legalábbis nem szembeállíthatóan – a "hagyományos" történelmi-esztétikai megközelítés is nagymértékben korszerűsödött, magasabb színvonalra emelkedett ebben az időszakban. A marxista irodalomtudományi módszer történetisége és tartalomközpontúsága hitelesen érvényesülhet az eszmetörténeti, poétikai, szociológiai, sőt kommunikációelméleti stb. megközelítésekben, a szinkronikus-strukturális vizsgálatokban is; ugyanakkor a történelmi-esztétikai megközelítés is lehet polgári szemléletű. A marxista módszernek nincs kitüntetett, hegemón kutatási megközelítése, eszköztára. Kétségtelen azonban, hogy az érett, viszonylagos teljességre, szintézisre vállalkozó (s a poétikai, komparatisztikai, eszmetörténeti, stílustörténeti eredményeket is integrálni törekvő) nagyobb irodalomtörténészi produkció legsikeresebben mégiscsak történelmi-esztétikai megközelítéssel rendezheti anyagát, érveit, építheti ki értékrendjét. S az is természetes, hogy a magyar irodalom – történetírásban meglevő, az előző periódus kapcsán jellemzett felfogástípusok – ha akár élesen szembesülnek is a realizmus, a korstílus, a periodizáció, az eszmetörténet, a műelemzés, a világirodalmiság vitakérdéseiben – igazukért e történelmi-esztétikai megközelítés, a konkrét irodalomtörténeti kutatás és értékelés síkján vívhatnak meg a leghatékonyabban.

Az 1965 utáni periódus irodalomtudományi eredményei éppen e tekintetben erősítik meg az ún. "esztétikai-társadalomtörténeti", "realizmuspárti" iskola igazát, anélkül, hogy a vitát máris eldöntöttnek tekinthetnénk. Nem minthogyha ezt állítva csökkenteni akarnánk a másik (a többi) iskola, a "stílustörténeti" rendszerezés, az "önelvűség" tudományos áramlata képviselőinek és kutatóinak nemcsak vitán felül álló konkrét irodalomtörténeti eredményeit, de elméleti-módszertani vívmányaik értékét, tanulságait is. A hetvenes évek hazai irodalomtudományába a marxista-leninista történetiséget és módszert megkerülő, idealista, eklektikus szemléletre valló produkciók is beletartoznak. A meghatározó azonban a marxista szemlélet hegemóniája. Már esett róla szó: szocialista irodalomtörténetírásunk élvonalának jellegzetes felfogástípusai semmiképpen sem két élesen elkülönülő irányzatot fednek. A külföldi és hazai polgári-ide-{355.}alista módszertani és értékrendbeli álláspontoktól nem sterilen elszigetelt, de azokkal többnyire vitatkozó, lényegileg egységesen az alkotó marxizmus talaján álló, az alapkérdésekben egyetértő, a vitákban egymást gazdagító történeti materialista orientációkról beszélhetünk velük kapcsolatban.

Az esztétikai-módszertani elvek felől nézve azonban egyelőre mégis elválik a két – vagy akár még több – felfogástípus, jóllehet az egyes iskolák képviselői egymással is vitában állhatnak, s más, lényeges kérdésekben "keresztirányú" vitafrontok is kialakulnak. A periodizáció kérdésében pl. jól tükrözte az álláspontok különbségét az Irodalomtörténet c. folyóirat Kenyeres Zoltán indította 1969-es vitája, amelyet Nagy Péternek Lukács Györggyel készített interjúja is nyomatékossá tett.

Jogosulatlan irodalomtörténetírásunk egyéni és kollektív teljesítményeiből egyet kiemelni, akarva-akaratlanul is kivételezésnek, más értékek lebecsülésének tűnik ez. Szándékunktól mi sem áll távolabb. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az 1965 utáni periódusnak s az "esztétikai-társadalomtörténeti iskola" megerősödésének reprezentatív – s ezért egy tudománytörténeti összefoglalásban indokoltan kiemelhető – munkája Király István Ady-monográfiája, a tervezett teljes pályakép első része. Tartalmilag, formailag, módszertanilag egyaránt korszakjelző monográfia. Bizonyítéka annak, hogy mennyire szerves egységben érvényesülhet a tudományos módszer és a pedagógiai-közéleti ihletettség, a tárgyias analízis és a vallomásos szenvedély, az egzakt fogalomhasználat és a közérthető, s egyúttal szuverénül személyes esszéstílus. E műfaji szempontból tehát a magyar irodalomtörténetírás filozófiai, történeti és esszéista hagyományai termékeny folytatásának, a Lukács György és Révai József megalapozta magyar marxista értékrend és módszer alkotó továbbfejlesztésének tekinthető Király István monográfiája.

