MŰALKOTÁS ÉS IRÓI SZÁNDÉK

A marxista szemlélet alapján működő kritika új szempontja volt a megvalósult műalkotás és az írói szándék szembesítése. Olyan közegben, melyben az egyik döntő kérdésnek bizonyult az alkotók hallgatása s az irodalmi életbe való bekapcsolásuk és bekapcsolódásuk mikéntje, s amikor minden korábbinál erősebben vetődött fel múlt és jelen kapcsolata, teljességgel érthető a vizsgálódás körének kiterjesztése az író szubjektív szándékaira is.

Ilyen vonatkozásban tanulságosak azok a kritikák, melyek a korszak két nagy és sokfelől vitatott írójának, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak új műveit fogadták. A marxisták, bizonyos mértékig taktikai megfontolások alapján, Illyés korábbi lírájának és prózájának inkább forradalmi, előremutató elemeit hangsúlyozták, a kispolgári-radikális sajtó pedig éles hangon támadta a költőt, felújítva az urbánus–népies ellentéteket. Ugyanakkor vitába szálltak a kommunistákkal is, akik – szerintük – elvtelenül szemet hunynak Illyés Gyula téves nézetei fölött. Holott Lukács György már az 1945-ben megjelent Írástudók felelősségében – elismerve Illyés tehetségét és irodalmi súlyát – bírálat tárgyává tette a költő politikai gondolatainak néhány vélt következetlenségét. Ám az Illyésre zúduló vádakkal szemben ugyanő mondta ki: "Ha valaki, mint Zsolt Béla, lefasisztázza vagy félfasisztázza teszem Illyés Gyulát, akkor nemcsak irodalmilag nem mondott semmit a Puszták népe, a Petőfi szerzőjéről, aki az utolsó években olyan költői műveket adott ki, mint a Hősökről beszélek, mint a Nem volt elég, hanem vakon elmegy az új magyar irodalom legfontosabb kérdése mellett: hogyan szólal meg az irodalomból eddig kirekesztett nép hangja."

Hogy az újrainduló Válasz főszerkesztőjeként működő, a Nemzeti Parasztpárt vezetőségében dolgozó, intézetet szervező Illyés Gyula a kritikai érdeklődés előterében állt, természetes. S a kornak a politika iránt való nyitottságából következett, hogy sorban megjelenő műveit nemcsak esztétikai érvek alapján méltatta a kritika, hanem írójának szándékai, állásfoglalásai szerint is. Már az 1945-ben kiadott Egy év kritikai fogadtatása is bizonyos mértékű polarizációt mutatott, s ez tovább erősödött a Hunok Párizsban megjelenése után, melyről Lukács György állapította meg, hogy szimbolikus a jelentése, hiszen egyetlen emberi sorsba sűrítve {387.} igyekszik ábrázolni a koreszmékkel szembenálló, azok között tájékozódó személyiség dilemmáit. A kommunista kritikusok elsősorban a mű politikai mondanivalójára figyeltek, és az író nyílt állásfoglalástól való tartózkodását a művészi hanyatlás jegyeként fogták fel (Horváth Márton: Illyés Gyula). Ugyanakkor jó néhány olyan kritika látott napvilágot a másik oldalon, mely a Hunok Párizsbant Illyés nagy művei közé sorolta mint "hibátlan könyv"-et, "egy kitűnő írói pálya csúcspontjá"-t. A Szembenézve című kötet is megosztotta a kritikát: Szigeti József Illyés "perspektivátlanságát" tartotta a versek jellemzőjének (Magyar líra 1947-ben), míg Lengyel Balázs éppen azt emelte ki Illyés új korszakából, hogy "világos értelmétől távol áll minden kétes értékű intuíciós váteszkedés" (Négy arckép). "Illyés Gyula rangja" – Örkény István írásának címével élve – mindvégig teljesen nyilvánvaló volt, a kritikai értékelések ellentmondásait inkább a személyével kapcsolatos politikai várakozások magyarázták, semmint ekkor megjelent műveinek művészi jellemzői.

Lényegesen szenvedélyesebb harcok dúltak Németh László körül. Már az első írókongresszuson hangsúlyosan került szóba az úgynevezett Németh László–kérdés, "Vitán felül áll – mondta Lukács György Veres Péternek, e kérdés felvetőjének válaszolva –, hogy Németh László tehetséges író. Senkinek sincs joga arra, hogy írói megszólalása elé akadályokat gördítsen." Hozzátette azonban, hogy ugyanakkor kérlelhetetlen elvi harcot kell vívni az ideológus Németh László, a "harmadik út", a "minőségi szocializmus" és a "mély magyar – híg magyar" gondolatai ellen. Király István Németh Lászlóról írt tanulmányának is vezérmotívuma az a felismerés, hogy Németh László életművében állandó feszültség jelentkezik a gondolkodó és az író között: a szépíró Németh László bizonyos pontokon korrigálja, helyesbíti a teoretikust.

Az 1947-ben megjelent Iszony megítélésében is megfigyelhető a szenvedélyek jelenléte, ítéletalkotó ereje. Lukács György a regény "zártságát" kiemelve arról beszélt, hogy az egységességért nagy árat fizetett az író: világa "privatizálódott", mert "radikálisan kikapcsolja regényéből a magyar társadalom nagy kérdéseit". Nem esztétikai érvekkel közelített a műhöz, hanem azt a kérdést taglalta, mit jelent Németh László újbóli megszólalása. S erre így válaszolt: "A hallgatás új fajtáját. Természetesen: Németh László arról ír, amiről akar, azt írja, amit akar. De az egész mű, az egész műben megnyilvánuló konok hallgatás a magyar társadalom kérdéseiről – éppen Németh László múltja mellett, aki mint regényíró is ideológus, a magyar társadalom sokszor éleselméjű bírálója volt – éppen hallgatásában hangosan beszél. Azt mondja: ma, vagyis az új demokrácia körülményei között, csak ilyenről lehet szabadon beszélni. Így az egész regény, mint a Válasz irodalmi produkcióinak eddigi csúcspontja, néma tiltakozás az új demokrácia ellen" (A népi irodalom múltja és jelene, 1947).

{388.} Tanulságosak a regénynek azok a kritikái, melyek e kivételes mű sugárzásában születtek, s a bírálat új nézőpontjainak bizonyságai voltak. Sőtér István (Egy klasszikus regény) a mű mitológiai, pszichológiai és társadalmi rétegeit elemezve jutott arra a – Czibor Jánoséval egyező – következtetésre, hogy az Iszonyban Németh László a magyar epika új útját kezdeményezte. Király István arra figyelmeztetett, hogy az író fejlődésének új, móriczi szakaszát kezdte e regénnyel, s "a Szabó Dezső-i zavarosan gomolygó forradalmiságot a formával megbéklyózó álklasszicizmustól útban van a valóságot, a valóság forradalmi tartalmát megélő és megelevenítő teljesség felé".