Döntő újdonsága és értéke az Ady-kép megújítása, s ezen keresztül a század első évtizedei magyar irodalomtörténeti képének átrendezése. Nem értékes marxista előzmények nélkül, de Király István rajzolja meg elsőként s mindmáig a legmeggyőzőbben Ady Endre "totális" huszadikszázadiságát, a költői életmű formai-poétikai világának, forradalmi újszerűségének társadalmi-világnézeti-morális fedezetét. Meggyőző világkép – és formaelemzéssel bizonyítja, hogy a szecesszió, a szimbolizmus és az avantgarde élménykörétől is ihletett, ez irányzatok érzelmi-gondolati-stiláris-poétikai újításait, vívmányait meghaladva-elsajátító Ady költőisége a realista világkép felé fejlődik. Karakteresen tárja fel Király a korszerű népi hazafiság művészi-formai dinamikáját, az érzelmi forradalmiságtól a realista, társadalmi forradalmiságig megtett utat, komoly elméleti érveket is szolgáltatva a realizmus, az avantgardizmus körül folyó viták számára. A korábbi dogmatikus torzításoktól megtisztítva, de az eklektikus, elméletellenes törekvésekkel is vitatkozva "rehabilitálja", megújítva-továbbfejleszti a marxista {356.} esztétika és irodalomtörténetírás orientáló értékkategóriáit, a realizmust, a népiséget és a pártosságot.

Vita persze lehetséges, van is Király Ady-képének néhány vonásával vagy akár módszerével, a monográfia tudományos és szélesebben tudatformáló jelentősége azonban aligha homályosítható el. S még kevésbé a módszertani érdemek. Király ugyanis konkrét irodalomtörténeti eredményeit a kutatási módszer, a líraelemzés és -értékelés megújításával hitelesíti: gazdag verselemzései a marxista műelemzés életképességének meggyőző bizonyítékai. Hasznosítja a polgári formalista iskoláknak a technikai-poétikai megközelítés terén elért számos vívmányát, de a módszert (annak mindig is világnézeti gyökerű lényegét) tekintve a tartalomközpontúság és a történetiség fókuszából alkalmazza és átfunkcionálja azokat, vagyis meghaladja-megszünteti formalista jellegüket. A történelmi materialista strukturális módszer lényege felől vitatkozik tehát Király István műve a strukturalizmus formalista-neopozitivista módszereivel.

Király István Ady-monográfiája mellett számtalan más munkát – nem kevés hasonlóan reprezentatív alkotást – kiemelhetnénk a magyar irodalomtörténetírás 1965 utáni évtizedének terméséből, de ez megoldhatatlan és szükségtelen is e keretek közt. Lezáratlan periódusról lévén szó, lehetetlen még a különböző tartalmi, értékelési, módszertani törekvések mérlegelése, minősítése. Nehéz még felmérni a történettudomány, az irodalomesztétika és – elmélet, a szemiotika, az összehasonlító művészettudományok, a különböző interdiszciplináris kutatások, a komparatisztika, a művelődéstörténet hatását új irodalomtörténetírásunkra. Nem "állnak még össze", tehát nehezen is tudatosíthatók a nemzeti irodalom és a világirodalom múlt- és jelenbeli folyamatairól, tendenciáiról 1975 táján megfogalmazódó – a 60-as évek derekához képest – relatíve új s relatíve közmegegyezéses értékrend s értéktudat mozaikjai. Mint ahogy csak vázlatosan lehetett jelezni az irodalomtörténetírás elért eredményeit, új tematikai irányait, mai problémáit és új feladatait is.

Mindenesetre azért ebből a rövid távlatból is megállapítható: a magyar irodalomtörténetírás az 1965 utáni évtizedben értékelvei, módszertana, társadalmi funkciói újragondolásának, sokirányú kezdeményezések kibontakozásának, művelési lehetőségei kitágulásának periódusát éli; de egyúttal a szakmai közeg, a társadalmi figyelem relatív csökkenésének s némi belső szerepválságnak, az identitástudat termékenyen ellentmondásos zavarainak a tünetei is jellemzik. Már e tudománytörténeti periódus elején tudatosodott ez a korszakváltás, elég Sőtér István Az irodalomtudomány dilemmája (Az ember és műve, 1971) és Szabolcsi Miklós Hogyan tovább a magyar irodalomtudományban? című (Változó világ – szocialista irodalom, 1973) – még a 60-as évek második felében íródott – tanulmányaira hivatkozni.

{357.} Egyre inkább újragondolásra vár az "irodalmiság" fogalma; gyenge még az irodalomtörténetírás és az élő művészi-irodalmi folyamat, a kulturális közeg kapcsolata; a gazdagodással egyidejűleg olykor torzul, nivellálódik az értékrend. Különböző megközelítésekből és eltérő következtetésekkel, de egybehangzóan regisztrálja ezt a sok vonatkozásban új, sajátos helyzetet a tudományág önismeretének több dokumentuma, például Bojtár Endre A szláv strukturalizmus az irodalomtudományban c. könyvtanulmányának zárófejezete (1978), Németh G. Béla összefoglalása Az irodalomtudományi munka helyzetéről (1979), Pándi Pál Az irodalomtörténet "válsága" és az értékszemlélet (Kr 1976. 7. sz.), valamint Poszler György Irodalomesztétika és irodalomtudomány (MFilSz 1974. 6. sz.) című munkája.

Jóllehet a magyar irodalomtörténetírásnak az irodalomelmélettől, a kritikától, a világirodalom-kutatástól, a modern filológiától – a munkamegosztás rendelte – viszonylagosan elkülönülő feladatai és sajátosságai vannak, munkaterületei, értékelvei, módszertana és szemlélete – jelene és jövője – egyre kevésbé különíthetők el az irodalomtudomány egészétől, a tudományág egyetemes fejlődésétől. Felmérve a 20. századi egyetemes irodalomtudomány fejlődésproblémáit, joggal fogalmazhatta Bonyhai Gábor és Köpeczi Béla tanulmánya: "A dialektikus és történelmi materializmus képes biztosítani egy olyan irodalomtudomány filozófiai kereteit, amely elkerüli az eddig említett irányzatok (pozitivizmus, szellemtörténet; formalizmus, strukturalizmus stb.) módszertani hibáit, egyoldalúságait, feloldja az objektivitás és az értékelés ellentétét, és kielégíti a tudományos kommunikáció általánosan kötelező normáit, de ezzel a lehetőséggel csak akkor tudunk élni, ha nem zárkózunk el a módszertani reflexiók, a történeti önvizsgálat, a kritika és a viták elől" (Módszertani eszmélkedés az irodalomtudományban. Hel 1976. 4. sz. 480.).

A magyar irodalomtörténetírás feladatai az eredményekkel együtt nőnek, a tudomány "saját" fejlődéséből következően csakúgy, mint a közművelődés, a társadalmi tudat egésze felől megfogalmazva. A társadalomtudományok differenciálódása és integrálódása, az elmélyülő, bővülő nemzetközi kapcsolatok "kívülről" is gazdagítják az irodalomtudomány módszertanát, felkészültségét, de egyben megsokszorozzák a vele szemben támasztható újabb igényeket is. Az irodalomtörténetírás azonban – tárgyát tekintve – "nemzeti" tudományág. Király Istvánt idézve: "nemcsak a világirodalom felől kell tudni nézni [...] a magyar irodalmat, hanem egyben fordítva – a világirodalom felé is. Hiszen az internacionalizmus nem pusztán azt jelenti, hogy az emberiség távlata felől képes szemlélni az egyén nemzete életét, hanem azt is, hogy az emberiség számára őrzi és védi azt, mi nemzetében érték. Az igazi internacionalizmusnak nemcsak az elzárkózó, szűk látókörű provincializmus, de gátja, ellenfele a nemzeti jellem és a nemzeti múlt szép vonásait szem elől vesztő, könnyen feledő {358.} közömbösség is. Az ún. "nemzeti sajátságok" vizsgálata nem pusztán valamifajta taktikai kellék, a nacionalizmusnak tett engedmény tehát, de az internacionalizmus szerves tartozéka; tudása annak, hogy az emberiség lenne szegényebb az egyes nemzetekben testet öltő jó tulajdonságok, értékek nélkül. Irodalomtörténeti vonatkozásban véleményem szerint azt jelenti ez: nem elég pusztán meglátni, ami a világirodalom főtendenciáival kapcsolja egybe irodalmunkat: az irodalomtörténetírás feladata, hogy tudatosítsa, felderítse egyben azokat a külön színeket is, melyek ha nem is váltak világirodalmi hatóerőkké, de mégis sajátos értéket képviselnek összemberi viszonylatban is, s mely értékeket – akár közvetve, emberi jellemmé, magatartássá, gondolattá válva – nekünk magyaroknak kötelességünk átörökítenünk az emberi jövőbe.

Milyen sajátos kívánalmat jelent tudományszakunk számára ez a világirodalom felé való nézés? Egyrészt meghatározza ez a történelmi-elméleti vizsgálódások jellegét, irányát: súlypontokat jelöl. A marxista szemléletmód egyébként is adott kívánalmát, azt, hogy a konkrét történelmi folyamattal együtt kell törekedni szemlélni az irodalom útját, hogy a társadalmi-történelmi szempont a legmegfelelőbb centrális rendező elv: a magyar irodalom sajátosságait előtérbe állítani kívánó igény még inkább hangsúlyossá teszi. Irodalmunk egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a történelemnek volt folyvást segítője" (MTud 1970. 645–646; illetve Irodalom és társadalom. 1976. 446–447.).

A magyar irodalomtörténetírás marxista módszerének – a megközelítések, iskolák, technikák sokszínűségében is testet öltő – hegemóniája, a korszerű történetiség érvényesülése, a modern polgári irodalomtudomány kérdésfeltevéseinek és eredményeinek kritikai elsajátítása a jelenben és még inkább a jövőben elválaszthatatlan a társadalomontológiailag megalapozott esztétikához és irodalomelmélethez fűződő termékeny kölcsönkapcsolattól. E kapcsolatok, összefüggések elmélyítésének mértékében erősítheti az irodalomtörténetírás szélesebb hatósugarú társadalmi, erkölcsi, tudat – és ízlésformáló szerepét és "szólhat bele" – ha szükségképpen közvetítéseken keresztül is – a nemzeti irodalmi tudat alakításába.